Trianon és a revízió Németh László írásaiban

1. A magyar népi mozgalom

A magyar népi mozgalom legfontosabb céljait, politikai programját Németh László fogalmazta meg íróként, illetve irodalomszervezőként a két világháború közötti Magyarországon. Szellemi és politikai mozgalmak esetében nehéz meghatározni a kezdet pontos időpontját, ez a helyzet a népi írók mozgalmával kapcsolatban is. A szakirodalomban kezdő pontként az első, velük kapcsolatban felmerülő dátum 1928, amikor is Németh László a Népiesség és népiség című írásában egy új írói nemzedék színre lépéséről ír. Ugyanebben az évben ugyanő az Új reformkor felé című írásában azt közli olvasóival, hogy „Trianon óta egy új írónemzdék előörsei verődnek egyre sűrűbb rajvonalba”. Arra a kérdésre, hogy milyen céljai vannak az új mozgalomnak, Németh ezt válaszolta: nem kíván a közízlés kiszolgálója lenni, a magyar állam helyett a magyarságra és a föld népére szegezi tekintetét, a magyar kultúra tüzét szeretné fellobbantani az egész népben. Ezek a sorok két fontos tényre is rávilágítanak. Egyfelől a húszas években – más kelet-európai országokkal párhuzamosan – Magyarországon is felerősödött az érdeklődés a falu élete iránt, s ennek nyomán kezdetét veszi az empirikus szociológiai kutatás. Másrészt láthatjuk, hogy a trianoni országvesztésnek is fontos szerepe volt abban, hogy a magyar értelmiség egy részében megfogalmazódott egy új, reális nemzetismeret igénye.

Ezt motiválta Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső eszméinek eleven hatása is. Németh László előbb idézett sorai azt is jelzik, hogy az új nemzedék tagjai az állam- és kultúrnemzeti felfogás kérdésében az utóbbit tartják követendőnek. Trianon óta a hivatalos felfogás egyszerre vállalta az állam és kultúrnemzeti felfogást, jól reprezentálja ezt a Szent István-i állameszme. Németh László programadó írásai mellett a népi mozgalom kezdeményeiként közismert a Bartha Miklós Társaság, a Sarló mozgalom, a Szegedi Fiatalok programja, majd az Előörsben Féja Géza által meghirdetett Márciusi Fiatalok (1932) mozgalma. Ha tehát azt vesszük alapul, hogy az írók mikor kezdtek használni rendszeresen a népi jelzőt és mikor kezdtek közösen fellépni, akkor mindenképpen 1928 és 1929 (Németh László említett két cikke és a népi íróknak a Bartha Miklós Társaságban való közös szereplésük) közötti évre tehető a kezdet. Vannak, akik a népi irodalmat, Németh egyszemélyes folyóirata, a Tanú első számának megjelenésétől, mások Illyés Gyula Pusztulás című útijegyzeteinek a Nyugat 1933-as publikálásától számítják.

Féja Géza és Veres Péter az 1943-as könyvnapon (MANDA Blog)

Péterfi Gábor korábbi cikkében egy másik népi író, Szabó Zoltán nemzetképét és a revízióhoz való viszonyát ismerhettük meg:

“Két pogány közt” – Szabó Zoltán és a revízió

2. Németh László

Mielőtt rátérnénk az író Trianonnal és a nemzettel kapcsolatos gondolatainak elemzésére, érdemes röviden felidéznünk, hogy ki is volt Németh László. 1901. április 18-án született Nagybányán, apja pedagógus volt. A család abban az évben költözött Budapestre, amikor három évtized után a Szabadelvű Párt először nem szerzett többséget a magyar parlamentben (1905), s ezzel a dualizmus rendszere válságba került. A trianoni békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban magyar–francia szakra iratkozott a bölcsészkarra, de 1921 tavaszán már orvostanhallgató volt. 1925 decemberében tesz szert országos ismertségre, amikor is megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Házasságot kötött Démusz Ellával, ebben az időben fogorvosként, majd iskolaorvosként praktizált. 1926-tól a Protestáns Szemle, a Nyugat, a Társadalomtudomány és az Erdélyi Helikon munkatársa. Főleg kritikákat ír az élő magyar és világirodalom egyes íróiról, műveiről. 1932-ben szakított Babitscsal és a Nyugattal, s 1932 őszétől 1937 elejéig összesen 17 füzetben jelentette meg az egymaga írta folyóiratát, a Tanút. 1934-ben részt vett a népi írók nemzedéki folyóirata, a Válasz megalapításában és szerkesztésében, számos írást közölt a lapban. 1935 augusztusában romániai utazáson vesz részt, erről nagy hatású útinaplót is megjelentet. Regényeket, tanulmányokat, drámákat írt, és jelentős publicisztikai munkásságot is folytatott.

