„Nem választottam mestereket, kísértek helyettük a kutatásom szereplői” – Interjú Pete László történésszel

Olaszország története a megosztottság története, állítja. Ahogy azt is, hogy élvezi, hogy történésznek túlságosan italianista, italianistának viszont túlságosan történész. Azt mondja, nem választott magának mestereket, hiszen kísérték kutatása szereplői, és szerinte az olasz történelem nem érthető meg a maffia nélkül. Pete László történész és italianista, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának professzora: 2011-es habilitációját követően az Olasz Tanszék vezetője, 2020 óta az Idegennyelvi Központ igazgatója. Doktori fokozatát 2001-ben szerezte, 2021 óta az MTA doktora. Kutatásai fókuszában a 19. századi magyar–olasz kapcsolatok története, különösen az 1848–1867 közötti katonai emigráció és az olasz egység összefüggéseinek témái vannak. A debreceni történészprofesszort Csák Krisztina Csilla kérdezte.

Csák Krisztina Csilla: A pályája kezdete egybeesett a rendszerváltással, amikor hirtelen kitágult a világ, és rengeteg új lehetőség nyílt az emberek előtt. Miért épp Debrecen felé indult ebben az átalakuló közegben?

Pete László: Egy Zalaegerszeghez közeli faluban, Sárhidán nőttem fel. Számomra akkor Zalaegerszeg már nagyvárosnak tűnt, ráadásul a kommunizmusban szocializálódtam, amikor minden zártabb és lassabb volt. Igaz, a határ közelsége miatt mi nem voltunk olyan rossz helyzetben, mint mondjuk Budapesten: de Adidas-termékkel csak Jugoszláviában találkoztunk. Nálunk azt még nem lehetett akkor kapni. A határforgalom miatt gyakran láttunk kamionosokat áthaladni a faluban: gyakran cigarettarágóval kedveskedtek nekünk, amikor integettünk nekik.

Amikor gimnáziumba kerültem megkérdezték, hogy valójában engem mi érdekel. Rávágtam, hogy a történelem. A gimnáziumban a kötelező orosz mellett ezért a latin csoportba soroltak be, hiába jeleztem, hogy németet szeretnék tanulni. Azt mondták, azt majd később: azóta sem tanultam meg. De a latint nem bántam meg. Érettségi előtt részt vettem a Felvételi Előkészítő Bizottság programjában, ami egy országos program volt. Tesztlapokat küldtek nekünk, amelyeket később egyetemi hallgatók javítottak ki. A program résztvevőinek később Debrecenben rendeztek tábort, 1989 nyarán. Amikor megérkeztem, és megláttam az épületet, egyértelművé vált, hogy ide jövök továbbtanulni. Persze az is lehet, ha előbb jutok el Szegedre, és a Tiszát látom meg, akkor ott kötök ki. Mindenesetre jelentkeztem a Debreceni Egyetem történelem–latin tanári szakára, és fel is vettek.

Logikus választás volt: akkoriban Pécsett nem volt latin szak így az kiesett, az ELTE pedig azért nem, mert falusi gyerekként már a főváros gondolata is messze állt tőlem. A tábornak köszönhetem, hogy Debrecenben maradtam. Szerencsés voltam: 1990-ben kinyílt a világ az érettségi után, amit félig gyerekfejjel élhettem meg. Különleges élmény volt 18 évesen megélni a rendszerváltást.

Úgy tudom, hogy az egyetemi évek kezdetén tett egy kitérőt a római hadtörténelem felé, és hogy valójában Havas László klasszika-filológus (1939-2014) mondatai miatt vett más irányt az érdeklődése. Hogyan emlékszik vissza az akkori debreceni tanárokra vagy az útkeresésre? Voltak példaképei?

Diákként egy ideig a Zala Megyei Levéltárban dolgoztam, ahol a témaválasztásomra, és úgy általában a történelemhez való viszonyulásomra nagy hatással volt a levéltárigazgató, egyben gimnáziumi latintanárnőm, Bilkei Irén. Szabadidőmben az ókori lexikonok vonatkozó szócikkeit fénymásoltam, és gyűjtöttem a hadtörténeti tárgyú szövegeket és forrásokat: eltökélten római hadtörténelemmel akartam foglalkozni.

