Rendi országgyűlések a Magyar Királyságban a 18. század elejéig – Könyvbemutató az Országházban

Jóllehet történelmi léptékben rövid idő, az utókor számára már most kijelenthető, hogy a járvány miatt történelmi jelentőségű bő másfél esztendő telt el azóta, hogy a magyar parlamentarizmussal foglalkozók könyvbemutatóra gyűlhettek össze az Országházban. A szeptember 8-án lezajlott eseményre A magyar országgyűlések története című sorozat keretében megjelent Rendi országgyűlések a Magyar Királyságban a 18. század elejéig című kötet szolgáltatott alapot, amely az Országház Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2020-ban. A bemutató pontos helyszíne a Horváth János (1921–2019) kisgazda politikusról elnevezett terem volt, aki hosszú életével, valamint politikai, tudományos és közéleti szereplésével már történelmi léptékben is egy egész kort, tulajdonképpen a teljes magyar jelenkort átélte. A felkért szakértők előtt az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának igazgatója, Bellavics István köszöntötte az érdeklődőket.

A rendi országgyűlések a Magyar Királyságban a 18. század elejéig című kötet borítója (forrás: Országház Könyvkiadó)
A rendi országgyűlések a Magyar Királyságban a 18. század elejéig című kötet borítója (forrás: Országház Könyvkiadó)

Bellavics igazgató úr nyitó gondolataiban kiemelte, hogy mind a kötet, mind a bemutató a pandémia áldozata, hiszen a járvány miatt a kötet megjelenése után csak másfél évvel később sikerült lebonyolítani annak bemutatóját. Ugyanakkor örömmel és nyugodt optimizmussal tekint a jövő elé, mivel a bemutatott darab a tervezett tizenkét kötetből sorban a hetedik; sőt már a nyolcadik kötet is elkészült, amelynek a bemutatójára szintén hamarosan sor kerül. Így joggal várja, hogy teljes lesz A magyar országgyűlések története-sorozat, amely nem csak teljességével és befejezettségével rendkívüli, ugyanis nemzetközi viszonylatban is ritka, hogy egy tematikus sorozat ennyire sok kötetből álljon. Külön kiemelte, hogy témáját tekintve ez a mű a sorozat nyitó kötete. Reméli, hogy a jövőben egy tankönyv is készülni fog a teljes sorozatból, amely – a szintézis mellett – a szélesebb olvasóközönség, különösen a parlamenttel, államtudományokkal foglalkozó egyetemi hallgatók igényeit is kielégítené, miközben a kötetekben publikált tudományos eredmények is még jobban hasznosulhatnának a társadalomban.

Oborni Teréz – aki maga is a rendi korszak kiváló és elismert kutatója, valamint a jelen sorozat Erdélyi országgyűlések a 16–17. században című kötetének (2018) szerzője – vállalta, hogy az esemény keretében bemutatja és méltatja a Magyar Királyság közép- és hódoltságkori országgyűléseiről írt fejezeteket. Oborni kiemelte, hogy a szerzők életművük, munkásságuk jelentős részét a téma kutatásával töltötték, amely idő évtizedekben mérhető. Így a kötetben szereplő állítások, eredmények hiteles, megalapozott tudást tükröznek.

Oborni Teréz Erdélyi országgyűlések a 16–17. században című kötetének borítója (forrás: Országház Könyvkiadó)

Oborni Pálosfalvi Tamás fejezeteivel kezdte meg a munka méltatását, amelyek a középkori magyar országgyűléseket taglalják. Az első fejezet intézményi oldalról, míg a második a résztvevők felől közelít az országgyűlésekhez. Kiemelte, hogy jóllehet a szerző szerényen csak „kísérletet” tesz az középkori országgyűlés definiálására, ez a meghatározás azonban jóval több. A hagyományos definíció szerint, amely alapján a szerző is megkezdi a vizsgálódást, az országgyűlés „rendi alapon szervezett, rendszeresen összehívott, tanácskozó és döntéshozó jogkörű, képviseleti típusú, országos ügyekkel foglalkozó szervezet.” Rendi szerveződés alatt pedig a „közrendűek (megyei köznemesség, városi polgárság, avagy harmadik rend) részvételi jogát” értjük. A szerző a hazai, majd a nemzetközi „munkadefiníció” alapján a kettő fogalom összehasonlításával indítja a fejezetet. A fogalmi elemek egyesével történő vizsgálatával végeredményben azt járja körül, hogy miként intézményesül a magyar országgyűlés.

