Falanszterek, bunkerséták és dokumentumfilmek – interjú Jamrik Leventével

Jamrik Levente a szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakján szerezte első diplomáját, mégsem lett belőle egyetemi oktató, ahogy középiskolai történelemtanár, levéltáros vagy muzeológus sem. Vizualitás iránti érdeklődése a televíziózás és a film világába vezette, azonban a történelemtől, a történeti kutatástól nem szakadt el. Az elsők között volt, aki várostörténeti sétákat szervezett Budapesten, épített várostörténeti adatbázist, évek óta írja és szerkeszti a Falanszter, majd a Járdasziget blogot, s immár három történelmi dokumentumfilmet jegyez rendezőként, amelyek közül a harmadik idén nyáron jelent meg. Jamrik Leventével filmjeiről, blogjairól és más történelemmel kapcsolatos munkáiról beszélgettünk.

Jamrik Levente
Jamrik Levente

Újkor.hu: Ha ismered portálunk Portré rovatát, akkor biztosan nem lepődsz meg rajta, ha neked is azt a kérdést teszem fel először, amit szinte mindenkinek, akivel leültem eddig beszélgetni: hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt? Miért éppen ezt a szakot választottad érettségi után?

Jamrik Levente: Jó kérdés. A történelem iránti érdeklődésem fokozatosan alakult ki. Már gyerekkoromban nagyon érdekelt a múlt. Ez talán templomrestaurátorként dolgozó nagyapám könyvtárára vezethető vissza, amely zömmel a két világháború közötti időszakban és az Osztrák–Magyar Monarchia idejében kiadott könyvekből állt. Nem mind volt történelmi vonatkozású, de a bennük szereplő illusztrációk, a korabeli városábrázolások, a kicsit régiesebb fogalmazásmód, amely sokszor szöges ellentétben állt az akkor rendszer történelemoktatásában megszokottal, felkeltette az érdeklődésem. A családi neveltetés is ebbe az irányba terelt, gondolva az otthoni beszélgetésekre vagy akár a csak titokban látogatható hittanórákra. Gimnáziumi tanulmányaim után – nem egy helyre jártam végig – kerültem József Attila Tudományegyetemre, ahol elvégeztem a történelem szakot, és közben párhuzamosan Miskolcon a kulturális és vizuális antropológiai képzést is. Ez erős vizuális látásmódot adott, illetve elkezdtem Németországban, a Ludwigsburgban székelő Baden-Württenbergi Filmakadémián a filmrendezői szakot is, amit aztán nem fejeztem be.

A filmek iránti érdeklődésed is gyerekkori eredetű?

Abszolút. A mai napig filmfüggő vagyok, minden nap több játékfilmet vagy sorozatrészt megnézek. Ez a vizualitás iránti érdeklődés, látásmód is talán nagyapám restaurátori hivatására vezethető vissza.

Jamrik Levente Horváth Ákos és Trill Zsolt színművészek között Az elíziumi kém című film forgatásán
Jamrik Levente Horváth Ákos és Trill Zsolt színművészek között Az elíziumi kém című film forgatásán

Miért Németországban tanultad a filmes szakmát, és hogyhogy nem fejezted be?