Amikor Debrecenbe kerültem, mindent elolvastam, ami a római hadtörténelemmel kapcsolatos volt, mígnem viszonylag hamar lefolytattam egy kijózanító beszélgetést Havas Lászlóval, aki akkor a Latin Tanszék vezetője volt. Ahogy felálltunk az asztaltól elengedtem a római hadtörténetet.     Nem azért, mert elvette volna a kedvemet, hanem mert őszintén elmondta, mi mindent kellene ismernem ahhoz, hogy komolyan foglalkozhassak a témával. Hálás vagyok neki ezért: iránymutatást adott, amire fiatalon nagy szükség van. A római világ iránti érdeklődésem persze megmaradt, de egyre inkább Itáliához kezdtem vonzódni, mintsem az antik időkhöz. Ekkor kezdtem el az olasz nyelvet tanulni: a latinból természetesen következett, ésszerű és inspiráló választás volt. Nem úgy alakult, hogy meg tudjam nevezni, hogy kimondottan kik voltak a mentoraim. Mindig egy kicsit magányosan jártam az utamat, a források és a levéltárak szövevényes világában azonban mindig otthonosan éreztem magam. Nem hiányoltam a személyes körbevezetést. Ahogy kutattam, elkísértek helyettük a történelmi szereplők, például Monti ezredes és Türr István tábornok.

Debrecenben már nemcsak tanulóként, hanem kutatóként is otthonra lelt. Ha nem mentorok, mi vezette végül a magyar–olasz kapcsolatok kutatásához?

Már egyetemistaként is érdekelt, hogyan hatnak a személyes sorsok a történelem nagy folyamataira. Általában az elitek alakítják a nagy folyamatokat, az emberek többsége pedig viseli azok következményeit – de az a néhány százaléknyi cselekvő ember sokszor döntő hatással van a történelemre. Néhány kiemelkedő személy alapos vizsgálatán keresztül ráismerhetünk az adott korszak fő jellemzőire. Tehát a kiemelkedő egyéniségek „néhány százaléka” érdekelt mindig.

Az első ilyen a domonkos prédikátor, Girolamo Savonarola volt. Egyetemistaként 1995-ben és 1997-ben is egy róla szóló dolgozattal indultam az OTDK-n. Az előbbi évben két kategóriában, történelemben és italianisztikában is elnyertem az első helyet, két évvel később pedig megkaptam a Pro Scientia Aranyérmet. Savonarolát egyszerre vizsgáltam mint költőt és mint politikai traktátusírót. Megfogtak a róla szóló ábrázolások: az átható tekintete, az átlátszó bőre. Firenzében építette ki a hatalmát: nem illett oda, de megkapta azt négy évre mindenféle titulus nélkül. Azt csinálhatott, amit akart, ez a történet nyűgözött le. Elutaztam Firenzébe forrásokat gyűjteni, jártam a domonkos kolostor levéltárában, és olvastam a kiadott traktátusait. Talán azért segítettek engem ennyire, mert 1998-ban, a halála 500. évfordulóján nagyon fontos volt a téma a domonkosoknak. Tehát Savonarola lázban égtem, idővel mégis váltani szerettem volna. Ezt követően is az egyháztörténet érdekelt, a doktori felvételire végül egy IX. Pius pápáról szóló témával mentem. Felvettek.

Ebben a kutatásban a Rómában élő Szilas László jezsuita atya segített sokat. Ajánlólevele megnyitotta a Vatikáni Levéltár kapuit, ahol öt nap kutatási lehetőséget kaptam. Minden reggel fél kilenckor ott voltam a bejárat előtt, és ami a legmeglepőbb, hogy ki is nyitottak. A Századok később meg is jelentette az akkori kutatási eredményeimet bemutató tanulmányt. Debrecenben sétálva egy alkalommal éppen azon morfondíroztam, hogy mit ad nekem ez a téma, amikor belefutottam egy utcanévtáblába. Az állt rajta, hogy Monti ezredes utca. Nem tudtam mire vélni, hogy a városban egy olasz emberről neveztek el közteret. A doktori első évét jártam, és volt lehetőség témát váltani. Sosem bántam meg a döntést.

Nagyon szerettem az 1848-as korszakot. szóval utánanéztem, hogy mit csinált nálunk ez a Monti. Megtaláltam a légiót és elindultam a magyar–olasz kapcsolatok felfedezésének útján. Sokan azt mondják, hogy ne az érzelmei vezéreljék az embert, de számomra ez igenis lényeges motivációt jelentett. Azt kellett éreznem, hogy ez a téma sokat számít nekem, kötődik hozzám és Magyarországhoz. Először megvizsgáltam az olasz légiót Magyarországon, majd a párját, a magyar légiót Olaszországban. Hamar rájöttem, hogy korábban alig dolgozták fel a Hadtörténeti Levéltár anyagát. Éreztem, hogy van mit kutatni és újat felfedezni. Hermann Róbert sokat segített, a mai napig jó kapcsolatunk van.

