A római limes – Áthatolthatatlan védőfal vagy átjárható zöldhatár?

A Római Birodalom határaival kapcsolatban gyakran hallhatunk a limesről. De mi is az a limes? Ha egy szótárban nézzük meg, azt találjuk, hogy alapjelentése „határmezsgye, dűlőút”. Az ókortudományban azonban szakkifejezésként inkább két másodlagos jelentése használatos: tágabb értelemben jelenti a Római Birodalom határvonalát az épületekkel, utakkal, csapattestekkel együtt; szűkebb értelemben viszont e határnak csak a szárazföldi részét, míg a vizi határokat a ripa („folyópart, tengerpart”) szóval jelölik.

A Római Birodalom. Forrás: Wikimedia Commons

Ha a Fekete-tengertől kiindulva az óramutató járásával megegyező irányban képzeletben körbejárjuk a Római Birodalom Kr. u. 2. századi határait (ez ma három kontinens, 18 ország és kb. 7500 km), a következő kép tárul elénk. A Fekete-tenger maga határként funkcionált, így itt komolyabb védelmi erőkre nem volt szükség (a császárkor nagy részében a tengerek irányából nem érkezett komoly fenyegetés, ha igen, az is inkább római trónkövetelők vagy kalózok, nem pedig külső ellenség képében). A Fekete-tenger keleti partvidékétől, nagyjából a Kaukázus hegységtől a Vörös-tenger északi csúcsáig főleg szárazföldi limest találunk, amely azonban középtájon az Eufrátesz folyóra támaszkodott. Észak-Afrikában végig szárazföldi határ volt, amelynek a védelmét a délre található, nehezen áthatolható sivatag is megerősítette, így az egész birodalomban itt volt a legkevésbé kiépített a határ, leginkább gyepű jellegű – Afrika nyugati területeitől (a mai Algéria) eltekintve. Ezzel szemben Britanniában találjuk a legjobban kiépített határvonalat, az ún. Hadrianus-falat, melyet később rövid időre az északabbra lévő Antoninus-fal váltott fel. Végül a Rajna torkolatától a Duna torkolatáig alapvetően e két nagy folyó alkotja az európai határt, két fontosabb szakaszon találunk eltérést: Dacia tartomány fennállása idején (106-271) a határ észak felé mozdult a Duna vonalától, így azt a Tisza, a Maros és a Kárpátok alkották. Míg a Duna és a Rajna felső folyása közötti területen erős szárazföldi határt építettek ki fából készült sánccal, földhányással, árokkal. A császárkor elején megpróbálták a határokat az Elbáig kitolni, de ez végül nem sikerült.

A limesen állomásozó haderő legütőképesebb részét a római polgárokból álló legiók alkották, mellettük a teljes római polgárjoggal nem rendelkező segédcsapatok szolgáltak. Ha éppen nem volt háborús helyzet, amely megkívánta volna a hadseregek átcsoportosítását, a legiók stratégiai fontosságú helyeken (azaz közlekedési csomópontoknál, vagy olyan helyeken, ahonnan több veszélyeztetett határszakaszt is könnyen el tudtak érni) létesített legiotáborokban állomásoztak, közel a határokhoz, de általában nem közvetlenül a határon. Egy-egy legiónak (5-6000 fő) egy 4-500 méter oldalhosszúságú négyszög alaprajzú tábora volt, amelyet eredetileg fa, később kőfalakkal vettek körül, a kapuk mellett, a sarkokon és az oldalakon bástyákkal és tornyokkal. A falakon belül parancsnoki és adminisztratív helyiségeket, gyülekezési területet (olykor fedett csarnokot), szentélyt, fürdőt, kórházat, fogdát, fegyverraktárt, kincstárt, műhelyeket, barakkokat és élelmiszerraktárakat, lovas egységek esetén istállókat találunk – hogy ezek, vagy akár csak a tábor falai és egyéb épületei régészetileg mennyire megfoghatókaz táboronként változó. A falak előtt rendszerint árkok voltak, akár kettős, vagy hármas árokrendszer is, olykor egyéb földbe mélyített akadályokkal együtt. Ilyen legiotábor volt Pannoniában pl. Vindobona, Carnuntum és Brigetio.

