Nagy szimfóniák félszeg szerzője – Anton Bruckner

A 19. század második felében a haladók és a konzervatívok vitája tartotta lázban Bécs zenei életét. Az előbbi csoport Liszt Ferencet és Richard Wagnert, az utóbbi pedig Johannes Brahmsot választotta „vezérlő fejedelméül”. A tét látszólag nagy volt: kik szerzik a jövő (német) zenéjét? A klasszikus formákat, szabályokat mellőzők vagy az ahhoz ragaszkodók? Valójában nem zeneszerzők művészi versengéséről volt szó, inkább a mögöttük felsorakozó kritikusok és rajongók vitájáról, olykor egyszerű veszekedéséről. Brahms például többet foglalkozott alkotással vagy finom ételekkel, mint azzal, hogy hívei éppen hol tartanak csatározásukban. Volt ugyanakkor egy pályatársa, Anton Bruckner az ellentáborban, akit neki magának is sikerült megutálnia. Pedig ezt a pályatársat hozzá hasonlóan csak a komponálás érdekelte igazán…

Anton Bruckner. Forrás: Wikimedia Commons
Anton Bruckner. Forrás: Wikimedia Commons

Bruckner a felső-ausztriai Ansfeldenben született 1824. szeptember 4-én, egy falusi tanító és orgonista fiaként. Kisgyermekként tanult meg hegedülni és spinéten játszani, ám az igazi szenvedélyt az orgona váltotta ki belőle, olyannyira, hogy tízévesen már apját helyettesítette a helyi templomban. Keresztapja a zeneszerzés fogásaira tanítgatta. Miután az apa 1837-ben meghalt, Bruckner az Ágoston-rendi Szent Flórián-kolostor iskolájának fiúkórusába került. A nagy múltú intézményt egész életében szellemi otthonának tekintette. Megismerkedett az osztrák népzenével és az egyházi muzsikával. Ez a tudás alapozta meg egész munkásságát.

Bár zenészi elképzeléseiről nem mondott le, 1840-ben Linzbe ment, hogy eleget tegyen apja iránt érzett kötelességérzetének, s tanítónak készüljön. Ezután néhány évig Windhaagban és Kronstorfban tanított, majd 1845-ben a Szent Flóriánban vállalt állást. Alma matere főorgonistának nevezte ki 1848-ban, s napvilágot láttak első, jellemzően egyházzenei darabjai, mint például az 1849-es d-moll Rekviem. Bruckner töretlenül képezte magát. Szolgálatát egyre szűkösebbnek érezte, de csak 1855-ben határozta el magát a továbblépésre. Visszatért Linzbe, ahol elnyerte a dómorgonista állást. Orgonajátékával, nem utolsósorban rögtönzéseivel később egész Európát lenyűgözte. Koncerteket is adott, s nemcsak hazájában: 1869-ben Nancyban és a párizsi Notre-Dame-ban, 1871-ben Londonban, 1880-ban pedig Svájcban lépett fel.

1861-ben ragyogóan teljesített egy nehéz zeneelméleti vizsgát a Bécsi Zenebarátok Társasága előtt. „Neki kellett volna minket vizsgáztatnia” – summázta az esetet a vizsgabizottság egyik tagja, Johann Herbeck. A szerény Bruckner mégis félkésznek érezte tudását. Tanulmányait Simon Sechternél és Otto Kitzlernél folytatta. Kitzler hívta fel a figyelmét Wagner művészetére. A tanítvány ámulattal tanulmányozta a Tannhäuser, A bolygó hollandi és a Lohengrin partitúráit, de a legnagyobb hatást a Trisztán és Izolda 1865-ös müncheni előadása gyakorolta rá. Harmóniakezelése, melyet már amúgy is újszerűvé tett az orgonáéra emlékeztető kitartott, rétegzett hangzás, ezt követően még merészebbé vált. Zenekarát ugyancsak wagneri szellemben alakította át: méretét megnövelte, s fontos szólamokat bízott a rézfúvós szekcióra. Utolsó szimfóniáiban még a különleges Wagner-tubák is felcsendülnek.

A két komponista személyes ismeretséget is kötött egymással. Egy anekdota szerint Bruckner megmutatta Wagnernek 2. és 3. szimfóniájának partitúráját, hogy az válasszon: melyiket ajánlja neki az osztrák kolléga. Wagner közben sörözésre invitálta Brucknert. Az italozás túl jól sikerült, ezért Bruckner nem emlékezett Wagner válaszára. Levélben kellett hát puhatolóznia… Végül a 3. vonult be Wagner-szimfónia néven a történelembe. Noha a mulatságos történet mást sugall, Bruckner korántsem vádolható kritikátlan imádattal: Wagner művészeti-politikai ideológiáját sosem tette magáévá.