Az akadémiai doktori disszertációm témája is tükrözte a magyar–olasz kapcsolatok kutatási irányát. Ebben a magyar légió szerepét vizsgáltam a brigantaggio, az olasz egyesítést követő dél-itáliai fegyveres protest mozgalom elleni harcokban. A római hadtörténeti levéltárban hasznos és feltáratlan anyagot találtam. Nehéz oda bejutni, ebből a szempontból hasonló a Vatikánihoz. Nem is szokták megadni a kutatás lehetőségét egymást követő napokra, de figyelembe véve, hogy külföldi vagyok öt napra kaptam engedélyt.

Politikai szempontból sokan foglalkoztak a témával, engem azonban más érdekelt: a katonák mindennapjai. A tapasztalataik, hogyan éltek, vagy mit éltek át, az, hogy hogyan használták fel őket. Szerencsés, hogy mindenről jelentések készültek: arról is, hogy ki szökött meg, és arról is, hogy ki kokettált az ellenséggel, vagy hogy ki betegedett meg a seregben. A szicíliai hadjárat részeként a légiót 1860. július 16-án Garibaldi hozta létre. Mintegy 330 főből állt, akik végig harcolták a néhány hónapos hadjáratot. Amikor az új olasz állam megalakult, a déli hadsereget feloszlatták, hiszen az önkéntes egységekre többé nem volt szükség. A magyar légió azonban fennmaradt, mert Veneto akkor még osztrák uralom alatt állt, és egy esetleges új háborúban a légió hasznosnak bizonyulhatott. A magyar vezényleti nyelv és az egyenruha megmaradt, a légió pedig az olasz hadügyminisztérium felügyelete alá került, tehát az olasz állam tartotta fenn. Ekkor robbant ki a déli brigantaggio mozgalom – kisebb részben banditákból, nagyobb részt a feloszlatott nápolyi Bourbon-hadsereg katonáiból és csalódott parasztokból alakult. Garibaldi földet ígért nekik, ám ez nem valósult meg; ehelyett magasabb adókat és kötelező katonai szolgálatot kaptak a nyakukba. 1860 és 1865 között Olaszország déli tartományaiban valóságos polgárháború zajlott. Az Olasz Királyság körülbelül százezer katonát mozgósított a felkelések leverésére, de ez gerillaháború volt, amelyet nem lehetett egyetlen csatával eldönteni. A magyar légió 1867-ig, egészen a kiegyezésig létezett. Amikor Velence is Olaszországhoz került, megszűnt a közös osztrákellenes alap, amely addig a két nemzetet összekötötte.

Sokan azt mondják Önre, hogy Olaszország-kutató. Pontos ez így?

Nem szívesen használom magamra a megnevezést. Az magyar–olasz kapcsolatok történetét a 19. században, elsősorban levéltári forrásokra támaszkodva kutattam. Hiszen a történészszakma törvényei és a kutatásmódszertan ezt követelik meg. A korszak, amellyel foglalkozom – tehát 1848 és 1867 közötti történelem – sok feltáratlan részletet rejtett, így ezeknek a feldolgozása jelentette számomra a tudományos kihívást. Röviden, történésznek tartom magam.

2011-től vagyok tanszékvezető. Ennek a történetében szokatlan, hogy egy történész vezeti, de alapvetően mindig történészként éltem az életem: akkor is, ha kötelező latint tanítok az olaszos hallgatóknak, és akkor is, ha olasz nyelven tartok órákat. Azt szokták mondani, hogy történésznek túlságosan italianista, italianistának túlságosan történész vagyok: ezeket a címkéket, és hogy kicsit mindkettő vagyok, őszintén élvezem. Szerencsésnek érzem magam, hogy így találtam meg a saját utamat.

A hálózatkutatás módszerét úgy tűnik, hogy tudatosan választotta. Ebben a döntésében a források vagy inkább a szakirodalom terelte? Ilyen szempontból milyenek ma az magyar–olasz kapcsolatok?

Nem tudatosan indult el a hálózatkutatás, inkább természetes módon alakult ki. A kutatásaim középpontjában az magyar–olasz kapcsolatok maradtak, és ez idővel valódi szenvedéllyé vált. Türr István története is így került elém: nem volt ismeretlen név, de a levéltári anyagokat – sem Magyarországon, sem Olaszországban – addig nem dolgozták fel teljesen. Ezért utaztam Torinóba és a római Risorgimento Levéltárba is.

