Pápai kamarásból nyilas miniszter – Pálffy Fidél gróf és pártja Moson térségében

Az utóbbi évtizedben Karsai László, Máthé Áron, Paksa Rudolf, Paksy Zoltán és Ungváry Krisztián földolgozták a nyilas mozgalom pártjainak történetét, megírták számos vezetőjük és ideológusuk életrajzát. Pálffy Fidél gróf győr-mosoni tevékenysége azonban jórészt még föltáratlan. Adódik a kérdés, hogy Pálffy miként volt képes úgyszólván monopolizálni a nyilas eszme képviseletét a Győr város, Rábaköz, Szigetköz és a nyugati határszél közötti területen. A szakirodalomban gyakran olvasható, hogy Pálffy Fidél nem játszott említésre méltó szerepet a hazai nyilas mozgalomban. Ezt cáfolja, hogy a gróf egy évtizeden keresztül a nyilas mozgalom zászlóvivője volt az ország északnyugati régiójában, és Győr, Magyaróvár és Moson városok éppúgy, mint a Rábaköz, a Szigetköz és a Mosoni-síkság, továbbá egy időben Zala megye szélsőjobboldali érzelmű szavazói Pálffy pártja körül tömörültek.

Fontos kiemelni, hogy az Egyesült Nemzeti Szocialista (Nyilaskeresztes) Párt a nyilas mozgalomnak áttörést jelentő 1939-es választáson négy mandátumot szerzett (az ötödik mandátumot, Pálffyét a Közigazgatási Bíróság megsemmisítette). A párt a Győr-Moson és Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített megyék listáján megszerezte a voksok felét, ami nem a jelentéktelenségre utal. S végül az is jelzi, hogy Pálffy jelentőségét hiba alábecsülni, hogy a végjáték során, az 1944. október 15-i puccsot követően miniszter lett a Szálasi-kormányban. Pálffy ambíciói a miniszterelnöki posztig terjedtek, és csalódottan vette tudomásul, hogy végül a németek nem mellette döntöttek, hanem Szálasi mellett, akit Pálffy nem tartott őszintén németbarátnak. Mellékesen Pálffy volt a grófi címe révén a Szálasi-kormány legmagasabb társadalmi állású tagja.

A Szálasi kormány tagjai. Az álló sorban, balról a második gróf Pálffy Fidél földművelésügyi miniszter. (Wikipedia)

Pálffy esete azért érdekes, mert egy mélyen római katolikus vallású ember volt, aki ráadásul viselte a címzetes pápai kamarási tisztséget. A kortársak egy része értetlenkedett afölött, miként képes összeegyeztetni a pápai kamarási posztot a náci eszme képviseletével. Pálffy azonban kifejtette, hogy

„a magyar nemzeti szociálizmust lelkiismeretem szerint nem érzem incompatibilisnek pápai kamarási mivoltommal.” (Csíky, 2016:423)

Az alábbi tanulmányban annak bemutatására vállalkozom, milyen tényezők tették lehetővé azt, hogy a Pálffy Fidél a régió nyilas mozgalmának egyszemélyes vezetője legyen.

Pálffy Fidél tanúvallomása az Imrédy-perben. (">MAFIRT Krónika 14., 1945. november)

Család és indulás

Ipolyi Arnold úgy ábrázolta a Csallóközt, mint ahonnan az ország számos főnemesi családja származik, ahonnan

„a Héderváriak, Kontok, Pálffyak, Dóczyak, Illésházyak, Eszterházyak, Amadék mintegy fészkükből sasszárnyakkal röpültek föl a fény és hatalom polcára.” (Ipolyi, 1993:27.)

A Pálffyak valóban összenőttek az északnyugat-dunántúli régióval. A család a 14. századi Kont nemzetségig vezeti vissza magát, de a valódi alapítónak az 1598-ban bárói rangot nyert Pálffy Miklóst, Győr visszafoglalóját tekintik. Rudolf császár grófi címet adományozott Pálffynak és utódainak. A Pálffy-család mindig szilárdan Habsburg-hű volt, és hosszú ideig a konzervatív politika híve.