Hírneve nőttön-nőtt. 1868-ban tagja lett a bécsi konzervatórium tanári karának. Eleinte generálbasszust, ellenpontot és orgonajátékot tanított. 1875-ben őt nevezte ki az intézmény az összhangzattan és az ellenpont tanárának. A sokoldalú komponista oktatóként is megkerülhetetlen munkát végzett. Osztályába olyan kiválóságok jártak, mint Gustav Mahler, akit a zenetörténészek az ő utódjának tartanak. Mahler mint kiváló karmester műsoron tartotta mesterének műveit.

Bruckner szimfóniáival érvényesült a legnehezebben. A fanyalgó bécsi közönség nem állt készen hagyományokat átértelmező muzsikájára. A rettegett kritikus, Eduard Hanslick, aki Brahmson kívül szinte minden kortárs zeneszerzőt pocséknak tartott, s Wagner esküdt ellenségének hírében állt, Brucknerről is rendszeresen a rossz ízlés példájaként írt. A már említett 3. szimfónia 1877. évi bemutatója lesújtó bukásba torkollott: a közönség nagy része még az előadás vége előtt távozott, majd a zenekar is faképnél hagyta a komponistát. Brucknert ugyan próbára tették ezek a csalódások, de nem törték meg. Műveit többször átdolgozta, részben szigorú műgonddal, ám kétségtelenül azzal az óhajjal is, hogy végre sikert arathasson.

1874-ben komponálta 4. (Romantikus) szimfóniáját, ám jó szokásához híven aztán több változatot is készített belőle. Egyéni stílusjegyei először ebben a darabban értek be. Az alcím nem gyöngéd érzésekre utal, hanem arra, hogy a muzsika a középkorra emlékeztető hangulat, érzésvilág megidézésére törekszik, akárcsak Wagner hasonló témájú operái. Bruckner egy programot is kidolgozott a megzenésítendő jelenetekről. Ezzel talán az akkoriban haladónak számító programzene műfaját kívánta gazdagítani, Berlioz és Liszt nyomdokaiba lépve. Végül törölt minden szöveges tartalmat.

1883-ban készült el a lendületesen hömpölygő 7. szimfónia a II. Lajos bajor királynak szóló ajánlással. Lassú tétele temetési szertartás zenéjére emlékeztet, nem véletlenül: a komponista így gyászolta meg az abban az évben elhunyt Wagnert. Az 1884. évi bemutatón a magyar származású Arthur Nikisch vezényelte a lipcsei Gewandthaus zenekart. A 7. szimfónia meghozta a vágyott elismerést, s mindmáig ez a szerző legnépszerűbb alkotása.

Anton Bruckner. Forrás: Wikimedia Commons
Anton Bruckner. Forrás: Wikimedia Commons

Az 1884-től 1890-ig keletkezett 8. szimfónia kivételes helyet foglal el az életműben: játékideje hosszú, mintegy másfél óra, zenekara minden korábbinál nagyobb, s egyben ez Bruckner utolsó befejezett alkotása a műfajban. A hatalmas méretek mögött hatalmas mondanivaló lapul, mely a reménytelenség hátborzongató látomásaitól a minden kételyt félresöprő, dicsőséges befejezésig tart. Rá is ragadt erre az opusra az amúgy ritkán használt „Apokaliptikus” alcím. Az ajánlást ezúttal I. Ferenc József kapta meg. Az uralkodó idővel a legfontosabb támogatója lett az alázatos zeneszerzőnek, s még azt is felajánlotta neki, hogy állja a szimfónia nyomdai költségeit. A szerzemény 1892-es bemutatóján olyanokat nyűgözött le, mint Hugo Wolff vagy ifj. Johann Strauss. A konzervatívok persze ezúttal is elborzadtak, de Bruckner tekintélye már kikezdhetetlen volt.

Az elaggott, betegeskedő zeneszerző 1896. október 11-én távozott az élők sorából. Modern hangzású, sötét hangulatú 9. szimfóniáját, melyet egyenesen a Jóistennek írt, befejezetlenül hagyta. A Beethovené után ez a példa is arról győzte meg a babonás Mahlert, hogy egy valamirevaló szimfóniaszerzőnek meg kell halnia, miután elkészült a maga kilencedikjével.

Brucknert, a magánembert feltétlen tekintélytisztelete és megingathatatlan katolikus hite jellemezte. Akadtak idők életében, amikor ezek a tulajdonságok szélsőségekbe csaptak át, szolgalelkűséggé, illetve életidegenséggé torzultak. Környezetét gyakran hozta zavarba jóindulatú, de esetlen viselkedésével. Komoly gondjai voltak az emberi kapcsolatokkal, főleg a nőkhöz fűződő viszonyával. Vallásos rajongással palástolt félénksége eleve kudarcra ítélte minden közeledési kísérletét, így a házaséletről szőtt álmai nem valósulhattak meg, egész életét elfojtásokkal terhelt magányban kellett leélnie. Feszültségét, szorongását kényszeres cselekvésekkel igyekezett oldani: naplójában idősödő fővel is listákat vezetett kamaszlányok nevéről, s mániákusan számolta az épületek ablakait, tégláit. Ezenfelül érdekelte minden, ami a halálhoz kapcsolódott. Otthonában kifüggesztette az anyja felravatalozott holttestéről készült fényképet, s vonzódott a temetésekhez, a sírkertekhez.