Németh László 1930 szilveszterén (Nyugat.OSZK)

1939 tavaszán a Kisebbségben című röpirata nagy vihart kavart. A tanulmányt a német veszedelem érzete hívta életre, írásával Németh a magyar irodalom homályban maradt értékeinek felmutatásával a védekezést kívánta szolgálni. A magyar irodalmat két típusban, a “mélymagyar” és a “hígmagyar” magatartásban ábrázolja, az előbbiben a kárhozó, lemaradó, de igazi nemzeti értéket teremtő alkotók tragikus sorsát látja; az utóbbiban a kevésbé magyar, de érvényesülő, felszínen maradó írót mintázta meg. 1940-től a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet Népe munkatársa és a Zilahy Lajos-féle Híd főmunkatársa. A háborús évektől kezdve egyre jobban elszigetelődött a magyar szellemi progressziótól. Számos városban tartott előadást, s 1941-től az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagba is írt. 1942-ben részt vett a balatonszárszói és a lillafüredi találkozókon. 1943 augusztusában nagy hatású előadást tartott a második balatonszárszói konferencián, ahol megfogalmazta híres „harmadik utas” külpolitikai koncepcióját. A német megszállás, 1944 március 19-e után ő is bujdosni kényszerült.

1945-től előbb Békésen, majd Hódmezővásárhelyen élt és dolgozott, három évig tanított is a vásárhelyi gimnáziumban. 1946-tól folyamatossá váltak ellene a baloldali sajtótámadások. 1948 után is hosszabb időket töltött Hódmezővásárhelyen, ekkor évekig fordításból élt. 1952-ben – fordításaiért – József Attila-díjjal tüntették ki. 1956 november eleji újságcikkeiben kiállt a forradalom jogossága, illetőleg a szocializmus addigi pozitív eredményeinek a megvédése mellett. 1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, ugyanakkor 1958-ban az MSZMP Központi Bizottsága – több „népi író” társával együtt – határozatban bélyegezte meg az 1945 előtti „nacionalista”, „kispolgári”, „harmadik utas” nézetei miatt. A hatvanas években egyre ismertebb lett Nyugat-Európában is. Számos művét fordították le kelet-európai nyelvekre is. Idehaza egymás után adták ki tanulmányköteteit, regényeit, színdarabjait. 1965 áprilisában Bécsben Herder-díjat vehetett át. 1975. március 3-án halt meg Budapesten.

Németh László (PIM)

Németh László munkásságához lásd korábbi cikkünket.

3. Németh László múltképe, Trianon okai

 Mint arra már utaltunk, a népi mozgalom legfontosabb céljait a népiek közül Németh László fogalmazta meg legteljesebben. A Szabó Dezső-i ideológiából kiinduló, majd attól kritikailag elrugaszkodó koncepció a háború, a forradalmak és a trianoni döntés többszörös megrázkódtatásaira adott válasz. Németh László „nemzeti sorskérdések”-ként artikulálja az ország előtt álló dilemmákat. Válaszának központi elemei a minőségszocializmus és a „harmadik út” eszméje. Ezekben az író a marxi szocializmus és a modern polgári társadalom kritikája alapján lehetségesnek tartja egy harmadik fejlődési út megvalósítását. Az írónak a magyar történelemről kialakított álláspontját a Szekfű Gyulával folytatott vitája kapcsán lehet legjobban megragadni. Ezt Bibó István ismertette saját véleményének hangsúlyozásával.

