„…nálam a kutató és tanár nem válik el egymástól” – Interjú M. Kiss Sándorral

M. Kiss Sándor Széchenyi-díjas történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (Retörki) tudományos igazgatója 2021-től kezdve, valamint ugyanitt a tudományos tanács elnöke. Hosszú és tartalmas pályája során dolgozott a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatójaként; volt a Művelődésügyi Minisztérium Kabinetirodájának osztályvezetője; vezette továbbá a Püski Kiadót; tanított, és vezetett intézetet a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, amelynek 2013-tól professor emeritusa. Számos díjban, kitüntetésben részesült. Legfőbb kutatási témái a a II. világháború alatti magyar nemzeti ellenállás, az 1956-os forradalom és szabadságharc és az azt követő megtorlás története, valamint a magyar politikai elit és a rendszerváltozások a XX. és a XXI. században.

Az interjú teljes terjedelmében M. Kiss Sándor professzor válogatott tanulmányait tartalmazó Szembesülés című kötetben olvasható.

Riba András László: A több mint hatszáz oldalt megközelítő kézirat gyakorlatilag a teljes életutat, a szakmai pálya nagy egészét, legfontosabb témáit vonultatja föl, kronologikus sorrendben, három nagy fejezetbe szerkesztve: 1974-től 1990-ig, 1990 és 2010 között, illetve a 2010 után született írásokat elkülönítve. E tanulmányok legfontosabb kérdéseiről beszélgetünk most Tanár úrral. Hadd kezdjem egy felvetéssel: főleg az 1990-et megelőző munkássága kapcsán – de ezt kivetíthetjük az egész pályára is –, az aczéli 3T-t alapul véve úgy érzem, hogy valahol a tűrt és a tiltott kategóriák határmezsgyéjén, hol itt, hol ott helyezkedett el. Ebben vélem felfedezni a mentalitásbeli, szakmai, etikai és a pályán való megmaradáshoz szükséges törekvéseket. Ön hogyan értékeli ezeket a megállapításokat?

M. Kiss Sándor: Ugyanarra a témára két időpontból lehet tekinteni: akkor, amikor megtörtént, illetve most, visszatekintve. Magának feltehetően igaza van abban, hogy ezek az első időszak írásai valahol a „tűrt” határán voltak, tiltott alig volt egy–kettő. Persze ott is lehetett „alkudni”, de én ezt akkor nem tudtam. Kaptam egy témát, amiről életemben nem gondoltam, hogy foglalkozni fogok vele. Amikor a Hadtörténeti Intézetben elkezdtem a pályámat, akkor témaként a második világháború alatti magyar polgári ellenállás történetét kaptam meg. Én ezt el is kezdtem kutatni, számomra akkor teljesen ismeretlen téma volt. A könyvészeti anyag szerint egyértelmű volt, hogy itt csak a kommunisták álltak ellen…

De nem a Tanár úr számára… A ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején járunk, ezt az időszakot töltötte a Hadtörténeti Intézetben, ha úgy tetszik, félreértve a kutatást…

Egyáltalán nem értettük félre egymást. Inkább azt mondanám: nem értettük meg egymást. A Hadtörténeti Intézet úgy gondolta, hogy a polgári ellenállás a nem katonait, hanem a civilt jelenti. Én pedig – miért, miért nem – úgy gondoltam, hogy a nem kommunista ellenállással foglalkozom. De amikor elkezdtem a témát, még csak erre sem gondoltam. Kaptam előtte nem kutatott, zárt anyagokat a Hadtörténeti Intézet levéltárából, amelyeket elkezdtem feldolgozni. Teljesen meghökkentem attól a képtől, ami elém tárult. 1967-ben olyan nevekkel találkoztam az iratanyagokban mint a magyar ellenállás résztvevőivel, akik 1945 után akár per tárgyai, akár vádlottjai voltak.

Akit lehetett, megkerestem közülük, ők pedig beszéltek. Több mint kétszáz interjút készítettem, és mellette számos magánbeszélgetést is.

