Kárpátalja a hatalmi harcok középpontjában (1938–1939)

Ha Kárpátaljáról van szó, sok minden juthat az ember eszébe. Hovatartozásunkból adódóan a többség elsősorban az ott élő magyar kisebbségre asszociálhat, vagy jelen helyzetben akár a 2022. február 24-én kirobbanó orosz–ukrán fegyveres konfliktusra és az annak következtében kialakuló, hazánkat is érintő menekülthullámra. Egyeseknek azonban bizonyára 1939 jutna eszükbe, amikor is a magyar királyi honvédség saját erővel vette vissza Csehszlovákiától a Kárpátok bérceit. Ez azonban egy rendkívül hosszú kül- és geopolitikai csatározásnak volt az eredménye, amelynek résztvevői, részletei és következményei kevesek által ismertek.

Kárpátalja az első világháborút követően

Az első világháborút követő Párizs környéki békék a vesztes országok, köztük Magyarország területi megcsonkításával jártak. A 895-ös honfoglalás óta a mindenkori Magyar Királyság területét képező Északkeleti Kárpátok térsége több mint ezer év után először került idegen hatalom, nevezetesen az e formában korábban még soha nem létező Csehszlovákia fennhatósága alá. Annak, hogy Kárpátalját az új, nyugati szláv államhoz csatolták, két fő oka volt. Egyrészt a területen abszolút többségben élő ruszin lakosság autonómia utáni vágya, melyet Prága még korábban teljes mértékben garantált, másrészt a későbbi kisantant országok azon törekvése, hogy Magyarországot, amennyire csak lehetséges, körbevegyék és bezárják, ezzel teljesen elszigetelve hazánkat a többi térségbeli potenciális szövetségestől. Ami a terület lakosságát illeti, az addig vezető pozícióban lévő magyarságot felváltotta a szlovák, és az egyre erőteljesebben polgárosodó ruszin értelmiség.

Ruszinok vagy ukránok?

Mielőtt részletesen foglalkoznánk a régióval, tisztáznunk kell egy fogalmi anomáliát. A ruszin egy, az oroszhoz, ukránhoz és fehéroroszhoz hasonló keleti szláv népcsoport, akik a 20. század elején az Északkeleti Kárpátok vonulata mentén éltek, létszámuk nagyjából 500 ezer főre volt tehető. Elnevezésük terén azonban nem egységes a különböző államok álláspontja. Míg főként az ukrán nyelvről fordított, valamint egyes német források is a ruszin népet nemes egyszerűséggel ukránnak nevezik (sőt, előbbi olyannyira komolyan veszi a kérdést, hogy a ruszin jelzőt szeparatista uszításként fogja fel), addig a magyar és csehszlovák források rendre a ruszin elnevezést használják. Ennek részben az volt az oka, hogy nekik (mint magyarok és csehszlovákok) nem volt érdekük egy népcsoportként azonosítani a ruszin és az ukrán népet, mivel ez hivatkozási alapot adott volna az ukrán irredentizmusnak. Ez az indok természetesen azt is megmagyarázza, hogy az ukránok miért tekintettek ukránként a ruszinokra. Ez alapján a ruszin és kárpátaljai ukrán elnevezés ugyanarra a nemzetiségre utal és a cikk további részeiben is szinonimaként értelmezendő.

Német nyelvű etnikai térkép, ahol a ruszin és ukrán (kisorosz) ugyan külön, de azonos színnel van feltüntetve (forrás: hu.wikipedia.org)

A magyar álláspont 1938-ig

A trianoni békediktátumot követően Magyarországon egyvalamiben mindenki egyetértett: revízióra van szükség, bármi áron! A kérdés csak az maradt, hogy mégis milyen formában valósuljon meg a hőn áhított felülvizsgálat. Az erre adott válasz egyénenként, politikusonként, területenként, valamint a bel- és külpolitika vonatkozásában is változó volt. Kárpátalja az alacsonyabb lélekszámú magyarság apropóján nem élvezett akkora prioritást, mint Erdély, vagy a Felvidék, ennek ellenére szinte az egyedüli olyan terület volt, ahol a mindenkori magyar vezetés 1920 és 1938 között folyamatosan követelte a népszavazást. Ennek két fő oka volt.