A kultúrnemzeti tradíciót hirdetve Németh a Magyarság és Európa c. írásában hangsúlyozza, hogy Európa története nem államok, hanem a nemzeti kultúrák vállalkozásainak a folyamata. A közép-európai fejlődést úgy tekinti a 17. századig, mint a „zavargó törzsek helyén” létrejövő három nagy „bástya” (Csehország, Lengyelország és Magyarország) küzdelmét a különféle birodalmi (német, tatár, porosz, török) törekvésekkel szemben. E három állam közül kezdettől fogva a magyart tartja a legszilárdabbnak, hiszen a német és bizánci szorítás közepette egyedül a magyar tudta tartósan megőrizni függetlenségét a középkorban.

Németh László szerint a magyar nagyhatalom számára először a török hódítás jelent választóvonalat, de az önálló Erdély még továbbviszi az önálló magyar államiságot. A török hódítást ugyanakkor döntő jelentőségűnek tartja abban, hogy a magyar fejlődés elakadt. Véleménye szerint, amikor Anglia, Franciaország, Spanyolország és Németország a humanizmus kibontakozásával

egy újrafoganás hevével pezseg és teremt, nálunk mindennek vége van: a török mint Prométheusz keselyűje ráfekszik az országra, s májából újra és újra jóllakik.”

A 18. század eleje minden közép-európai nép életében – újabb – cezúrát jelent a Habsburg előrenyomulás következtében. Emiatt a régi kelet-európai kapcsolatok is szétestek.

Aba-Novák Vilmos seccoja a Szent István Mauzóleumban (Székesfehérvár Városgondnoksága)

Németh László a 19. század Magyarországát – Szekfűhöz hasonlóan – hanyatló kornak látta. De míg Szekfűnél a kiegyezés pozitív értékelést kap, addig Németh ezt a magyar fejlődés mélypontjának tekintette. Szekfű Gyulának címezve 1940-ben kifejtette:

A népek igazi vezetőik alatt kievickélőben voltak a megoldásokra képtelen Monarchiából, ebből az élő romból és örök tákolmányból. (…) A magyar népre 67 ebben a Habsburg-tákolmányban egész lehetetlen szerepet osztott ki: felelős lett azért, ami legjobban őt nyomta. A magyar nép ösztöneiben éppoly kevéssé fogadhatta el a Monarchiát, mint akármelyik másik nép. Nemcsak azért, mert ha a román, szerb, bolgár, dán maga képezhette lelkét és jövőjét, e néplelkeket kibontó században mért mondott volna le éppen az önállóság nagy álmáról.”

Ezért a helyzetért az akkori magyar politikai elitet hibáztatja elsősorban, amely egy rossz kompromisszum következtében egy hanyatló birodalomhoz kötötte az ország sorsát. Szekfűvel szemben nem a liberális közfelfogást tartotta felelősnek a hanyatlásáért, hanem a Monarchia struktúráját, mely nem tette lehetővé, hogy a modernizáció során a népet beemeljék a nemzetbe.

A Horthy-korszak Trianon okaira adott hivatalos válaszaiban visszatérő elem volt a külső körülmények hangsúlyozása. Németh László a bukásban csak és kizárólag a nagyhatalmak szerepét kiemelő vélekedésekkel kapcsolatban 1934-ben így írt:

A magyarság az elmúlt tizenöt évben igen kényelmes álláspontot foglalt el ezzel az elszakított egyharmaddal szemben; a nagyhatalmak elvitték, a nagyhatalmak majd visszahozzák, csak iparkodjunk barátokat szerezni közöttük.”

Ez a felfogás szerinte abból indul ki, hogy a világon minden kérdést – így az irredentizmust is – protekcióval el lehet intézni. „Csakhogy – tette hozzá – Erdélyt és a Felvidéket nem a nagyhatalmak vitték el, hanem a kis népek nacionalizmusa.” Azaz a történelmi ország összeomlása egy szerves folyamat betetőzése, és nem véletlen történelmi kisiklásként értelmezhető. A Monarchia sorsát illetően – ebből következően – határozottan kijelenti: a szétdarabolás elkerülhetetlen volt. A népek önrendelkezése elvének szerepét emelte ki döntő momentumként a soknemzetiségű birodalom széthullásának okait keresve.

