A történész, a történelmi regény meg a tyúkhúsleves – Az „Ötvenezer lándzsa” a történész szemével

„Ez a szeminárium azt a célt szolgálja, hogy soha többet ne tudjunk nyugodt szívvel tyúkhúslevest enni.” Így vezette fel az állatcsont-határozásról szóló szemináriumunk egyik óráját Bartosiewicz László, tréfásan utalva arra, hogy állatcsontokkal nemcsak a lelőhelyeken vagy a raktárakban találkozhat az ember.

Egy kicsit hasonló a helyzet a történelmi regények és a történész viszonyával. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor egy történelmi regény azon a szűkebb szakterületen kalandozik, ahol a művet olvasó történész otthon van. Bár a történelmi regényekkel szemben – különösen, ha azok a magyar középkorról szólnak – magam is gyakran ütök meg kritikus hangot, azt azonban mindig szem előtt kell tartanunk, hogy míg egy történész éveket tölt el azzal, hogy elmélyedjen egy adott terület kutatásában, addig ez egy írótól nem várható el. Egy történelmi regény szerzője, aki általában csak másodállásban író, legfeljebb néhány hónapig merülhet el egy témában. Ráadásul, különösen a magyar középkor területén, olykor nagyon is ellentmondásos elképzelésekkel találkozhat. Bán János egy előadásában kifejtette, hogy íróként neki nem feladata a versengő elképzelések közül eldöntenie, hogy melyik az igaz és melyik nem. Választania viszont minden írónak kell, és ez többnyire a történet szempontjából a legjobban passzoló elképzelés lesz, még akkor is, ha nem feltétlenül tudományosan a leghitelesebb. Erre talán a legjobb példa az Újkor.hu-n korábban ismertetett Philippa Gregory által jegyzett sorozat, ahol a szerző előszeretettel használja a forgalomban lévő elképzelések közül a legfantáziadúsabbakat. Ne felejtsük el tehát, hogy a történelmi háttér a történelmi regény esetében mindig csak egy írói eszköz marad a történet elmesélésében, a történelmi hitelesség és a pontosság másodlagos marad attól függően, hogy mi volt az író szándéka.

A magyar történelmi regények száma örvendetes módon megugrott az elmúlt évtizedben. Ez azt jelzi, hogy az olvasóközönség töretlenül érdeklődik hazánk múltja iránt. Az az igény, hogy az olvasók egy jó történeten keresztül közelebb kerüljenek a középiskolás tankönyvekben szereplő hősökhöz, kiapadhatatlannak tűnik. A történelmi regények reneszánszának zászlóshajója értelemszerűen a fent említett Bán János Hunyadi-sorozata, de a mostani írásban tárgyalt Bíró Szabolcs sem panaszkodhat, hiszen a neve szerzőként is széles körben ismert, az Anjouk pedig egyike a legnépszerűbb középkori magyar történelmi időkben játszódó műveknek. A két sorozat közötti párhuzam nemcsak a sikerességükben, hanem a grandiózusságukban is rejlik, az Anjouk várhatóan tizenöt kötetesre fog hízni, amennyiben a szerző szándékai megvalósulnak. Márpedig egészen jó úton halad, az Athaneum Kiadó által az Újkor.hu rendelkezésére bocsátott sorozat ugyanis már az ötödik kötetnél jár.

Az Anjouk sorozat amolyan folytatása a szerző korábbi regényének, amely a Non nobis Domine címet viseli, de az előzmény ismerete nélkül is bátran bele lehet várni az első részbe. A könyvek I. Károly uralkodásának (1308–1342) majdnem a közepén, 1321-ben veszi fel a fonalat. Az ötödik kötetnek, az Ötvenezer lándzsának 1328 a kezdődátuma, de a történet velejét az 1330-ban történt Zách Felícián által elkövetett merénylet alkotja. De hogyan tekinthetünk a könyvre, ha középkorászok vagyunk?

Míg a legtöbb középkori történet tartalmaz olyan motívumokat, amelyeket a szerzők többnyire más történelmi regényekből, fantasytörténetekből vagy éppen filmsorozatokból emeltek át, addig az Ötvenezer lándzsa ezektől nagyrészt mentes maradt. Ez vélhetően köszönhető annak, hogy a szerző maga is tagja volt egy living history csapatnak, így alighanem az ott szerzett tapasztalatok számítanak döntőnek. Ezért ne számítsunk háton viselt kardokra, fegyverkabát nélkül felvett páncélokra, de arra sem, hogy a 16. századi teljes páncélos korszakra jellemző elemek bukkannak fel a szereplők fegyverzetében. Azt a hibát sem követi el, mint Kiszely István, aki lecsót tekintette az ősi ujgur-magyar rokonság bizonyítékának, az egyes könyvekben leírt ételek alapvetően valóban középkori ihletésűek.