Magyarországon az volt az akkori felfogás – még jóval a bolognai rendszer bevezetése előtt járunk –, hogy a rendezői szakra csak másoddiplomásként mehetsz. Emögött az állt, hogy nyilván egy gimnáziumot, vagy bármilyen középiskolát frissen végzett ember még nem rendelkezhet akkora tapasztalattal, hogy belevágjon ebbe a rendkívül komplex látásmódot igénylő képzésbe. A Színház- és Filmművészeti Főiskola (akkor még nem egyetem volt) ekkoriban váltott a nyugat-európai oktatási rendszerre, amely még nem a bolognai rendszer volt. Ekkor vezették be, hogy rögtön az érettségi után lehessen jelentkezni a rendezői szakra. Mivel már volt diplomám, számomra tandíjköteles lett volna a képzés. Sajnos Németországban sem tudtam ösztöndíjat szerezni, így ilyen szempontból két szék közül az asztal alá kerültem. Viszont mégis megpróbáltam a felajánlott önköltséges képzés árát megtermelni. Az 1960-as években disszidált édesapám stuttgarti lakásában laktam, és próbáltam kávéházi felszolgálással és különböző segédmunkákból összekeresni a tanuláshoz szükséges pénzt. Ez nem mindig jött össze, és ennek köszönhetően nem sikerült befejeznem, viszont a képzés jó volt, és így is sokat tanultam belőle. Utána elég sokáig dolgoztam Magyarországon országos sugárzású televíziókban (megfordultam az MTV-nél, a TV2-nél, a Hír TV-nél és a Duna TV-nél is), és szép lassan bukdácsoltam felfelé.

Jamrik Levente a Magyar korridor – Varsó 1944 című film forgatásán
Jamrik Levente a Magyar korridor – Varsó 1944 című film forgatásán

A televíziózás biztosította a megélhetésedet?

Igen, amíg ott voltam és bírtam. Ahogy az ember korosodik, egyre inkább megviseli az a napi hajtás, amivel a híradók vagy a magazinműsorok készítése jár. Ez terelt abba az irányba, hogy a film világában keressem a boldogulásomat. Ez több-kevesebb sikerrel megy, de itt is van egy hierarchia. Lehet pénzeket nyerni a Nemzeti Filmintézettől, ha van az embernek rendezői diplomája, vagy dokumentált filmes múltja – szerencsére nekem van, így sikerült támogatást nyernem eddigi dokumentumfilmjeimre.

Az első saját rendezésű dokumentumfilmed Magyar korridor – Varsó 1944 címmel jelent meg. Hogyan állt össze ez a film?

A film elkészítésére összesen nyolcmillió forintot nyertünk, így ez nem egy nagy költségvetésű alkotás. A sztori nagyon röviden összefoglalva arról szól, hogy egy belorusz frontról visszarendelt, közel harmincezer katonát jelentő magyar tartalékos hadtest éppen Varsóban tartózkodott a nagy felkelés idején. A németek utasították őket a felkelés leverésére, azonban a magyar katonák kijátszották a parancsot, befelé fegyvereket és lőszert csempésztek, kifelé pedig civileket. Lengyel történészek szerint ennek köszönhetően tartott egy hónappal tovább a felkelés időtartama. Sajnos így is katasztrófába torkollott, mert Sztálinnak a lengyelek kivéreztetése állt érdekében. A forgatás során több még élő egykori lengyel katonát, illetve az azóta elhunyt Elek István huszártisztet is sikerült megszólaltatnunk. Az interjúalanyok mellett több száz lengyel hagyományőrző statiszta volt segítségünkre, akik korabeli működő haditechnikát hoztak magukkal. Nélkülük, az ő lelkesedésük nélkül, ami miatt kvázi ingyen – néhány rekesz sörért, amit a forgatás alatt és után megittak – elvállalták a részvételt, nem sikerült volna csatajeleneteket rekonstruálnunk. Piaci áron hétszáz-nyolcszáz millió forintba került volna mindez.

Ez a történet nem túl ismert Magyarországon. Lengyelországban jobban a köztudatban van?

Igen, ennek is köszönhettük a hagyományőrzők lelkesedését. De van egy sztorim is ezzel kapcsolatban: egyszer, amikor Varsóban, a romkocsmanegyedbe ellátogattunk, akkor fiatal, húszas éveikben járó, dekoratív lányok meghallva, hogy magyarul beszélünk, össze-vissza puszilgattak minket, 45 és 50 közötti, hozzájuk képest vénembereket teljesen ismeretlenül. Mint kiderült, egyikük nagymamáját a magyar katonák mentették meg annak idején, és „ha a nagyi nem kapott volna segítséget, akkor én sem lennék” – mondta. A lengyelek, különösen a varsóiak tehát élénken emlékeznek arra, hogy mi történt annak idején.