Mihelyt nemzetiségeinket ez a tizenkilencedik századi elv teljesen hatalmába kerítette, írta A magyar élet antinómiái c. tanulmányában, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség.

A szakirodalom tükrében megállapítható, hogy Németh László fontos megállapítása is féloldalas, mert a kis népek nacionalizmusát az antant segítette diadalra, az pedig azért, mert Németországgal szemben a Monarchia elvesztette hagyományos egyensúlyozó szerepét.

1935 nyarán Németh László Keresztúry Dezsővel Romániába utazott. Az utazásról a Tanú 1935. évi 3-4. száma tudósított. Természetesen Németh László is észrevette, hogy Romániában milyen eszközökkel nyomják el az ott élő magyar kisebbséget, de a kisebbségi sors kínjaiért elsősorban az erdélyi magyar urakat, s még inkább a magyarországi vezetőket hibáztatta. Szívszorító példák sorában tárta fel az erdélyi magyarság tehetetlenségét, s okként a másfél évtizede Erdélyért „vérző” és „hiszekegyező” honi vezetőrétegre mutatott.

Erdély elvesztésének okait keresve pedig így írt:

Iszonyú elgondolni, hogy ezt a földet a magyarság elvesztette. Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott, hogy az elveszett Erdély nemcsak terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítást, s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle…

Erdély Romániához kerülésében is – a nagyhatalmak szerepét ismételten figyelmen kívül hagyva – a nemzetiségi elv erejét tartja döntőnek az író. A 18. században bekövetkező – a magyarság erdélyi számarányának csökkenését eredményező – népmozgások mellett ugyanakkor a dualizmus korának társadalom és nemzetiségpolitikáját is meghatározónak tartja Erdély elvesztésében.

A partiumi Szamoscikó, 1938 (Fortepan 75821)

4. Németh László nemzetfelfogása

Mivel az igen gazdag Németh László-szakirodalom részletesen foglalkozik az író nemzetfelfogásával, ezért itt csak a nemzetfogalom közép-európai/külpolitikai vonatkozásait elemezzük. 

Németh a harmincas évek elején tesz kísérletet egy közép-európai identitástudat kialakítására. Az első világháborút lezáró békeszerződések a térség soknemzetiségű jellegéből fakadó problémáit az új – az Osztrák-Magyar Monarchiához hasonlóan multietnikus – államok (pl. Csehszlovákia, Jugoszlávia) létrehozásával úgy orvosolták, hogy közben újabb problémákat generáltak, így számos esetben az állam és nemzet fogalma továbbra sem fedte egymást. Ezért Németh az állami és etnikai szétszabdaltságon túli közös hazát javasol a térség népeinek:

Ideje, hogy szétnézzünk a házunk táján. Cseh, szerb, román – és patriotizmus? Igen! A nemzet nem föld, hanem történelmi rendeltetés, s a történelem nagy igényei összeparancsolnak kicsiny haragosokat. Cseh, szerb, román, német: ellenség, tanítja a régi patriotizmus, én azonban a Rajnától az orosz határig az etnográfiai és nemzeti sérelmek fölött egy új vállalkozás körvonalait látom, mely testvérré teszi az ellenséges népeket…”

Németh tehát ebben az összefüggésben is egy harmadik megoldást javasol: a korábbi birodalmi keretet éppúgy elutasítja, mint a háború után egymással farkasszemet néző államok nacionalista viaskodását.

Az államnemzeti és kultúrnemzeti felfogás keveredéséből fakadó feszültségeket Németh is pontosan érzékelte. 1942-ben ennek kapcsán így fogalmazott:

„… az újabbfajta XIX., sőt XX. századi nacionalizmus a keleti kis népek övében: utánzás, s a nemzeti jelleg szempontjából: anacionális.”

