Toalett-történet avagy pár szó a civilizáció fokmérőiről

A vízöblítéses toalettet méltán nevezhetjük az emberiség egyik meghatározó találmányának, amely a civilizáltság, fejlettség fokmérőjévé emelkedett, s talán több életet mentett meg, mint a penicillin. Cikkünkben az illemhelyek történelmi fejlődését, a salakanyag eltávolításának módjait tekintjük át a különböző korokban.

Közillemhely maradványai az ókori Rómából

A legkorábbi írásos feljegyzések az emberi ürülék eltávolításáról több mint három és fél ezer évre nyúlnak vissza, de maga a Biblia is említést tesz a salakanyag elásásának fontosságáról. A népességnövekedéssel az emberi ürülék eltávolítása egyre nehezebb feladattá vált. Az első ókori civilizációk mind rendelkeztek valamilyen szennyvízelvezető rendszerrel, az illemhely kapcsán pedig a társadalmi hierarchiához idomulva születtek megoldások. A gazdagabb egyiptomiaknak nemcsak a fürdőkultúrájuk, de a mészkőből faragott illemhelyeik is kifinomultabbak voltak a köz- vagy félszabadokéinál. Az ürülék homokkal teli égetett edényekben gyűlt össze, ezek tisztítását és friss homokkal való feltöltését a házi rabszolgák végezték. Az első közös használatú, fából ácsolt latrinákban egy korsó víz segítségével szabadultak meg a salakanyagtól, amelyet égetett anyagcsatornák vezettek el.

12 A táboron kívül valami helyed is legyen, hogy kimehess oda.

13 És legyen ásócskád a fegyvered mellett, hogy mikor leülsz kivül, gödröt áss azzal és ha felkelsz, betakarhassad azt, ami elment tőled;

Mózes ötödik könyve – A törvény summája, 23. fejezet[1]

(Károli Gáspár fordítása)

Egykori garderobe kivezetőrendszere

Az ókori rómaiak már jóval fejlettebb szennyvízelvezetési rendszerrel rendelkeztek (Cloaca Maxima), amely – az ókori Hellászhoz hasonlóan – nemcsak az ürülék, de az esővíz elvezetését is szolgálta. A köztisztaság meghatározó szerepét bizonyítja Cloacina istennő is, akiben a szennyvízcsatorna védelmezőjét tisztelték. A római nyilvános latrinák lyukkal ellátott kőülések voltak, amelyek alá folyóvizet vezettek. Törlésre mindenki saját tengeri szivaccsal érkezett, amelyet egy botra illesztettek. A rómaiak egyes megoldásai a középkorra is átöröklődtek, bár a túlnépesedő Európa évszázadokig nem tudta kellőképpen megoldani a köztisztaság kérdését.

A garderobe kivezetőrendszere

A középkori kővárak megjelenésével alakultak ki az erkélyszerű, pottyantós toalettek, az ún. garderobe-ok. A toalett vagy a szabadba nyílt, vagy csöveken keresztül vezették ki az ürüléket egy gödörbe, egy vizesárokba, esetleg egy közeli folyóba. A virágzó középkor egyes szerzetesrendjei is előszeretettel építettek magaslati illemhelyeket elsősorban a vízparton, így a dagály elmoshatta az aznapi „termést”. A közhasználatú pottyantós toalettek esetében – a római megoldáshoz hasonlóan – a középkorban is sorba rendezett nyilásokkal találkozunk. Innen a legtöbb esetben közvetetten egy folyóba vagy tóba vezették el a salakanyagot, így azok vize nemcsak ocsmánnyá vált a partok mentén, de rothadó bűzt is árasztott magából, járványok és fertőzések gócává nőve ki magát.

Ökörfakóró – a jobbágyság “toalettpapírja”

Európa egyes sűrűn lakott városaiban előírásokkal szabályozták a magánházakban is népszerűvé vált garderobe építését és elhelyezését. (Többek között zárt kellett, hogy legyen és a szomszéd telkétől megfelelő távolságban kellett felépíteni.) Mindez az általános köztisztasági helyzeten cseppet sem javított. A középkortól egészen a 19. századig – amikor is az új előállítási módnak köszönhetően a papírkészítés olcsóbbá vált – gyapjúból, gyapotból vagy lenből készült kis szövetet használtak törlésre. Erre utal a toalett szavunk: a francia „toilette” szó kis szövetet jelent, amit a fésülködő komód (toilet table) lefedésére használtak. A szegényebbek egyébként szövetdarab helyett olyan nagy levelű növényekkel is beérték, mint a molyhos ökörfakóró, esetleg szalmával.