Hogyan szoktál elméleti oldalról felkészülni a forgatásra? Megelőzi történeti kutatás a filmkészítést?

Persze, minden dokumentumfilmnek van egy szinopszisa, egy treaetmentje és egy forgatókönyve. Ezeket gondosan meg kell írni, és ez alapos felkészülést igényel. Általában az a klasszikus eljárás, hogy találjunk olyan élő személyeket, akik kompetensek a témában, és meg lehet őket szólaltatni. Ezek lehetnek történészek, régészek vagy más kutatók, de még élők tanúk is. Minél inkább benne van a filmben az oral history, annál jobb, de fontos, hogy akit megszólaltatunk, az szellemileg friss legyen, számára és számunkra is vállalható legyen a szereplése. Ez tehát a váz, amire építünk. Erre kerül rá a narratíva, és ezt a narratív testet díszítjük fel vizuális elemekkel. Igyekszem a nyugati mintát követni, mert nem szeretem a magyar dokumentumfilmeseknek azt az általában pénzhiány miatti eljárását, hogy fognak néhány archív filmhíradó-felvételt és néhány fotót, amit jó esetben háromdimenziósítanak, és ezzel letudják a vizualitást. Szerintem ez a 21. században már nem köti le a nézőt akkor sem, ha a téma egyébként érdekes, és a film dramaturgiai íve is jól fel lett építve. A mai néző, aki hollywoodi filmeken edződött, és ahhoz szokott hozzá, hogy másodpercenként intenzív vizuális impulzusokat kap, egy, legfeljebb két perc után elkapcsol egy ilyen filmről. A cél pedig nem ez, hanem az, hogy a néző végignézze az egész alkotást. Ahhoz, hogy lekössük, kreatív ötletek kellenek arra, hogy miként tudjuk a filmet minél inkább felturbózni a szűkös források ellenére. A vágástechnika sokat segíthet, illetve nagyobb büdzsé esetén az újrajátszás is ilyen eszköz.

A második filmed, Az elíziumi kém központjában éppen az újrajátszás áll.

Igen. Régi vágyam volt, hogy a Horthy-korszak hírszerzéséről készítsek valamilyen filmet. Sikerült nyernünk huszonnyolcmillió forintot, és ennek köszönhetően meg tudtunk nyerni két A-kategóriás színművészt a filmnek, mégpedig Trill Zsoltot és Horváth Ákost, akik nagyon jófejek voltak, és csökkentett áron vállalták a szereplést. Ákos eleve hasonlít a film egyik főszereplőjére, Újszászy Istvánra, aki a második világháborúban a magyar hírszerzés és felderítés vezetője volt. Az ő Vallomás a holtak házából című visszaemlékezésére fűztük fel a filmet, amelynek során a feltörekvő Péter Gáborral folytatott párbeszédeire helyeztük a hangsúlyt, így végig fenntartva a drámai feszültséget, amelyre alapoztuk a forgatókönyvet. Újszászy utolsó leveléből tudjuk, hogy ajándékként egy nyakkendőt kapott Péter Gábortól. Az volt a hipotézisem, hogy a nyakkendő akasztókötelet is szimbolizálhat, és erre épült fel az az elképzelésem, hogy Péter Gábor végig játszott Újszászyval. Ebben voltak fikciós részek dramaturgiai szempontból. Az volt a cél, hogy „film noir” hangulatot teremtsünk, és szerintem ez nagyjából sikerült is, de persze ez egy olyan szakma, amiben mindenből lehet jobbat is készíteni.