A limes és a legiótábor kiépítése Vindobonánál (ma Bécs). Forrás: Wikimedia Commons

A segédcsapatok táborai (500-1000 fő) értelemszerűen kisebbek voltak (100-200 méteres falhossz), belső épületeik is szegényesebbek (pl. nem volt fürdő, vagy csak a sáncokon kívül), de ettől eltekintve nagy vonalakban a legiotáborokra hasonlítottak – az egyik legjobban feltárt ilyen limestábor a pannoniai Intercisában (Dunaújváros) van. E nagyobb táborok biztosították az egyéb létesítmények legénységének állandó szálláshelyét, és adminisztratív, illetve építési (utak, erődök, vízvezetékek vagy polgári létesítmények) feladatokat is elláttak. Nagyobb arányú támadás esetén innen vonultak az ellenség visszaverésére.

A határvédelem napi szintű feladatait jóval kisebb létesítmények látták el. Találunk kiserődöket, 30-40 méteres falhosszal és néhány tucatnyi katonával, amelyek feladata a határon átszivárgó kisebb ellenséges csapatok, fosztogatók elfogása és megfékezése volt. A határ felügyeletét és ellenőrzését őrtornyok és jelzőtornyok láncolata végezte, ezek kisebb 6-16 méteres falhosszal rendelkező emeletes épületek voltak, a 2-3. szinten körerkéllyel, néhány fős, nem mindig állandó őrséggel, s a jelzéshez máglyát, fáklyát vagy kürtöt használtak. A folyók mentén a túloldalon találunk ellenerődöket is, melyek hídfőállást képeztek és az átkelőhelyeket őrizték. Ezeken felül U alakú kikötőerődök is voltak. Fontos kiemelnünk, hogy a határvédelmi létesítmények mindkét irányba kiterjedtek, azaz a hátország felé is találunk egységeket (közigazgatási központoknál, a fontosabb útvonalak csomópontjainál, átkelőknél), de a barbaricumban is (járőrök menettáborait, előretolt őrtornyokat, akár római típusú villákat is). Így a római befolyás a határtól távolodva csak fokozatosan „halványodott el”. A határvédelmi létesítmények egymástól való távolsága területenként és korszakonként változó volt, általánosságban az mondhatjuk, hogy a vízi határok általában lineárisabbak, azaz a határvédelmi létesítmények sokkal inkább a folyó vonalára fekszenek fel, a szárazföldi limes viszont mélységben tagoltabb. A nagyobb erődök 30-40 km távolságra voltak egymástól, a kiserődök 5-15 km távolságra, míg az őrtornyok az adott terület látási és terepviszonyainak megfelelően néhány 100 méterre vagy legfeljebb néhány kilométerre feküdtek egymástól. Bizonyos határszakaszokon ezeket az épületeket összefüggő fal vagy sánc kötötte össze: lehetett folyamatos, kőből épített fal (Hadrianus-fal), földhányás/gyeptégla fal (Antoninus-fal), fából készült sánc, árokkal, földsánccal (Felső Germania-Raetia: 550km-es falrendszere).

A Hadrianus-fal maradványai. Forrás: Wikimedia Commons

A csapatok elhelyezkedése természetesen mindig függött az adott helyi és birodalmi viszonyoktól is, pl. gyakran csoportosítottak át egész legiókat vagy komolyabb különítményeket az éppen békésebb határszakaszokról a fenyegetettebbekre, valamint katonai különítmények látták el az adminisztratív feladatokat azokban a tartományokban is, ahol nem állomásozott legio.

Igen fontos építmény volt még a limes-út, amely a határ mentén az egyes határvédelmi létesítményeket kötötte össze, megkönnyítve az egyes egységek mozgását, illetve ellátását. A legiók és a segédcsapatok táborai mellett civil települések is létrejöttek, a katonák igényeit kielégítő kereskedők, kocsmárosok, valamint a katonák rokonai vagy éppen a leszerelt veteránok számára. Az épületek mellett óriási jelentősége volt a rendszeres járőrözésnek is, ez tette ugyanis lehetővé, hogy időben felfedezzék az ellenséges támadást, behatolást, és erre időben reagálni tudjanak, akár komoly katonai átcsoportosításokkal egy katonai támadás ellen, akár egy kisebb egységgel a birodalomba betörő fosztogatókkal szemben. A katonai feladatok mellett fontos szerepe volt a határvédelemben a diplomáciának is, pl. a baráti kapcsolat fenntartásának a szomszédos népekkel.