Egyrészről a magyar kormány hitt abban, hogy egy népszavazás alkalmával a ruszin többségű lakosság körében magas lenne azon állampolgárok aránya, akik a Magyarországhoz való visszatérés mellett tennék le a voksukat. Ennek a reális alapját a csehszlovákok által megígért, de lassan két évtized után sem megadott, a magyarok által pedig garantált autonómia ígérete adta. Másrészről az 1920-as és az 1930-as évekbeli német és olasz vezetés felé való közeledések többször megkövetelték a románokkal és jugoszlávokkal való jobb viszony kialakítását, így dél-keleti és déli irányú területi követelések nem találtak támogatóra. (A német vezetés egyik célja a kisantant szövetség meggyengítése volt, melyet a gyakorlatban egy Csehszlovákiával szemben folytatott rideg külpolitikával, a románok és jugoszlávok irányába pedig baráti közeledéssel próbáltak kivitelezni. Ami az olasz vezetést illette, Románia esetében szintén a jó viszony ápolása volt a céljuk, azonban Jugoszlávia kapcsán a  németekkel ellentétes álláspontot képviseltek, melynek alapját a délszlávokkal szembeni területi követeléseik adták.)

Kieltől Münchenig

A volt észak-magyarországi területekért folytatott közel két évtizedes külpolitikai küzdelmet, úgy tűnt, végül siker koronázza, azonban nem olyan (békés) formában, ahogy azt az akkori magyar vezetés szerette volna. 1938. augusztus 22-én a Harmadik Birodalom diktátora, Adolf Hitler, és a Magyar Királyság kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós Kielben találkoztak egymással. A nemzetiszocialista vezetésnek nem titkolt célja volt a németlakta területek meg- vagy visszaszerzése, aminek fontos elemét képezte a Szudéta-vidéki németség anyaországhoz való csatolása. Az irredentista törekvések terén Németország és Magyarország „rokonlelkeknek” számítottak, amit Hitler ki is szeretett volna használni. A találkozó folyamán felajánlotta a magyar kormányzónak, hogy amennyiben hazánk támadást indít Csehszlovákia ellen, a Harmadik Birodalom jogosnak fogja elismerni a magyar agressziót és csatlakozik a háborúhoz, győzelem esetén pedig jutalomként az egész Felvidéket és Kárpátalját visszacsatolják Magyarországhoz. Ezt a tervet azonban Horthyék túlságosan kockázatosnak tartották, arról nem is beszélve, hogy nem állt szándékukban kirobbantani a  második világháborút, ezért elutasították a nácik ajánlatát.

Magyarokkal, vagy nélkülük, de a német vezetés még ez év őszén el tudta érni a célját, ráadásul békés, tárgyalásos úton. Nagy-Britannia és Franciaország a német mozgósítás és háborús fenyegetés veszélye miatt a nagyobb jó érdekében, azaz az újabb európai háború elkerülésének reményében feláldozta Csehszlovákiát. A Münchenben megrendezésre kerülő tárgyalásokon a brit és a francia delegáció mellett Németország és Olaszország képviseltette magát, a csehszlovák felet nem hívták meg. Ez az 1938. szeptember 29-én megköttetett egyezmény egy új fejezetet nyitott Kelet-Közép Európa történelmében. Németország az   Anschlußt követően újra területeket szerzett, ráadásul egykori leghangosabb térségbeli ellenlábasától, amely egyik pillanatról a másikra vált a náci expanziós törekvések áldozatává. Ezt az amúgy sem túl fényes helyzetet pedig tovább rontotta az országban egyre nagyobb mértéket öltő német befolyás.

A müncheni egyezmény következményei Kárpátalja viszonylatában

A müncheni egyezménynek sok más mellett hatása volt Csehszlovákia államszerkezetére is. A korábbi centralista szerkezetet felváltotta egy szövetségi rendszer, melyben Szlovákia és Kárpátalja autonómiát kapott. Ettől kezdve mindkét autonóm tartomány saját kormánnyal és miniszterelnökkel rendelkezett. Kárpátalja vonatkozásában október 11-től e kormányfői tisztséget első ízben Bródy András, nyíltan magyarbarát politikus töltötte be.

