Rimaszombat–Varsó–Budapest – Szokolay Katalin (1929–2020) emlékére

2020. október 22-én, 92 éves korában elhunyt Szokolay Katalin történész, polonista, egyetemi tanár, az MTA Történettudományi Intézetének és a Párttörténeti Intézetnek egykori tudományos munkatársa, a Pártfőiskola és az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanára, a Magyar–Lengyel Történész Vegyes Bizottság egykori elnöke és örökös tagja, több tucat polonista-történész hallgató témavezetője és opponense, a hazai polonisztika legidősebb generációjának utolsó tagja.

Kellett ahhoz egy bizonyos idő, és felhalmozódó személyes tapasztalat, hogy megértsem valójában mi is zajlott le a XX. század Lengyelországában.”

A közelmúlttal foglalkozó történészek esetében gyakran joggal vethető fel a kérdés, hogy származása és gyermekkori élményei, társadalmi és politikai szocializációja mennyiben járul hozzá témaválasztásaihoz és világnézetéhez. Voltak-e az életében olyan kibeszéletlen vagy elfojtott traumák, amelyek meghatározták későbbi pályáját. Én azt gondolom, hogy Szokolay Katalinra emlékezve is el kell gondolkodnunk e kérdéseken.

Szokolay Katalin

1929-ben az akkor éppen Csehszlovákiához tartozó Rimaszombaton született egy politikailag szociáldemokrata, vallásilag evangélikus családba. A felvidéki város ekkoriban nagyjából hétezer lelket számlált, több mint 93 százalékában magyarok, hét százalékban pedig szlovákok lakták. Nyilvánvalóan az önmagukat magyaroknak vallók között életek zsidók is szép számmal. Szokolay Katalin visszaemlékezése szerint kislánykorában – egészen 1938-ig – még csak nem is hallott Trianonról, nem tapasztalt nemzetiségi vitákat, nézeteltéréseket; tudta ugyan, hogy van a határon túl egy Magyarország, ahová ők nem mehettek át, de hát akkoriban nem nagyon utaztak az emberek egyébként sem. A nacionalista szemlélet már csak azért sem volt jelen a családban, mert apja szociáldemokrata volt, másfelől pedig nem érte nemzetiségi sérelem a családot: Katalin és testvérei is magyar nyelvű elemibe jártak, magyar közegben nőttek fel.

1938-ban a Müncheni egyezmény aláírásával Csehszlovákia sorsa megpecsételődött, az első bécsi döntés értelmében pedig Rimaszombat is Magyarországhoz került. Szokolay Katalin később úgy emlékezett e pillanatra, mint ami alapvetően felforgatta az életüket. Sem a városban, sem az iskolában nem különösen kedvelték a Magyarországról érkezett tisztégviselőket, azt az „úrhatnám” mentalitást, amelyet ők magukkal hoztak a felvidéki magyar életbe. Kissé talán ő maga is idealizálta a két világháború közötti Csehszlovákiát, de az tagadhatatlan, hogy Horthy Magyarországához képest demokratikusabb viszonyok uralkodtak.

A még csak kilenc éves Katalin ekkor szerzett ismereteket Trianonról, az őket elválasztó határról, a nemzetiségi problémákról. Mindehhez társult a második világháború egyre inkább otthon is érezhető hatása. Személyes találkozás a Holokauszttal: nővére szerelmét, akivel a faji törvények miatt nem házasodhatott össze, elhurcolták, és sohasem tért vissza. Eközben megjelent a szlovák ellenállási mozgalom, amelyben magyarok is, részt vettek, így például Katalin bátyja, Imre is kapcsolatban állt velük. Eközben már az 1940-ben létrehozott rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium bejáró magántanulója volt.

