„Indiának sebészeti beavatkozásra van szüksége”: A Wavell-terv és az indiai önkormányzat kérdései

A politikai mozgalmak harca India függetlenségéért már a 19. század közepén megkezdődött, a folyamat azonban a 20. század első felében érte el csúcspontját, komoly problémát okozva ezzel a brit kormányzatnak. Gandhi, Nehru, Jinna, és még számos politikus tevékenysége folytán végül 1947 augusztusában létrejött az önálló India. E hosszú út egyik állomása volt az 1945-ös Wavell-terv és a hozzá kapcsolódó Szimla konferencia. (Erre utal a címben olvasható Nehru-idézet is.[1])

A találkozót megelőző események egészen 1943-ig nyúlnak vissza, amikor a brit kormányzat és Churchill a ragyogó katonai karriert befutó Lord Archibald Wavellt nevezte ki Lord Linlighgow alkirály utódjának. Az afrikai és délkelet-ázsiai frontokat megjáró katona, az indiai hadsereg egykori főparancsnoka jól ismerte a szubkontinens helyzetét, valamint jelentőségét a Brit Birodalom számára. Ezért a brit kormánytól azt a feladatot kapta, hogy álljon elő a politikai problémák megoldására egy olyan rendezési tervvel, amely elfogadható mind a Nemzeti Kongresszus, mind a Muzulmán Liga, vagyis az indiai gyarmat két legnagyobb politikai csoportosulása számára. Bár Wavell többször is megjegyezte, amíg az „öreg hármas” –Mahatma Gandhi, Muhammad Ali Jinnah és Winston Churchill – él, nem sok reményt lát a békés megegyezésre vagy egyáltalán előrelépésre India helyzetének ügyében.

Wavell az általános körülmények és a politikai problémák alapos megismerése után 1945 májusában Londonba utazott, ahol az általa kidolgozott cselekvési tervet mutatta be a kormány számára. Az egyeztetések során kialakult egy konkrét program az indiai politikai szituáció kezelésére, amely a Wavell-terv néven vált ismertté. A londoni politikai elit számára 1945. június 14-én Lord Leo Amery, az India-ügyi miniszter mutatta be a tervet az alsóházban, és kijelentette, hogy a brit kormány egy konferencia keretében India összes pártjának ötleteit, véleményét meg akarja hallgatni, ám csak abban az esetben, ha ez megegyezik a brit javaslatokkal. Erre válaszolva VI. György király (1936–1952) beszédében kifejezte reményét, hogy a meghívottak elfogadják a meghívót, és a gyarmat közvéleményének minden csoportjával sikerül szoros együttműködést kiépíteni. Az angol lakosság és a sajtó részéről a terv kedvező fogadtatásban részesült, és bár akadtak kétségek, kritikus megjegyzések, de – bízva az alkirály őszinteségében és jóakaratában – alapvetően bizakodva várták a kezdeményezés kimenetelét. Ezzel egy időben Indiában Lord Wavell rádióbeszéd formájában hozta nyilvánosságra a terveit. Az alkirály örömmel jelentette be a szubkontinens lakosságának, London eltökélt abban, hogy kimozdítsa Indiát a politikai patthelyzetből és domíniumi státusszal ruházza fel. Emellett hangsúlyozta, ez egy nagyszerű lehetőség Indiának, hogy rendezhesse a problémáit, amely azonban egyértelmű összefogást igényel a pártok részéről. „De nem lesz könnyű, nem lesz gyors; nagyon sok a teendő, valamint rengeteg a buktató és a veszély.” – mondta rádióbeszédében az alkirály.²

A terv tartalma leginkább az alkirály mellett működő Végrehajtó Tanács (Executive Council) működésére vonatkozott. Eszerint, ha India segít a briteknek a világháború során, akkor Nagy-Britannia a békekötést követően megindítja a szubkontinensen az alkotmányos folyamatokat. Továbbá megnövelik az alkirály mellett működő Végrehajtó Tanács tagjainak számát, egyenlő képviseletet biztosítanak a muzulmánoknak és a hinduknak (holott a muzulmánok a lakosság mindössze 25%-át tették ki), de politikai képviseletben részesülhetnek a kisebb közösségek (pl. szikhek, keresztények). A Tanács tagjai az alkirály és a főparancsnok kivételével indiaiak lesznek, a tárcákat a védelem kivételével szintén a szubkontinens szülöttei töltik be, a tagokat pedig egy konferencia keretében az indiai politikai vezetők nevezik meg. Végül, ha a központi kormányzat szintjén működőképesnek bizonyul az új rendszer, akkor a tartományi kormányzásban is bevezetik.