A Pálffy-család címere. (Arcanum)

Pálffy Fidél 1895-ben született Szentgyörgy faluban, Pozsony városa mellett. Apja, Pálffy Sándor császári és királyi kamarás beiratta legidősebb fiát a kalksburgi jezsuita kollégiumba, a Monarchia egyik elitképző intézményébe. A nyolcesztendős Fidél sajátosan lázadt apja Habsburg-hűsége és a tanintézmény császári szelleme ellen: kiköpött az épület oromzatán lobogó fekete-sárga zászló láttán, amivel azt érte el, hogy a tanulótársai, osztrák és cseh arisztokrata családok fiai megverték. A felsőfokú tanulmányokat a pozsonyi egyetem jogi karán, valamint a Ludovika Akadémián végezte. A fiatal arisztokrata harcolt a világháborúban, majd összekötőként szolgált a szegedi ellenforradalmi kormány és a francia megszálló hatóságok között. Antiszemitizmusa és liberalizmus-ellenessége feltehetően ezekben az években szilárdult meg. Polgári származású nőt vett el, Filipanits Irént. Házasságukból három leány született: Klára, Irén és Alexandra. 1923-ban XI. Piusz pápa kinevezte a grófot pápai kamarássá.

Kiliti (később Dunakiliti), ez a kicsi szigetközi falu az 1920-as évek elején két főúri lakóval büszkélkedhetett. Pálffy Sándorné németújvári Batthyány Erzsébet grófnő és legidősebb fia, Pálffy Fidél a községben éltek. 1930-ban a falu lakossága 1542 lelket számlált. A népesség három német kivételével magyar volt, és két református meg két izraelita kivételével római katolikus. Pálffy Sándorné és fia voltak a falu leggazdagabb lakói: előbbi 2000, utóbbi 560 holddal rendelkezett. Utánuk Dióspatonyi Németh Viktor következett, aki 900 holdat bérelt a Pálffy uradalomból, valamint Dióspatonyi Németh Mihály gőzmalomtulajdonos. Kiliti az országhatár közelébe került, elvágva zöldség- és gyümölcstermelőinek természetes felvevőpiacától, Pozsony megyétől. A legközelebbi vasútállomás 7 kilométerre feküdt, a lakosoknak minden apró-cseprő hivatalos ügyben Magyaróvárra vagy Rajkára kellett utazniuk. Pálffy Sándorné és fia nap, mint nap szembesültek a régió súlyos anyagi helyzetével. Ráadásul a Pálffy család a térség patrónusa volt. Egy személyes tragédia is befolyásolhatta Fidélt: 1927. május 26-án egy Bors Imre nevű napszámos a Moson és Horvátkimle közötti úton a gróf autója elé ugorva vetett véget az életének. A csendőri nyomozás öngyilkosságot állapított meg, és a férfi nyomorúságával magyarázta a történteket. Mindezek a tényezők és emberi tragédiák érthetővé teszik, hogy Fidél egyre intenzívebben foglalkozott a szociális kérdésekkel, ám az már meglepetést okozott a kortársak körében, hogy a fiatal gróf a következő évtized elején a nyilas mozgalom egyik vezetőjeként tűnt föl.

Képeslap Dunakilitiről. (Zempléni Múzeum 0119587/Hungaricana)

Pálffy az 1930-as évek elején érdeklődött a német nemzetiszocialista mozgalom iránt. Nem Pálffy volt az egyetlen arisztokrata, akit a hitleri szónoklatok és sikerek megigéztek. Elsőre azt vélhetnénk, a trianoni békeszerződés következtében a birtokok elvesztése, az ezzel járó elszegényedés okozta az arisztokraták részvételét a szélsőjobboldali mozgalomban. Ám nem minden arisztokrata származású szélsőjobboldali volt szegény, mint Pálffy (és persze esetében is relatív szegénységről beszélhetünk)! Festetics Sándor gróf például negyvenezer holdnak volt boldog tulajdonosa a Dunántúlon. Az 1930-as évek elején megszervezte a Dunántúl legerősebb nemzetiszocialista mozgalmát. Gömbös Gyula miniszterelnök nem tűrte el, hogy a pártjában más is vezéri ambíciókat dédelgessen. Gömbös, aki hadat üzent a „neobarokk világnak”, evangélikus tanító fiaként vette magának a bátorságot, hogy fejmosásban részesítse a büszke Festetics család tagját, a „kegyelmes urat”. Ahogyan Antal István, Gömbös sajtófőnöke írta, a miniszterelnök magához hívatta Festeticset, és

„feladta neki a leckét: vagy abbahagyja a horogkeresztes játszadozásait, vagy pedig kilép a pártjából.” (Gergely, 2004:233)