Az a tény egyébként, hogy úgy az Ötvenezer lándzsát, mint a többi könyvet, jellemzi egyfajta „puritánság”. Ez alatt azt értem, hogy Bíró Szabolcs nem törekszik arra, hogy a korlátozott ismereteinkből fakadó lyukakat mind betömje, hanem amit nem tudhatunk pontosan a korabeli viszonyokról, azt általában nem részletezi. Amit viszont igen, főleg kísérleti régészetből, azt feltűnően beleveszi, így például oldalakon keresztül élvezhetjük egy kard damaszkolását. Ez a kettőség inkább segítőleg hat a hiteles történelmi háttér felvázolásához.

Persze, hogy visszatérjek az írásom bevezetőjében említett különbségtételhez, itt is tetten érhető a különbség a történész és a történelmi regényíró között. A helyszínválasztás esetén például jó látni, hogy Visegrád topográfiájával tisztában van a szerző, így nem keveri össze a korábbi ispánsági várat, a Salamon-torony környékén lévő korai királyi házat, a későbbi királyi palotát és a fellegvárat. Ugyanakkor azt ma már jól nyomon tudjuk követni, hogy egy adott évben és hónapban I. Károly király merre járt. A regényírók részéről ugyanis még kihasználatlanok azok az itineráriumok, amelyeket a középkorászok az utóbbi évtizedben összeállítottak. Így ismerjük például Mátyás és Beatrix, valamint Zsigmond és Borbála királyné útját. I. Károly is azok közé tartozik, akinek ismerjük a tartózkodási helyeit, bár nem meglepő, hogy a szerző nem lelte fel, mert Spekner Enikő: Hogyan lett Buda a középkori Magyarország fővárosa? című monográfiájának mellékletében lelhető fel a király itineráriuma. Nyilván, ha összevetjük a könyv cselekményével, akkor találunk ellentmondásokat, viszont a történet szempontjából alapvetően másodlagos a király tartózkodásának a helyszíne.

Az Ötvenezer lándzsa főhőse Bátor Szilárd, aki a korábbi kötetekben a családja itt nem ismertetendő sorsát követően válik az apja nevének és vagyonának az örökösévé, ám ahogy az az ehhez hasonló történeteknél lenni szokott, az élet nem olyan egyszerű, hogy csak úgy az ölébe hulljon minden. Többek között szerelemre lobban Erzsébet királyné egyik udvarhölgye iránt, akit Zách Klárának hívnak. Innentől kezdve a történet felett ott lebeg az olvasók által sejtett nagy fordulat. Az is igaz viszont, hogy bár a korábbi kötetekben, és részben az ötödik könyvben is felmerül, hogy a szerző másfajta magyarázatot ad majd a bekövetkező merényletre, végül mégis a klasszikus Arany János által megénekelt verzióhoz nyúlt vissza.

Noha a pontos indítékai Zách Felíciánnak alighanem örökre a homályban maradnak, arra nincs kortárs adatunk, hogy a támadást Klára megbecstelenítése motiválta volna. Ez egyébként azon pillanatok egyike, amelyekről a bevezetőben írtam, vagyis az írói eszköztárba ez a változat alighanem jobban passzol, egyszerűen azért, mert könnyebb történetet kerekíteni köré.

Ha valaki belevágna az Anjouk sorozatba, akkor bátran megteheti akkor is, ha valamivel mélyebb ismeretei vannak a középkor világáról, mint egy átlagos olvasónak. Ha akadnak is eltérések, azok nem célzottak és nem olyan mértékűek, hogy egy rigorózus történész lelkivilágát kibillentsék a helyéről. Mindazonáltal érdemes szem előtt tartani, hogy az Ötvenezer lándzsa elsősorban regény, és csak másodsorban egy történelmi környezetben játszódó mű. Jó tanácsként csak annyit javasolhatok: ne féljünk a tyúkhúslevestől!

Kanyó Ferenc

Aki a korszak történetében még jobban szeretne elmerülni, annak ajánljuk figyelmébe Csukovits Enikő: Az Anjouk Magyarországon I. – I. Károly és uralkodása (1301–1342). Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2012. (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések.). A kötet online itt olvasható. /A Szerk./

A kötet adatai: Bíró Szabolcs: Anjouk – V. rész: Ötvenezer lándzsa. Budapest, Athenaeum Kiadó, 2018. 360. pp.

Ezt olvastad?

„Fiúutód vigasza nélkül…” – I. (Nagy) Lajos király és családja

1326. március 5-én látta meg a napvilágot I. Lajos király, akit a magyar történelmi emlékezet a nagy uralkodók közé sorolt.

X