Ezekből kialakult egy képem, amely alapján folytattam a munkát. Amikor megszületett az első anyag, és letettem az asztalra, persze az volt a válasz, hogy nem ezt várták tőlem, és nem teljesítettem a vállaltakat. 1972 nyarán összeült a „kupaktanács”, majd a publikációt letiltotta. Nyilvánvalóan nem az anyag szakmaiságával volt probléma, ez alkotta később a kandidátusi dolgozatom mintegy 70 százalékát. A kérdéshez hozzátartozik az is, hogy az ember élete tele van véletlenekkel. Az ellenállás kutatása közben találkoztam jó néhány fiatal nevével, akik kapcsán kíváncsi voltam, hogy mit csináltak később. Javarészt olyan emberek voltak, akik a kutatás időszakában már régen nem itthon éltek. Benne volt az életrajzukban az is, hogy javarészüket a Magyar Közösség perébe keverték bele, vagy éppen a recski internálótáborba kerültek. Majd jött ’56, ahol szintén ott voltak, a forradalom bukása után emigráltak, el kellett menniük. Egy másik részük persze itt maradt, én velük tudtam beszélni.

Mindezek valahol ki is jelölték a későbbi kutatási irányait, ahogyan felsorolta…

Hangsúlyozom, hogy nem a politikai mentalitásomon múlott, hogy én ezt az utat bejártam, hanem egyszerűen az anyagtól és az érdeklődéstől függött. A kutatásnak volt egy érdekes vetülete. Kardos Lászlóval elég sokat beszélgettem, aki meglepődött, hogy én miket tudok ezekről a dolgokról. Ebből az anyagból született a Vitányi Ivánnal közösen írt A magyar diákok szabadságfrontja. Kardos az ’56 utáni pereknek az egyik központi figurája volt, részt vett a Nagy Imre-féle emlékirat Nyugatra juttatásában, többek között Göncz Árpáddal és Regéczy-Nagy Laci bácsival. A másik oldalon találkoztam Zimányi Tiborral, aki korábban ’45 elején rendőrként dolgozott, de később Recskre került. Részt vett az ’56-os forradalomban, majd bebörtönözték. Az anyaggyűjtés során az említetteken kívül olyan emberek neve került elő, mint Győrffy Sándor, Fekete Sándor, Benkő Zoli, Kiss Sándor, Jónás Pali és a többiek. Rengeteg ember nevét tudnám még felsorolni, és köztük is híre ment, hogy mivel foglalkozom. Ezeknek az embereknek meglehetősen rendhagyó volt az élete, és mivel az ellenállás gerincét adták, nekem azt kellett megfejteni, hogy miért alakult így a sorsuk.

Az emberi, személyközi kapcsolatoknak igen nagy jelentősége van, mint látjuk, Tanár úr kutatásaiban pedig különösen. Ezt egyrészt egy módszertani problémaként, kutatási nehézségként is felfoghatjuk – főleg, hogy olyan kérdésekkel is foglalkozott, amelyeket nem igazán „kultiváltak” akkor itthon. Minek köszönhető az, hogy az interjúalanyok körében volt egy nyitottság, fogadókészség Önnel szemben? Miért fogadták?

Az a téma, amit most polgári ellenállás címszó alatt tárgyalunk, 1946–47-ben lekerült a napirendről. Tiltott téma volt, de én ezt ekkor még nem tudtam. Nem akartam én a rendszernek nekimenni, egyszerűen elkezdtem kutatni. A témafeldolgozás szempontjából nyilvánvaló, hogy nagyon kevés volt a tudásom, de ahhoz képest, amit itt tudni lehetett, ez mégis soknak számított. Ettől kezdve tudtam kérdezni.

Végül tehát folytathatta a kutatást, sőt.

Csináltam tovább. Odáig jutottunk el, hogy 1983-ban megjelenhetett A magyar diákok szabadságfrontja. A kötet fő lektora Ránki György volt.