Kora újkori toalettszékekek (a jobboldali álfiók díszítéssel)

Újításai révén a 16. század az illemhely-forradalom korszakává válhatott volna, de gépesítés híján a korabeli termelési mód (az illemhelyek esetében) alkalmatlan volt a megfizethető tömegáru gyártására.  Az első újdonságot a fából készült, hordozható, legtöbbször dobozszerű, fedővel zárható ülő toalettszék adta. Ez nem volt más, mint egy szék, amelynek ülőfelületébe lyukat vágtak. Ez alá helyezték el a porcelánból vagy fémből készült bilit, amit a szék használata után kiürítettek. Utazáshoz – a kényelmesebb szállítás érdekében – egyes példányokat kétoldalt füllel láttak el. A toalettszék elsősorban a nemesi udvarokban terjedt el, a köznép körében továbbra is megmaradt könnyítési opcióként a pottyantós toalett, a vödör vagy a természet lágy öle.

17. század közepi, bársonyüléses, “luxus” toalettszék

Érdekességként megemlíthető, hogy Angliában VIII. Henrik külön királyi toalettmestert (Groom of the Stool) rendelt maga mellé, akinek a toalettszék állandó „készenlétben” tartása mellett a királyi végbél tisztogatása is munkaköri feladatai közé tartozott. A titulus az egyik legmagasabb rang volt és maradt is az angol, majd a brit királyi udvarban. A toalettmesterek gyakran váltak az uralkodók bizalmasaivá, informális tanácsadóivá, amit a munkájukban rejlő kényszerű bensőséges kapcsolat miatt könnyen megérhetünk. Az évek előrehaladtával egyre kiszámíthatatlanabbá és kövérebbé váló Tudor Henrik mellett azonban – akárcsak a királynévá válás és a lordkancellári kinevezés – a toalettmesteri pozíció sem volt egy életbiztosítás: öt toalettmesteréből kettőt árulás vádjával fejeztek le.

A Harington-féle vízöblítéses toalett ábrája (16. század vége)

A toalettszék mellett a 16. század a vízöblítéses toalett-tel is gazdagította az emberiséget. Ismereteink szerint Leonardo da Vinci állt elő először tervekkel a vízöblítéssel működő árnyékszékkel kapcsolatban, de az I. Ferenc francia király szolgálatában álló polihisztor elképzelését – mint oly sok egyéb ötletét is – a korabeliek fölösleges ostobaságnak, képzelgésnek tartották. A 16. század végén végül a valóságban is megszületett az első víztartállyal felszerelt öblítős illemhely Sir John Harington, reneszánsz író és fordító révén. Ötletéről Harington ábrákat is készített egy szatirikus írásához (The Metamorphosis of Ajax – A budi átváltozása), amelyben a működési és működtetési elv mellett (pl. napi kétszeri lehúzást ajánlott: egyet délben, majd egyet este) kifejtette az ürülék és a szagok eltávolításának fontosságát a fertőzések elkerülése végett. Bár I. Erzsébet királynő kíváncsiságból beszereltetett egyet richmondi palotájába keresztfia, Harington találmányából, az azonban mégsem terjedt el széles körben. A nemesi körök megmaradtak a toalettszék, a köznép pedig a pottyantós illemhely vagy az ágytál mellett.

A Cummings (balra) és a Braham (jobbra) vízöblítéses toalettek (1770-es évek)

Évszázadokkal később – Harington ötletét továbbfejlesztve – végül Alexander Cummings, egy skót óramester jelentett be 1775-ben szabadalmat a vízöblítéses toalettre. Az általa megalkotott toalett hasonlatos volt napjaink toalettjeihez: pl. megtalálható volt benne egy S-alakú csőelvezetés, amellyel a cső alján maradó víz gátolta a csatornabűz terjedését. Cummings toalettje rézből készült és a rossz tömítés miatt nemcsak a víz, de a szennyvízcsatorna bűze is kiszivárgott az otthonokba; emellett télen a víz könnyen meg is fagyott a csőben. A szivárgás és a fagyás orvoslására pár évvel később a Joseph Bramah nevű lakatkészítő talált megoldást. Bramah – akit többek között a hidraulikus kovácssajtó[2] feltalálójaként is ismerünk – egy szelepes csappantyút épített a csésze aljába. Terméke azonban zajos volt, ráadásul az öblítés gyakran nem működött. A korai hibák ellenére a 19. század elején már ülőkarimával ellátott csészék is forgalomba kerültek. továbbá létrehívták az első szerelővállalkozásokat, amelyek az otthoni illemhelyekre szakosodtak. Nekik köszönhetően jelentek meg többek között a díszcsempék az illemhelyeken.