A terv kihirdetése után az alkirály bejelentette, hogy június 25-re konferenciát hív össze, ahol az indiai politikai pártok vezetőivel – mintegy 21 fő – egyeztet a részletekről, illetve a delegáltak átadják a képviselők nevével összeállított listákat. Ezen meghívottak listája szinte a teljes indiai politikai palettát lefedte. Wavell a találkozót személyes kihívásnak tekintette, elsődleges célja pedig a két nagy politikai csoportosulás, a Nemzeti Kongresszus és a Muzulmán Liga összehozása volt. Ezért minden hatalmát, befolyását felhasználta, hogy közös álláspont alakulhasson ki a résztvevők között. Szándéka szerint a kölcsönös bizalom, valamint a jószándék légkörét szerette volna megteremteni, és mivel minden oldaltól általános felejtést és megbocsátást remélt, hitt India jövőjében: „Minden, amit kérek, az Önök együttműködése és jóakarata.”3

A konferenciára meghívottak között szerepelt Gandhi, Nehru, és Jinnah is. Gandhi azonnal elfogadta a meghívást, bár jelezte Wavellnek, hogy ő hivatalosan semmilyen posztot nem birtokol a Nemzeti Kongresszusban – a képviselet az elnök feladata­ –, illetve figyelmeztette az alkirályt a megfelelő, pontos fogalmazásra. Wavell azonban kijelentette, hogy értékelné a politikus segítségét a megbeszélések alatt, és reméli, jelen tud majd lenni. Noha Nehru elfogadta az invitációt, de nem hitte, hogy a Végrehajtó Tanácsban történő változások megoldanák India alapvető problémáit, s kijelentette, hogy a legégetőbb gondokra, a szegénység és a rabszolgaság kérdéseikre kell időt fordítani. Jinnah szintén elfogadta a meghívást, majd körülbelül egy héttel a konferencia előtt értesítette a brit kormányzatot, a döntéshozatal előtt egyeztetnie kell a Muzulmán Liga munkacsoportjával. Wavell szerint erre az időhúzásra azért volt szükség, hogy Jinnah megtudja, ki lesz a Nemzeti Kongresszus képviselője a konferencián. Wavell végül meghívta az India-ügyi minisztert, Leo Ameryt is, ám az tisztelettel visszautasította a részvételt, arra hivatkozva, hogy Nagy-Britanniában kell védenie a pozíciót Rajani Palme Dutt, az indiai származású, Londonban tevékenykedő kommunista újságíró-politikussal szemben. Egy nappal a konferencia előtt, vagyis június 24-én az alkirály egyenként fogadta Gandhit, Abul Kalam Azadot és Jinnaht, hogy megismerje az álláspontjaikat. (Wavell egykori naplóbejegyzése szerint Gandhi és Jinnah úgy viselkedtek mint a temperamentumos primadonnák.)

A hivatalos megnyitóra június 25-én 11 órakor került sor, s már az első napon bekövetkezett, amitől mindenki tartott: a különböző pártok tervei, elgondolásai távol álltak egymást, a tárgyalások pedig néhány nap múlva megrekedtek. Gandhi egyik fontos észrevétele volt, hogy a megnyitó beszéd rigorózusan kerülte a függetlenség szót, ráadásul a hinduk kasztja elnevezést sértőnek és helytelennek találta. A Muzulmán Liga delegáltjának, Jinnahnak pedig az egyik legnagyobb problémája a konferenciát szerinte uraló hindu jelleg volt. Bár Wavell igyekezett fenntartani a rendet és folytatni a megbeszéléseket, a két vezető párt súrlódása miatt a konferenciát végül június 29-ig el kellett napolni. Amikor a résztvevők újra összeültek, Wavell azt kérte tőlük, hogy készítsenek listát azokról a jelöltekről, akiknek helyet szeretnének biztosítani az új Végrehajtó Tanácsban. Jinnah azonban újra ellenvetéssel él, és addig nem volt hajlandó lépni az ügyben, amíg nem egyeztetett a Muzulmán Liga vezetőivel. Hosszas vita után a konferenciát újra felfüggesztették.

Az alkirály a későbbiekben hiába találkozott Jinnahhal, nem tudta meggyőzni arról, hogy készítsék el a listát, ugyanis vita alakult ki akörül, hogy ki képviselheti India muzulmán lakosait. Jinnah és a Liga kizárólagos jogot formált bármiféle politikai reprezentációra a muzulmánok esetébe. Ennek az általuk hangoztatott alapelvnek kellett volna érvényesülnie, ezért egy találkozó során arra kérte Pundit Pant, a Nemzeti Kongresszus egyik képviselőjét, hogy pártja ne jelöljön muzulmánt tanácstagnak. Ám a Kongresszus véleménye szerint ők egész Indiát, így a muzulmán lakosokat is képviselték. A két párt hosszas egyeztetés és az alkirály levele ellenére sem tudtak megegyezni, így végül Jinnah közölte a brit vezetőkkel, minthogy nem kaptak biztosítékot a Liga kizárólagos képviseleti jogára, inkább nem állítanak jelöltet a Tanács számára.