Az magyar–olasz kapcsolatoknak két arca van. Korábban Türr nevét, mint Stefano Turr-t ismerhették, esetleg a Tüköry Lajos név volt ismert. Palermóban Tükörynek szobra is áll, sőt utcát neveztek el róla. Az Avanti Ragazzi di Buda dal is erre utalhat: az 1956-os magyar forradalomról szól, és egyben a Lazio szurkolók indulója. Ugyanakkor illúzió lenne azt gondolni, hogy ez a tudás a mindennapi emberek szintjén is él: inkább a tudományos közéletben volt jelen. Az magyar–olasz kapcsolatok története sokszor egy barátság története. Igaz, két alkalommal megtörtént, hogy szemben állt egymással a két nemzet. Az első a magyar kalandozások idején, 899-ben a brentai csata volt, a második ilyen eset az első világháború idején. Ez utóbbi azonban egyértelműen nem magyar–olasz háború volt, inkább a nagyhatalmi szövetségek következménye.

A történelem nagy ívét nézve azonban sok minden összeköti a két nemzetet: például, hogy olasz királyok is ültek a magyar trónon, mint III. András, az Anjouk vagy Orseolo Péter. Magyar szentek ábrázolásai ma is megtalálhatók Itáliában – például ott van egy calabriai templomban Szent László oltárképe. De gondolhatunk a török kor végéről Savoyai Jenőre, vagy a 18. századi olasz mesterre, Giovanni Battista Carlonéra. A szabadságharcban pedig összekovácsolta a két népet a közös ellenség, tehát a Habsburg-hatalom. A két világháború között a gazdasági kapcsolatok is élénkültek gondoljunk csak például a Debrecenben alapított Vidoni szalámigyárra, amely a Herz és Pick vállalatok mellett a harmadik legfontosabb szereplője volt a magyar szalámipiacnak. Az 1956-os forradalom után újból felerősödött a két ország közötti szimpátia, és kulturális jelleget nyert. Az olasz zene, konyha, film és nyelv rendkívül népszerű Magyarországon, amit egyre több helyen tanítanak az iskolákban is. Közel van a két ország, és talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy az olaszokat a magyarok többsége ma is nyitottnak tartja és kedveli.

Kikérve egy „nem Olaszország-kutató” szakvéleményét a témájában, meg lehet ragadni azt, hogy mit jelent olasznak lenni? Min lehet egyáltalán megtapintani azt, hogy egy olasz mitől olasz?

Hogy Massimo d’Azegliótól idézzek, ahogy azt sokan szokták: „Fatta l’Italia, dobbiamo fare gli Italiani”, azaz „Olaszországot megcsináltuk, most olaszokat kell csinálnunk”. Szerintem nem létezik olyan ember, hogy egy olasz kimondottan olasz, de semmi más. Mint minden más országban, az ország különböző részein élők kultúrája eltér: egymás mellett élnek szicíliaiak, toszkánok, umbriaiak, lombardok. Hogy hol vannak az olaszok? Jelentem: Olaszország története a megosztottság története.

A nemzet fogalmát eleve nehéz definiálni. Említhetjük persze a közös nyelvet, vallást, hagyományokat, de ne felejtsük el, hogy 1861 körül a lakosságnak mindössze 2–4%-a beszélt olaszul. A közös nyelv kialakulása csak később történt meg és csak a televízió, az újságok és a közoktatás révén vált általánossá. Ma már sokkal egységesebb ez a kultúra, de még mindig előfordulhat, hogy például egy szicíliai és egy toszkán nem érti meg egymást, ha a saját dialektusukat beszélik. Ezek a különbségek minden generációval egyre inkább eltűnnek. Például Calabriában ért az élmény 1995 nyarán a Szalézi nővéreknél: az önkéntes táborban, amiben részt vettem az volt az ott lévő lengyel, osztrák, német, két toszkán és néhány helyi fiatallal a közös feladat, hogy beszélgessünk idősebb helyiekkel. Senki nem értette, hogy mit mondanak még a toszkánok sem. Végül a helyi fiú fordított mindannyiunknak. Egységesítő erő a vallás is, de a campanilismo – a saját város iránti lojalitás – ma is erősen él. Nem csoda: 1860-ig mindenki a saját városállamának volt a polgára, és az új államhoz való érzelmi kötődés máig nem tudta felülírni a hely szellemét, hogy egy képzavarral éljek. Talán ezért sem működik az állam igazán.