Festetics az utóbbit választotta. Hamarosan csatlakozott a Meskó Zoltán vezette Nemzeti Szocialista Magyar Földműves és Munkáspárthoz, majd a két alapító megnyerte magának Pálffy Fidélt, akinek révén megvethették lábukat a Mosoni-síkságon, az iparos arculatú, keresztényszocialista hagyományú Győr szomszédságában. Meskó a nyilaskeresztet választotta jelvényül, ettől fogva felváltva nevezték a párt tagjait nyilasoknak és nemzetiszocialistáknak (később más pártok is átvették a jelvényt és a nyilas nevet). Zöld ing, nyilaskereszt, „bátorság” jelszó: ez volt a párt szimbólumrendszere. A két arisztokrata és egy dzsentri vezette nemzetiszocialista mozgalom rövidesen behálózta a Közép- és Nyugat-Dunántúlt. Később a vezetők összevesztek, és Pálffy egyedül maradt a párt élén, majd saját pártot alakított Egyesült Nemzeti Szocialista Párt néven.

Forrai Zoltán karikatúrája Meskó Zoltánról Az Ojságban. (Magyar Nemzeti Múzeum TK Grafikai Gyűjtemény 56.231./MuseMap)

A népszerűség okai

Felvethető a kérdés, hogy magának Pálffynak a személye mennyiben volt oka a nemzetiszocialista mozgalom sikerességének Északnyugat-Magyarországon. A nyilas mozgalom sajátos, agrárforradalmi retorikájával termékeny talajra hullott a szegény agrárrétegek körében. Erre figyelmeztetett burkoltan a Mosonvármegye című lap szerkesztői cikke:

„Ma még a falvakban is kiszorítják az új divatok a régi jó szokásokat. Iskolás gyermekek olaszosan vagy németesen kalimpálnak a kezükkel, és nem ritkán valami »bátorsággal« és hasonló csodabogarakkal indítják szánalomra vagy bosszankodásra az embereket.” (MVM, 1935/81. 1.)

A bátorság jelszót Meskó, Pálffy és társai használták, tehát az „urak”, a „nadrágos emberek” felől terjedt el az idegen minta a szegény földművesek körében.

Pálffy gróf igyekezett ápolni a cselédeivel törődő jó birtokos képét. Manapság is mesélik Mosonban, hogy a gróf ajándékot adott a birtokán dolgozó mezőgazdasági cselédek gyermekeinek: születéskor minden fiú egy ezüst zsebórát kapott, a lányok pedig ezüst nyakláncot (az információért Tuba László történésznek, a térség helytörténete kutatójának mondok köszönetet). Az ország sorsát illetően azonban a gróf nem érte be az egyéni filantrópia propagálásával, hanem egy általános, állami vagyonosztást hirdetett, leginkább a zsidóság kárára. Kerületvezetőként, majd pártvezérként járta a falvakat, igyekezett mindenkivel jóban lenni. Ostorozta az igazságtalan birtokviszonyokat, és ezzel még inkább megnyerte magának a földműveseket. A magát nyilas frazeológiával „testvérnek” szólíttató arisztokrata nem volt gyakori jelenség a „kegyelmes” urak Magyarországán, ezért Pálffy megjelenése mindig kiváltotta az érdeklődést. Ugyanakkor a börtönben az őt faggató pszichológus, Szirmai Rezső szembesítette a grófot egy ellentmondással: bár propagálta a földreformot, nem járt elöl jó példával. Pálffy válasza szerint az önkéntes lemondás „demagógia” lett volna, de, mint mondta,

„az általános rendezés során örömmel lemondtam volna arról, amit a törvény elvesz” (Szirmai, 1993:171.)

Pálffy számíthatott helyben tisztelt emberekre, akiket mai szóval véleményvezéreknek nevezhetnénk. Ilyen volt Viola Béla magyaróvári vendéglős, Bános Sándor győri vendéglős vagy Horváth László téti jegyző. A gróf megnyerte Vutskits Györgyöt, a magyaróvári akadémia tanárát, aki egyebek mellett azzal szerzett hírnevet, hogy beiktatta a statisztikát és a kertészetet az akadémiai tantárgyak közé. Bodor Márton lakatos, Pálffy alvezére rendszeresen járta a falvakat. Vitéz Bonyhády János, Pándi (Pölcz) Antal és a zalaegerszegi dr. Árvay István említhetők még, egytől egyig helyi közösségben tisztelt emberekként, akik kapcsolatrendszerüket bocsátották a párt és vezér rendelkezésére.