A harmadik filmed A Sakál, a Patkány, a Kádár és a Laci címmel idén júniusban jelent meg, sőt, már a tévés premieren is túl vagy. Az előző két filmed az 1940-es évekkel foglalkozott, ez azonban a Kádár-korszak második felének egy meglehetősen kényes témáját mutatja be, mégpedig a rendszer kapcsolatát a nemzetközi terrorizmussal és a szervezett bűnözéssel. Milyen kutatásokon alapszik ez a film?

A film történész-szakértője Orbán-Schwarzkopf Balázs, aki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában [a továbbiakban ÁBTL – a szerk.] dolgozik tudományos kutatóként, a film pedig az ő munkáján, kutatásain alapszik. Az ügy hátterében részben a katonai hírszerzés áll, ennek az iratai ma is titkosítottak. A katonai hírszerzésnek azonban sokszor együtt kellett működnie a magyar belügyi szervekkel is – ezeknek az iratai viszont bekerültek az ÁBTL-be, kutathatóak és publikálhatóak. Balázs már több tanulmányt közreadott ezt a kérdéskört vizsgálva. A téma nagyon összetett, és féltünk tőle, hogy ha bármelyik komponenst is elhagyjuk, akkor nem lesz érthető az összkép, ezért egy meglehetősen sűrű filmet sikerült forgatnunk. Bemutatjuk a magyar állambiztonság és a nemzetközi szervezett terrorizmus kapcsolatát, a magyarországi orvosi morfiumgyártást, ami a Kádár-korszakban nemcsak legális, de illegális utakon is profithoz juttatta az országot, és azt, hogy ez a drogkereskedelem hogyan függött össze a nemzetközi szervezett bűnözéssel.

Elég kényes témáról van szó, amelynek sok szereplője ma is köztünk él. Hogyan befolyásolja ez a filmkészítést?

Vannak olyanok, akik névvel-arccal vállalták, hogy szerepeljenek a filmben. Sikerült megszólaltatnunk például az életfogytiglani börtönbüntetését töltő Ilich Ramirez Sanchezt, más néven Carlost vagy Sakált, aki az 1980-as években Budapestről szervezte meg rajtaütéseit. Kameránk elé állt a bécsi OPEC kongresszuson súlyosan megsérült Hans Joachim Klein vagy az azóta koronavírusban elhunyt Annis Al-Naqqash is. Azokban az esetekben viszont, amikor valaki nem vállalja a szereplést, és személyiségi jogait sértené, ha a neve adott ügy kapcsán elhangzana, akkor alaposan mérlegelni kell. Nyilván olyasmit nem lehet állítani, ami nem állna meg egy bíróság elé kerülő peres eljárás során.

Sikerült mindent elmondanotok a témáról ebben az ötvenperces filmben, amit akartatok?

Nem egészen, ez egy trilógia előzményfilmje, szeretnénk elkészíteni a folytatásait is.

Vannak más filmterveid is?

Persze. Ott van például Tömpe András élete, amit nagyon jó lenne filmre vinni. Tömpe András Péter Gábor vetélytársa volt, de Péterrel ellentétben nemzetközi látókörrel rendelkezett, több nyelven beszélt. Részt vett a spanyol polgárháborúban, túlélte a koncentrációs tábort a háború alatt, évekig dolgozott az állambiztonság megbízásából Dél-Amerikában, majd hazatért, itthon dolgozott, végül 1971-ben öngyilkos lett. A sírja mind a mai napig megtalálható a Fiumei úti Nemzeti Sírkert Munkásmozgalmi Panteonjában. Van egy konkrétabb filmtervem is IV. Béla sírjának kutatásáról. Erről írtam már néhány cikket, amik elég komoly felháborodást okoztak.

Miért lehet ez a téma ennyire érzékeny?

Azért, mert az eddigi régészeti feltárások nem találták nyomát IV. Béla sírjának, azonban egy intézményektől független kutatócsoport szerint ennek az az oka, hogy a régészek nem a megfelelő helyen kutattak, és van egy hipotézisük arról, hogy hol kellene megpróbálni.

