Emberi és szakmai dilemmák mérlegén

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára 2014-ben Mérlegen az ember – Ismeretlen források a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárából a magyarországi holokauszt történetéről címmel adott ki forráskiadványt a magyarországi deportálások 70. évfordulójára. A könyv kiadása mind időpontját, mind témáját tekintve szervesen illeszkedik a Magyar Nemzeti Levéltár másik, holokauszttal foglalkozó projektéhez, a Szomszédaink voltak digitális kiállításához.


A kötet címlapja

A recenzálandó kötethez hasonlóan az online kiállítás középpontjában is az egyéni sorsok voltak, célját abban jelölte meg, hogy „a magyar zsidóság helyi társadalmakba való beágyazottságából kiindulva” mutassa be „az 1930-as évek végének zsidóellenes törvénykezését, annak a mindennapi életre gyakorolt hatásait, majd a tragikus 1944-es esztendőt.”

A kötet bevezetőjében Mikó Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója a holokauszt történetének feltárását „emberi és szakmai dilemmák” sorozataként jellemzi. „Egyrészről vajon van-e jogunk, lehet-e, szabad-e egy késői generációnak (…) a dokumentumok bemutatásával újra átélhetővé tenni (…) [az] eseményeket. Szakmai oldalról pedig komoly mérlegelést igényel annak eldöntése, hogy a fennmaradt nagy mennyiségű iratanyagból történt válogatás után miként tudunk teljes és igaz képet mutatni az eseményekről.” (9.) A főigazgató-asszony bevezetője tartalmazza azt a dilemmát, ami jellemzi a könyvet, miszerint a Mérlegen az ember kötet elsődleges célja a szélesebb közönség megszólítása ismeretterjesztés és emlékállítás céljából, vagy a szűkebb, történelemben járatosabb vagy egyenesen szakmai olvasóknak szóló szakmunka.

Ennek a dilemmának egyik megmutatkozása a kötet szerkesztői bevezetője. Kovács Tamás – valószínűleg a szélesebb olvasóközönség igényeire való tekintettel – a rendelkezésére álló tíz és fél oldalból hét oldalt a magyarországi holokauszt általános bemutatására használ fel. Ez a bemutatás nem tesz arra kísérletet, hogy a holokauszt feltételrendszerét, okait, működési rendszerét elemezze, hiszen erre hét oldal valóban elégtelen, inkább vázlatnak tekinthető a magyarországi holokauszt áttekintéséhez. A lábjegyzetekben megjelölt szakirodalmak viszont kapaszkodót jelentenek az Olvasónak a további tájékozódáshoz. A bevezető további oldalain röviden ír az Országos Levéltár forrásadottságairól, a korábbi forráskiadványokról, a válogatás szempontjairól, s a kötetben közölt források tematikájáról.

A recenzens számára kétséges, hogy ez a négy oldal elegendő segítség-e az Olvasó számára az ismertetett iratok értelmezéséhez. A kötet bevezetőjében olvashatjuk, hogy „az olvasó és a korszakot feldolgozó történész alakítja ki saját véleményét, illetve készítheti el a dokumentumok alapján a tudományos értékelést” (9.). Legitim szándék az, hogy az Olvasónak úgymond mozgásteret biztosít a közölt dokumentumok értelmezéséhez, csak az a kérdéses, hogy a közölt információk alapján egy nem a holokauszttal foglalkozó személy mennyiben tud eligazodni a közölt forrásokban. A pápai nuncius, követségek, segélyszervezetek a magyar kormányszervekkel való kapcsolatrendszerének, a zsidótörvényekben meglévő „kiskapuknak”, mentesítési lehetőségeknek rövid ismertetése nélkül igen nehezen értelmezhetőek és elhelyezhetőek a közölt dokumentumok. Szakmai oldalról pedig abban érezhet hiányosságot az Olvasó, hogy szinte semmilyen információt nem tudunk meg a kötetben közölt iratokat keletkeztető szervekről, illetve hogy ezeknek a szerveknek milyen szerepe volt a holokausztban. Sajnálatos figyelmetlenség a bevezetésben, hogy az ebben megjelölt dokumentumok száma eggyel eltér a dokumentumok valós sorszámozásától.


(Forrás: Hetek)

A kötetben – 1938-1949-es évkörrel – 66 forrást találhatunk négy téma köré (I. Zsidótörvények és zsidóellenes rendeletek a mindennapokban; II. A zsidó tulajdon sorsa; III. Nemzetközi reagálások és erőfeszítések; IV. Mentesítés és mentés) csoportosítva. A kötet összeállításainak szempontjairól Kovács Tamás kiemeli, hogy „szerettük volna az embert állítani dokumentumkötetünk fókuszába”. (18.). A levéltár főigazgatójának soraiból megtudhatjuk, hogy „olvashatjuk az üldözöttek megrendítő hangú, jogaikat védő, a magyar államba vetett bizalomról tanúskodó kérelmeit, mellettük pedig a jogot emberellenes célokra használó államapparátus válaszait.” (9.) Ugyancsak szempont volt, hogy „eddig nem közzétett vagy alig-alig ismert és kutatott irategyüttesből” „a legjellemzőbb vagy legmegdöbbentőbb” iratokat válogassák ki. (18.) A fentebbi szavakból is azt a kettős célt érezhetjük ki, hogy a dokumentumok közlésével egyszerre kívánnak eleget tenni mind a szakmai, mind a szélesebb közvélemény elvárásainak. Ezt a szándékot jobban sikerült teljesíteni, mint a bevezető tanulmány esetében.