Bródy András, Kárpátalja első miniszterelnöke
Bródy András, Kárpátalja első miniszterelnöke (forrás: hu.wikipedia.org)

Magyarország, látva a német tárgyalásos sikereket, egyre komolyabb követelésekkel állt elő a Felvidék és Kárpátalja vonatkozásában. Utóbbi tekintetében továbbra is csak a népszavazást tartották elfogadható megoldásnak, mivel tisztában voltak azzal, hogy etnikai alapon az egész területre nem tarthatnának igényt. A magyar vezetés nem akart semmit a véletlenre bízni, ezért nagy pénzekkel támogatták Bródyt, aki szintén a népszavazás szószólója volt. Azonban október 26-án a miniszterelnököt hazaárulás vádjával a csehszlovák hatóságok letartoztatták.

Az egyre inkább elmérgesedő szembenállás kezelésére eleinte a magyar és csehszlovák fél tárgyalóasztalhoz ült ugyan, végül azonban nem jutottak egyezségre. A fegyveres konfliktus megelőzése érdekében egy, a münchenihez hasonló bizottság vette kezébe az ügyet, amely a határok módosításáról döntött. (A bizottságban végül Nagy-Britannia és Franciaország nem kívántak részt venni, így a döntést a német és olasz delegáció hozta meg.)

Mint az az akkori olasz delegáció vezetőjének és az ország külügyminiszterének, Galeazzo Cianonak az emlékirataiból kiderül, az egyeztetések során a német fél – elsősorban a szlovák és ukrán érdekeket szem előtt tartva – minimális területi módosításokról akart tárgyalni. Ezzel szemben az olaszok, akik teljes szimpátiát éreztek az 1920-ban megcsonkított ország iránt, erősen támogatták a magyar követeléseket. Így született meg a sokak által ismert végeredmény: 1938. november 2-án visszacsatolásra került a Felvidék déli területének egy nagyjából 12 ezer négyzetkilométernyi, 800–850 ezer főt számláló, többségében magyarlakta része. Kárpátalja tekintetében körülbelül 1600 négyzetkilométernyi területről beszélhetünk, valamint 170 ezer lakosú, szintén többségében magyarlakta területről, melybe a nagyobb városok (Munkács, Beregszász, és a régió fővárosa, Ungvár) is beletartoztak. Kárpátalja nagy része azonban Csehszlovákia része maradt.

Galeazzo Ciano, Olaszország külügyminisztere (forrás: hu.wikipedia.org)

Ukrán függetlenségi törekvések

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért volt szüksége a náci Németországnak Kárpátaljára. Ahhoz, hogy jobban átlássuk ezt az álláspontot, meg kell vizsgálnunk a korabeli ukránság helyzetét. A legtöbb nemzethez hasonlóan az ukrán nemzeti gondolkodás is a 19. században gyökerezik, és más közép- és kelet-európai népekhez hasonlóan ők is egy független állam kialakítását tűzték ki célul. E törekvésük az első világháborút követően 1918-ban, az ukrán állam létrejöttével teljesedett ki. A szuverén, Nagy-Ukrajna álma azonban az első világháborút követő 4 évben három fő tényezőnek köszönhetően szertefoszlott.

Az ukrán delegáció által javasolt határok a Párizsi békekonferencián (forrás: en.wikipedia.org)