Életművének sorsa szinte külön regény. A zenészek és kritikusok között elterjedt az igazságtalan vád, hogy Bruckner középszerű Wagner-epigon, a közönség pedig évtizedeken át legfeljebb egy-két alkotásáról volt hajlandó tudomást venni, a többit ormótlannak és bonyolultnak találta. A szimfóniák két összkiadása további nehézségeket okozott. Az elsőt Robert Haas publikálta 1935 és 1944 között. A szerzeményeket jórészt abban a formában hagyta, ahogy azokat Bruckner a bécsi Hofbibliotheknak adományozta, ám néhány részletüket a későbbi vádak szerint önkényesen változtatta meg. Mivel a hitleri Németország híve volt, személye és munkája egyaránt kompromittálódott a háború után, ezért utóda, Leopold Nowak új sorozatot tett közzé. Így napjainkban a szimfóniáknak nem csupán a zeneszerző által készített átdolgozásai ismertek, hanem azok Haas- és Nowak-féle kiadásai is. Karmesterek és szakértők vitatkoznak máig azon, melyek tükrözik Bruckner eredeti szándékait. A legtöbb fejtörést a 9. szimfónia vázlatokban maradt utolsó tétele okozza. Az eset hasonló Mozart Rekviemjéhez vagy Puccini Turandotjához: hiába a sok kidolgozott részlet, hiába a filológusi tárgyilagosság, a zenetudósnak előbb-utóbb a képzeletét kell használnia az előadható végeredmény érdekében.

A Bruckner túlzott félszegségéről máig élő kép feltehetően a náci kultúrpolitika agyszüleménye. A Harmadik Birodalom hasznosítani akarta az osztrák mester magasztos szépségű zenéjét, de ehhez kezdenie kellett valamit azzal, hogy Bruckner több zsidó származású művésszel, mint például Mahler, jó viszonyt ápolt. Meg kellett tehát teremtenie az ösztönös, ámde naiv, befolyásolható zseni figuráját, akit akarata ellenére vettek rá a körülötte ólálkodó rosszakarók és feltűnési viszketegek műveinek örökös módosításaira, sőt mi több arra, hogy maguk is belepiszkálhassanak a partitúrákba. Azóta a zenetörténészek, mint William Carragan, hangsúlyozzák: Bruckner igenis makacs, öntörvényű volt, aki csak akkor változtatott, ha ő maga azt jónak látta.

Anton Bruckner. Forrás: Wikimedia Commons
Anton Bruckner. Forrás: Wikimedia Commons

Bruckner hazánkban is alig került műsorra a 20. század első felében, s ezzel jeles zenepedagógusaink is egyetértettek. Szabolcsi Bence, aki a Bachtól Beethovenig tartó korszakot tekintette a zene aranykorának, s a romantikát már valami őszi hanyatlásként fogta fel, Brucknert azok közé sorolta, akiknek a kezei között felbomlott a bécsi klasszikus szimfónia tiszta egyensúlya. A második világháború után is csak lassan tört meg a jég. A nálunk közkedvelt karmester, Lamberto Gardelli arról beszélt egy 1991-es interjúban, hogy itthon, harminc évvel korábban, Mahlerrel és Sibeliusszal együtt Brucknert sem volt érdemes vezényelni, ugyanis Kodály Zoltán az ő zenéjét sem kedvelte. Azóta némiképp változott a helyzet, az osztrák–német késő romantikának ez az ikonja mégis változatlanul a kevésbé ismert művészek közé tartozik Magyarországon.

Bozó Bence Péter

Irodalomjegyzék

Anton Bruckner. Szócikk a Britannicában, letöltés: 2021. szept. 29.

Brockhaus–Riemann: Zenei lexikon, I–III. Budapest, 1983–1985. I. 253–254.

Kiskalmár Éva: Rekviem az életért. Beszélgetés tiszteletbeli honfitársunkkal, Lamberto Gardellivel. Népszabadság, 1991. december 21.

Kodaj Dániel: „Mindegyik változat eredeti”: William Carragan a Bruckner-művek változatairól és a Bruckner-mítoszokról. Muzsika, 44 (2001) 5. 15–19.

Krone der Musik. Neue Zeitung, 40 (1996) 43. 6.

Szabolcsi Bence: A zene története. Budapest, 2017.

Ezt olvastad?

A Chandos House ma is egyike London látványos és előkelő belvárosi házainak, amely hosszú múltra tekint vissza. A Westminster körzet