Országzászló Tokajban, 1935 (Fortepan 39628)

Államnemzet és és kultúrnemzet közül ő egyértelműen az utóbbit választotta. Szembenállt az államnemzeti felfogás korabeli legismertebb „hivatalos” formájával, a Szent István-i gondolattal. Egyik legkorábbi – 1928-ban papírra vetett – publicisztikájában így ír erről:

Az ötfelé hasadt országtest fölé győztesen csap ki az új eszmény: a magyar faji géniusz, a határokat nem ismerő vitális erő, mely addig tolja az ország határait, ameddig magyar láb lépni tud. Magyarság a magyar állam helyett.  Ez az a gondolat, melyen át a magyar író visszahajolhaz elbocsátó közösségihez. (…) Az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó: az integer magyarság. S ennek egy ellensége van: az imperializmus.” (kiemelés: PG)

Németh László nemzetfelfogása kapcsán három mozzanatra érdemes felhívni a figyelmet: az első – Szabó Dezsőhöz hasonlóan – kis nép mivoltunk vállalása (a korabeli magyar Szent István-i nagynemzet-koncepcióval szemben). A második a térség integrációjára való törekvés. Utóbbinál a közös kultúra és nyelv alapján vélte megvonhatónak a nemzetek közti „határokat”. Mivel a közép-európai térség legtöbb országában az államnemzeti gondolkodás volt általános, ezért érthető, hogy Németh közeledési programját a szomszédos országokban sem fogadta pozitív visszhang. Harmadszor, Németh László „Közép-Európa”- koncepciójának megvalósításában a kezdeményező,  irányító szerepet a magyarságnak szánja. A magyarságnak szánt „primus inter pares” szerep a kor viszonyai közepette – elegendő itt a trianoni békeszerződésből adódó kisnemzeti létünkre utalni – még irreálisabbá tette e koncepció megvalósulásának esélyét.

A megerősödő német külpolitikai aktivitásra reflektált a népiek közül elsőként Németh László 1932-ben a Tejtestvérek című írásában. Németh először összefoglalja Karl Dietrich kelet-európai összehasonlító irodalomtörténetének főbb pontjait (az itt élő népeknél a nép nem volt alakítója nemzete történelmének, a kelet-európai népköltészet gazdagabb a nyugatinál, Kelet-Európában a hasonló körülmények miatt az írók is hasonlítanak egymásra), majd az írás végén Kelet-Európa jelenére térve jelzi, hogy a két nagyhatalom közül „Oroszország kiszakadt ebből a területből, Németország belesüllyedt”.  A befejező, Németh-re jellemző metaforikus mondat pedig még egyértelműbb figyelmeztetést jelentett a Volksdeutsch terjeszkedés veszélyére.

Egy évvel később Gál Istvánnak írva Németh László a következőképpen jellemzi az általa Duna-Európának jellemzett térség politikai viszonyait:

Tarka föld ez itt Németország, Olaszország és Oroszország közt; éppoly tarka, mint amilyen egyszínűen vörös, fekete s barna szomszédai. Kérdés, hogy erényt csinál-e a tarkaságból, vagy elönti a szomszéd színek valamelyike.”

Azaz az itt élő népek kettős veszélyben vannak: a nagyhatalmi terjeszkedés mellett a különböző előjelű diktatúrák terjeszkedése is veszélyezteti függetlenségüket.

Propaganda kép a második bécsi döntésről (Huszadik Század)

5. Revízió, második világháború, harmadik út

Mi bármely rész-revízió, ha egész sorsunknak nem vagyunk gazdái többé?