A források közlése megfelel a szakmai követelményeknek. A kötet szerkesztője bevezetőjének végén (21.) közli a szövegközlés szempontjait. Minden irat esetében találunk legendát, néhány esetben kommentár is követi ezt. Összesen közel 250 lábjegyzetet találhatunk a kiadott forrásoknál, melyek jelentős hányada magyarázó lábjegyzet, amik segítik a megértést. A kiadott források válogatása megfelel a tudományos követelményeknek is. Egyrészt jelentős hozzájárulást adhatnak a holokauszt mélyrétegeinek, mikrotörténetének vizsgálatához, másrészt a korabeli kormányszervek működéséhez is fontos adalékokat kaphatunk. Különösen fontosak a III. fejezetben közzétett iratok, amelyek a magyarországi holokauszt nemzetközi reakcióira vonatkozóan tartalmaznak fontos iratokat.

A kötet a szélesebb olvasói igényeknek is eleget tesz, hiszen prezentálja a holokausztnak az emberi oldalát. A kötet 3. dokumentumában olvashatjuk Deák Andrásnak, a Ganz-gyár cégvezetőjének Teleki Pál miniszterelnökhöz írott levelét. Ebben a forrásban a kikeresztelkedett zsidó származású emberek identitásproblémáját érhetjük tetten: „Engem viszont – ha a javaslat így keresztülmegy – 44 éves koromban visszalöknek a gettóba, kiközösít a törvény abból a keresztény társadalomból, amelybe tartozom, ahol felnőttem, ahol megbecsültek és szerettek, belelök oly közösségbe, ahová soha nem tartoztam, amelynek tartozónak nem érezhetem magamat, s amelyik természetesen velem sem érezhet rokonságot!” (28.) Hasonló kétségbeesést érezhet az Olvasó a 12. számú forrásban is, ahol a párizsi drancy-i táborban lévő zsidó származású magyarok hozzátartozói fordulnak a miniszterelnökhöz.


Női barak a drancy-i táborban, 1942
(Forrás: pinterest)

Reprezentálja a kötet azt is, hogy a másik oldalon hogyan jelenik meg a túlbuzgóság és a haszonszerzés iránti vágy. A 23. számú dokumentumban egy, a tőke keresztényesítése tárgyában beadott tervezetet olvashatunk, míg egy gimnáziumi tanár (!) arra tesz javaslatot a 11. számú dokumentumként közölt levelében, hogy miképp lehet hatékonyabbá tenni a származási igazolásokat. A 13. számú forrásban „keresztény malombérlők” követelik a zsidó tulajdonban lévő malmok kisajátítását, míg a 24. számú dokumentumban egy elvált asszony követeli egykori zsidó származású férjének vagyontárgyait.

Egyes dokumentumok a zsidóellenes intézkedések bürokratikus megvalósításából fakadó abszurd helyzetekre mutatnak rá. Az 59. számú dokumentumban azzal a problémával találkozhatunk, hogy az úgymond „bizalmi szolgálatot teljesítő”, tehát besúgóként és hírszerzőként dolgozó zsidók számára is kötelező-e a sárga csillag, hiszen ennek viselése akadályoztatja őket munkájukban. Özv. Jeruschka Ferencné a 25. sz. dokumentumként közölt levélben amiatt fordul a Pénzügyigazgatósághoz, ugyanis pere lefolytatására 200 pengőt adott egy kispesti ügyvédnek, akit az ügy lefolytatását megelőzően deportáltak.

Az eddigi példák alapján sem kritizálhatjuk a dokumentumok sokszínűségét, viszont néhány esetben felmerülhet az Olvasóban az a kérdés, hogy indokolt-e a források elhelyezése az aktuális fejezetekben. Így a Mentés, mentesítés fejezetben a 64. számú forrásban olvashatjuk Bajay Ferenc igazoló bizottsági jegyzőkönyvét, amiben nincs szó arról, hogy zsidókat mentett vagy mentesített volna. Ugyancsak kérdéses, hogy Sztójay Döme miniszterelnök és Serédi Jusztinián hercegprímás kapcsolatára vonatkozó iratok (36., 38., 41. sz. dokumentumok) mennyiben képezik le a „nemzetközi reagálásokat és erőfeszítéseket”.

A kötetet rövidítésjegyzék, névmutató, és a felhasznált levéltári források lelőhelyeinek felsorolása egészíti ki.

Összegezve megállapítható, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára értékes forráskiadvánnyal bővítette a tudásunkat a holokausztról. A levéltár vállalkozása ambiciózus volt: az Országos Levéltárban a zsidóellenes intézkedésekre és a holokausztra vonatkozó irataiból egy olyan reprezentatív válogatás készítése, mely egyszerre kielégíti a nagyközönség és a szakma kívánalmait. Minden fentebb ismertetett hiánya ellenére is ezt a célját teljesíteni tudta, s csak remélhetjük, hogy további (forrás)kiadványokkal örvendeztet meg minket az intézmény.

Fóris Ákos

A kötet adatai:

Mérlegen az ember –Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárából a magyarországi holokauszt történetéről. A bevezető tanulmányt írta és a dokumentumválogatást összeállította: Kovács Tamás. Szerkesztette: Ólmosi Zoltán. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2014. 213. p.

Kapcsolódó cikkek:

Hetven éve szabadult fel az auschwitzi haláltábor
Szemtől szemben. Képek a szombathelyi zsidóság történetéből
A nácizmus feldolgozásának elmúlt évtizedeiről
Magyarország 20. századi története és a globális összefüggések – interjú Laczó Ferenccel
A német gyarmatosítás és a népirtások története – interjú Jürgen Zimmererrel

Ezt olvastad?

Kulcsár Krisztina történész, főlevéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára munkatársa, ahol az 1945 előtti kormányszervek főosztályán a helytartótanácsi és