„Indiának sebészeti beavatkozásra van szüksége”: A Wavell-terv és az indiai önkormányzat kérdései

A politikai mozgalmak harca India függetlenségéért már a 19. század közepén megkezdődött, a folyamat azonban a 20. század első felében érte el csúcspontját, komoly problémát okozva ezzel a brit kormányzatnak. Gandhi, Nehru, Jinna, és még számos politikus tevékenysége folytán végül 1947 augusztusában létrejött az önálló India. E hosszú út egyik állomása volt az 1945-ös Wavell-terv és a hozzá kapcsolódó Szimla konferencia. (Erre utal a címben olvasható Nehru-idézet is.[1])

A találkozót megelőző események egészen 1943-ig nyúlnak vissza, amikor a brit kormányzat és Churchill a ragyogó katonai karriert befutó Lord Archibald Wavellt nevezte ki Lord Linlighgow alkirály utódjának. Az afrikai és délkelet-ázsiai frontokat megjáró katona, az indiai hadsereg egykori főparancsnoka jól ismerte a szubkontinens helyzetét, valamint jelentőségét a Brit Birodalom számára. Ezért a brit kormánytól azt a feladatot kapta, hogy álljon elő a politikai problémák megoldására egy olyan rendezési tervvel, amely elfogadható mind a Nemzeti Kongresszus, mind a Muzulmán Liga, vagyis az indiai gyarmat két legnagyobb politikai csoportosulása számára. Bár Wavell többször is megjegyezte, amíg az „öreg hármas” –Mahatma Gandhi, Muhammad Ali Jinnah és Winston Churchill – él, nem sok reményt lát a békés megegyezésre vagy egyáltalán előrelépésre India helyzetének ügyében.

Wavell az általános körülmények és a politikai problémák alapos megismerése után 1945 májusában Londonba utazott, ahol az általa kidolgozott cselekvési tervet mutatta be a kormány számára. Az egyeztetések során kialakult egy konkrét program az indiai politikai szituáció kezelésére, amely a Wavell-terv néven vált ismertté. A londoni politikai elit számára 1945. június 14-én Lord Leo Amery, az India-ügyi miniszter mutatta be a tervet az alsóházban, és kijelentette, hogy a brit kormány egy konferencia keretében India összes pártjának ötleteit, véleményét meg akarja hallgatni, ám csak abban az esetben, ha ez megegyezik a brit javaslatokkal. Erre válaszolva VI. György király (1936–1952) beszédében kifejezte reményét, hogy a meghívottak elfogadják a meghívót, és a gyarmat közvéleményének minden csoportjával sikerül szoros együttműködést kiépíteni. Az angol lakosság és a sajtó részéről a terv kedvező fogadtatásban részesült, és bár akadtak kétségek, kritikus megjegyzések, de – bízva az alkirály őszinteségében és jóakaratában – alapvetően bizakodva várták a kezdeményezés kimenetelét. Ezzel egy időben Indiában Lord Wavell rádióbeszéd formájában hozta nyilvánosságra a terveit. Az alkirály örömmel jelentette be a szubkontinens lakosságának, London eltökélt abban, hogy kimozdítsa Indiát a politikai patthelyzetből és domíniumi státusszal ruházza fel. Emellett hangsúlyozta, ez egy nagyszerű lehetőség Indiának, hogy rendezhesse a problémáit, amely azonban egyértelmű összefogást igényel a pártok részéről. „De nem lesz könnyű, nem lesz gyors; nagyon sok a teendő, valamint rengeteg a buktató és a veszély.” – mondta rádióbeszédében az alkirály.2

A konferencia néhány tagja (Forrás: wikipedia.org)

A terv tartalma leginkább az alkirály mellett működő Végrehajtó Tanács (Executive Council) működésére vonatkozott. Eszerint, ha India segít a briteknek a világháború során, akkor Nagy-Britannia a békekötést követően megindítja a szubkontinensen az alkotmányos folyamatokat. Továbbá megnövelik az alkirály mellett működő Végrehajtó Tanács tagjainak számát, egyenlő képviseletet biztosítanak a muzulmánoknak és a hinduknak (holott a muzulmánok a lakosság mindössze 25%-át tették ki), de politikai képviseletben részesülhetnek a kisebb közösségek (pl. szikhek, keresztények). A Tanács tagjai az alkirály és a főparancsnok kivételével indiaiak lesznek, a tárcákat a védelem kivételével szintén a szubkontinens szülöttei töltik be, a tagokat pedig egy konferencia keretében az indiai politikai vezetők nevezik meg. Végül, ha a központi kormányzat szintjén működőképesnek bizonyul az új rendszer, akkor a tartományi kormányzásban is bevezetik.

