Táncsics Mihály budapesti tervei

„Mi részünkről csak annyi akarunk megjegyezni: ne legyen fővárosunk olyszerű, amilyen Páris és London: azaz ne legyen bolondító fényüzésnek, roppant gazdaságoknak és nyomornak tanyája, erkölcstelenségnek, minden gonoszságnak fészke. Legyen fővárosunk a hazának oltára, melyen a honszerelem lángja lobogjon olthatatlanul. [] Legyen az olyszerű, hogy [] minden vidéki honpolgár azt mondhassa, hogy életének legboldogabb órái, azok, miket a fővárosban tölthet: legyen az olyan, hogy a hazának bár mily nyelvű polgára büszkélkedhessék arra, hogy oly nemzet tagja, melynek nagyszerüségére nézve ily páratlan fővárosa van.” (Fővárosunk, 11-12.)

Egyebek között a fenti lelkes sorokat olvashatták Pest-Buda polgárai 1867-ben az akkor kiadott Fővárosunk című kiadványban.

A város fejlesztését tárgyaló írás szerzője nem más volt, mint Táncsics Mihály, aki kevéssel korábban szabadult ki másodszor is budai tömlöcéből. A rabságban töltött hét év megviselte Táncsicsot, betegen és majdnem vakon nyerte vissza szabadságát 1848 ünnepelt hőse, de az bizonyos, hogy a rabság a szellemét nem törte meg. Ezt bizonyította a Fővárosunk megjelenése is, amelyet jórészt épp börtönében írt meg. Célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a Pest és Buda következetes és megfelelő fejlesztésében rejlő lehetőségekre. S bár azóta 150 év telt el, talán nem fölösleges belenézni Táncsics írásába, hiszen néhány javaslata napjainkban is meglepően aktuálisnak hat, más ötletei időközben valósággá lettek s persze akadnak olyanok is, amelyek ma már csupán csodálkozást válthatnak ki.

Rusz Károly metszete Táncsics Mihályról (Vasárnapi Ujság, 1868. március 15. – Wikipedia)

„Az én keblemben rég idő óta azon erős hit élt, miszerint testvér fővárosunknak természeti fekvésénél, nemzetünk életrevalóságánál fogva világhirü várossá kell válnia.” (Fővárosunk, 1.)

– vallotta meg Táncsics mindjárt műve első oldalán, ami aligha hat a meglepetés erejével. De ki gondolná vajon, hogy a világvárossá növekvő Budapest –  Táncsics ezt a kifejezést használta munkájában – szinte legelső feltételeként a tiszta levegőt jelölte meg akkor, amikor még híre sem volt a szmognak:

„Budapest nagyszerűvé lehetésének alapföltétele a lehető legjobb, legtisztább, legegészségesebb levegő, a nélkül nem képzelhetni dicsően nagyszerű várost valódilag, hanem csak olyszerűek lehetnek, amelyeknek kiterjedése, népessége roppant nagy, de csupán nagy. … Ki Pest utcái közől a budai hegyekre megy, s ott mozog, sétál, ugy érzi magában, mintha ő testi és lelkileg megváltozott volna.” (Fővárosunk, 1213.)

Épp ezért Táncsics a főváros belterületének szapora ütemű fásítását javasolta, mondván, hogy a fával beültetett sétányok célja elsődlegesen nem az, hogy sétára csábítsák az embereket, hanem a levegő javítása.

Táncsics a kettős város fejlődésének rugóját a lendületesen növekvő Pestben látta. Nála is felmerült az az ötlet, hogy a Teréz-, József- és Ferencvároson át csatorna kösse össze Pest északi és déli határát. Ismert, hogy a későbbi Nagykörút nyomvonalán többször is tervbe volt véve egy hajózható csatorna építése, így ez az ötlet nem volt új. De Táncsics nem érte be ennyivel, ő egy „külső csatornát” is szeretett volna, melynek „balpartja lehet egész hosszában oly mulató hely, milyet a majdan ugy nevezhető világváros megkiván.”

Ugyancsak a megfelelő légmozgás, de a közlekedés szempontjából is elengedhetetlennek látta a belváros mielőbbi, tervszerű rendezését. Széles, hosszú, egyenes, észak-déli irányú utcákat képzelt el: az irány azért volt fontos, hogy az északi szelek biztosítsák a megfelelő szellőzést.