Nyilas röplap 1935-ben. (Paksy, 2013: 106.)

Sajtópolémiák

A kormánypárt és a helyi elit fölfigyelt Pálffy politikai aktivitására. Az 1930-as évek elején azért bírálták Pálffyt, mert nevét és a grófi korona tekintélyét adja egy olyan mozgalomnak, amely pángermán és egyházellenes, vagyis végső soron hazafiatlan és újpogány, noha Pálffy hangsúlyozta: a Hitler iránti csodálatának semmi köze a német náci párt külpolitikai programjához és egyházellenességéhez. Mindkét vád súlyosan csengett Északnyugat-Magyarországon, hiszen a mosoni, magyaróvári és győri polgárság úgy tekintett a területre, mint őrhelyre a nyugati határszélen, Ausztria szomszédságában, és a régió évszázadokon keresztül a római katolicizmus fellegvára, majd a 19. század végén Giesswein Sándor győri kanonok, magyaróvári képviselő révén a magyarországi keresztényszociális irányzat szülőföldje volt. Pálffy szociális radikalizmusa kisebb bírálatot kapott, talán azért, mert a helyi és regionális elit tagjai úgy ítélték meg: ez a hang leginkább a szociáldemokraták és kisgazdapártiak versenytársa, akik közül előbbiek Győrben, utóbbiak a falvakban nagyon is aktívak voltak.

1934-ben Östör József soproni képviselő egy parlamenti fölszólalásában kikelt a pángermán agitátorok ellen, akik olyan térképeket terjesztenek a nyugati határszélen, amelyek azt hirdetik, hogy Németországnak a Rábáig és a Balatonig kell terjednie. A képviselő fölemlegette a nemzetiszocialista mozgalom felelősségét, nyíltan megvádolva a mozgalmat azzal, hogy az a pángermán agitáció zsoldjában áll. A Mosonvármegye című lap 1934. január 21-iki számában a Rábáig akar terjeszkedni Németország című cikk visszafogott hangon bár, de beszámolt az esetről. Mint írják, Östör

„egyik mozgékony és vidékeinken is súllyal bíró politikai pártnak, a nemzeti szocialistáknak rovására említette meg ezt az agitációt. Mi nem egy párt rovására írjuk. Sőt, el sem akarjuk hinni, hogy a »nemzeti« jelzővel ékes párt tudatosan vagy megalkuvással megtűrje kebelében az ilyen országrabló és nemzetgyilkoló agitációt. Ezt csak felelőtlen és alattomos agitátorok tehették pártkeretek nélkül, pártok felhatalmazása ellenére.” (MVM, 1934/9. 1.)

Mint érzékelhető, a kormánypárti lokális lap nem támadta, inkább még védte is kicsit a nemzetiszocialista mozgalmat, leválasztva róla a pángermán agitációt, és nem nevesítette Pálffyt – vagy azért, mert félt a pertől, vagy, mert nem akarta összerúgni a port a régióban nagy befolyású családdal. A cikkíró határozott föllépést, társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedéseket követelt a kormánytól a helyi magyarság megerősítésére, a németség lojalitásának biztosítására:

„Több gondot kell fordítani erre a legveszedelmesebb határszélre. Meg kell erősíteni gazdaságilag, kultúrával és nemzeti szempontból.” (MVM, 1934/9. 1.)

Pálffy január 28-án gyűlést hívott egybe Magyaróvárott, a Fekete Sas szállodában, és azon a helyen, ahol egykor Napóleon állt 1809-ben, köszöntötte Meskó Zoltánt és Festetics Sándort. A Mosonvármegye tudósítása szerint négyszáz fő jelent meg a Fekete Sas nagytermében, döntően a mosoni falvak pártszervezeteinek vezetői és tagjai. Pálffy az üdvözlő beszédében tett egy szúrást a Mosonvármegye lap felé, kifejtve, hogy alaptalan gyanúsítás, miszerint a mozgalom szolgálná a pángermán törekvéseket. Pálffy egy, a laphoz eljuttatott, és ott január 21-én közölt levelében kioktatta a főszerkesztőt, Ruff Andort, mondván, hogy

„önöknek tudniuk kell, hogy a magyar nemzeti szocialista párt hazafias működést fejt ki, és hogy soha oly szó el sem hangozhatott, mely »hiedelmekre« adhatott volna okot. Magyar nemzeti párt fogalmilag nem lehet idegen nemzeti érdekek kiszolgálója.” (MVM, 1934/9. 1.)