A háború vége természetes örömet okozott, a szovjet katonákat felszabadítóként ünnepelték a városban. Hamarosan azonban csalódások következtek. Rimaszombat ugyanis visszakerült Csehszlovákiához, a bosszúra szomjas szlovák fiatalok pedig 1945. május 1-jén botokkal támadtak Katalinra és fiatal barátaira. Igaza lett édesapjának, aki a magyar hadsereg bevonulása napján otthon sírt és megjósolta: „ebből nagyon nagy bajunk lesz még.” Hamar ráeszmélt, hogy az új Csehszlovákia egy egészen más ország, mint az, amelyikben született. Származása és politikai aktivitásuk miatt a családfenntartók elvesztették állásukat. A mindössze 16 éves lány egy Holokausztot túlélt zsidó ember vállalatánál helyezkedett el, ahol hónapokig kesztyűket és zoknikat kötött.

1945 nyarán meglátogatta az akkor már Budapesten élő nővérét, majd hamarosan ő is elhagyta a magyarokkal szemben egyre inkább diszkriminatív Csehszlovákiát. Az 1946/47-es tanévet már Budapesten, az Országos Nőképző Egyesület Veres Pálné leánygimnáziuma hetedik osztályában kezdte meg, ahol sikeres érettségi vizsgát tett.

1947-ben felvételt nyert a Pázmány Péter Tudomány Egyetemen (a mai ELTE-n) történelem és filozófia-társadalomtudomány szakpárra. Ezzel egyidejűleg beléphetett a Petőfi Sándor Népi Kollégiumba is. 1948 tavaszán ott volt a NÉKOSZ, a DOKOSZ és a MAKE, vagyis a három nagy ifjúsági szervezet egyesülését kimondó gyűlésen. Saját visszaemlékezései szerint keveset értett meg e politikai aktusok valódi céljaiból, hogy az egyesítés a kommunisták céljait szolgálta. A pártba sem vették fel származása miatt, illetve szociáldemokrata apja miatt. Ennek ellenére illúziói talán egészen 1949-ig, Rajk László letartóztatásáig és kivégzéséig megmaradtak. Ekkoriban már komolyan gondolkodott azon, hogy külföldön folytassa inkább tanulmányait. 1949 tavaszán ugyan jelentkezett egy ösztöndíjra a Szovjetunióba, de azt később visszavonta. Majd ősszel már a „népi demokratikus” országokba is lehetett jelentkezni, így Lengyelországot választotta.

Szokolay Katalin ekkor 20 éves volt. Ennyi idő alatt élt két csehszlovák és két magyar államban: a Horthy- és az 1945 utáni népi demokratikus Magyarországon. Gyermekként megtapasztalta a világháborút, a Holokausztot, az ellenállást és a jogfosztást. A megszállást és a felszabadulást, az illúziókat és a csalódásokat. Kétségtelen, hogy e tapasztalatok tetten érhetők történészi munkáiban is.

Szokolay Katalin 1950-ben új életet kezdett. Itt hagyta a sztálinizálódó Magyarországot, és az ideológiailag sokkal szabadabb Lengyelországba költözött. Arra azonban senki nem készítette fel, ami ott várta:

„Amikor kiszálltunk a vonatból, nem akartunk hinni a szemünknek. Mindenütt romok, romok, romok. Igazán állomásépület sem volt, egy félig ledőlt ház megmaradt tetőrésze alatt gyűjtöttek össze minket. Ott vártak ránk a lengyelek, illetve a magyar követség megbízottja. Dermedten álltunk, mindehhez hozzájárult, hogy közel 30 fok hideg volt, és mi halálosan fáradtak. Egyikünk sem tudott egy szót sem lengyelül, megdöbbenve néztük, hogy hova is hoztak bennünket. Teljesen felkészületlenül indított útnak az Oktatásügyi Minisztérium. Valójában semmit nem tudtunk arról, hogy mi is történt Lengyelországgal a II. világháború idején. Még nekem, aki állítólag történésznek készültem, sem volt halvány fogalmam sem semmiről. Illetve az a kevés, amit a készülésem során elolvastam, semmiség volt ahhoz a helyzethez, atmoszférához, amivel találkoztunk. Míg a szovjet ösztöndíjasokat előre hosszabb tanfolyamon felkészítették, mivelünk úgy bántak, mint az országútra kidobott gyerekekkel, kezdjetek magatokkal, amit tudtok. További életem során több könyvet, számtalan tanulmányt írtam Lengyelország történelméről, de a szorongásnak, döbbenetnek azt az érzését, úgy vélem, soha nem tudtam úgy megfogalmazni, mint ahogy azt akkor éreztük.”