Sokat hangoztatott tény az északiak és a déliek közötti ellentét. Forza Vezuv vagy Benvenuti in Italia? Van közöttük bármiféle kapocs, vagy bármiféle kérdéskör, amiben hasonlóan gondolkodnak?

Ami közös bennük, hogy makacsul ragaszkodnak a helyhez, ahol élnek, és imádják a sportot. A sport az egyetlen terület, ahol az olasz nemzet valóban egységbe tudja magát kovácsolni: amikor a válogatott a pályára lép, legyen szó akármilyen sportról, megszületik a közösségi élmény és a büszkeségérzet is. Az Italia unita kifejezést is kétféleképpen lehet fordítani: „egyesült” és „egyesített” Olaszország. Én az utóbbit használom, mert ez a pontosabb. Az ország első királya, II. Viktor Emánuel sem változtatta meg a királyi címből eredő nevét, amikor Olaszország királya lett – jelezve, hogy a királyság kiterjesztése történt, nem pedig új alapítás.

Az új állam törvényeit is egy huszárvágással kiterjesztették: nem volt népszavazás, nem született új alkotmány. Az északi modell érvényesült, amit a közép-itáliai hercegségek elfogadtak, a déliek nem, így azokon hosszú, véres háborúval érvényesítették az új rendszert. Borzasztó üzenet az, hogy társadalmi problémákat erőszakkal lehet megoldani. Létezik egy déli narratíva, a most virágkorát élő, úgynevezett neo-bourbon mozgalom keretében, miszerint Dél-Itália gazdag és önellátó volt az egyesítés előtt, de aztán Észak elnyomta őket, sőt erőszakot hozott. A déliekről meg kialakult az az elképzelés, hogy az ottani életet csak a szervezett bűnözés irányítja. Ma a maffia más arcot mutat: globális szervezetté vált. Gondoljunk csak a focira – eltiltások, fogadási csalások, botrányoktól hangos a sportsajtó. Tehát ez mégis a rendszer része. A futball iránti szenvedély okozta az egyik maffiafőnök lebukását. 2012-ban letartóztatták az Ezredes néven ismert Rocco Aquino maffiafőnököt, aki a calabriai Marina di Gioiosa Jonica futballcsapatát is a markában tartotta, amelyben két fia rendszeresen játszott. Az évek óta körözés alatt álló és ezért bujkáló ezredes akkor bukott le, amikor a rendőrség által lehallgatott telefonjáról üzeneteket küldött a helyi televíziónak, hogy tiltakozzon a fiai kiállítása miatt egy vasárnapi meccsen.

A nemzettudatban nem hinném, hogy lesz gyors előrelépés. A campanilismo, a már említett lojalitás a saját város iránt, ma is erős – az emberek elsőként nem azt mondják, hogy „olaszok” vagy „toszkánok”, hanem hogy firenzeiek, pisaiak, parmaiak vagy milánóiak. Mindegyiknek van mire büszkének lennie, és mindegyik önmagában is fenntartja a saját kultúráját. Ez a sokszínűség egyszerre áldás és teher – de talán éppen ez az, ami Olaszországot igazán olasszá teszi.

Olaszországot jellemzően az életöröm hazájaként szoktuk látni – pedig a felszín alatt ott húzódik a kemény valóság, a lemondás és a küzdelem…

A koronavírus járvány idején látványosan kijöttek az olasz társadalom gyengeségei: a magas átlagéletkor, a turizmustól való gazdasági függés, sőt hátrány volt az erősen szociális alkatiság, ami egyébként a mindennapokban az egyik legnagyobb erősségük.

Sokszor rácsodálkozom, amikor a fiatal olasz lektorok azt mesélik, hogy miért hagyták el a gyönyörű dél-olaszországi, tengerparti otthonaikat. A Debreceni Egyetemen mindig dolgoznak anyanyelvi lektorok, akik általában déliek: többnyire Szicíliából, Kalábriából, Rómából, esetleg Marche tartományból érkeztek. Elmondják, hogy a szülőhelyükön ott a ház, a család, a tenger, a kilátás – és mégis inkább itt élnek, ahol jó esetben egy parkolót látnak az ablakból. Azért vállalják ezt be, mert ott nincs munkalehetőség: amikor ezt az ő szájukból halljuk, annak komoly súlya van. A maffia sokaknak ad munkát, még ha illegálisan is teszi ezt. Ha egy állami munkahelyen 800 eurót keres valaki, a fekete munkáért több pénzt kaphat. Azonnal felmerül a kérdés: melyik utat válassza az ember?