Ez az az időszak, amikor a magyar állami- és pártvezetés számára egyre fontosabbak a világgal, de főleg a Nyugattal való kapcsolatok, elkezdenek egyre jobban foglalkozni a külfölddel… A nyolcvanas évek közepén több alkalommal eljutott külföldre, amely fontos és meghatározó volt az életében…

Az első nyugati utam az előbb említett 1984-es, hollandiai Mikes Kelemen Kör konferenciája volt. Akikről a könyvünkben írtunk, odafigyeltek arra, hogy róluk megjelent valami itthon. Benkő Zoltán hívta fel Borbándi figyelmét az anyagra, Gyula elolvasta, beszélt róla a Szabad Európában, majd utána megkaptam a meghívót a Mikesre…

Ez nagyon fontos, hogy rögzítsük: a Tanár urat nem küldték, hanem hívták…

Persze. Tegyük hozzá: nem én voltam az első „fiatal” történész, akit kiengedtek Nyugatra, akkor már jónéhányan megelőztek. Nagyon vártam, hogy mehessek a Mikesre: együtt mehettem volna Mészöly Miklóssal, akit feleségemen, Ágin keresztül – ő akkor a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnál (TIT) dolgozott, az Irodalmi Szakosztály titkára volt, a Kossuth Klub rendezvényeit szervezte – már ismertem. Nos, Miklós sajnos lebetegedett, nem jöhetett ki, és mivel ő tartotta volna a záró előadást, végül én – mint „nyeretlen kétéves” – vezettem le a záróbeszélgetést. A szünetekben persze mindenkivel tárgyalt az ember: Czigány Lóránttal beszélgettünk jót, majd K. K. L.-lel. Kérdezték, hogy miről fogok beszélni, én persze elmondtam. Czigány Lórival – aki ekkor már rendszeresen hazajárt – is hosszan diskuráltunk, jelezte, hogy a londoni Szepsi Csombor Kört is érdekelné az előadás. (Így engedtek ki 1985-ben Londonba.) 2013-ban aztán azt olvasom, K. K. L. a beszélgetésből jelentést írt a belügynek. Nehogy azt gondolja, hogy nekem meggyőződésem volt, hogy valamit mindenképpen el kell mondani az ifjúságról, hogy rehabilitálni akarom a magyar történelem egy részét. Óvatosan beszéltem, nem fejjel mentem a falnak, de elmondtam, amit igaznak gondoltam – mint ahogy ezt tettem a cikkeimben is. 1985-ben mentem Londonba, a Szepsi Körbe, akkor Siklós Pistáék is csináltak velem egy interjút a BBC magyar adásában.

Odafigyeltek arra, amit csináltam, mivel nem sokan kutatták akkor ezt a témát. És következett 1987. Úgy mentem ki Amerikába, hogy Püski Sándor bácsi hívott az Itt-Ottra, Csoóri Sándorral utazhattam ki. Sándor bácsi lekötött nekem négy előadást, az Itt-Ott mellett még hármat. Azt mondta: ha befejeztem ezeket, jöjjek haza, le van foglalva repülőjegy, de ha hívnak mások is előadni, akkor maradjak. Végül kinn voltam két hónapig, több mint húsz előadást tartottam, Vitányi pedig itthon meghosszabbította a szabadságomat.

Különböző helyszíneken különböző embereket ismertem meg, akikkel leülhettem beszélgetni, és akik tovább mondták a maguk élményvilágát nekem. Beszéltem olyannal is, aki anno a nyilas mozgalomban tevékenykedett – Zsakó István –, és beszéltem baloldaliakkal is. Nem az volt a célom, hogy ütköztessem a véleményem az övékkel, hanem hogy megtudjam, hogy ők hogyan gondolkodtak, és így be tudjam helyezni őket a „nagy egészbe”. Összességében nagyon sokat köszönhetek ezeknek az utaknak. Ekkor már kiengedtek engem és a korombelieket is, ha hívtak, akkor mehettünk. Később visszahívtak Kanadába, Svédországba, Norvégiába, az NSZK-ba, tarthattam előadást nagyon sok helyen a Nyugaton, de éppúgy Keleten, a volt szocialista országokban is.

Meg kell még emlékeznem arról, hogy 1987-ben, New Yorkban Sándor bácsi kiadásában jelent meg A szárszói beszéd és a népi mozgalom néhány összefüggése című kötetem. Ez a Variációk egy fogalom értelmezésére, az 1982-es Művelődéskutató Intézet-féle kiadványban megjelent Szárszó-tanulmányom javított, bővített változata. Felmerül a kérdés, hogy mivel volt ez több az eredetinél. 1982-ben, amikor az első szöveg kijött, még nem ismertem mélységében Németh László három ’56-os szövegét: az Emelkedő nemzet, a Pártok és egység, valamint a Nemzet és író címűt. 1987-ben, Amerikában ugyanakkor már beszéltem 1956-ról. Ha nem lenne amúgy is ilyen testes ez a mostani tanulmánykötet, szívem szerint mindkét szöveget közöltem volna – hogy látszódjon, mi változott az 1982-es és 1987-es írás között. 1987-ben már leírhattam azt, amit ’82-ben nem tudtam, nem akartam, vagy nem lehetett leírni.