A szerzőt dicséri, a megállapításait pedig erősíti, hogy nemcsak a fejezet elején nézi meg a kétfajta definíció közötti azonosságot, illetve eltérést, hanem a fejezetek során végig szemmel kíséri az európai (francia, németalföldi, angol, spanyol) párhuzamokat, így még ha nem is kimondott célja, mégis rendkívül széles nemzetközi kontextusba állítja a magyar országgyűlés fejlődését.

Oborni felhívta a figyelmet arra a szerző által alaposan feltárt különbségre, hogy míg az európai országokban a harmadik rend részvételére (a városok, városi polgárok révén), majd a részvételnek az állandóvá válására kerül sor, addig hazánkban a nemesség, azon belül is a köznemesség részvétele a döntő az intézményi fejlődés során. Ez elvezet az ordo és a status fogalmak közti különbségtételhez is a hazai közjogi gondolkodásban. Ezt erősíti az a Mályusz Elemérre tett utalás is, aki szerint az „ország” szó egyenlő volt a köznemességgel. A fogalmak kapcsán Oborni kiemeli, hogy a szerző a római jogi, kánonjogi gyökerekkel rendelkező fogalmak – mint a közügy, a közjó, a commune bonum, illetve a communitas regni – jelentéseit és történetét is feltárja. A szerzőt idézve nyomatékosította, hogy az országgyűléseken általában a külpolitikai kérdések, míg az adózás csak kisebb mértékben kerültek napirendre, amellett, hogy az országgyűlés mindig valamiféle békéltető funkciót, egyeztető fórumot is betöltött a főurak között.

Pálosfalvi 1271-től számítja a rendszeressé váló gyűlések sorát, amelynek során a Jagelló-kor végéig összesen 135 gyűlést tart számon, illetve minősít országgyűlésnek.

Rákosmező (Campi Rákos) Mikoviny Sámuel 1732-ben kiadott, Pest-Pilis-Solt megyét bemutató térképének Budát és Pestet ábrázoló részletén (forrás: OSZK MEK / Mikoviny megyetérképei). Rákosmező (avagy Rákos mezeje, Rákos-mező vagy Rákos) Magyarország fontos középkori országgyűlési helyszíne volt, amely tágabb értelemben a Pest egész keleti oldalán elterülő homokos síkságot jelentette. Mikoviny térképe alapján ugyanakkor a Margit-szigettel szemben, a patak felett húzódik Campi Rakos, a mai Budapest XIII. kerületének területén.

Fazekas István fejezeteiről szólva Oborni hangsúlyozta, hogy a szerző a politikai elitet és a rendiséget a kora újkori általános politikai és nemzetközi kontextusban tárgyalja, amely éppen a kora újkor komplexitása és az országok egymásra hatása mértékének növekedése miatt megkerülhetetlen. A vertikális, országon belüli intézménytörténet vizsgálata mellett a szerző természetesen nem téveszti szem elől, hogy a Habsburg Monarchia mint összetett monarchia horizontális, országokon átívelő intézményrendszerként és intézményösszességként nyújtja azt a keretet, amelyen belül a magyar országgyűlések értelmezhetők és értelmezendők. Az intézményen belül pedig a dinamikát a rendiség és az uralkodó közötti „libikóka” bemutatása, a rendi dualizmus adja – fogalmazott Oborni. Ebből következően a szerző nemcsak a nemzetközi viszonyokra, hanem a Habsburg Monarchia többi államára is kitekint a vizsgálódásai során.

Fazekas fejezetei összefoglalóak, mégis részletgazdagok, mivel rendkívüli, a hazai kutatók között a legmélyebb forrásismerettel rendelkezik a kora újkorból – húzta alá a méltatás során az előadó. A korban 68 alkalommal volt országgyűlés, ebből 1608-ig 51, ugyanakkor Fazekas nem tér ki a részgyűlésekre, azaz a régiós gyűlésekre. A felső és az alsó tábla kialakulását azonban leírja a szerző, és már itt elkülönül a két tábla ülés- és működési rendje. A puszta intézménytörténeten túlmenően a diéta lefolyásáról is részletes elemzést kapunk, és mivel a szerző imponáló forrásmennyiséggel dolgozik, ezért alaposabb a ceremoniális rész leírása is.

Mindezeken felül úgy Pálosfalvi Tamás, mint Fazekas István miniatűröket is adnak, amelyek az argumentációt szolgálják – tehát a maga részletgazdagságában az üléseken kívüli mindennapi élet is feltárul az olvasó előtt.