Nem lehet őket elítélni a keserűségért – ez számukra történelmi teher, amit évszázadok óta hordoznak. Azt szoktam mondani, hogy Isten jókedvében teremtette az olaszokat, mert annyira gyönyörű országuk van. A fiataloknak mégis ott kell hagyniuk azt: délről északra utaznak, vagy elhagyják az országot, gyakran olyan helyekre utaznak, ahol télen nulla fok van, és novembertől márciusig a napot sem látják.   De elköltöznek, mert muszáj. Bődületes kontraszt ez a dolce vita képe és a mindennapok valósága között.

Professzor urat szeretik a diákok. A segítőkész, humoros, kedves jelzőkkel írják le Önt. Egyetemi oktatóként hogyan érdemes felépíteni az olasz történelem tanítását? Hol kell egyáltalán kezdeni, és hogy lehet megszerettetni?

Oktatóként fontos kérdés, hogy honnan kezdjük az egyetemre érkező olasz alapszakos hallgatókkal a történelmet. Abból indulok ki, hogy a hallgatók Magyarországon érettségiztek, tehát az ókor alapjai megvannak. Ezért a kurzust a Nyugatrómai Birodalom bukásával kezdjük, majd jön a középkor ezer éve, utána pedig a 16–18. század, a storia moderna korszaka. Ez sokak számára homályos, különösen a Seicento, pedig rendkívül gazdag időszak: ekkor hozzák létre például az opera műfaját. A Risorgimento önálló egységként jelenik meg, majd ezt követi a 20. század története. A kurzus ismeretei nagyjából egy jobb olaszországi gimnázium tananyagának felelnek meg. Az a célom, hogy az alapszakos hallgatók átfogó képet kapjanak az olasz történelemről, és annak európai kontextusáról.

Az olasz szakos hallgatókkal nem mindig könnyű. Mindig megkérdezem tőlük az első órán: ki nem szerette a történelmet a középiskolában? Eleinte senki nem jelentkezik, de a második kérdés után már többen is felemelik a kezüket. Gyakran azt mondják, hogy „száraz” volt nekik a történelem, vagy nem értették meg az összefüggéseket, mert nem volt rá idő. Ezért próbálok civilizációtörténetet tanítani, nem puszta kronológiát. Nem lehet őket elárasztani az adatokkal: persze sarokpontokat kijelölünk, fontos eseményeket, amelyek évszámait is muszáj ismerni, mert ezek nélkül nem lehet tájékozódni. Az órákon ezeket rendszeresen ismételgetjük, hogy rögzüljenek.

Fontos számomra, hogy a hallgatók megértsék a jelent is. Ezt akkor érthetik, ha tudják, mi, miért és hogyan alakult ki az olasz történelemben. Miért van például az, hogy a pisaiak nem kedvelik a firenzeieket, vagy miért található püspöki palota (Palazzo Vescovile) szinte minden olasz városban, vagy miért alakult ki a comune rendszere? Ezek a konkrét, élő példák közelebb hozzák hozzájuk a múltat, a történetek megfogják őket. A szemléletmódom fordított: bizonyos szempontból a jelentől haladunk a múlt felé. Nem végzünk mélyfúrásokat, de mindig olvasunk forrásokat. Ennek több szempontja van: érdekesebbé teszi az órát, kortárs szemmel értelmezhetjük a történéseket, ráadásul fejlesztjük vele a forráskritikai gondolkodást. Arról nem is beszélve, hogy a forrásolvasás és azok fordítása a nyelv gyakorlásának kiváló eszköze. A szövegértés fejlesztésére is külön hangsúlyt fektetek, mert a diákok egyre kevesebbet olvasnak. Érezhető a gondolkodásukon, hogy a szépirodalom háttérbe szorult. Ezért is tartom fontosnak, hogy megtanulják érteni azt, amit olvasnak – ez minden más tudásnak az alapja.

A kutatásaiból írt könyvekben mindig tág horizontot fest, ez a szemlélet érvényesül az Olaszország története – A kezdetektől napjainkig (2023) című munkáján is. Mely korszak vagy problémakör igényelte a legnagyobb mérlegelést a szavak szintjén?

