Tanulj Tinó, politikus lesz belőled!

Csiffáry Gabriellának, a Budapest Főváros Levéltárában dolgozó történész-levéltárosnak új könyve jelent meg. Régebbi munkáihoz hasonlóan egy újabb átfogó történelmi tablót tár az olvasóközönség felé. Többek között a híres magyarok hobbijait és hazánk legjelentősebb sporteredményeit összegyűjtő munkái után legújabb könyvének középpontjában Magyarország meghatározó politikusainak iskolás évei állnak. A 2021-ben megjelent kötet a 2017-ben napvilágot látott „Magyarázom a bizonyítványom…” című munkájának folytatásaként is értelmezhető. A híres hazai művészek helyett, a tavaly megjelent kötet fókuszában számos meghatározó magyarországi politikus iskolás évei és élményei állnak.

A „Magyar politikusok az iskolapadban” című munkájában 86 politikus példáján keresztül mutatja be a magyar politikai elit jelentős szereplőinek egyéni viszonyulását saját iskolai éveihez. A könyv közel 340 év magyar történelmét veszi górcső alá ebből a szempontból. A 17. század második felében tevékenykedő Thököly Imrétől egészen az 1989-es rendszerváltás meghatározó politikusaiig részletezi a magyar történelem kiemelkedő alakjainak iskolához és tanuláshoz való viszonyát. A rendelkezésre álló és ez idáig kevésbé publikált források mellett a kötet jelentősége a magyar köztörténet értékelésében is meghatározó, mivel a rendi társadalomra jellemző nemesi magánoktatástól a népiskolai képzésben részesülő későbbi politikusok példáján keresztül a magyar oktatás- és mentalitástörténet megértéséhez is fontos kiindulópontot jelent.

A szerző munkájában (szakmájához híven) a források dominálnak. Összesen 57 közgyűjteményből származó dokumentum adta a könyv elkészítéséhez szükséges forrásbázist. Ez már önmagában alapos és körültekintő háttér kutatást feltételez.

A könyv felépítése és szerkezete is logikus és jól követhető. Kronológiai sorrendben minden fejezet egy-egy meghatározó politikus pályájával foglalkozik. A rövid, de adatgazdag áttekintés után gyakran egy személyes dokumentumból származó beszédes részlet következik, melyben a fejezetben tárgyalt politikus iskolai éveire reflektálnak egykori kortársak, vagy épp maga a tárgyalt személy. Végül a felhasznált források eredeti példányairól készült képek kerülnek közlésre, mely által a történelem és a történész által végzett kutatómunka is sokkal élményszerűbbé válik az olvasó számára.

A kötet lényegi mondanivalóját azonban pont a források kötik kissé gúzsba. Egyrészt a könyv témájából és a rendelkezésre álló személyes források hiányából kiindulva nem, vagy csak részben kapunk képet az adott szereplő tanulói hozzáállásáról.  Sokszor csak az oktatási rendszer adminisztrációja által fennmaradt „hideg” információkhoz juthatunk hozzá, vagy pedig csak az adott személy önreflexiójára támaszkodhatunk, mely miatt (mondanunk sem kell) szükséges a forráskritikai szemlélet.

Épp ezért a kötet többek között nem ad pontos választ arra az igazán érdekes kérdésre sem, hogy egyes szélsőséges, vagy épp önkényuralmi rendszert kiszolgáló politikusokat mi, miért és hogyan radikalizált. Persze erre a választ talán nem is az iskolai évkönyvekben kell keresnünk, hiszen egy személy világképének kikristályosodásához az oktatási intézményeken túl megannyi tényező és meghatározó élmény is hozzájárulhat.

Ahogy szokták mondani, amilyen a társadalom, olyan a politikai elit és vica versa. A kétségkívül nagy befolyással bíró politikusok szellemi képességeit pedig hajlamos az elégedettlen állampolgár lekicsinyíteni, főleg ha a politikai döntések kevésbé jótékony hatásait is a bőrén érzi. (Sokak szeretik ezzel szemben saját képességeiket felülértékelni). A politikus társadalom azonban a szellemi javak, a kapott oktatás minősége és mennyisége, valamint a tanulással szembeni attitűd szempontjából sem egységes, és ez nem volt másképp száz-kétszáz évvel ezelőtt sem. A Magyar Tudományos Akadémia megalakulását anyagilag biztosító gróf Széchenyi István magánúton szerzett alap és középfokú iskolai évei alatt „nehezen és keveset” tanult. Kortársa, a jobbágy felmenőkkel bíró Táncsics Mihály azonban „huszonnégy éves érett korú ifjú”-ént lett a Kecskeméti Kegyesrendi Róm. Kath. Gimnázium (ma a Kecskeméti Piarista Iskola) tanulója, ahol élen járt az eminensek között.

Ezt a fajta aránytalanságot azonban nem is lehet számonkérni a kortársakon. Csak a 19. század második felében kezdett el az oktatás és azzal együtt a tudás is demokratizálódni. A reformkorban és a dualizmus idején még szinte kivétel nélkül jogi végzettségel bíró, többnyire arisztokrata vagy nemesi származású „prókátor nemzet” tagjai után a két világháború között már egyre több katonatiszt, vagy tudományos végzettséggel bíró szakember is politikai pályára keveredhetett (mint például a kötetben szereplő Hóman Bálint). A második világháborút követően pedig talán elmondható, hogy az állampárthoz és az uralkodó ideológiához való lojalitás meghatározóbb volt, mint a műveltség vagy az elméleti felkészültség.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a huszadik század második felében sem lettek volna alaposan kiképzett, művelt politikusaink. A néhány osztályt végzett, majd gyorsan munkába álló későbbi vezetők (pl. Kádár János) mellett magasan kvalifikált értelmiségiek is (pl. ifj. Antall József) részesei lehettek a politikai döntéshozatalnak. Ehhez azonban szükséges volt az oktatás által megfelelő szellemi alappal bíró személyeknek az ideális történelmi pillanatra és politikai légkörre, mely az elmúlt közel négy évszázad során hol jobb, hol rosszabb irányba, de mindig változott.

Molnár Dávid

(A borítókép a Fortepan archívumának felhasználásával készült.)

Ezt olvastad?

Magyarország útja a NATO-csatlakozásig

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy

X