Nézzünk egy konkrét példát a csapatok elhelyezkedésére: modern rekonstrukciók szerint a 120 km hosszú Hadrianus-fal esetében 3000 katona járőrözött, emellett 5 500 lovas és 10 000 gyalogos állomásozott a fal vonalán, de leginkább a fal mögött lévő 19 erődben, továbbá egy-egy legio (összesen kb. 11 000 fő) állomásozott Yorkban illetve Chesterben 7-9 napi járóföldre a faltól. Azaz a Hadrianus falat védő egységek nagyobb része nem közvetlenül a falon teljesített szolgálatot, hanem hátrébb, hogy az éppen fenyegetett szakasz védelmére siethessen.

A fent ábrázolt határvonal nem előzmények nélkül alakult ki, minden egyes elemének megvolt a korábbi mintája: a római legiók korábban is minden hadjáratuk során táborokat építettek maguknak, ezek védelmére – de akár nyílt csaták során a szárnyak fedezésére – árkokat, sáncot használtak, s a híres római útépítésnek is kezdettől fogva katonai jelentősége volt, a gyors felvonulási utak biztosításával. Az előőrsök és őrjáratok alkalmazása is bevett gyakorlat volt. Így kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a limes kiépítése eleinte szinte magától alakult.

Egy legiótábor számítógépes rekonstrukciója. Forrás: Wikimedia Commons

Nagyjából az 1. század végéig a hadsereget a frissen meghódított területek pacifikálására is használták, azaz nem a határok mentén állomásoztak, hanem a tartományok belsejében biztosítva a felvonulási utakat, helyi politikai központokat. A második századra viszont lelassult a terjeszkedés: Augustus, az első császár (Kr. e. 27 – Kr. u. 14) volt az, aki a legnagyobb mértékben növelte meg a birodalom területét, utána már csak Britannia és Dacia került a birodalomhoz, Traianus (Kr. u. 98-117) keleti hódításai nem voltak hosszú életűek, ráadásul ekkorra már pacifikálták a belső területeket, így ott nem volt szükség a hadsereg jelenlétére, ezért a 2. század elejére már főleg a határok mentén állomásoztatták a katonákat.

A határ megmerevedése a határ jobb kiépítésével is járt, pl. az ideiglenesnek szánt fából vagy földből készült építményeket – ahol volt ehhez nyersanyag – gyakran kőépületek váltották le. A határ mentén állomásozó hadseregekre alapuló stratégia a 3. század végéig jól működött, ha egy helyen komolyabb támadás érte a birodalmat, a határ más részeiről csoportosítottak át alakulatokat. A külső támadások erősödésével a 3-4. században két változást figyelhetünk meg. Létrehoztak egy belső, mozgékonyabb, nagyobb harcértékkel rendelkező haderőt, amelyet gyorsan az éppen fenyegetett határszakaszokra tudtak irányítani, de ez azzal járt, hogy a határon állomásozó seregeket mind létszámban, mind minőségben meg kellett gyengíteni. Ezen felül egyre jobban megerődítik a határ menti épületeket (vastagabb, magasabb falak, erősebb tornyok), az elhelyezkedésüknél is sokkal fontosabb szempont lesz a védhetőség (korábban a római katonai fölény miatt ennek nem volt akkora jelentősége), valamint a csökkenő létszám miatt gyakran kisebbek lesznek az erődök (olykor a korábbi nagyobb erőd egyik részét kerítik le). A helyzet súlyosságát mutatja, hogy a 270-es években már Róma város biztonságára is figyelni kell, ekkor épülnek az Aurelianus-féle falak.