Pálffy közölte azt is, hogy lemondja az előfizetést az újságra. Ruff Andor két nappal később közölt válaszlevelében sajnálattal vette tudomásul a lemondást, de megvédte álláspontját, miszerint a nemzetiszocialista pártba tömegesen léptek be olyanok, akikről köztudott, hogy pángermán érzelműek. Ruff azonban adós maradt konkrét nevek említésével.

Pálffy nem hagyta válasz nélkül Ruff cikkét. Február 15-én közölt levelében ismét hitet tett hazafisága mellett, és visszautasított minden gyanúsítgatást. Ruff ugyanebben a lapszámban közölt levele zárta le a sajtópolémiát. Mint írta,

„nem, Gróf Úr, mi nem kételkedtünk soha hazafias felfogásában. Sem pártja hazafias szándékában.” (MVM, 1934/11. 2. )

Ugyanakkor hozzátette, hogy Pálffy bálványa, Hitler nem fogalmaz egyértelműen Burgenland hovatartozásával kapcsolatban. Ezzel pedig Ruff érzékeltette, hogy mégis van alapja a hazafiatlanság vádjának, hiszen Pálffy olyan külföldi vezetőért rajong, aki egykor Magyarországhoz tartozó területet csatolna a Birodalomhoz.

Mit tehet mindehhez hozzá a történettudomány? Az tényszerűen igaz, hogy Pálffy népszerű volt a Mosoni-síkság nagyrészt vagy teljesen német nemzetiségű falvaiban. De az 1935-ös és 1939-es választás adatai szerint Pálffy pártja éppúgy támogatottságot élvezett a teljes egészében magyar nemzetiség lakta Szigetközben és a Rábaközben, mint a Mosoni-síkságon. Gyakorlatilag minden településen és minden nemzetiségi csoporton belül kimutatható egy stabil nemzetiszocialista irányzat. A mozgalom csak a térség legnagyobb központjában, Győrben volt gyönge, ami a helyi keresztényszocialista és szociáldemokrata pártra épülő kétpólusú politikai élettel volt összefüggésben: egy harmadik irányzatnak nehéz volt betörnie ebbe a stabil pártpolitikai térbe.

Pálffy összerúgta a port a katolikus egyházzal is. Ugyanis lefordította Reventlow gróf, náci politikus Nemzeti szociálizmus az új Németországban című könyvét. Mezgár Lajos székesfehérvári katolikus pap élesen bírálta Pálffyt a Fehérvár című lap hasábjain. A gróf válaszul sajtópert indított, ám a Székesfehérvári Királyi Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a becsületsértés és rágalmazás vádja nem állja meg a helyét Mezgár esetében. Pálffy másodfokra vitte az ügyet, amely fölkeltette Angelo Rotta pápai nuncius figyelmét. Eugenio Pacell bíboros, pápai államtitkár, a későbbi XII. Piusz pápa utasította a nunciust, hogy figyelmeztesse Pálffyt, ha folytatja a náci propagandát, elveszítheti kamarási rangját. Pálffy azzal védekezett, hogy a német és a magyar nemzetiszocializmus lényegileg különbözik a vallás tekintetében, mert minden nemzetiszocializmusnak az adott nép karakteréhez kell illeszkednie.

Gróf Pálffy Fidél 1934-ben. (Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár 62.3399/MuseuMap)

Főpróba: az 1935-ös választás

Az 1935-ös választáson három nemzetiszocialista jelölt lépett föl Győr-Moson és Pozsony egyesített vármegyék területén: Pálffy a magyaróvári és győrszentmártoni kerületben, vitéz Bonyhády János győri nyugalmazott csendőrszázados a rajkai, Vutskits György akadémiai tanár pedig a halászi választókerületben. Bonyhády kezdettől a mozgalom egyik szervező személyisége és „karrierpolitikus” volt, míg Vutskits képviselte a helyi népszerű emberből lett jelölt karakterét.

Pálffy elsősorban azokban a községekben szerezte ajánlásait, amelyek gazdasági szerkezetét a mezőgazdaság dominálta, és amelyek területén a nagybirtok volt a fő munkaadó. Ezekben a községekben a Nagyatádi-féle 1920-as földosztás – már ahol egyáltalán végrehajtották, mint Lébényben – nem volt képes enyhíteni a szociális problémákat, legfeljebb időlegesen levezette a társadalmi feszültséget.