A nagy áttörés: a Crapper-féle vízöblítéses toalett

A vízöblítéses toalett hiányosságait végül Thomas Crapper, egy gyáripari vízcsőszerelő oldotta meg. A legjelentősebb újítást a lehúzókarhoz illesztett úszógolyó adta, amely lehetővé tette az erőteljes öblítést, majd a tartály automatikus újratöltését. A szag megszüntetése érdekében különböző szelepeket és a tetőre kivezetett légelvezető csövet is beszerelt. Thomas Twyford porcelánkészítővel társulva különböző formájú, díszített, egyrészes porcelán toalett csészék gyártásába kezdtek. A Crapper-Twyford-féle víztartályos, öblítős porcelán illemhelyek csak a 19. századtól terjedtek el szélesebb körben, mivel a többség luxusnak és felesleges pénzkidobásnak tartotta beszerzésüket.

Twyford-féle díszített porcelán toalett csészék

Crapper újítása előtt pár évtizeddel mutatták be a „földes” száraz toalettet, amely víz helyett a kar meghúzásakor agyagfölddel temette be az ülőlyuk alá került emberi piszkot. A modern iparvárosok szennyvízcsatornája – köztisztasági és közegészségügyi megfontolásokból – a 19. század végére a teljes várost behálózta. A folyóvíz és a szennyvízelvezetés bevezetésével párhuzamosan egyre több háztartásba szereltek be vízöblítéses illemhelyet; a közillemhelyeken (angol nyelvterületen) megjelent a foglalt/szabad zárfelirat.

„Földes” száraz toalett a 19. század közepéről

A jól ismert WC elnevezés a water-closet szót rövidíti, amely az angolszász országokban népszerű beépített szekrény, a closet nevéből ered. Az első vízöblítéses illemhelyek ilyen beépített szekrények helyére kerültek, hiszen a viktoriánus házak építésekor még nem tartottak fenn külön teret a nagy- és kisdolgok elvégzésére. (Német nyelvterületen az első szótagot használva „Klo”-nak nevezik az új típusú, öblítéses illemhelyet.) Az első vécépapírtekercseket az Egyesült Államokban gyártották le a 19. század végén, Európában csak az első világháború után terjedtek el. A vécépapír – különösen a puha jellegű – sokáig luxusterméknek számított, a munkásosztály körében pedig sokáig jellemző maradt az olcsón hozzáférhető újságpapír használata.

Viktoránuskori polgári fürdőszoba a 19. század végén

A köztisztasági és közegészségügyi igényeket figyelembe vevő szakszerű városrendezéshez illeszkedő találmány jelentős mértékben hozzájárult a járványok (pl. kolera, tífusz, vérhas) megfékezéséhez és a víz tisztántartásához. A vízöblítéses toalett nemcsak a személyi higiénia és egészségünk fenntartásának alappillére, de a társadalmi-gazdasági fejlettség jól látható mutatójává is vált. Ami számunkra mindennapjaink megszokott kiváltságát képezi, az a harmadik világ 2,5 milliárd lakója számára olyan hiányt jelent, amelybe az emberi ürülékkel terjedő fertőzések révén évente milliók halnak bele. Becsüljük hát jól meg porcelántrónusunkat és a mögötte lévő köztisztasági infrastruktúrát, mert az az emberi haladás egyik megkérdőjelezhetetlen mérföldköve.

Közillemhelyek a 19. század végi New Yorkan

Szeghő Patrik

Külső hivatkozások:

http://www.localhistories.org/toilets.html

https://www.plumbingsupply.com/flushingtoilethistory.html

https://www.geocaching.com/geocache/GC37M98_history-of-the-flushing-toilet-the-water-closet?guid=b5836ba0-ea69-434c-b12e-2215acf394c6

http://www.ultimatehistoryproject.com/the-advent-of-the-flush-toilet.html

http://toilet-guru.com/flush-history.php

http://www.oldhouseonline.com/articles/the-history-of-the-toilet

http://www.cbsnews.com/news/world-toilet-day-highlights-the-importance-of-basic-sanitation/

MentésMentés

Ezt olvastad?

Az agnadellói csata – Kísérlet Velence hatalmának megtörésére

A második itáliai háború folyamán az 1503. évi cerignolai és gariglianói csaták után, amelyekben a Gonzalo de Córdoba, a Gran

X