II. Mátyás pozsonyi, 1608. november 19-i koronázásáról készült metszet (forrás: dka.oszk.hu). Ebben az évben vezették be a magyar országgyűlésben a kétkamarás rendszert, kettéválasztva egymástól a főtáblát (felsőtábla, mai szóval felsőház) és az alsótáblát, azaz a követek tábláját (kamara, képviselőház).

Az országgyűlések témája rendkívül változatos, hiszen többek között a végvárak, a katonai kérdések, az adók, a reformáció lettek hangsúlyos kérdések a korábbi, külpolitikára koncentráló országgyűlési tematika mellett. Természetesen az országgyűlés a házasságszerzésnek is színtere volt, amely tálcán kínálta a kis színes, ám jelentőségükben sokkal fontosabb események bőséges leírását, amelyet a szerző nem is mulasztott el. A hódoltságkori rész egy kitekintéssel zárul, amelyben Fazekas leírja, hogy milyen forrásfeltárással – mint például az országgyűlési naplók mélyebb kiaknázása, feltárása, kiadása – kellene még foglalkoznia a kutatásnak.

A harmadik felszólaló, Czigány István – aki szintén a korszak elismert kutatója, valamint harmadmagával a kötet felkért szakmai lektora – a Rákóczi-korszakról szóló fejezeteket ismertette. Szándékosan kerülve a narratíva kifejezést kiemelte, hogy a magyar történeti elbeszélési módban Rákóczi Ferenc országgyűlései kiemelkedő helyet foglaltak el, de ma már háttérbe szorultak. A Rákóczi-szabadságharc című fejezet alcíme Kísérlet az 1687. év előtti államrend restaurációjára, amellyel a szerző rögtön jelzi, hogy milyen alapállásból vizsgálja a szabadságharcot, illetve milyen célok szerint és milyen politikai keretrendszerben értelmezi a korszakot – hívta fel a figyelmet Czigány. Ahogy a szerző, Gebei Sándor sem tematikusan dolgozott, úgy bemutatásában ő sem tematikailag, hanem kronologikusan vázolta gondolatait.

Gebei ugyanakkor a puszta kronológián túlmenve rendkívül széles kontextusban vizsgálta a Rákóczi-korszak országos gyűléseit, hiszen ezek csak conventusok és nem diéták voltak – emelte ki az előadó.

Than Mór Az ónodi országgyűlés című festménye (1864; forrás: hung-art.hu). A festmény a Parlament gyűjteményének darabja, amely Turóc vármegye követének, Rakovszky Menyhértnek a megölését ábrázolja. Ahogy azt a kötetbemutatón többen is kifejtették, a festmény címével ellentétben a Rákóczi-korszak gyűléseit helyesen országos gyűléseknek (conventus), nem pedig országgyűléseknek (dieta) kell tekintenünk, hiszen a diétának kötelező fogalmi eleme, hogy a király hívja össze, ami a Rákóczi-korszak gyűléseinek esetében nem történt meg, továbbá az itt hozott rendelkezések nem kerültek be a Corpus Jurisba sem.

Ezután érdekes, rendkívül gondolatébresztő és további kutatásokra serkentő párhuzamokat vont a Bocskai-felkelés és a Rákóczi-szabadságharc között mind céljaikban, mind politikai, társadalmi, vallási, jogi, valamint legitimációs körülményeikben, továbbá hasonlóságaikban és különbségeikben. Ez a párhuzam a szerző, Gebei Sándor fejezeteiben nem szerepelt, ugyanakkor az előadó így plasztikus, egyben vitára serkentő módon tudta bemutatni mind a saját, mind pedig a szerző nézeteit és azok kisebb-nagyobb különbségeit, valamint fel tudta hívni a figyelmet a további kutatásokra is. Összehasonlító elemzése végén Czigány megállapította, hogy jóllehet a restauráció nem volt lehetséges, de az ország állami különállását sikerült megőrizni, a rendi intézmények jelentős részét átmenteni. A Magyar Királyság a 18. század elején jobb kondíciókkal tudott a Habsburg Monarchiába illeszkedni, mint amit a 17. század végén a Habsburgok kínáltak.