– tette fel a kérdést Németh a részleges erdélyi revíziót jelentő második bécsi döntést követően 1940-ben. Ebben az írásában utal arra is, hogy a magyar íróknak volt egy fontossági sorrendje a hazai teendőkre vonatkozóan. Eszerint először a magyar nemzetbe kell a mindenekelőtt a magyar népet befogadni. Másodszor: „értessük meg magunkat az egysorsú népekkel; építsük bele egy nagyobb kelet-európai szolidaritásba a magunk biztonságát.” Harmadszor: „javítsuk meg, ha alkalom nyílik rá: a magyarság csonkító határokat.” A sorrend fontosságát hangsúlyozva ehhez ismételten hozzáteszi, hogy mindezek beteljesülésének feltétele, a magyarság mintanemzetté válása. Az 1940-es megoldást egyrészt azért bírálta, mert „egész sorsunknak nem vagyunk gazdái többé”, másrészt végigvett három megoldást fogyatékosságaikkal: a Szent István-i gondolatot, a független Erdély létrehozását, a magyarság áttelepítését a Partiumba. Németh mindhárom elgondolást elutasította, majd a negyedik, megvalósult megoldás bizonytalan tartósságára hívta fel a figyelmet. A második bécsi döntésre utaló sorai arról tanúskodnak, hogy ő sem tudta kivonni magát a korszellem hatása alól. Az Erdélyt kettészelő határokat véglegesen ő sem fogadta el:

A felső fele a mienk. Belenyugodhat ebbe – nem mi – a történeti és földrajzi egység, amelyet elmetszett?”

Magyar katonák az erdélyi bevonulás alkalmával (Kókány Jenő/Fortepan – 444)

A „Magyar Élet Könyvbarátai”-nak társasága a protestáns Soli Deo Gloria Szövetség balatonszárszói telepén a „paraszt-, munkás- és értelmiségi ifjúság” találkozóját szervezte meg 1943 augusztusában. Püski Sándor, a Magyar Élet Könyvkiadó tulajdonosa kívánatosnak tartotta, hogy legyenek jelen az összes népi írók, rajtuk kívül a népi szervezetek, sajtóorgánumok képviselői, valamint az egyetemi ifjúságnak a népiekhez húzó csoportjai. A konferencia feladatát a szervezők abban jelölték meg, hogy a népi mozgalom gazdasági – és társadalompolitikai alapelveit tisztázzák a résztvevők. Az egy hétig tartó konferencia résztvevőinek száma (600 fő) jelentős érdeklődést mutat. Miután a téma feldolgozásához a szakirodalomban sok fogodzót lehet találni, itt csak röviden összegezzük a két legjelentősebb előadás (Erdei Ferenc, Németh László) mondandóját témánk (Trianon, külpolitika, az ország jövője) szempontjából, illetve elemezzük Féja Géza hozzászólását.

A népi tábor megbomlott egységére két tényező is rávilágít. Egyfelől a népi írók közül sem Illyés Gyula, sem Tamási Áron nem jelent meg, Szabó Zoltánt pedig meg sem hívták a szervezők. A népiekhez közel álló értelmiségiek közül – többek között – sem Zilahy Lajos, sem Kerék Mihály nem vett részt a találkozón. Másfelől – szemben a Márciusi Fronttal – közös nyilatkozat elfogadására sem került sor a tábor végén.

Erdei Ferenc és Németh László előadása jelentőségét tekintve messze kiemelkedett a felszólalások sorából. Mindkét író egyetértett abban, hogy Trianon után az Osztrák-Magyar Monarchia sajátos restaurációját hajtotta végre a Horthy-rendszer. A jelenlegi helyzet és a közeljövő megítélésében azonban már eltért a két gondolkodó álláspontja. Erdei előadásából a résztvevők többsége – nem alaptanul – azt a következtetést vonta le, hogy a magyar társadalom csak a nemzetiszocializmus és a marxista szocializmus között választhat, illetve, hogy Magyarország számára az utóbbi kínálja a jobb lehetőséget. Németh László pesszimista hozzászólásában kiemelte, hogy a magyar népre – győzzenek akár az angolok, a németek vagy az oroszok – súlyos megpróbáltatások várnak. Németh semmi biztatót nem várt az angolszász kapitalizmustól, de – álláspontja szerint – veszélyek leselkednek a szovjet szocializmus felől is. A magyar népre tehát gyarmati sors vár, ez ellen kell fellépnie az ún. harmadik oldalnak.  Németh tehát nemcsak a diktatórikus rendszerektől (nácizmus, bolsevizmus) féltette nemzetét, hanem a nyugat-európai kapitalizmustól is. Programja, a harmadik út – külpolitikai értelemben legalább is – a magyar függetlenségről szólt.