Első okként Kárpátaljáról (vagy ahogy az ukránok nevezték, Kárpát-Ukrajnáról) érdemes pár szót ejteni, amely területre a még 1918-ban független Ukrajna igényt tartott az ott élő, többségében keleti szláv népek által lakott területek apropóján. Igényük alapját a Woodrow Wilsonhoz, az Amerikai Egyesült Államok akkori elnökéhez köthető elvek egyik alapköve, a nemzeti önrendelkezéshez való jog adta, valamint a tény, hogy Ukrajna magát győztes hatalomnak tekintette. Ezt az álláspontot azonban egyik valódi győztes hatalom sem osztotta, így nem tekintették valódi tárgyalófélnek Kijevet. Második okként a lengyel–szovjet háborút lezáró, 1921-ben megkötött rigai béke hozható fel. E békében rögzített új határok értelmében jelentős ukránlakta területek kerültek a 123 év után újra feltámadt Lengyelországhoz. Utolsó és egyben legjelentősebb okként meg kell említeni, hogy az 1920-as évek elején Ukrajnát magába olvasztotta Szovjet-Oroszország, amely hallani sem akart bárminemű függetlenségről, a gyakorlatban pedig a kommunista birodalom minden erejével próbálta a területén élő nacionalista hangokat a lehetőleg legnagyobb mértékben elnyomni. Az ukrán nemzet rövid időn belül újfent széttagolva, és többnyire elnyomva találta magát.

Ukrán–német közös érdek?

Az egyetlen kivétel, ahol az ukránokra nem úgy tekintettek, mint problémaforrás, Kárpát-Ukrajna volt. Mint ahogy arról már esett szó, a csehszlovák állam 1920-tól elősegítette ugyan az ukránok polgárosodását, azonban ígéretüket megszegve nem adtak autonómiát a területnek. Ez (Prága szempontjából kontraproduktív módon) még jobban megerősítette az ukrán nemzeti tudatot, amely a müncheni egyezmény aláírásának idejére már jól érzékelhető volt.

1938. október 26-án ilyen körülmények között lett Avgusztin Volosin Kárpát-Ukrajna második miniszterelnöke. Volosin Bródy András szöges ellentétének számított, mivel erősen ukránbarát politikát folytatott, nem beszélve arról, hogy Kárpát-Ukrajnában látta az ukrán nemzet feltámadásának lehetőségét is. A helyi értelmiség az országának megteremtését az ukrán Piemont koncepciójára építve kívánta elérni. Ahogy a neve is utal rá, ezzel a folyamattal az olasz egységhez hasonló úton szerette volna kivívni a független ukrán államot. A gyakorlatban a kiindulópontot Kárpát-Ukrajna jelentette volna, amely autonómiájából esetlegesen kinövő függetlenségével arra sarkalhatta volna a többi ukránlakta területet (elsősorban Kelet-Galíciát és az Ukrán SZSZK-t), hogy azok is váljanak ki (akár erőszakos úton) megszállóik országaiból, és csatlakozzanak Kárpát-Ukrajnához, ezzel megteremtve a független Ukrajnát.

Avgusztin Volosin, Kárpátalja második miniszterelnöke (forrás: hu.wikipedia.org)

Egy efféle akció magában hordozta volna a térség rendjének és stabilitásának összeomlását, amely beláthatatlan következményekkel járhatott volna, elsősorban Lengyelországra és a Szovjetunióra nézve. Ezzel a német vezetés is tisztában volt, akárcsak az ukrán Piemont koncepciójával. A németek felismerték a Kárpátaljában rejlő potenciált, és fenn akarták tartani annak a lehetőségét, hogy az ukrán kártyát kihasználva bármikor destabilizálhassák a kelet-európai régiót.

Fontosnak tartom azonban leszögezni, hogy amíg az ukrán társadalom középső és alsóbb társadalmi rétegeiben abszolút támogatták az elképzelést, illetve a német középosztály esetén is gyakran taglalták a potenciális szövetséget félhivatalos újságcikkek formájában, addig az ukrán értelmiségi körök ideológiai és a németekkel szemben érzett bizalmatlansági okok miatt nem feltétlenül örvendeztek a pártfogás hallatán. Tegyük hozzá, erről az elméletről, valamint az ukránok nyílt támogatásáról a német legfelsőbb vezetés soha nem tett hivatalos kijelentést vagy nyilatkozatot.