A méltatások után a szerzők kaptak szót, hogy válaszoljanak az elhangzottakra. A hálás köszönetek után Pálosfalvi Tamás kiemelte, hogy a kötetben lévő adatok kizárólag az ő adatai, és a tudományos retorika sajátosságaiból következően, amikor egy szerzőt idéznek, akkor az eredeti szövegben szereplő „feltehetőleg” vagy „szerintem” kitételekből „a szerző azt állítja, hogy…” kategorikus kijelentések válnak. Így határozottan kérte a hallgatóságot, hogy amikor a művet olvassák, akkor feltevésként, és ne bizonyosságként kezeljék a meglátásait. Fazekas István megköszönve a méltatást kiemelte, hogy mind a szakirodalom, mind a forrásbázis egyenetlen; vannak országgyűlések, amelyek jól dokumentáltak, és vannak, amelyek szerény mértékben, így rendkívül óvatosan kell kezelni a kötetben leírt nagyívű, hosszú időtartamot befogó megállapításokat. Majd újra a forráskiadás jelentőségére hívta fel a szakma figyelmét.

Gebei Sándor a köszönet után újra kiemelte, hogy különbséget kell tenni a Rákóczi-korszakban az országos gyűlések (a conventusok) és az országgyűlés (a diéta) között, ugyanis a korszakban csak országos gyűlésről beszélhetünk. A diétának kötelező fogalmi eleme, hogy a király hívja össze, ami ez esetben nem történt meg. Ezt az érvelést erősíti, hogy az ezeken az országos gyűléseken hozott rendelkezések nem kerültek be a Corpus Jurisba. Felhívta továbbá a figyelmet a lengyelországi viszonyokra, ugyanis Rákóczi és Magyarország azokat adaptálta. Példának okáért Lengyelország sem szejmet, hanem csak radát tartott – húzta alá. Rákóczi címével kapcsolatban kiemelte, hogy a felkeléskor már nem birodalmi herceg, hiszen ezt a címet megtagadták tőle, és ezért használta a választott fejedelmi címet.

Az 1707. évi ónodi gyűlés törvénykönyvének bevezetője a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányából (forrás: OSZK MEK / A magyar nemzet története, szerk. Szilágyi Sándor, Bp. 2002).

A felkelés (avagy szabadságharc) kapcsán Gebei nyomatékosította, hogy nem Habsburg-, hanem királyellenes felkelésről van szó, ugyanis a cél az volt, hogy az országban legyen nemzeti király, mert a mostani idegenként viselkedik. Válasza végén felhívta a figyelmet arra a hiátusra és egyben tudományos kötelességre, hogy történjen meg végre a közel másfél évtizede szakmai körökben felmerült igény a Rákóczi-kutatásokban a fogalmak tisztázására, amely során a conventus – diéta, pax – pacificatio stb. fogalmak használatában konszenzusra kell jutnia a kutatásnak annak érdekében, hogy előre léphessen.

II. Rákóczi Ferenc híres, Mányoki Ádám-féle portréja, amely a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményének darabja (1712 k. © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria; forrás: mng.hu)

A méltatásokat és a viszontválaszokat követően Pelyach István – a kötet és egyben a sorozat szerkesztője – zárszavában kiemelte, hogy jóllehet, mivel a Rákóczi-korszak nem lehetett önálló kötet tárgya, ezért eredetileg kényszermegoldásként lett – a hódoltság korának lezárásaként – a kötet utolsó fejezete, a bemutató alapján azonban megbizonyosodhattak róla a résztvevők, hogy termékeny és gondolatébresztő volt itt tárgyalni a korszakot. Végül felhívta a figyelmet arra, hogy Erdély 18–19. századi parlamentarizmusának vizsgálata a szakma adóssága, amelyet jó lenne egy új, a sorozatba illeszkedő, szintetizáló kötetben publikálni.

Talán több, mint a történelem játéka, hogy a hazai történetírásban a kötet által is bemutatott hódoltság korát a „két pogány közt” névvel illették, és Csúri Ákos Horváth János parlamenti jellemrajzaiból született művének (2018) címe is Két pogány közt – Törhetetlenül. Az ország gyűlése és háza ugyanis bár lehet, hogy időnként két pogány közt vergődik, de maradjon törhetetlen.

Dr. Rigó Balázs (PhD)
adjunktus (ELTE ÁJK Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék)

A bemutatott kötet adatai:

Fazekas István – Gebei Sándor – Pálosfalvi Tamás: Rendi országgyűlések a Magyar Királyságban a 18. század elejéig. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2020. 484 oldal.

Ezt olvastad?

A 18. század elejére szállóigévé vált a mondás: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn.” A politikai közbeszéd e közhellyé vált fordulata