A terv kihirdetése után az alkirály bejelentette, hogy június 25-re konferenciát hív össze, ahol az indiai politikai pártok vezetőivel – mintegy 21 fő – egyeztet a részletekről, illetve a delegáltak átadják a képviselők nevével összeállított listákat. Ezen meghívottak listája szinte a teljes indiai politikai palettát lefedte. Wavell a találkozót személyes kihívásnak tekintette, elsődleges célja pedig a két nagy politikai csoportosulás, a Nemzeti Kongresszus és a Muzulmán Liga összehozása volt. Ezért minden hatalmát, befolyását felhasználta, hogy közös álláspont alakulhasson ki a résztvevők között. Szándéka szerint a kölcsönös bizalom, valamint a jószándék légkörét szerette volna megteremteni, és mivel minden oldaltól általános felejtést és megbocsátást remélt, hitt India jövőjében: „Minden, amit kérek, az Önök együttműködése és jóakarata.”3

A konferenciára meghívottak között szerepelt Gandhi, Nehru, és Jinnah is. Gandhi azonnal elfogadta a meghívást, bár jelezte Wavellnek, hogy ő hivatalosan semmilyen posztot nem birtokol a Nemzeti Kongresszusban – a képviselet az elnök feladata­ –, illetve figyelmeztette az alkirályt a megfelelő, pontos fogalmazásra. Wavell azonban kijelentette, hogy értékelné a politikus segítségét a megbeszélések alatt, és reméli, jelen tud majd lenni. Noha Nehru elfogadta az invitációt, de nem hitte, hogy a Végrehajtó Tanácsban történő változások megoldanák India alapvető problémáit, s kijelentette, hogy a legégetőbb gondokra, a szegénység és a rabszolgaság kérdéseikre kell időt fordítani. Jinnah szintén elfogadta a meghívást, majd körülbelül egy héttel a konferencia előtt értesítette a brit kormányzatot, a döntéshozatal előtt egyeztetnie kell a Muzulmán Liga munkacsoportjával. Wavell szerint erre az időhúzásra azért volt szükség, hogy Jinnah megtudja, ki lesz a Nemzeti Kongresszus képviselője a konferencián. Wavell végül meghívta az India-ügyi minisztert, Leo Ameryt is, ám az tisztelettel visszautasította a részvételt, arra hivatkozva, hogy Nagy-Britanniában kell védenie a pozíciót Rajani Palme Dutt, az indiai származású, Londonban tevékenykedő kommunista újságíró-politikussal szemben. Egy nappal a konferencia előtt, vagyis június 24-én az alkirály egyenként fogadta Gandhit, Abul Kalam Azadot és Jinnaht, hogy megismerje az álláspontjaikat. (Wavell egykori naplóbejegyzése szerint Gandhi és Jinnah úgy viselkedtek mint a temperamentumos primadonnák.)

Nehru a konferencia alatt (Forrás: wikipedia.org)

A hivatalos megnyitóra június 25-én 11 órakor került sor, s már az első napon bekövetkezett, amitől mindenki tartott: a különböző pártok tervei, elgondolásai távol álltak egymást, a tárgyalások pedig néhány nap múlva megrekedtek. Gandhi egyik fontos észrevétele volt, hogy a megnyitó beszéd rigorózusan kerülte a függetlenség szót, ráadásul a hinduk kasztja elnevezést sértőnek és helytelennek találta. A Muzulmán Liga delegáltjának, Jinnahnak pedig az egyik legnagyobb problémája a konferenciát szerinte uraló hindu jelleg volt. Bár Wavell igyekezett fenntartani a rendet és folytatni a megbeszéléseket, a két vezető párt súrlódása miatt a konferenciát végül június 29-ig el kellett napolni. Amikor a résztvevők újra összeültek, Wavell azt kérte tőlük, hogy készítsenek listát azokról a jelöltekről, akiknek helyet szeretnének biztosítani az új Végrehajtó Tanácsban. Jinnah azonban újra ellenvetéssel él, és addig nem volt hajlandó lépni az ügyben, amíg nem egyeztetett a Muzulmán Liga vezetőivel. Hosszas vita után a konferenciát újra felfüggesztették.

Muhammad Ali Jinnah 1945-ben (Forrás: wikipedia.org)

Az alkirály a későbbiekben hiába találkozott Jinnahhal, nem tudta meggyőzni arról, hogy készítsék el a listát, ugyanis vita alakult ki akörül, hogy ki képviselheti India muzulmán lakosait. Jinnah és a Liga kizárólagos jogot formált bármiféle politikai reprezentációra a muzulmánok esetébe. Ennek az általuk hangoztatott alapelvnek kellett volna érvényesülnie, ezért egy találkozó során arra kérte Pundit Pant, a Nemzeti Kongresszus egyik képviselőjét, hogy pártja ne jelöljön muzulmánt tanácstagnak. Ám a Kongresszus véleménye szerint ők egész Indiát, így a muzulmán lakosokat is képviselték. A két párt hosszas egyeztetés és az alkirály levele ellenére sem tudtak megegyezni, így végül Jinnah közölte a brit vezetőkkel, minthogy nem kaptak biztosítékot a Liga kizárólagos képviseleti jogára, inkább nem állítanak jelöltet a Tanács számára.