Jamrik Levente (balra) A Sakál, a Patkány, a Kádár és a Laci című film forgatásán
Jamrik Levente (balra) A Sakál, a Patkány, a Kádár és a Laci című film forgatásán

Ne haragudj, de – bár nem kétlem senki jóindulatát – eddigi tapasztalataim alapján rendkívül szkeptikus vagyok az intézményektől független kutatócsoportok ötletei kapcsán. Mit mond a régészszakma a feltételezésről?

Dehogy haragszom. Úgy tudom, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum kijelölt egy szakértői bizottságot a kérdés megvitatására. Meglátjuk, mi lesz az eredmény. Amúgy nem vagyok e kutatócsoport tagja, nem is képviselem az érdekeiket. Viszont nagyon érdekelne a király sírjának sorsa, és a filmben – ha sikerül rá pénzt nyerni, és meg tudom valósítani – mindenkit szeretnék megszólaltatni, akinek a véleménye érdekes lehet: a Magyar Nemzeti Múzeum, az esztergomi Balassa Bálint Múzeum munkatársait vagy a ferences rend képviselőit éppúgy, mint a független kutatócsoport tagjait. A szakmai vita bemutatása filmes szempontból különösen érdekes lenne.

Nemcsak filmeket készítesz, hanem mint előbb említetted, írsz is. Hozzád kötődnek a különböző város- és építészettörténeti témákat bemutató Falanszter és Járdasziget blogok. Hogyan és milyen indíttatásból kezdtél ezzel a témával foglalkozni?

A blogolást tizenvalahány éve kezdtem el. Akkoriban egy ingatlanportál ingatlanos lapjánál dolgoztam főszerkesztőként, ahol az ingatlanpiac trendjeiről kellett írnom. Ezek általában elég száraz írások voltak, és szerettem volna mellette olyasmit is írni, ami legalább számomra szórakoztató. Elővettem három témát, ami engem mindig is érdekelt, de magyar nyelven nagyon kevés olvasnivaló található róla. Az egyik ilyen a diktatúrák építészete, elsősorban a Szovjetunióé és a Harmadik Birodalomé. A másik a meg nem épült Budapest: elképesztően őrült tervek maradtak papíron, például, hogy piramist csináljanak a Gellért-hegyből a Monarchia idején. A harmadik a föld alatti építészet, a bunkervilág. Kevesen tudják, hogy Budapest bunkerhálózata Berlinével vetekszik.

A Magyar korridor – Varsó 1944 című film stábja
A Magyar korridor – Varsó 1944 című film stábja

A kettes és a hármas metróvonal atombunkeri kialakításáról tudtam, de ez akkor is meglepett.

A metró csak egy része a hálózatnak. Budapesten négyzetkilométerenként huszonöt-huszonhat atombunker van, és minél külsőbb városrészbe megyünk, annál több. De a Várban levő kazamata-rendszer is tartalmaz két atombunkert, ahova sikerült eljutnom. Az egyik a Horthy építtette kormányóvóhely, ami Budapest ostromakor a főhadiszállás volt a kitörés napjáig. A másik a Magyar Nemzeti Bank építtette bunkertrezorváros, ami egy óriási méretű katakombarendszer. Ezt a németek kirabolták a világháború végén. Számos olyan műkincs került el ekkor Magyarországról, ami zsidó származású polgár tulajdonában volt, de a bank védelmére bízták az ismert események viharában. E műtárgyak zöme máig nem került vissza az eredeti tulajdonosokhoz. A németektől a szövetségesek kobozták el, tőlük pedig különböző nyugati múzeumokba kerültek. Szóval e három vonalon indult el a Falanszter, és bár az itt közzétetteket nem tudományos szakfolyóirati publikációnak szántam, hanem érdekességeket közlő online cikknek, mégis minden írást hosszadalmas kutatás előzött meg, amely olykor hónapokat vitt el. Végül az időhiány miatt elhalt a blog, de ekkor az Index felkért, hogy ha már úgyis az ő motorjukra blogolok, akkor csináljam már ezt az égiszük alatt. Ők adták ennek a blognak a Járdasziget nevet, ami egyébként nem nagyon tetszik, mert közlekedés jellegűnek hat.