A kortársi percepcióban Tanár úr neve és tevékenysége elsősorban 1956-tal kapcsolódik össze, holott, mint akár ebből az interjúból is látszik, ennél sokkal színesebb, gazdagabb és mélyebb az életmű. 1988-ban már előkerült Nagy Imre kérdése, ami a későbbi kutatásokat, publikációkat is megelőlegezi. Közben révbe ér a rendszerváltás folyamata, megalakul az MDF, a FIDESZ, az SZDSZ, vagy Vitányi Iván kapcsán akár az Új Márciusi Frontot is említhetjük. Tele volt a közélet szakemberekkel, fiatal tudósokkal, jogászokkal, történészekkel, írókkal. Ez egy igazán pezsgő időszak volt: ezzel kapcsolatban mit tartana fontosnak elmondani?

Az egyetemen nagyon széles baráti köröm volt – pestiekkel és vidékiekkel egyaránt, ami persze egy külön kérdés volt akkor. Amikor elkezdtem az egyetemet, nekem nem volt ’56-képem. Volt a megélt élményem Győrben, hogy mi történt, hogy történt, embereket ismertem, soha nem hallottam azt, hogy „ellenforradalom”. Tehát ez a szál az én gondolkodásomból hiányzott.

Azt, hogy „forradalomkor”, talán le is írtam valahol – ez egyrészt történeti-, másrészt időhatározó is volt. Olyan emberekkel tudtam leülni vitatkozni egy jó pár dologról, akikkel egyeztem abban, hogy a rendszer nem tetszett. De ez nem azt jelentette, hogy a rendszert meg akartam volna dönteni, mert nem is láttam még a lehetőségét sem ennek, hanem azt, hogy az ember bizonyos korlátok között próbáljon mozogni és minél többet elmondani.

Ezek a kapcsolatok nem szakadtak meg – részemről ezt egy „mérsékelt Kádár-ellenességnek” nevezném. Példaként említhetném Kis Jánost: vele is jó viszonyban voltunk, és nagyon sokat vitatkoztunk. Volt, amiben egyetértettünk, és volt, amiben nem. Ez ekkor és a Művelődéskutató Intézet időszakában sem volt probléma. Én nem tudtam SZDSZ kontra MDF-ben gondolkodni, hanem megvolt a magam érdeklődése. Én a népiekhez húztam, ott találtam meg a magam igazságát, a Kiss Ferenc-féle irodalomtörténészi felfogás ebbe nagyon is belefért. Nagy élmény volt felfedezni Németh László írásait – amikor az első sorozat kijött, azt csak „gyereksorozatnak” nevezték, mert nagyon fontos írásai maradtak ki belőle. Illyés Gyulával hasonló volt a helyzet. Vagy éppen az apró „véletlenek” – a Hadtörténeti Intézetben kutatott három ember: Kádár Gyula, Kéri Kálmán és Lajtos Árpád. Mindhárman a horthysta katonai elit tagjai voltak – persze a velük való találkozást nem lehetett kihagyni, ők is elmondták a magukét. Így került szóba például a ’42-es lillafüredi író-katonakonferencia. Nagy szerencsém volt, mert az anyag bár nem volt publikálva, én ismertem azt, akinek mindez megvolt: Kristó Nagy Istvánt. Mivel ő is részese volt a Magyar Diákok Szabadságfrontjának – az iratbeszerző csoport egyik vezetője volt –, így a kapcsolat adott volt, és megkaptam tőle a konferencia anyagát.

Az 1990-es választások után az MDF alakított kormányt, a Tanár úr pedig kormányfőtanácsos lett.