Az előre leírt előadásban a nevezetes új-guineai példa nem szerepelt. Erdei Ferenc előző napi előadására reflektálva egészítette ki megjegyzéseivel az eredeti szöveget Németh. Az egyik ilyen közbeszólásában magyarázta meg Erdei aposztrofálására, mit értett ő tíz évvel ezelőtt, amikor a „harmadik oldal” kifejezést először használta, „harmadik oldal”-on.

Tegyük fel, mondotta, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki, s azt kérdi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” Ez a – harmadik oldal.”

A következő felszólalók Németh beszéde helyett inkább ezzel a megjegyzésével foglalkoztak.

Németh László felolvas a szárszói találkozón (1943) (Origo)

A „harmadik út” gondolata a későbbiekben hivatkozási pont lett a szellemi életben. Németh László, majd az ő nyomdokain haladva Bibó István számára a „harmadik út” politikai program volt. Úgy képzelték, hogy a kis egzisztenciáknak tágasabb teret engedő fejlődési modell kívánatosabb, mint a szovjet típusú kollektivizmus, vagy akár a nyugati berendezkedés, mely – a magántőkén alapuló kizsákmányolás miatt – egyikük számára sem volt vonzó. A harmadik út fogalma számtalanszor előkerült még a XX. századi históriában, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc követelései közül számos pont a „harmadik utas” gondolat programjaként is értelmezhető.

 

Felhasznált irodalom:

A népi mozgalom és a magyar társadalom. Tudományos tanácskozás a szárszói találkozó 50. évfordulója alkalmából. Szerk.: Sipos Levente, Tóth Pál Péter. Bp., Napvilág, 1997.

Bárdi Nándor: Németh László. In: Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920-1953. Bp., Osiris, 1998. 175-192.

Bibó István: Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfű Gyulával folytatott vitája. In: Válogatott tanulmányok III, Bp., Magvető, 1986. 375-384.

Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom, New York: Püski, 1983. 

Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon 1939-1944. Bp., Kossuth, 1983.

Kocsis Róza: Németh László Közép-Európa gondolata mai szemmel. In: A mindentudás igézete. Tanulmányok Németh Lászlóról. Szerk.: Szegedy-Maszák Mihály. Bp., Magvető, 1985.

Kiss Sándor: A Szárszói beszéd és a népi mozgalom néhány összefüggése. New York, Püski, 1987.

Papp István: A magyar népi mozgalom története – 1920-1990. Bp., Jaffa, 2012.

Péterfi Gábor: Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei. Bp., L’Harmattan, 2011.

Némedi Dénes: A népi szociográfia 1930-1938. Budapest, Gondolat, 1985.

Németh László: A magyar élet antinómiái. In: Németh L: A minőség forradalma – Kisebbségben. Bp., Püski, 1992. I. k. 575–596.

Németh László: Erdély ünnepére (tanulmány) Magyar Élet, 1940 október, 1–3.

Németh László: Magyarság és Európa. In: Németh László: Sorskérdések.  Szerk.: Grezsa Ferenc. Budapest, Magvető-Szépirodalmi, 1989.

Németh László: Szekfű Gyula. Bp., Bolyai Akadémia, 1940.

Németh László: Közép-Európa – Tejtestvérek. In: Németh L: A minőség forradalma – Kisebbségben. Bp., 1992. I. k. 508–509.

Németh László: Levél Duna-Európáról. In: Németh L: A minőség forradalma – Kisebbségben. Bp., 1992. I. k. 515–516.

Salamon Konrád: Szárszó, 1943. Forrás. (1983.) 8. 3–19.

Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Bp., Püski, 1993.

Péterfi Gábor

Ezt olvastad?

Kovács Emőke történész, Balaton-kutató, a Gulág Emlékév szakmai vezetője. Kovács Emőkével életútjáról, a 19–20. századi Balaton világáról, valamint a Gulág-