Budapest történetével nemcsak ilyen formában foglalkoztál, hanem városi sétákat is vezettél.

Igen, de ez már kifutóban van. Az első három társaság egyike voltunk, akik városi sétákat szerveztek. Olyan túra is volt, amire hetven-nyolcvan ember eljött velünk. Négy-öt túránk volt, amire szerintem eljött már, aki el akart jönni. Egy új túra összeállítása komoly kutatómunkát igényel, és nem akarok bántani senkit, de szerintem kevés elolvasni egy könyvet egy épületről, és másnap már prezentálni is pénzért. Szóval egy tartalmas séta sok előkészületet igényel, és az igazi sava-borsát az jelenti, ha be tudod vinni az érdeklődőt olyan helyekre, amik egyébként nem látogathatók. Nálunk ilyen volt az alagút, ami a Gellért Fürdőt összeköti a Rácz Fürdővel, a bunkerek Csepelen vagy a kőbányai pincerendszer, ami harmincöt kilométer hosszú, és repülőgyárként működött a második világháború alatt. Egy új séta összeállításához sok idő kell. Szerintem ez már nem éri meg. Nagyon sokan foglalkoznak városi séták szervezésével, a te hirdetésed könnyen elveszik ekkora médiazajban.

Jamrik Levente kávézik Az elíziumi kém című film forgatása során

Egyszer egy rádióműsorban arról beszéltél, hogy nemcsak sétákat vezetsz, hanem van egy várostörténeti adatbázisod is. Ez hozzáférhető valamilyen formában?

Nem, jelenleg nem érhető el. Sajnos a Covid-járvány alatt csődbe ment a vállalkozás, amit erre az adatbázisra építettünk. Az volt a terv, hogy fogunk bizonyos városokat, amelynek a közigazgatási határán belül fekvő valamennyi épület történetét kikutatjuk, és az adatokat tíz nyelven felvisszük. Feltüntetjük az építészeket, a változtatásokat, az egykor ott lakókat, és az épülethez kapcsolódó fontosabb eseményeket. Ehhez készült volna mobilapplikáció, ami turistáknak nyújtott volna többletinformációkat a sétálás során. Az üzleti ötlet pedig az volt, hogy megkeressük az adott épületekben működő vállalkozásukat, hogy havi kétezer forintért feltüntetjük a házról szóló leírásban, hogy például itt ennyiért és ennyiért dolgozó fodrász működik, vagy pizzázó, ahol így és így lehet asztalt foglalni. Ez az ötlet sajnos nem jött be, a vállalkozók nem látták benne a fantáziát, nem látták át, hogy ez miért lenne jobb nekik, mint a Google Mapsen szereplés. Próbáltunk pályázati úton is tőkéhez jutni a folytatáshoz, de nem jártunk sikerrel. Végül leállítottuk a motort, így az adatbázis nem üzemel. De persze, ha ezt az interjút olvassa olyan befektető, aki látna fantáziát az üzlet újbóli beindításában, akkor keressen meg bátran.

Addig is marad a filmkészítés?

Jelen állás szerint úgy tűnik, hogy igen. De bármilyen ötletre nyitott vagyok, ha nem azzal jár, hogy minden nap 8-tól 16 óráig egy íróasztalnál üljek.

Szőts Zoltán Oszkár

A cikkben szereplő fényképeket Jamrik Levente bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

A két világháború között, különösen az 1930-as évek második felében több tízezer magyar mezőgazdasági idénymunkás dolgozott Németországban. Kevésbé ismert azonban