A Miniszterelnöki Tanácsadó Testület kormány-főtanácsadója teljesen pontosan. Ez megint a kapcsolatrendszerből fakadt elsősorban. Én akkor a Művelődéskutatóban dolgoztam még, amikor jött egy megkeresés, nem én jelentkeztem. Megszólítottak, és ekkor a Művelődési Minisztériumba kerültem. Életem legjobb státusza volt. Andrásfalvy Bertalan volt a miniszter, én pedig a kabinetiroda osztályvezetője voltam, beosztott nélkül. Ez nekem megfelelt, csak egy idő után, amikor adminisztrálni kellett volna, ez már kicsit sok volt. Akkor már átjártam a Miniszterelnökséghez, ahol Kodolányi Gyuszi volt a tanácsadó testület elnöke. Dolgoztam már velük különböző témákban, aztán hivatalosan is átkerültem hozzájuk. Alapvető kérdés volt ekkor a kárpótlás. Nekem akkor már voltak olyan írásaim, amelyek 1945-től áttekintették a magyar történelem alakulását. Innentől kezdve a kormány 1994-es bukásáig ott dolgoztam. Közben 1993-ban létrejött a Történelmi Tényfeltáró Bizottság, a „Kahler-bizottság”. Ennek történetét [Kahler] Frici megírta. Ennek legsikeresebb része a sortüzek történetének feltárása volt, alapvetően is úgy gondoltam, hogy az egész megadott témát túl nagy falat lett volna áttekinteni.

Ezért javasoltam, hogy egy olyan témát fogjunk meg, amelyet levéltári alapon lehet kutatni és bizonyítani. Nagyon nagyra tartom az oral historyt és a levéltárat is: előbbit a társadalom, utóbbit az állam „adja rám”: ha a kettőt összevetem, kialakul valami kép.

1994. december 31-e után visszamentem a Hadtörténeti Intézetbe. És akkor megint a személyi kapcsolatok: amikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kezdett megalakulni, kezdett felépülni a tanszék, és eljutottak az új- és legújabbkor kérdéséhez, Őze Sanyi javasolta Maróth Miklósnak, hogy hívjanak engem oda. Ekkor még Zimányi Vera volt a tanszékvezető, én elmentem oda nagyon szívesen egy évre óraadónak. Ennek alapján aztán teljes státuszba kerültem a tanszékre. Nagy szerencsém volt, mert Maróth Miklós olyan dékán volt, aki szabad kezet adott, nem avatkozott bele a tanszék ügyeibe. Így lettem tanszék-, majd intézetvezető, egészen 2013-ig, amikor hetvenévesen lejárt a mandátumom. Pontosan ekkor alakult meg a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archvíum (RETÖRKI) – itt pedig Bíró Zoli szólt, hogy lenne-e kedvem odamenni. Természetesen volt, ugyanazt a témát vihettem magammal, és lettem az Intézet főigazgató-helyettese.

Egészen előre ugrott Tanár úr. Vissza szeretnék térni egyrészt arra, hogy az egyetemi tanítás mit adott Önön keresztül a szakmának – nagyon sokan nőttek fel a „kezei alatt” –, mindez pedig egy folyamatos kutatói és publikációs tevékenységgel párosult.

Először is: nálam a kutató és tanár nem válik el egymástól. Az, hogy életem bizonyos szakaszába a tanár lép előtérbe, hogy annak az időszaknak a vázát megtanítsa, ami a kutatásához tartozik, evidenciának tartom. Számomra – és ezt sokan, akár Ön is megerősítheti – ezeken az órákon nemcsak az volt a lényeg, hogy „leadjam” a kötelező anyagot, hanem hogy olyan témákat is felvessek, amiken lehet gondolkodni. Amin esetleg én gondolkodom, egyáltalán nem baj, hogy a diák is gondolkodik azon, és esetleg többet mond, mint én. Most a Teleki téren, a lakásomban ülünk: ennek a lakásnak van egy erkélye meg nagyszobája…

Ez egy tanterem tulajdonképpen…

Igen, tanterem, elég sokan jártak ide, elég sokan ültek kinn az erkélyen, amikor olyan témákat vitattunk meg, ami az egyetemi előadásokon vagy szemináriumokon nem kerülhetett szóba. Volt, akiket érdekelt ez az időszak, és amiket elmondtam – sokan ez alapján választottak szakdolgozati vagy doktori témát.