Az 1-2. századi szerves fejlődés, illetve előzmények miatt vitatott a szakirodalomban, hogy mennyire volt tudatos, tervszerű a limes kiépítése – és úgy általában a római hódítások, a római „imperializmus”. Az egyik szélsőséges vélemény szerint a limes kialakulása ad hoc döntések sorozata, akár birodalmi, akár helyi szinten, így felesleges egy komolyabb, hosszú távú stratégiát keresnünk mögötte, míg a másik oldal szerint tudatos, átgondolt rendszerről van szó. Az igazság a kettő között lehet: utólag könnyű olyan rendszert, elveket is belelátnunk a limesbe, amelyek eredetileg nem feltétlenül jelentek meg. Jól megvilágítja a problémát, ha megnézzük, hogy mely területet miért hódítottak meg a rómaiak. Számunkra pl. Gallia meghódítása teljesen tervszerű lépésnek, a birodalom „kikerekítésének” tűnhet, valójában azonban Caesar egyéni ambícióit szolgálta – Caesar ugyanis hódításaival igyekezet katonai és politikai tekintélyt, illetve vagyont szerezni, valószínűleg mindenféle hosszútávú „birodalmi” szempont nélkül. De ugyanígy Britannia meghódítása is Claudius (Kr. u. 41-54) császár idején inkább szolgálta a császár aktuális politikai céljait – alkalmasságának, rátermettségének bizonyítását –, mint hosszú távú terveket. Bár az uralkodói ambíció mindig is szempont volt, találunk azért hosszabb távra tervező hódításokat is: Dacia esetében a nemesfém és a katonai fenyegetés csökkentése, Arabia esetén a távolsági kereskedelmi útvonalak ellenőrzése lehetett a cél. Mindemellett a belpolitika is befolyásolhatta a tartományok és a határvédelem megszervezését: fontos szempont volt, hogy ne legyenek túl erősek tartományok, mivel, ha egy tartományba túlságosan nagy haderőt csoportosítanak, annak a helytartója veszélyt jelenthet az uralkodóra. A fentiek alapján nem szabad a limes kiépítésébe teljesen tudatos, több generáción átívelő római politikát látnunk, de hiba lenne minden átgondoltságot, tervszerűséget is elvetnünk.

A limes pannóniai szakasza. Forrás: Wikimedia Commons

Igen fontos kérdés, hogy mi volt a limes eredeti funkciója. Az világos, hogy a 3. század végétől a katonai szerep dominált, azaz a birodalmat védi az ellenséges, nagyarányú katonai támadásoktól, idegen népek beözönlésétől.

De vajon ugyanez volt a szerepe az 1-3. században is? A Hadrianus-falat úgy kell elképzelnünk, mint egy folyamatosan ostromlott erődöt, amelynek faláról a rómaiak folyamatosan verik vissza a külső támadások meg-megújuló hullámait? A római katonák a falak mögé húzódva rettegve várták az ellenséget?

A principatus idején egyértelműen nem. A szakirodalomban nem képezi vita tárgyát, hogy a limesnek nem ilyen jellegű katonai funkciója volt: eleve nincs ehhez elég katona: ha a Római Birodalom legnagyobb, becsült katonaságával, azaz 400 000 fős hadsereggel számolunk, és ezt elosztjuk a 7500 km-es limesen, akkor kb. 19 méterre jut egy katona). Emellett sem a határvédelmi épületeket, sem a fegyverzetet nem erre optimalizálták.

Ahogy a fenti, a Hadrianus-falra vonatkozó példánál is láttuk, a hadsereg továbbra is mobil, nem ostromra rendezkedett be, hanem nyílt összecsapásra. Ha nagyobb arányú ellenséges támadás érte a birodalmat, a római seregek nem a – sok helyen nem is létező – falak mögött várták be ezt a támadást, hanem az adott helyszínre vonták össze a legiókat és a segédcsapatokat és egy nyílt csatában győzték le az ellenfelet. Magában az összecsapásban a limesnek nem volt szerepe. Annál inkább a felderítésben (őrtornyok, őrjáratok), a katonák elszállásolásában, ellátásában és mozgósításában (táborok, erődök, limesút).

Az őr- és jelzőtornyok, az őrjáratok segítségével megfigyelték a határ menti területeket, ellenőrizték a határforgalmat. Ahol fal volt, ott ez inkább alacsony szintű védelmet jelentett az alacsony szintű fenyegetésekkel (banditák, fosztogatók, kisebb betörések) szemben, a Hadrianus-fal is valószínűleg inkább az őrjáratok védelmét szolgálta, nem a nagyarányú katonai támadások visszaverését. A határ mentén állomásozó katonák feladata volt megakadályozni a kisebb támadásokat, portyákat, és időben felderíteni a nagyarányú támadásokat, majd ez utóbbiakat a mozgósított nagyobb csapatokkal legyőzni még a határ túloldalán. Azaz hármas szerepről beszélhetünk: nagyarányú támadások visszaverése, s bár ez a legiók feladata a határvédelmi létesítményektől függetlenül, de az utóbbiak felderítő tevékenységére támaszkodtak; kisebb támadások visszaverése (kiserődök legénysége); a civil határforgalom ellenőrzése (kereskedelem, adószedés, idegenek határátlépése) illetve rendfenntartó feladatok (útvonalak, kereskedelmi csomópontok ellenőrzése, helyi lakosság védelme külső és belső fosztogatókkal szemben is).