Szokolay Katalin tehát a Varsói Egyetem történelem szakos hallgatója lett, ahová az első évfolyam második félévében csatlakozott be. Két és fél évet töltött tehát Varsóban. Tanárai között volt Henryk Jabłoński – később, 1972-től 1985-ig a Lengyel Népköztársaság államtanácsának elnöke – vagy a lengyel oktatás sztálinizálásért felelős Żanna Kormanowa. Ez utóbbi tanácsolta neki, hogy szakdolgozatát a „Magyar Tanácsköztársaság és a lengyelek” címmel készítse el. Ennél is fontosabbak voltak a diáktársak. Köztük olyan később ismert történészek, mint Krystyna Kersten és Jerzy Holzer, aki a hetvenes években már az ellenzéki mozgalomban is tevékenykedtek.

Egyetemistaként megtapasztalta tehát a háború utáni Lengyelország mindennapjait. Saját szemével látta az üszkös romokból felépülő új fővárost. Az országban utazva látta a rendkívüli szegénységet, hogy az emberek még mindig félnek, zárkózottak, ugyanakkor lenyűgözte a lengyelek élni akarása, szabadságvágya és titkon kezdte megérteni szovjetellenességük okait is. E két és fél év tette Szokolay Katalint értő polonistává és ezt az időszak döntötte el, hogy a háború alatti ellenállás történetének feldolgozása mellett, ami egyik fő kutatási területévé vált, Lengyelország 20. századi történelme és a magyar-lengyel kapcsolatok lesz a másik fő csapásirány a karrierjében. Persze a kettő szorosan össze is függött, hiszen ekkor ismerkedett meg a lengyel társadalom ellenállásának történetével és jelenével is.

Szokolay Katalin 1952 decemberében tért haza egy lengyel történész diplomával a kezében. Ő volt a háború után az első magyar történész, aki Lengyelországban végzett. Hazatérése után az ELTE Bölcsészkarán kapott oktatói állást, majd hamarosan a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa lett. Első ismert tudományos fellépésére 1953 nyarán, az első magyar történészkongresszuson került sor, ahol a szakdolgozatának témájából a Magyar Tanácsköztársaság visszhangja a lengyel nép körében címmel tartott előadást.

Szokolay Katalin

Ugyanakkor ő is hamar rájött, hogy ez a téma inkább politikai, mintsem történészi szempontból érdekes, így gyorsan váltott. 1957 májusában – magyar szemmel ismét egy rendkívül érdekes időszakban, hiszen míg itthon a forradalom utáni megtorlások zajlottak, Lengyelországban rendkívüli politikai és kulturális szabadság uralkodott – féléves ösztöndíjjal újra Varsóba utazott. Ekkor már témája is izgalmasabb volt: az első világháború alatti magyar-lengyel kapcsolatok. Ő volt az első és máig az utolsó történész, aki feldolgozta az Osztrák–Magyar Monarchia 1914 és 1916 közötti lengyelpolitikáját. Ebből született meg 1962-re a akadémiai kandidátusi disszertációja, amely mindezidáig alapműnek számít a témában. Az 573 oldalas értekezés soha nem jelent meg könyv formátumban, de jó pár évvel később, 1967-ben „Az osztrák-magyar kormány lengyel politikája az első világháború idején” címmel egy kismonográfiában – jóval kisebb terjedelemben – összegezte e kutatásait a nagyobb nyilvánosság számára is. E témát tudományos eszközökkel azóta sem dolgozta fel senki, ismereteim szerint jelenleg Tefner Zoltán dolgozik hasonló tartalmú könyvön. Meg kell ugyanakkor jegyeznem, hogy sajnos a lengyel történészek és a közvélemény sem tud szinte semmit az első világháború alatti magyar–lengyel kapcsolatokról, a lengyel függetlenségi mozgalom magyar támogatóiról. Szokolay Katalin a kor szigorú ideológiai korlátai ellenére úttörő munkát végzett e téren.