Pálffy a magyaróvári választókerületben megnyerte a voksok 36,04%-át, a győrszentmártoni kerületben 49%-át. A főszolgabírói jelentések és a választási adatsorok alapján megállapítható néhány tanulság a nemzetiszocialista jelölt támogatottságáról. A magyaróvári kerületben elsősorban a szegényebb földművesek gyülekeztek Pálffy körül, míg a módos gazdák támogatták a kormánypárti Kühne Lóránt gyárost. Ennek persze oka lehetett az is egyes személyek esetében, hogy a jobb módú parasztok félhettek a hatóságok vegzálásától, ha ellenzéki jelöltet támogatnak. Mindazonáltal kimutatható, hogy a törésvonal nem nemzetiségi, hanem szociális alapon húzódott a nemzetiszocialista és a kormánypárti tábor között.

A győrszentmártoni kerület még érdekesebb, hiszen itt a választás nem egy magyar-német erőtérben, illetve német lakta falvak társadalmában zajlott, hanem egy teljesen magyar nemzetiségű közegben. A Bakony északi oldalára kapaszkodó településeken Pálffy jelentős szavazattöbbséget szerzett (pl. Nagybaráthegy, Nagyécshegy Nyúlhegy, Pázmándhegy). A hegyi fekvésű községek szegényebbek voltak, mint a dombságok között elterülő települések, mivel kizárólag mezőgazdaságból, azon belül elsősorban szőlőtermelésből és gyümölcstermelésből éltek, emellett kiegészítő tevékenységként munkát vállaltak a mélyebben fekvő szomszédos községekben, az uradalmakban, sőt Győrben is. A 30-as évek válsága súlyosabban érintette őket, mint az alacsonyabb fekvésű településeket, amelyek közelebb feküdtek az ipari központokhoz és a szállítási útvonalakhoz. A rossz gazdasági adottságok, az ipar vonzása mellett az egyházi birtokok is szorongatták a hegyi fekvésű kisbirtokok tulajdonosait: a csornai prépostság 554 kat. holdat birtokolt Nagybarátfalu mellett. Az alacsonyabb fekvésű településeken viszont megoszlottak a szavazatok Csikvándi Ernő kormánypárti jelölt és Pálffy között: így a Nagybaráthegytől alig 5 kilométeres távolságra lévő Nyúlfaluban Csikvándi csaknem a kétszeresét szerezte meg Pálffy szavazatainak.

Mindezek alapján kijelenthető, hogy Pálffy mozgalmának előretörése mögött szociális okok álltak, és nem a nemzetiség volt a magyarázó tényező. Emellett kimutatható, hogy egy község minél szegényebb, elhanyagoltabb volt, a földművesek annál fogékonyabbak voltak arra, hogy szavazzanak az ellenzéki jelöltre – az ellenzékiséget pedig aktuálisan és helyben csak a kisgazdapártiak és a nemzetiszocialisták képviselték. Ahol kisgazdapárti jelölt sem indulhatott, ott a szegényebbek motiváltak voltak szavazni a nyilas jelöltre.

A Pálffy-villa Mosonmagyaróváron. (A szerző saját fényképe)

A végkifejlet

Miután Festetics, majd Meskó távoztak a pártból, Pálffy egyedül vitte a Nemzetiszocialista Magyar Földműves és Munkáspárt zászlaját. 1936-ban új pártot alapított Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt (EMNSZP) néven. Szálasi Ferenc fölkereste dunakiliti kastélyában a grófot, de nem értették meg egymást. Pálffy nem tudott mit kezdeni a hungarizmus fogalmával, és természetesen a mozgalom országos vezérségének kérdésében sem tudtak megállapodni. 1939-ben, a nyilas mozgalom nagy áttörése idején az EMNSZP öt mandátumot szerzett, de a Közigazgatási Bíróság törölte Pálffy mandátumát.