A limes egy germániai szakaszának rekonstrukciója. Forrás: Wikimedia Commons

Emellett a limes egy világos határvonal volt, a római hatalom szimbóluma, amely az esetleges támadók elrettentésére is szolgálhatott. Nem hermetikusan elzárt határról beszélünk tehát, párhuzamként nem a Trónok harca Falára kell gondolnunk, hanem inkább a berlini falra, amelynek célja szintén nem egy nagyarányú katonai támadás elhárítása volt, hanem a civilek mozgásának ellenőrzése. Talán a legjobb párhuzam a mai USA-Mexikó határ: itt is találunk folyót (Rio Grande), változó mértékben kiépített fizikai akadályokat (fal, drótháló stb.), őrtornyokat, járőröket, és ez a határ sem a katonai fenyegetés ellen véd, hanem a határátkelést és -forgalmat ellenőrzi.

Mennyire volt sikeres ez a határvédelem és mi volt az ókori jelentősége? Tény, hogy vannak olykor betörések, de a 3. századig a birodalom belső területeit nem fenyegette komolyabb veszély, így eddig a határvédelem és -ellenőrzés sikeresnek mondható, bár több kutató is felhívja a figyelmet arra, hogy a határok megmerevedése és így a limes kiépülése lényegében a korábbi hódító politika kudarca volt. A belső területek védelmén túl óriási jelentősége volt a limesnek a határmenti tartományok romanizálásában és gazdaságuk felvirágzásában. A határok mentén állomásozó hadsereg ugyanis a zsold és a katonai szolgálat utáni végkielégítés révén folyamatos fizetőképes keresletet jelentett, mind a helyi gazdaság (pl. élelmiszerellátás), mind a távolsági kereskedelem (kerámiaedények, „hazai” termékek, pl. itáliai bor a Syriában állomásozó itáliai katonáknak) számára. Emellett a római hadsereg a latin nyelvet, a római életmódot és közigazgatást is közvetítette, mivel a katonák gyakran az állomáshelyükön házasodtak, majd ott telepedtek le családjukkal.

Ahogyan az a fentiekből is látszik, a limeskutatás nemcsak katonapolitikai téren fontos, hanem kiemelkedő szerepet játszik a romanizáció, a római gazdaság és kereskedelem megismerésében is, a limes épületei révén pedig a római építészetet is vizsgálja. Ráadásul a limes összbirodalmi tényező, jelentősége nemcsak egy-egy földrajzi területre korlátozódik. A limes maradványainak kutatása, megőrzése és védelme ezért igen fontos szerepet játszik a római kultúra egészének megismerésében, s ez azért is egyre aktuálisabb kérdés, mert az elmúlt évtizedek fejlődése (ipari- és civil építkezések, földművelés – különösen a mélyszántás) komoly veszélyt jelent a még meglévő, de fel nem tárt objektumokra.

Illés Imre Áron

Tájékoztató irodalom:

Borhy László: A Római Birodalom határai. Felépítés, hatékonyság, stratégia. Rubicon 28, 2016, 36-45.

Breeze, David J. – Jilek, Sonja – Thiel, Andreas: A római birodalom határai / Frontiers of the Roman Empire; Visy, Zsolt: A római hadsereg a limesen / The Roman Army and the Limes; A római limes Magyarországon / The Roman Limes in Hungary. Pécs, PTE Régészet Tanszék 2011

Breeze, David J.: The Frontiers of Imperial Rome. Barnsley, Pen & Sword Military 2011

Mócsy András – Fitz Jenő (szerk.): Pannonia régészeti kézikönyve. Budapest, Akadémiai Kiadó 1990

Visy Zsolt: A római limes Magyarországon. Budapest, Corvina 1989

Visy Zsolt: A ripa Pannonica Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó 2000

Számos friss, képekkel bőven illusztrált többnyelvű anyag tölthető le a következő linkről: http://www.limes-oesterreich.at/html/brochure.php

Ezt olvastad?

1778. február 11-én kezdődött el a mai Flórián tér alatt Schönvisner István ásatása, amely során Aquincum egykori katonavárosának részét képező