Egyértelműen a 16-17. század időszaka. Egy ideig még talán magamnak sem ismertem el, de talán emiatt is halasztottam el a könyv megírását. Nehezen állt össze, hogy pontosan és jól tudjam megírni. Az ókornál inkább az volt a legfőbb dilemmám, hogy mit kell szelektálni. Itália provinciát tettem a fókuszba és minden mást csak az adekvát helyen említeni, ahol magyarázat szükséges az események megértéséhez. Amennyiben az olasz történelmet egy nemzeti közösség történeteként tárgyalnánk, akkor azt elég lett volna a comunék korában, a 11-12. században kezdeni.

Egy ilyen óriási összefoglaló munka megírása után milyen témák foglalkoztatják a kutatót? Ilyenkor pihen, vagy újból belemerül egy résztémába?

Velem az utóbbi történt. Jelenleg elsősorban a maffia története és annak társadalmi vonatkozásai érdekelnek: a nők szerepe, a vallás, a sport, a hatalom és a bűn kapcsolatának kérdései. Úgy látom, hogy a magyar könyvpiacon is lenne helye egy összefoglaló munkának a maffia és az olasz állam kapcsolatáról az elmúlt kétszáz év tükrében. Ez az érdeklődésem 1998-ban kezdődött, amikor még PhD-hallgató voltam, de akkor nem engedtek ilyen címmel kurzust indítani. Következő nekifutásra már sikerült.  Ez nem egy mese, a mostanra elérhető, forrásértékű dokumentumoknak köszönhetően komolyan lehet kutatni.

A maffiát egyébként sokáig nem történészek vizsgálták: Olaszországban 1948 és 2018 között 3365 könyv jelent meg, amelyeknek a címében szerepel a maffia (Cosa nostra értelemben), a camorra vagy a ’ndrangheta szó. A szerzők 85%-a író, újságíró, szociológus, ügyész, bíró vagy politikus, mindössze 15%-a történész. Ez a tendencia mostanában kezd változni, hiszen egyre több bírósági forrás, jegyzőkönyv és tanúvallomás válik hozzáférhetővé. Meggyőződésem, hogy Olaszország történelme a maffia nélkül nem érthető meg. Kétszáz éve része a társadalomnak, politikának, gazdaságnak. Elég, ha megnézzük, hogyan segítette a maffia szavazatokkal a Kereszténydemokrata Pártot 1948 és 1992 között: nélküle aligha nyerték volna meg az összes választást. A becslések szerint a déli szavazatok 30–50%-át befolyásolta valahogy a maffia. Mára megfordult a viszony: nem a maffiózók keresik a politikusokat vagy a vállalkozókat, hanem épp fordítva, különösen igaz ez a járvány utáni gazdasági válságra.

A Keresztapa című film a maffia ideológiai alapvetését, és a „jó maffia” mítoszát sugalmazza: hogy az egykor nemes szándékú és hiteles erkölcsű szervezetet a modern világ megrontotta. A hiteles ábrázolás érdekében a maffiát alaposan tanulmányozó Mario Puzo és Francis Ford Coppola műve hamar vonatkoztatási ponttá vált a maffiózók számára. A maffiózók az általuk kidolgozott és a szerzőpárosnak „eladott” maffia-mítoszt kapták vissza a vásznon. Megnemesítve és egyfajta tragikus pátosszal itatták át. A maffiózók azonnal utánozni kezdték a film szereplőit. Szó szerint idézték a mondataikat. Puzo regénye és a film megjelenése előtt a maffiában a családfőt sohasem hívták keresztapának (padrino), ugyanis a cím azokat illette, akik az újoncokat a beavatási szertartásra kísérték, majd vállalták a mentorálásukat.

Egyébként az egyik szicíliai maffiafőnöknek, Leoluca Bagarellának annyira tetszett a film, hogy igyekezett a stílusát don Vito Corleonéhoz igazítani: keresztapának szólíttatta magát. 1991-ben megtartott esküvőjén Nino Rota ikonikussá vált filmzenéje szólt, amely egyébként 1972 után szinte a maffia himnuszává vált, születésnapokon és temetéseken is játszották. A film arra is ihletet adott, hogy a levágott lófej valóban halálos fenyegetésként használják: 1991-ből és 2001-ből is ismertek hasonló palermói esetek.

Az idei tanévtől elindul a debreceni Spanyol Tanszék. Ezzel kapcsolatban mik a legnagyobb kihívások?