Tekintve, hogy a többi párt névsora megérkezett, Wavell végül a saját listáját nyújtja át Amerynek, amelyen négy ember szerepelt a Ligából (Liaquat Ali Khan, Khawaja Nazimuddin, Chaudhry Khaliquzzamanand és Eassak Sait), illetve egy független jelölt, Muhammad Nawaz Khan. Úgy vélte ez elfogadható Őfelsége és Amery számára. A hindu listán szintén öt név szerepelt (Jawaharlal Nehru, Vallabhbhai Patel, Rajendra Prasad, Madhav Shihari Aney és B. N. Rau), Tara Singh képviselte volna a szikheket, B. R. Ambedkar az indiai társadalom alsóbb kasztjait, John Mathai pedig a keresztényeket. Az alkirállyal és a főparancsnokkal együtt ez a 16 fő alkotta volna a Tanácsot. Amery ekkor felkérte Wavellt, egyeztessen újra Jinnahval, de az a nevek láttán teljesen elzárkózott attól, hogy a Liga egyetlen tagja is képviselőként közreműködjön a Tanács munkájában addig, amíg el nem ismerik pártja kizárólagos jogát az indiai muzulmánok képviseletére. Wavell azonban ezt a követelést nem teljesítette, és értesítette Jinnaht, hogy az erőfeszítései hiábavalók voltak. Gandhi a hírek hallatán úgy nyilatkozott, Őfelségének valamikor választania kell a különböző nézőpontok közül, mivel ezek többsége összeegyeztethetetlen.

A konferencia így mintegy háromhetes működés után elbukott. Ennek egyik magyarázata, hogy a találkozó alapját képező terv több pontját is erős kritikával illették a résztvevők. Bár az elképzelés a Tanácsot jelentős részben indiaivá tette volna, a képviselők aránya nem tükrözte a lakosság összetételének arányát. Emellett semmi nem garantálta India függetlenségét, nem említett semmilyen alkotmányozó gyűlést, s nem részletezte a hatalom megosztását a pártok között sem. A pártok pedig egyáltalán nem fogadták el, hogy a jelöltek arányát a vallási hovatartozás alapján határozzák meg. Wavell politikusként és diplomataként magára vállalta a szégyent az egyeztetés kudarcáért, hiszen ez az esemény lehetett volna a hatalomátadás folyamatának kezdete Indiában. Tevékenységét és igyekezetét maga Jinnah is elismerte, de a Kongresszus több prominense szerint is a résztvevők voltak a felelősek. Azad azonban szívélyes diplomáciai tett helyett álnok és hitszegő lépésnek tartotta, hogy Wavell mindent megtett Jinnah büszkeségének és pozíciójának védelméért. Véleménye ellenére Wavell VI. Györgynek írt beszámolójában a kudarc egyértelmű és alapvető okként Jinnah kompromisszumképtelenségét és makacsságát nevezte meg.

A korabeli beszámolók szerint az alkirály Delhibe egy szomorúbb, csendesebb emberként tért vissza. A kialakuló politikai viszonyokat mindezek után a második világháború és a konferencia előtti feszült patthelyzethez hasonlították. A muzulmánok körében pedig egyre terjedt az úgynevezett Pakisztán-terv gondolata, s mind többen álltak ki amellett, hogy az indiai muzulmánoknak szüksége és joga van egy Indiától teljesen független hazára. Mindezt követően azonban komoly változások történtek, amelyek teljesen más irányba terelték Brit-India életét. A második világháború Japán kapitulációjával 1945. augusztus 15-én véget ért, Nagy-Britanniában pedig az általános választásokon a Munkáspárt győzött, amely másként képzelte el a hatalom átadását Indiának. Így lassan megindult az a folyamat, amely 1947-ben valóban elhozta a szubkontinensnek az önállóságot, ez azonban együtt járt a felosztással, az atrocitásokkal, a menekültválságokkal.

Kovács Márta

Felhasznált szakirodalom:

Antonova, K. A. – Bongard-Levin, G. M. – Kotovszkij, G. G.: India története. Budapest, Kossuth Könyvkiadó- Gondolat Könyvkiadó,

V. P. Menon: The Transfer of Power in India. Orient Longman, 1997.

Anwesha Roy: Making Peace, Making Riots. Communalism and Communal Violence, Bengal 1940–1947. Cambridge University Press, 2018.

Stanley Wolpert: Shameful Flight. The Last Years of the British Empire in India. Oxford University Press, 2006.

Wavell Plan and Simla Conference: www.storyofpakistan.com

Simla Conference (1945): www.historypack.com

 

1 Stanley Wolpert: Shameful Flight. The Last Yeras of the British Empire in India. Oxford University Press, 2006. 81.

2 V. P. Menon: The Transfer of Power in India. Orient Longman, 1997. 461.

3 V. P. Menon: The Transfer of Power in India. Orient Longman, 1997. 461.

 

Ezt olvastad?

Március 8. környékén hirtelen nagyobb érdeklődés övezi a nőtörténetet. Ha anno az iskolák szervezésében lehetett közös filmnézéssel megemlékezni az 1848–1849-es
Támogasson minket