A terület az ukrán kérdésen túl egyéb funkciók betöltésére is alkalmas volt, többek között egyfajta hídként is funkcionált, amely összekötötte Németországot a fontos kelet-európai olajpartnerével, Romániával, nem beszélve arról, hogy a terület egy keleti irányú invázió esetén ugródeszkaként is funkcionálhatott volna a német csapatok számára. Ezek a tényezők szintén fontos szerepet játszottak abban, hogy Németország nem kívánta Magyarországnak ajándékozni Kárpátalját. Azonban volt még egy érv: a lengyel–magyar közös határ megakadályozása.

Lengyelország és az ukrán veszélyforrás

Lengyelország alig két évtizeddel újbóli megalakulása után ugyanabba a problémába ütközött, mint a korábbi évszázadok során oly sokszor, és ami Kelet-Közép-Európát mindig is jellemezte: két ellenséges hatalom közé szorulva próbált a túlélésért harcolni. A probléma kezelésére egy új, harmadik tengely kialakítását tűzték ki célul, amelyet Intermariumnak, azaz Tengerköznek neveztek el. Ennek oka roppant egyszerű: a három tenger (Adria-, Fekete-, és Balti-tenger) közötti elterülő államok szövetségét szerették volna elérni. A szövetség felé vezető úton fontos mérföldkövet jelentette volna a lengyel–magyar közös határ, hiszen ez a két ország amúgy is jó kapcsolatot ápolt egymással, így a közös határ garantálta volna a kapcsolatok további elmélyülését. Németország ezt a közeledést nem engedhette meg, mivel neki a lengyelekkel ellentétben épp Közép-Európa megosztása volt a célja.

Lengyelországban hatalmas visszhangja volt az első bécsi döntésnek. Az emberek elégedetlenek voltak, és fenyegetésként élték meg azt, hogy Németország egyre inkább körbeveszi őket, nem beszélve az ukránok félhivatalos támogatásáról. Különösen tartottak attól is, hogy a kárpátaljai események hatással lehetnek a több milliós kelet-galíciai ukrán kisebbségre, ezért a lengyel hatóságok megkezdték a veszélyesnek titulált ukránok „pacifikálását”. Ezzel párhuzamosan Józef Beck lengyel külügyminiszter kijelentette, hogy Lengyelország legfontosabb külpolitikai céljának tekinti azt, hogy Kárpátalja Magyarországhoz kerüljön. Ezt olyannyira komolyan gondolta, hogy még a román királlyal, II. Károllyal is leült tárgyalni e kérdésről, és megkísérelte meggyőzni az uralkodót, hogy támogassa a magyar revizionista ügyet.

Józef Beck, Lengyelország külügyminisztere (forrás: en.wikipedia.org)

Ellenségből szövetségesek?

A német–ukrán kapcsolat egy, a történelem során nagyon ritkán látható közeledési folyamatot is beindított, nevezetesen Lengyelország és a Szovjetunió között. Mint ismert, mindkét országban több milliós számú ukrán kisebbség élt, amelyet, abszolút valós veszélyként és elhárítandó fenyegetésként fogott fel mindkét ország vezetése. Egyes lengyel lapok külön örömmel fogadták a két ország közeledését (fátylat terítve az évszázadokon át tartó szembenállásra), több újság pedig hangoztatta, hogy talán ezek után a Harmadik Birodalom is érzékelni fogja, hogy nem érdemes az ukrán kérdést bolygatni.

A fordulat

A lengyel–szovjet közeledés nem hatotta meg különösebben a náci vezetést. Olyannyira nem, hogy a német mellett olasz és japán konzul is érkezett ebbe az elmaradott, hegyvidéki régióba. A helyzetet fokozta, hogy egyes bejelentések szerint fokozatosan nőtt a Kárpátaljára érkező náci ügynökök száma, valamint Huszt városában még egy rádióállomás építésébe is belekezdtek a németek. Mégis 1939. március 14-én a Harmadik Birodalom jóváhagyásával, Magyarország megszállhatta Kárpátalját. Birtokában az eddig ismertetett tényeknek, méltán merülhet fel a kérdés, hogy mégis mi lehetett az oka egy ekkora változásnak. Erre a kérdésre többféle magyarázat is létezik.