Azt láttuk, hogy a spanyol nyelv iránt növekszik az érdeklődés már a középiskolában is. Erre szerettünk volna reagálni. Spanyol nyelvoktatás volt Debrecenben, de tanszék még nem. De a világ népessége nagyon nagy része beszéli a spanyolt, tehát ez egy komoly piac. A kollégáink nagyon jók, minden tanszéken vannak anyanyelvi tanárok is. Van mediterrán specializációnk, ami egy 50 kredites képzés, ahol tudnak új nyelvet is tanulni. Spanyol, olasz és francia közül lehet választani: négy félév alatt eljutnak középfokú nyelvvizsgáig, innen tudnak továbbtanulni tolmács, fordító képzéseken. Ezzel adunk egy újabb perspektívát a hallgatóknak.

Hova menne vissza Olaszországba, mely tájak fogták meg Önt?

Korábban szinte mindig csak Észak-Olaszországban jártam, aminek főként a levéltárak elhelyezkedése volt az oka. Mostanában inkább Dél-Olaszország fog meg igazán, elsősorban Kalábria és Szicília. Ha még pontosabban akarok fogalmazni: nem is a régió, hanem maga a vidék. Szeretek túrázni, és a zsúfolt turistaközpontokat nehezen viselem. Amikor a római La Sapienzán tanítottam, inkább vállaltam napi negyven perc vonatozást, csak ne kelljen tömegben élnem.

Arezzo egy időutazást kínált: ez egy olyan hely, ahol megáll az idő, és turista gyakorlatilag nincs. Amikor egyszer néhány órára elszöktem Firenzéből, hihetetlen idill fogadott. Hasonló ehhez Viterbó és környéke, például Sutrit ami az egyházi államalapítás szempontjából érdekes. Mindegyik hely maga az időutazás: vidéki kisvárosok, ahol nincs turista, csak helyiek – barátságosak, nyitottak, természetesek. Albano Laziale is különösen emlékezetes: egy helyi múzeumőr vezetett körbe és mutatta be, hogy minden eredeti és érintetlen. Ezeken a kis vidéki helyeken minden ott van: az ókor lehelete, a történelem évszázadainak lenyomata, és a természet szépsége. Senki nem lökdös, nincs zaj, csak a csend és a múlt.

Van valamilyen átfogó szemlélet, amit tanszékvezetőként, oktatóként, kutatóként, esetleg magánemberként vall és szeretne továbbadni?

Egy hétszáz lelkes faluban nőttem fel. Ott volt az erdő, a patak, a focipálya, a gombaszedés – idilli, nyugodt gyerekkor volt. Édesanyám otthon volt velünk, nem kellett napközibe járnunk, óvoda sem volt a faluban. Egyszerűen együtt voltunk a korombeliekkel, játszottunk, éltünk. Mellette pedig ott volt a munka: kukoricát, szőlőt kapáltunk, szóval mindig akadt tennivaló. A domboldalról, ahol a kukorica nőtt, ráláttam a focipályára, és láttam, hogy a többiek már játszanak. Amikor én is azonnal rohanni akartam focizni, apám csak annyit mondott, hogy „még az a három sor, és mehetsz te is.” Akkor ennek nem örültem, de ennek köszönhetően értettem meg később, hogy csak az elvégzett munkának van hitele és becsülete. Ezt hoztam innen magammal: a kitartást, a munka becsületét, és azt az elvárást, hogy minden napnak legyen tartalma.

Nem értelmiségi családból jövök, egyedül a nővérem volt a családban, aki érettségizett. Viszont a családomban megtanultam azokat a fontos dolgokat, hogy figyeljek az emberekre, legyek derűs, figyelmes, kitartó, és azt, hogy az igazságot, legyen az akár kellemetlen, mosolyogva mondjam ki. Azt vallom, hogy nem szabad mindenen felháborodni, ami nehéz. A bürokratikus teendőink tengerében sokszor az a legfontosabb, hogy az ember meg tudja őrizni a józan eszét. Felül kell emelkedni a rendszerekben rejlő butaságokon és meg kell tanulni kezelni azokat. Tudnunk kell nemet mondani, hiába kezd ez a képesség kiveszni belőlünk. Persze én is hibázom, hozok is rossz döntéseket, de mindig figyelek rá, hogy a felelősségem kifejeződjön a munkatársaim iránt. Ők azok, akik bizalmat szavaztak nekem, hogy képviseljem őket: hiszen a vezetés az emberi tartás egyik legfontosabb próbája.

Csák Krisztina Csilla

Ezt olvastad?

Beszámoló „Az MTA 200 Debrecenben” című konferenciáról

A Debreceni Akadémiai Bizottság Társadalomtudományi és Történelmi Szakbizottsága, valamint a Debreceni Egyetem Nemzetközi Inter-regionális Társadalomtörténeti és Néprajzi Központja a Magyar

X