Tekintve, hogy a többi párt névsora megérkezett, Wavell végül a saját listáját nyújtja át Amerynek, amelyen négy ember szerepelt a Ligából (Liaquat Ali Khan, Khawaja Nazimuddin, Chaudhry Khaliquzzamanand és Eassak Sait), illetve egy független jelölt, Muhammad Nawaz Khan. Úgy vélte ez elfogadható Őfelsége és Amery számára. A hindu listán szintén öt név szerepelt (Jawaharlal Nehru, Vallabhbhai Patel, Rajendra Prasad, Madhav Shihari Aney és B. N. Rau), Tara Singh képviselte volna a szikheket, B. R. Ambedkar az indiai társadalom alsóbb kasztjait, John Mathai pedig a keresztényeket. Az alkirállyal és a főparancsnokkal együtt ez a 16 fő alkotta volna a Tanácsot. Amery ekkor felkérte Wavellt, egyeztessen újra Jinnahval, de az a nevek láttán teljesen elzárkózott attól, hogy a Liga egyetlen tagja is képviselőként közreműködjön a Tanács munkájában addig, amíg el nem ismerik pártja kizárólagos jogát az indiai muzulmánok képviseletére. Wavell azonban ezt a követelést nem teljesítette, és értesítette Jinnaht, hogy az erőfeszítései hiábavalók voltak. Gandhi a hírek hallatán úgy nyilatkozott, Őfelségének valamikor választania kell a különböző nézőpontok közül, mivel ezek többsége összeegyeztethetetlen.

A konferencia így mintegy háromhetes működés után elbukott. Ennek egyik magyarázata, hogy a találkozó alapját képező terv több pontját is erős kritikával illették a résztvevők. Bár az elképzelés a Tanácsot jelentős részben indiaivá tette volna, a képviselők aránya nem tükrözte a lakosság összetételének arányát. Emellett semmi nem garantálta India függetlenségét, nem említett semmilyen alkotmányozó gyűlést, s nem részletezte a hatalom megosztását a pártok között sem. A pártok pedig egyáltalán nem fogadták el, hogy a jelöltek arányát a vallási hovatartozás alapján határozzák meg. Wavell politikusként és diplomataként magára vállalta a szégyent az egyeztetés kudarcáért, hiszen ez az esemény lehetett volna a hatalomátadás folyamatának kezdete Indiában. Tevékenységét és igyekezetét maga Jinnah is elismerte, de a Kongresszus több prominense szerint is a résztvevők voltak a felelősek. Azad azonban szívélyes diplomáciai tett helyett álnok és hitszegő lépésnek tartotta, hogy Wavell mindent megtett Jinnah büszkeségének és pozíciójának védelméért. Véleménye ellenére Wavell VI. Györgynek írt beszámolójában a kudarc egyértelmű és alapvető okként Jinnah kompromisszumképtelenségét és makacsságát nevezte meg.

A korabeli beszámolók szerint az alkirály Delhibe egy szomorúbb, csendesebb emberként tért vissza. A kialakuló politikai viszonyokat mindezek után a második világháború és a konferencia előtti feszült patthelyzethez hasonlították. A muzulmánok körében pedig egyre terjedt az úgynevezett Pakisztán-terv gondolata, s mind többen álltak ki amellett, hogy az indiai muzulmánoknak szüksége és joga van egy Indiától teljesen független hazára. Mindezt követően azonban komoly változások történtek, amelyek teljesen más irányba terelték Brit-India életét. A második világháború Japán kapitulációjával 1945. augusztus 15-én véget ért, Nagy-Britanniában pedig az általános választásokon a Munkáspárt győzött, amely másként képzelte el a hatalom átadását Indiának. Így lassan megindult az a folyamat, amely 1947-ben valóban elhozta a szubkontinensnek az önállóságot, ez azonban együtt járt a felosztással, az atrocitásokkal, a menekültválságokkal.

Kovács Márta

Felhasznált szakirodalom:

Antonova, K. A. – Bongard-Levin, G. M. – Kotovszkij, G. G.: India története. Budapest, Kossuth Könyvkiadó- Gondolat Könyvkiadó,

V. P. Menon: The Transfer of Power in India. Orient Longman, 1997.

Anwesha Roy: Making Peace, Making Riots. Communalism and Communal Violence, Bengal 1940–1947. Cambridge University Press, 2018.

Stanley Wolpert: Shameful Flight. The Last Years of the British Empire in India. Oxford University Press, 2006.

Wavell Plan and Simla Conference: www.storyofpakistan.com

Simla Conference (1945): www.historypack.com

1 Stanley Wolpert: Shameful Flight. The Last Yeras of the British Empire in India. Oxford University Press, 2006. 81.

² V. P. Menon: The Transfer of Power in India. Orient Longman, 1997. 461.

3 V. P. Menon: The Transfer of Power in India. Orient Longman, 1997. 461.

Ezt olvastad?

Az indiánkép változása Az apacs harcos című filmben

Hogyan jelennek meg az indiánok az amerikai mozikban? Milyen előzményei voltak Az apacs harcos című filmnek? Hogyan ábrázolják ebben a filmben az

X