Pálffy és Szálasi pártja előbb egyesült, majd szétvált, majd 1944. október 15-e, a nyilas puccs után ismét egyesült. Pálffy válogatottan gyalázkodó antiszemita cikkekkel igyekezett alátámasztani a náci Németország iránti csodálatát. Csalódással vette tudomásul, hogy annak ellenére, hogy bírta Himmler bizalmát, nem lehet kormányfő, és be kell érnie a földművelésügyi miniszteri tárcával. A Szálasi-kormány többi tagjával együtt német földre menekült, itt került az amerikaiak kezébe. Kiadták Magyarországnak, ahol a népbíróság 1945. december 15-én halálra ítélte, és 1946. március 12-én végrehajtották az ítéletet.

Pálffy Fidél nyilas politikusnak, az egyik frakciós nyilas párt vezetõjének átvétele a repülõtéren. Oldalt Péter Gábor. (Magyar Fotográfiai Múzeum 2004.7769)

Pálffy pályája mutatja, hogy egy mélyen katolikus arisztokrata is eljuthatott a szélsőjobboldalra. Azt, hogy a számos nemzetiszocialista önjelölt pártvezér közül szilárdan kézben tartotta az északnyugat-dunántúli régiót, részben a helyi társadalmi adottságoknak, részben személyes képességeinek köszönhette, valamint a „kínálati oldalnak” is, tudniillik annak, hogy a falvakban a Kisgazdapárton kívül nem voltak jelen olyan politikai erők, amelyeken keresztül a rendszerellenzékiség érzése levezethető lett volna (hiszen a szociáldemokrácia beszorult Győr városába). Így a „kereslet” és „kínálat”, valamint személyiség tényezői együttesen idézték elő, hogy Pálffy pártja sikeres regionális párttá válhatott.

Paár Ádám

Bibliográfia

Bana József: A nyilasok az 1939-es választások idején Győr megyében. Arrabona, 2007/2. 139–162.

Csíky Balázs: „A magyar nemzeti szociálizmust lelkiismeretem szerint nem érzem incompatibilisnek pápai kamarási mivoltommal.” In: Somorjai Ádám-Zombori István (szerk.): Episcopus, Archiabbas Benedictinus, Historicus Ecclesiae. Tanulmányok Várszeri Asztrik 70. születésnapjára. Bp., 2016, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. 423–438.

Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I. köt. Pest, 1851.

Gergely Jenő (szerk.): Gömbös Gyula hatalomra kerülése és kormányzása 1932-1936. (Antal István sajtófőnök visszaemlékezései). Bp., 2004, Palatinus Kiadó

Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza. Bp., 2001., Napvilág Kiadó. I-III. köt.

Ipolyi Arnold: Csallóközi útiképek. Pozsony, 1993, Kalligram Kiadó

Karsai László: Szálasi Ferenc. Politikai életrajz. Bp., 2016, Balassa Kiadó

Kerekes Sámuel-Enyedy Barnabás: Győr-Moson-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék és Győr törv. hat. jogú, sz. kir. város részleges ismertetője és monográfiája az 1929-1930. évekre. Bp., 1930.

Máthé Áron: A nyilaskereszt árnyéka. Bp., 2019., Attraktor Kiadó

MVM=Mosonvármegye, 1934. január 21., 28., február 8., február 15. és 1935. november 24. számok

Paksa Rudolf: Magyar nemzetiszocialisták. Bp., 2013, Osiris Kiadó.

Paksy Zoltán: Nyilas mozgalom Magyarországon 1932-1939. Bp., 2013, Gondolat Kiadó.

Palatinus József-Halász Imre (szerk.): Győr szab. kir. városi és Győr-Moson-Pozsony k.e.e. megyei Fejek. Győr, 1934, Pohárnik Pál kiadása

Pálffy Fidél: Meggondolt tervszerűséget a zsidókérdés megoldásában. Harc, 1944. augusztus 12. In: Karsai László /vál. és a bevezető tanulmányt írta/: Kirekesztők. Antiszemita írások 1881-1992. Bp., 1992, Aura Kiadó

Romsics Ignác: A magyar arisztokrácia és a szélsőjobboldal a Horthy-korszakban. Rubicon 2004/1. 56–62.

Szirmai Rezső: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Bp., 1993, Pelikán Kiadó

Virág Zsolt: Magyar kastélylexikon 9. Győr-Moson-Sopron megye kastélyai és kúriái. Bp., 2007, Fo-Rom Invest

Vonyó József: Jobboldali radikálisok Magyarországon. Pécs, 2021, Kronosz Kiadó

Ezt olvastad?

Jamrik Levente a szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakján szerezte első diplomáját, mégsem lett belőle egyetemi oktató, ahogy középiskolai történelemtanár,