Azt is elmondanám, hogy nem szégyelltem magam javítani: ha éppen kutattam egy témát – mondjuk, tegyük fel, Tóth Ilonáról volt szó –, egyik héten elmondtam valamit, akkor a másik héten elmondtam, hogy bocsánat, itt tévedtem, mert ez a kutatások állapota alapján máshogy áll. Ez az állandó önjavítás nálam evidencia volt.

A gondolkodás változása különböző hatások alapján látszik ebből a könyvből is, és a gondolkodásmódot is behatárolja a kor, amiben élünk, és az ehhez kapcsolódó egyfajta óvatosság. Nem éreztem magam soha gyávának, de sosem voltam az első sorban. Engem befolyásolt az, hogy nagyon korán megismertem egy fiatal költőt – még a győri időszakban –, aki a gimnáziumi magyartanárunk, Kemény Gézának a barátja volt. Buda Ferencnek hívják. Kezemben volt a Füvek példája című kötete, amelyben van egy verssor, amit elég gyakran idézgetek magamnak is. „Nem voltam én hős, csak hülye, más bolondok hegedűje.” Én nem szerettem volna „más bolondok hegedűje” lenni, de nem vagyok alkalmas arra, hogy hős legyek.

Közel ötven év szakmai életútját öleli át ez a válogatott tanulmánykötet. A legfontosabb írásokat válogatta ki, a szövegek magukon viselik a folyamatos fejlődés, a korrigálás, az érlelés nyomait. Különböző idézetek többször előfordulnak, helyenként pontosított kontextusban. A RETÖRKI-hez kerülésétől kezdve az Intézet egyik tudományos vezetője. Ennek köszönhetően nyilván a rendszerváltás problematikája jobban fókuszba került. Ebben az egyik legfontosabb tényező vagy kérdés Nagy Imre személye volt. Volt is alkalmam egy bizonyos munkában együtt dolgozni Önnel. Talán nem véletlen, hogyha a kötet „külcsínét” nézzük: Nagy Imre ott áll a borítón Tóth Ilona mellett. A cím pedig ez: Szembesülés. Mi magyarázza a címadást és a kompozíciót?

A szembesülésen a saját magammal, saját pályámmal való szembesülést értem. Nem akartam belőle letagadni semmit. Ezért vettem be a Történelmeim című írást is például – a „vörös farokkal” együtt. Nagyon „szeretem”, amikor valaki azt állítja magáról, hogy forradalmárnak született, aztán egyfolytában az is marad, de ez így nem lehet igaz. Az ember élete fejlődésből áll, változik, információi bővülnek. A Szembesülés lényege az, hogy felvázoljam a saját utamat, hogyan jutottam el szakmailag és mentálisan oda, ahol vagyok. A másik, ami legalább annyira fontos, hogy ha valaki meg akarja ismerni a magyar történelmet, akkor két dolgot vizsgálhat – a politikatörténetet és a társadalomtörténetet. ’56-nak is megvan a politika- és a társadalomtörténete. Az első bekerülhetett a világpolitika történetébe is – ezt jelenti Nagy Imre. A második az, amit Ön vagy én, a „kevésbé jelentős” szereplők csinálunk. Amikor a témához hozzákezdünk, egyrészt meg kell néznünk, hogy az adott cselekvő milyen információs bázisra építve cselekedett, mi határozhatta meg a gondolkodását. Nem vetíthetem rá azt, amit én tudok, nem lehetek „fölényben” vele szemben, mivel én már tudom, amit ő akkor nem. A másik a lehetőségek felmérése.

Az utolsó kérdésem az lenne: mi az, amit ebből a válogatásból hiányol, vagy azért, mert nem fért bele, vagy azért, mert még nem írta meg.

Amit leginkább hiányolok, az a magyar elit története, egészen az 1956-os megtorlásig bezáróan. Nagyjából öt ilyen tanulmányom van, ezek nem fértek bele ebbe a kötetbe. Nyolcvanéves korában az ember már nem tervez újabb kötetet, tehát a Szembesülés tulajdonképpen végrendelés is. Készülhetett volna másik és másfajta válogatás is, de egy a lényeg: ez is visszaadja azt az utat, amit megjártam.

Riba András László

Ezt olvastad?

Egy ’56-os mártír emlékezete – 100 éve született Brusznyai Árpád

A száz éve született Brusznyai Árpádra emlékezett a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) az '56-os mártírnak az

X