Pest főterét az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkara jelenlegei épületének közelében álló régi pesti városháza előtt képzelte el, ám a városhoz nem vélte méltónak a különféle épületek által határolt szűk teret:

„Idővel a kegyesrendiek épületének, plébánia templomnak, s magának a városházának is el kell tünnie: ugyanis a leendő nagyszerű fővárost hozzá méltó főtér illeti meg.” (Fővárosunk, 20.)

A csatorna és a széles észak-déli utcák tervéből, mint tudjuk nem lett semmi. Ám Táncsics „szép paloták hosszú sorát” álmodta az eltervezett csatorna partjára, ami a Nagykörút valamivel későbbi kiépülésével gyakorlatilag megvalósult, s ha nem is épült ki a tervezett főtér, de azóta már nem áll a régi városháza és nincs meg a piaristák régi épülete sem, ha pedig az Erzsébet híd csak egy kevéssel odébb épül föl, talán már a belvárosi plébániatemplom sem állna.

Budát illetően korántsem volt olyan jó véleménye Táncsicsnak, mint Pestről. A várban, a történelmi Buda központjában és jelképében jobbára csupán egy elaggott és funkcióját vesztett, a várost fejlődést gátló akadályt látott:

„Ha lerontatnék, a bástyafal aljáig lehordatva, a hely tökéletesen szabályozva, egyenlő szélességüvé terjesztve oly tündérváros emelkedhetnék rajta, melynek párja a világon nem találtatnék.” (Fővárosunk, 22.)

Meglepően gyakorlatias érvvel áll elő annak indoklására, hogy miért nincs már szükség a várra:

„Mai időben mikor a vontcsövű messze hordó ágyúk fel vannak találva, e várnak csekély jelentősége van, mert a szomszéd hegyektől rövid idő alatt romba dönthető.” (Fővárosunk, 22.)

A lecsupaszított helyen képzelte el Táncsics a parlamentet, valamint a királyi lakosztályt is, utóbbi javaslatát azzal toldva meg, hogy a közös uralkodó felváltva éljen 5-10 évig Budán és Bécsben. De Budára álmodta Táncsics Budapest leendő idegenforgalmi központját is, egész pontosan a Császár és a Lukács fürdők környékét, valamint a Margitszigetet, amelyet érintene egy Pestet Budával összekötő híd is (ma már két ilyen is feszül a vízen). A fürdők mellé Táncsics egy borospince felépítését javasolta, ahol az ország valamennyi borából állandóan raktáron lenne több száz liter, a pince elé pedig sétányt és borcsarnokot tervezett úgy, hogy a sétány a budai hegyekbe vezetne,

„honnét a szemünk előtt kitárult szép világra, a felséges Dunára, a partjain tündérien emelkedet testvér fővárosra, a gabonadús alföldi rónaságra tekinteni oly gyönyörélvezet leendene, hogy önkéntelenül kiált fel az ember, főleg a külföldi: valóban extra Hungariam non est vita. … E pont a világnak újabb idejű csodája leend, és sokkal ésszerűbb, hasznosabb, üdvösebb csodája, mint volt a régi világ hét csodájának bármelyike.” (Fővárosunk, 26.)

Táncsics Mihály nem csupán 1848-as szerepével, de Fővárosunk című munkájával is beírta nevét Budapest történetébe. Összességében kétségtelen, hogy bizony nem egyszer túlzásokba esve és a realitások talaját elhagyva tette meg javaslatait. Az azonban bizonyos, hogy olyan csak olyan ember írhatta meg a Fővárosunk c. írást, aki őszintén szívén viselte a főváros fejlődését. Ahogy ő maga mondta: „Hatvan éve taposom Budapest utcáit, ideje, hogy valami maradandót hagyjak magam után.” Az idős író ekkor még aligha sejthette, hogy lesz idő, amikor a szegénység kényszeríti majd arra, hogy Budapestet elhagyva Cegléden kell majd meghúznia magát.

 

Az idézetek forrása: Táncsics Mihály: Fővárosunk. Hasonmás kiadás. Bev. és jegyz.: H. Kohut Mária. Budapest, 1976. (Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 8.)

 

Katona Csaba

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket