„A zsidók félve néznek körül akkor is, ha egymás között beszélgetünk” – A holokauszt Kárpátalján (1944)

Vincze András az Északkeleti Hadműveleti Terület – Kárpátalja – kormánybiztosa 1944 nyarán így nyilatkozott az egyik helyi napilapnak: „Rend, fegyelem, gyorsaság, munka! Keresztény és feltétlenül jobboldali politika” (Kárpáti Magyar Hírlap, 1944. június 4. 2.). Szavaiból elégedettség sugárzott, aminek oka a történelmi kontextusban keresendő: ekkor gördült ki az utolsó transzport-szerelvény Kárpátaljáról, Auschwitz irányába. Kijelentése hűen igazolja a rideg valóságot a helyi közigazgatásról, amely mindössze két hét leforgása alatt gyorsan és fegyelmezetten, a „feltétlen jobboldali” politikában megingathatatlan hittel, végrehajtotta a nagyságrendileg százezer kárpátaljai zsidó összegyűjtését, majd két hét alatt deportálásukat. Lezajlott a holokauszt Kárpátalján.

Kárpátalja két ütemben került ismét magyar fennhatóság alá az 1930-as években: az első bécsi döntéssel 1938. november 2-án a síkvidéki, magyartöbbségű része, míg 1939 tavaszán a Magyar Királyi Honvédség katonai hadművelete nyomán a hegyvidéki, nemzetiségi területe került a magyar uralom alá. A síkvidéken négy vármegyét, a hegyvidéken – a ruszinoknak ígért autonómia helyett – három ún. közigazgatási kirendeltséget állítottak fel, amik a Kárpátaljai Kormányzói Biztosság részeit képezték. 1944-ben az ország német megszállását követően a németbarát magyar politikai-katonai vezetés e négy vármegyét és a három közigazgatási kirendeltség irányítását összevonta Északkeleti Hadműveleti Terület név alá. E hadműveleti közigazgatás hajtotta végre a zsidó lakosság összegyűjtését és deportálását, illetve vagyonuk szétosztását.

A hadműveleti területről összegyűjtött és deportált zsidók pontos számát nem ismerjük. Az tény viszont, hogy jelentős zsidó közösség élt Kárpátalján, ami az ország izraelita lakosságának 20–25%-át tette ki. Viszonyítási pont lehet a deportáltak számára vonatkozóan az 1941-es népszámlálás, amely szerint az itt élő (négy vármegye és a három közigazgatási kirendeltség) lakosság 14%-át alkották az izraeliták, míg a jiddist beszélte a népesség 10%-a. Ez az arány nyilván csökkent 1944-ig, 1941-ben 16-18 ezer zsidót utasítottak ki Kárpátaljáról. Magas volt az izraeliták részaránya a terület síkvidéki részén fekvő városokban. Beregszász 30%-át, Ungvár 27%-át, Munkács 42%-át, Nagyszőlős 32%-át az izraeliták tették ki. Jelenlétük igazán érezhető volt a síkvidék és hegyvidék között zajló áruszállításban, iparban, illetve a Galíciába irányuló kereskedelemben. Ezt jól mutatja, hogy 1939 nyarán Kárpátalja kereskedőinek 78%-a, iparosainak 52%-a volt zsidó (KOSZTYÓ 2017: 325–346.). Kárpátalja társadalmi és gazdasági életének nélkülözhetetlen részévé vált e közösség, amelynek 90–96%-a elpusztult Auschwitzban (KORSZUN 2014: 99–107.; DUPKA 2015: 211–212).

A német megszállás után elindult a holokauszt Kárpátalján

Magyarország német megszállásának hatásaként Kárpátaljára – az Északkeleti Hadműveleti Területre – is német katonai egységek vonultak be. Bár a németek megjelenése többekben riadalmat okozott, ennek ellenére a zsidók bíztak a magyar államban. „Bizonytalansággal és félelemmel oltottan is azt remélik, hogy Magyarországon a hitlerizmus nem csinálhatja meg azt, amit Szlovákiában, Csehországban, Romániában, Horvátországban” – írta visszaemlékezésében a munkácsi zsidók hangulatáról Vozáry Aladár országgyűlési képviselő (RL, C. 150. 1. doboz. Kéziratos feljegyzések, vázlatok. 2.). A félelmüknek volt alapja egyrészt a helyi sajtó antiszemita hangvétele miatt.

„A zsidóság holtsápadt arccal járja az utcákat. Mindaz, ami történt és történi fog, nem következett volna be, ha Magyarország zsidósága s így közelebbről Munkács zsidósága is, valóban megérti az idők szavát és nem provokálja a dolgozó magyarságot” – írta a Munkácson megjelenő Az Őslakó című lap, 1944. április 16-ai számában. „A zsidókérdés megoldása feltétlenül szükséges” – olvashatók voltak a Kárpáti Híradó napilap 1944. március 24-én megjelent hasábjain a vészjósló sorok.

A német katonák által elkövetett megalázó intézkedések is táptalajt biztosíthattak a kétségeknek. Bátyúban a húsvét előtti napokban aranyat és más ékszereket raboltak el, Makkosjánosiban pedig csak a „keresztény” szomszédok beavatkozásával sikerült elkergetni a zsidó családra éjszaka rátörő német katonákat. Dolhán a németek megkövetelték, hogy minden zsidó család 60 cm-es sárga csillagot fessen a saját kapujára. Tibaváralján ezt a csillagot a házakra kellett kihelyezni. Mindezek elérték céljukat: a zsidók megfélemlítését. „Nem volt szabad az utcán járni. A félelem és bizonytalanság bekopogtatott a házakba” – emlékezett vissza egy beregszászi zsidó (MZSML DEGOB-jegyzőkönyvek. 18. jzk). A sarcolások is napirenden előfordultak, Beregszászban például túszokat szedtek, akiket csak egymillió pengőért cserébe engedtek szabadon. Ungváron 1,5 millió, Huszton 1,4 millió pengőt követeltek a németek. A túlkapásaikat a magyar rendvédelem azonnal jelentette a Belügyminisztériumnak, ahonnan meglehetősen későn (három hét múlva) érkezett válasz, mely egyértelműen fogalmazott: a magyar hatóságok és a német fegyveres erők viszonylatában a német fél előnyt kell, hogy élvezzen.

Április első napjaiban dobszó útján hirdették ki a zsidók elleni intézkedéseket. Hatásukra egyik napról a másikra „Zsidó üzlet!” feliratú táblák jelentek meg a boltok kirakataiban, néhol házi őrizetbe helyeztek zsidó családokat, ismét máshol szigorúbb kijárási tilalmat léptettek életbe az ekkor már sárga csillag viselésére kötelezett zsidók számára. Ebben az antiszemita légkörben kezdtek hozzá a zsidók listázásához.

A „zsidókérdés” gyakorlati megoldását több helyi tanácskozáson vitatták meg. Ezeken ismertették meg a helyi közigazgatással az összegyűjtés módját, a gettók kialakításának szempontjait, az esetlegesen felmerülő nehézségeket. Ezeket összesítette Tomcsányi Vilmos Pál kormányzói biztos 1944. április 12-án kiadott rendelete a polgármestereknek, főszolgabíróknak, ami tulajdonképpen Baky László belügyi államtitkár 6.163/1944. számú rendeletének kivonatolt másolata volt (KTÁL, Fond 53., op. 3., od. zb. 7., 1.). Ebből egyértelművé vált a helyi közigazgatás számára is, hogy a zsidó lakosságot össze fogják gyűjteni.

A gettókban

1944. április 16-án kezdődött az összegyűjtés, először a hegyvidéki területen, amit a hónap végére az egész Északkeleti Hadműveleti Területen befejeztek. Általánossá vált a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése a zsidók között, főleg az őket ért megaláztatások miatt. A gettósítás folyamata során az erőszak különböző típusaira volt példa. Nőket motoztak különleges vizsgálatokon: „mielőtt a gettóba vittek, szülésznőkkel megvizsgáltak, elvették mindenemet és egy szál ruhában maradtam” (MZSML DEGOB-jegyzőkönyvek. 1778. jzk). A vallatás, a botozás, a verés általános volt, ha valaki nem árulta el, hol rejtette el értéktárgyait.

A zsidókat főleg a síkvidéki terület városaiban kialakított fatelepeken, téglagyárakba, illetve néhány hegyvidéki zsinagógába gyűjtötték össze. Emiatt a városok lélekszáma jelentősen megnövekedett, néhol 50-60%-kal. Ez már megoldhatatlan problémákat jelentett a közigazgatás számára az élelmezés, vízellátás, fertőtlenítés szempontjából, így a gettók közegészségügyi szempontból „időzített bombák” voltak. Nem is kellett sokáig várni az első járványra, április végén tífuszjárvány miatt lezárták a munkácsi gettót.

Az élet katasztrofális volt a táborokban. Általános volt a vízhiány, napi mindössze egy liter víz jutott tisztálkodásra, azoknak a szerencséseknek, akik egyáltalán vízhez jutottak. Az étel ehetetlen volt, amit a zsidók házaiban maradt élelmiszerkészletek gettókba szállításával igyekeztek a hatóságok javítani. Az alultáplált, éhező zsidókat ráadásul mind az SS, mind pedig a magyar közigazgatás nagy előszeretettel fogta munkára. Dolgoztatták őket a népkonyhán, fakitermelésnél, építkezéseknél, a diplomásokat pedig – végső megaláztatásként – WC-k takarításánál. Egyeseknek – akiket vagyonleltározáshoz vettek igénybe – mostoha, torokszorító feladat jutott: „véletlenül a saját kelengyémet kellett szortírozni” (MZSML DEGOB-jegyzőkönyvek. 174. jzk).

A gettókban uralkodó mostoha körülmények ellenére pusztán egyéni, nem pedig tömeges szökések fordultak elő. A veszélyérzet hiánya is hozzájárult ehhez, ami azoknak a híreszteléseknek volt köszönhető, melyek szerint őket csak ideiglenesen viszik el a hadműveleti területről munkára Kecskemétre, a Dunántúlra, a Hortobágyra. Így a szökés gondolatával nagyon sokan érdemben nem is foglalkoztak.

Az összegyűjtés és a gettókban töltött hetek folyamán a zsidó lakosságot rengeteg lelki megaláztatás, méltánytalanság, erőszak, testi bántalmazás érte. A túlélők megszámlálhatatlanul sok olyan esetet említenek, amelyeket az összegyűjtést végző, a kíséretet ellátó és a gettót kívülről őrző magyar csendőrség és rendőrség, valamint a német véderő, a Gestapo és az SS egységei követtek el. „Egy alkalommal az udvaron tornáztattak az SS-ek. Közben folyton ütöttek gumibottal és fenyegettek, hogyha valaki nem követi pontosan az utasításait, azonnal lelövik” – áll egy visszaemlékezésben (MZSML DEGOB-jegyzőkönyvek. 336. jzk.). Aki pedig a gettót engedély nélküli elhagyta, azt egyszerűen lelőtték. Így történt egy idős, süket ungvári zsidó nővel, aki nem állt meg a figyelmeztetésre, és amikor a határvonalat átlépte agyonlőtték.

Sokan igyekeztek szabadulni a gettókból, ezért tömegesen fordultak a magyar közigazgatáshoz, abban a reményben, hogy korábban a magyarságért hozott áldozataikra hivatkozva szabaduljanak a gyűjtőhelyről. Hiába. Beszédes eset dr. Rozenfeld Izrael radvánci rabbi, az ungvári gimnázium tanáráé. Az első világháborúban frontszolgálatot teljesített, a háborút 33%-os rokkantsággal fejezte be, amiért a piros-fehér-zöld színű, karddal és sisakkal díszített „Háborús emlékérem” viselésének jogát is megkapta. A csehszlovák időszak alatt a lévai szlovák gimnázium növendékeit magyarul oktatta, amivel kitette magát a cseh hatóságok támadásainak. A rabbi nyíltan szembe szállt a csehesítéssel amikor részt vett magyar nyelvű tankönyvek kiadásában. A rabbi több levelet is írt Megay László polgármesterhez mivel választ kérésére nem kapott (KTÁL, Fond 94., op. 2., od. zb. 2023., 11–21.).

A gettókban és táborokban összegyűjtött nagyságrendileg százezer zsidót 1944. május 14. és június 7. között deportálták Auschwitzba, amelynek folyamatát személyesen Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer  irányította.

A vagyon sorsa

„Nincs itt egyetlen magyar vagy csak keresztény bádogos, cipőfelsőrészkészítő, üveges, rézműves, optikus, ékszerész, hogy más ipari és foglalkozási ágat ne is említsünk” – írta bosszankodva egy munkácsi lap (Az Őslakó, 1944. július 2., 1.). „Mintha mindig szombat volna” – írta keserű iróniával egy másik, a zsidók deportálását követően általánosan tapasztalható közállapotokról.

Már az összegyűjtésük is negatív pénzügyi következményekkel járt, amit Ungvár példája ideálisan szemléltet. A város 1944 áprilisban a korábbi évhez képest 30%-kal kevesebb lakbért, 47%-kal kevesebb adót, 50%-kal kevesebb közadót tudott beszedni. Emiatt a város 1944-es költségvetése ősszel gyakorlatilag össze is omlott. Az orvosi szolgálatot is veszély fenyegette az egész Északkeleti Hadműveleti Területen. „Hadműveleti területemről összes zsidó orvosok, gyógyszerészek eltávolíttatnak, főleg tífusz miatt kérem azonnali legszükségesebb pótlásukat” – írt a problémáról Vincze drámai hangvételű levelében a belügyminiszternek (KÁDÁR–VÁGI 2005: 524.). Éreztette kedvezőtlen hatását a tucatnyi szakma hiánya is, hisz a hivatalosan közzétett jelentések szerint csak a városokban száz és száz üzlet, vállalat szűnt meg a zsidók deportálásának következtében.

A gettósítás kezdetétől a bevagonírozásig folyamatosan és szisztematikusan zajlott a zsidók kifosztása. A készpénzt és drágaköveket, nemesfémet Munkácsra gyűjtötték, majd innen szállították Budapestre.

„Elképzelhetetlen mennyiségű értéket és pénzt gyűjtött be a pénzügyőrség. Egyik helységben a fal körül volt teljesen rakva kötegelt 100 pengősökkel. Nem fért a páncélszekrénybe, mivel az ékszerek voltak ott elhelyezve. Brilliánsok, vastag arany láncok, karkötők aranyórák, függők és még felsorolhatatlanul sok arany, platina holmik kilószámra” – áll egy megdöbbent nagyszőlősi esetet leíró visszaemlékezésben (HL, TGY. 3212. 34.).

Csak készpénzből 7,2 millió pengőt raboltak el a kárpátaljai zsidóktól, ami ma (relatív vásárlóerő paritáson) 16 millió dollárnak felel meg. Az arany és drágakövek értékét meg sem tudjuk becsülni. A mindennapi használati tárgyak közül a rádiókat főleg kocsmák kapták „a helyes közvélemény kialakításának céljára” (KTÁL, Fond 185., op. 1, od. zb. 983., 2.). A ruhák, evőeszközök, ágyneműk egy része a légoltalomnak, hadikórházaknak lett átadva, másik részét elárverezték a lakosságnak. 1944 szeptember elejétől egy hadműveleti kormánybiztosi rendelet szerint az ingóságokból „elsősorban a Honvédsereg szükségletét kell kielégíteni. […] a hadsereg szükségletének kielégítése megelőzi a szociális szükségletek érvényesítését” (KTÁL, Fond 1081., op. 1., od. zb. 4., 19–21.). Az ingóságok leltározása roppant lassan haladt, pedig tanárokat, leventéket is sok helyen alkalmaztak az adóügyi és pénzügyőrök munkájában. A lépésben haladó leltározás miatt a fosztogatások elszaporodtak. Rablóbandák garázdálkodtak, amelyek gyakran tűzharcot vívtak a karhatalommal, és akár egy tucat lakást is kiürítettek egy éjszaka leforgása alatt. A bandák akár 50-60 ezer pengő értékű zsákmányt is képesek voltak összerabolni (fakitermelési napszámbér 6-8 pengő volt), annak ellenére, hogy statárium volt érvényben. A közigazgatás tehetetlen volt, különösen akkor mikor már a német és magyar katonák is fosztogatták a zsidók lakásait.

A zsidók több ezer lakását és a házát elsősorban a helyi közigazgatás (iskola, községháza stb.) kapta meg, és csak másodsorban a sokgyerekes családok, frontharcosok, valamint keresztény kereskedők. Sok, az új budapesti politikai elithez hű helyi politikus is szert tett lakásra. Magyar és német katonákat, magas beosztású tiszteket is beszállásoltak zsidók lakásaiba, akik szinte minden esetben távozásukkor magukkal vitték a leltározatlan ingóságokat is. 

Az üzletek árukészleteit részben az élelmiszer egy részét a gettók, a táborok ellátására fordították, míg az ipari-, az építő- és a ruhaanyagokat a légitámadások okozta károk helyreállítására hasznosították. Arra is volt példa, hogy keresztény kereskedőknek adták el azokat, alkalom adtán pedig az állami érdekeket szolgáló Hangya Szövetkezet is bevásárolt az árukészletekből.

A helyi társadalom (nemzetiségi és magyar egyaránt) nagy várakozásokkal tekintett a zsidók termőföldjeinek felhasználása elé, hisz attól földosztást remélt. Ez azonban elmaradt, mivel a magyar politikai elit nem a földeladást részesítette előnyben, hanem a földbérletet, ami jobban szolgálta az állami célt:

„a zsidóbirtokok kifogástalan megművelése a totális háború szerves része” (KTÁL, Fond 162., op. 3., od. zb. 1745., 14.).

A szociális rászorultság sem volt már szempont a bérbeadásnál, hisz a földeket frontharcosok, hadigondozottak kapták a mélyszegénységben élők helyett. Pedig utóbbiakhoz tartozott 64 ezer kárpátaljai család, miközben a nagybirtok hatalma megkérdőjelezhetetlen volt. A nagybirtokosok adták a bérlők 0,1%-át, miközben a kezükben összpontosult a művelésre fogható szántóföld 50%-a.

A vagyon értékesítése a magyar közigazgatás megszűnéséig tartott Kárpátalján. 1944 októberében amikor a Vörös Hadsereg karnyújtásnyira került, Vincze András hadműveleti kormánybiztos táviratban utasított minden polgármestert, hogy a zsidók még megmaradt ingóságait 48 órán belül adják el, bárkinek, bármilyen áron, amit pedig nem sikerült értékesíteni, azonnal semmisítsék meg. A megsemmisítésre vonatkozó utasítását néhány óra múlva táviratban módosította közölve, hogy a megsemmisítés helyett inkább osszák szét ingyen a még megmaradt ingóságokat, a rászoruló lakosság között.

A százezerre tehető kárpátaljai zsidóság mindössze öt, bátrabb becslése szerint tíz százaléka élte túl a náci haláltáborokat. A hazatérő keveseket nem fogadta tárt karokkal a berendezkedő szovjethatalom. Újra hátrányos megkülönböztetés, a kárpótlás elmaradása várt rájuk, ami zsidók százait késztetett elvándorlásra Kárpátaljáról.

Kosztyó Gyula

Felhasznált források és irodalom

Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára (RL)

RL, C. 150. 1. doboz. Kéziratos feljegyzések, vázlatok. 2.

HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (HL)

HL VII. 233. TGY. 3212. Szucsák Elemér: Harctéri szolgálatom a m. kir. 24. gyaloghadosztály műszaki oszlopánál Galíciában és a Kárpátokban 1944. március–november. 34

Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi osztálya (KTÁL)

KTÁL, Fond 53., op. 3., od. zb. 7., 1. 162/1944. biz. Kárpátalja kormányzói biztosának rendelete zsidók lakhelyének kijelöléséről.

KTÁL, Fond 94., op. 2., od. zb. 2023., 11–21. Rozenfeld Izrael levelezése Ungvár polgármesterével az ungvári gyűjtőtáborból történő szabadon bocsátásáról.

KTÁL, Fond 162., op. 3., od. zb. 1745., 14. 348/1944. Váczy Mihály, a Máramarosi Közigazgatási Kirendeltség gazdasági főfelügyelőjének utasítása a községi elöljáróknak a zsidók mezőgazdasági ingatlanainak megműveléséről.

KTÁL, Fond 185., op. 1, od. zb. 983., 2. Ad. 534/1944. Bereg vármegye főispánjának rendelete a zsidók tulajdonában volt rádió vevőkészülékek szétosztásáról.

KTÁL, Fond 1081., op. 1., od. zb. 4., 19–21. 111.803/1944. Vincze András rendelete a zsidók lezárt üzleteiben és kézműipari üzemeiben lévő áru és anyagkészletek, valamint berendezései és felszerelési tárgyak értékesítéséről.

Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár (MZSML)

MZSML DEGOB-jegyzőkönyvek. Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság

18. jegyzőkönyv.

174. jegyzőkönyv.

336. jegyzőkönyv.

1778. jegyzőkönyv.

Az Őslakó, 1944

Kárpáti Híradó, 1944

Kárpáti Magyar Hírlap, 1944

Felhasznált irodalom

DUPKA György 2015: „Ne ítéljetek el…!” Zsidó népírtás, antiszemita üldözés Kárpátalján a náci és a kommunista eszmék nevében (1938–1991). Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2015.

KÁDÁR Gábor –VÁGI Zoltán 2005: A „zsidókérdés megoldása” a „termelés szempontjai” ellen. A magyar holokauszt gazdasági vetületei. In. Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Ballasi Kiadó, Budapest, 2005. 514–527.

KORSZUN Alekszej 2014: A náci üldözés elől a magyar-szovjet határt átlépő zsidó fiatalok sorsa a sztálini lágerekben. In. Dupka György–Zubánics László (szerk.): Zsidósors Kárpátalján: a deportálástól az internálásig. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2014. 99–107.

KOSZTYÓ Gyula 2017: Mit vesztett Kárpátalja magyarsága a holokauszttal? Levéltári Közlemények, 2017. 325–346.

Ezt olvastad?

Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film

Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az

X