A kandidátusi fokozat megszerzése idején már a Párttörténeti Intézet tudományos főmunkatársa volt. Itt pedig értelemszerűen nem a magyar–lengyel kapcsolatokkal, hanem a 19. század végi és a 20. század eleji lengyel munkásmozgalom és a lengyel kommunista mozgalom történetével kellett foglalkoznia. Rengeteget olvasott, erről tanúskodik az a több tucat recenzió, valamint könyv- és folyóirat ismertetés, amit e témákban írt. Ennél is fontosabb volt a második világháború alatti antifasiszta ellenállási mozgalmak történetének feldolgozása. Nyelvismeretének köszönhetően elsősorban a lengyel és csehszlovák, de még a jugoszláviai Hitler-ellenes, főképpen kommunista ellenállással foglalkozott. Nem tudom, hogy szándékában állt-e, vagy az Intézet elvárta-e, hogy e témában önálló monográfiát készítsen, mindenesetre erre nem került sor. Igaz, hogy hetvenes években már Pártfőiskolán, majd a nyolcvanas években már az ELTÉ-n is tanított, így a kutatás és a könyvírás főképpen főiskolai és egyetemi jegyzetek formájában jelent meg.

Ugyanakkor e kutatási területéhez kapcsolódva lefordította Franciszek Bernaś és Julitta Mikulska Bernaś Merénylet Hitler ellen című könyvét, szakmailag lektorálta Lesław M. Bartelski A varsói felkelés, 1944 című – e témában magyarul elsőként, 1976-ban megjelenő – kismonográfiájának fordítását, és végső soron megírta saját maga legfontosabb művét az 1943-as varsói gettófelkelésről. Az 1983-ban megjelenő És a varsói gettó felkelt… című könyv az első – és magyar nyelven máig az egyetlen – témában megjelent írás. Szokolay Katalin levéltári kutatások alapján, a rendkívül érzékeny és bonyolult lengyel–zsidó együttélés történetét értően bemutató könyve nagy sikert aratott. Tucatnyi recenzió és könyvismertető tanúskodik arról, hogy megjelenése igazi revelációnak számított.

Kutatásaiban az 1989-es rendszerváltás hozhatott volna igazi áttörést. Azért írom feltételes módban, mert ekkor már nyugdíjas korban volt. Eljött végre az idő, hogy a 20. századi lengyel történelemről, kiváltképpen a második világháború alatti lengyel ellenállásról ideológiai kötöttségek nélkül lehessen publikálni. Elsőként írt Magyarországon arról, hogy Józef Piłsudski „szanációs rendszere” (1926–1935) nem hogy nem volt fasiszta, ahogy azt korábban állították, hanem maga Piłsudski németbarát sem volt. Bár ő maga 1989 előtt is mindig óvatosan bánt az ideológiai jelzőkkel, némi önkritikát mégis kiolvashatunk soraiból:

„Ma már igen nehéz az 1920-as lengyel-szovjet háború kérdésében egyértelműen igazságot tenni. A történetírásnak, azt hiszem, nem is ez a feladata. Az viszont jogos, hogy azt a gyűlölet-tömeget, amelyet a szovjet történetírás és hatása alatt a mi történeti munkáink egy része is a korabeli lengyel valóságra kent, lemossuk.” (Valóság, 1989/7.)