Magyarország közigazgatási- és államhatárai Kárpátalja megszállását követően (forrás: hu.wikipedia.org)

A döntés háttere

Geopolitikai értelemben egy zseniális húzásról beszélhetünk, ugyanis ez a lépés a külpolitikában amúgy is (saját ország híján) kis mozgástérrel rendelkező ukránokon kívül mindenkinek kedvezett. Magyarország elérte az ezeréves határokat, amely egy újabb fontos lépést jelentett a revíziós törekvések terén. Lengyelországban az ukrán kérdés veszélye lekerült a napirendről, valamint a lengyel–magyar közös határ is létrejött. Azonban a kelet-közép-európai országok boldoggá tételén túl természetesen komoly érdekek álltak a döntés hátterében.

Az egyik, talán legjelentősebb ok az lehetett, hogy Franciaország felmondta a Szovjetunióval 1935-ben kötött kölcsönös segítségnyújtási szerződését. Amíg a megállapodás élt, Németországnak azzal kellett számolnia, hogyha a két ország bármelyikével szemben háborút indít, a másik jó eséllyel hátba támadja. Ez a faktor azonban a szerződés felmondásával megszűnt, így Németország egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy rögtön a fegyveres konfliktus elején elkerülje a kétfrontos háborút. Ennek tudatában, a Kárpátaljáról való lemondást tekinthetjük egyfajta gesztusnak Hitler részéről Sztálin felé, konkrétabban, hogy nincs semmilyen tervük az ukrán kisebbség felhasználására a Szovjetunió ellen. Egyébként Sztálin, még 1939 elején az SZKP Kongresszusán abszurd és buta koncepciónak nevezte az ukrán Piemontot, valamint Nagy-Britanniát, és Franciaországot vádolta azzal, hogy azért engedték át Csehszlovákiát a német befolyásnak, hogy kiprovokáljanak egy német–szovjet konfliktust. Továbbá hozzátette, hogy kész racionálisan tárgyalni a problémáról Németországgal.

Kárpátalja 1939. márciusi magyar megszállásáról általában a revízió és a lengyel–magyar közös határ létrejötte juthat eszünkbe, pedig nagyhatalmi szempontból ezen esemény fontos alapkövét jelentette a német–szovjet közeledésnek, amely 1939. augusztus 23-án a Molotov–Ribbentrop paktumban teljesedett ki, és amely 1939 szeptemberében elvezetett Lengyelország újbóli felosztásához. A határok megváltozásával pedig egy új állam is szemet vetett Kárpátaljára, ez pedig nem volt más, mint a sztálini Szovjetunió.

Lux Benjámin

Felhasznált irodalom:

Budurowycz, B.B. (1958). The Ukrainian Problem in International Politics, October 1938 to March 1939. Canadian Slavonic Papers, 3(1), pp.59–75.

Fedinec, C. (2010). Az első bécsi döntés – ukrán nézőpontból *. [online] Available at: http://real.mtak.hu/107545/1/azelsobecsiukrannezopontbol.pdf [Accessed 11 Mar. 2022].

Ignác Romsics (2019). Bethlen István: politikai életrajz. Budapest] Helikon.

Kuprii, T., Tymish, L. and Panasiuk, L. (2019). Subcarpathian Ruthenia in conditions of pre-war international crisis of 1938 and territorial encroachments of neighboring states (on regional press materials). Skhid, 0(6(164)), pp.75–82.

Pastor, P. (2004). Hungarian–Soviet diplomatic relations 1935–1941: a failed rapprochement. Europe-Asia Studies, 56(5), pp.731–750.

Pastor, P. (2019). Hungarian And Soviet Efforts To Possess Ruthenia, 1938–1945. The Historian, 81(3), pp.398–425.

Vološin, A. (1935). Carpathian Ruthenia. The Slavonic and East European Review, [online] 13(38), pp.372–378. Available at: https://www.jstor.org/stable/4203006 [Accessed 18 Jan. 2022].

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

2022. október 11–12-én a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Külügyi munkacsoportja Konfliktusok a hidegháborúban címmel online konferenciát tartott, melyen a hazai