Szokolay Katalin ennek érdekében – ekkor már az ELTE BTK Lengyel Szak tanáraként – mindent meg is tett. A magyar történészek közül elsőként – és igen sajnálatos módon máig utolsóként – kutatott a Sikorski tábornok nevét viselő londoni Lengyel Intézet és Múzeum levéltárában. Eredményeit 1991-ben a Magyar vonatkozások a Sikorski-kormány politikájában (In: Magyarok és lengyelek. Menekültügy, 1939-1945), majd 1995-ben A londoni lengyel levéltárak magyar vonatkozású anyagaiból (Valóság, 1995/1.), A lengyel-cseh tárgyalások és a magyarkérdés 1939–1942 (Valóság, 1995/10.), valamint az Egy magyar vonatkozású lengyel kéziratról (Világtörténet, 1995/1.) című írásaiban mutatta be. Szokolay Katalin ekkor már több mint hatvanötéves volt, így valamelyest érthető, hogy úttörő munkássága e téren már nem érhetett be egy önálló monográfia formájában. Az önmaga által megszabott feladatot azonban elvégezte: A Piłsudski-jelenség címmel készített egy negyvenoldalas tanulmányt (Múltunk, 1999/1.), amely akár egy nagyobb lélegzetvételű életrajz alapját is szolgáltathatta volna. A lengyel nyelvű Piłsudski-szakirodalom teljes felsorakoztatásával készített értő írás máig a legjobb magyar nyelvű összefoglaló a lengyel függetlenség atyjáról.

Szokolay Katalin azonban mégsem e kétségkívül úttörő munkáiról ismert a szélesebb olvasó közönség számára, hanem az első alkalommal 2006-ban megjelent Lengyelország története című összefoglaló szintéziséről. Kevesen mernek vállalkozni arra, hogy egy másik ország teljes történelmét feldolgozzák, és azt közérthető módon bemutassák. Az a tény, hogy Szokolay Katalinnak ez sikerült, mindennél jobban bizonyítja rendkívül sokrétű olvasottságát, a több mint egy évezredes lengyel történelem lengyel nyelvű szakirodalmának elmélyült ismeretét, az összefüggések felismerésének képességét. Egyszóval minden, ami egy történészt, jó történésszé tesz. Könyvét összesen háromszor adták ki, s kijelenthető, hogy az oktatásban máig a legjobban használható Lengyelország története könyv.

Szokolay Katalin 2010-ig publikált tudományos jellegű írásokat, legutolsó ilyen jellegű munkája e sorok szerzője első könyvéről (A remény hónapjai… A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika, 1980-1981) írt recenziója volt. E tényt csak most vettem észre, mialatt összeállítottam Kati néni bibliográfiáját. Éppen ezért a „nekrológ” vége kissé személyesre fordul. Én a kétezres évek közepén ismertem meg Kati nénit, amikor a Politikatörténeti Intézetben dolgoztam. Ekkor ő már visszavonultan élt Balatonszepezden. Időnként megjelent egy-egy tudományos konferencián, és mindig volt egy-két jó szava. Végtelenül szerény volt, biztatott, sőt időnként meg is dicsért. Bátorítása jól esett. Akkoriban nem ismertem az itt röviden vázolt izgalmas élettörténetét, bár egy-egy elejtett mondatával bele-bele kezdett. Azóta másoktól is tudom, hogy Szokolay Katalin egy rendkívüli személyiség és nagy humanista volt, aki igyekezett mindenkit segíteni a pályáján. Ebben – s ebben biztos vagyok – nagy szerepet játszott az a háború előtti rimaszombati miliő, amelyben felnőtt és az ötvenes évek elején megtapasztalt varsói tapasztalatai. Emlékét és munkásságát megőrizzük!

Mitrovits Miklós

Ezt olvastad?

Guitman Barnabás történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Történettudományi Intézetének adjunktusa, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének, a Lendület Hosszú