„A magyar csoda” – Kincsem, minden idők legsikeresebb hazai versenylova

Kincsemről nagyon sokan, sokféleképpen írtak, meséltek, emlékeztek meg. Nehéz elfogultság nélkül, csak a száraz történelmi tényeket ismertetve írni erről a csodálatos versenylóról. Éppen ezért megkérem a becses olvasókat, nézzék el nekem, hogy a következő sorokban áhítattal és mély elragadtatgatással viseltetve meséljek önöknek arról a csodakancáról, aki minden idők legeredményesebb versenylovaként vonult be nem csak a magyar, hanem az egész világ történetébe. Az elmúlt hetekben, hónapokban volt szerencsém sok-sok gyermeknek mesélni Kincsemről, s azt gondolom, sosem fogom elfelejteni azokat a csillogó szemeket, amelyek kísérték a róla szóló történeteket. Mert Kincsem legendája még így 150 év távlatából is képes magával ragadni az embert.

Kincsem 150 évvel ezelőtt, 1874. március 17-én született, Blaskovich Ernő ménesében, s hogy helyileg hol, arról manapság is vitatkoznak a történészek. Korabeli tudósítások közül a Vadász és Verseny-lap 1874. július 15.-i számában azt az értesítést olvashatjuk, hogy mely csikók születtek abban az évben Blaskovich Ernő úr Tápiószentmártoni ménesében, s köztük van Waternymph és Cambuscan csikója, aki később a Kincsem nevet kapta. Elnevezése körül is több történet látott napvilágot. A legtöbb magyarázat egyezik abban, hogy Ernő egy éves korában nevezte el a csikót, mert ménesében ez így volt szokásban. Kincsem halálakor tudósító Vadász és Verseny-lap 1887. márczius 24.-i számában arról olvashatunk, hogy „Blaskovich Ernő úr nevelése, s Kisbérben született, hol anyja Waternymph akkor éppen farsangolni volt.” (farsangolásnak nevezték a lovak fedeztetését) 1910-ben egy vita kapcsán az említett újság egyik szerkesztője konkretizálni szerette volna ezt a kérdést, s megkérdezte az akkor már öreg és beteg Ernőt Kincsem születésének pontos helyéről, aki már akkor nem emlékezett pontosan, s azt nyilatkozta, hogy úgy emlékszik, Kisbéren született. Fontos e Kincsem történetét tekintve az a momentum, hogy hol született? Kincsemre méltán lehet büszke Tápiószentmárton, Kisbér, Göd, de azt gondolom, hogy leginkább minden magyar ember, településtől függetlenül.

Az angol telivértenyésztés története Európában a 17. századra nyúlik vissza, míg Magyarországon gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós angliai utazásainak köszönhetően, a 19.század első felében vette kezdetét. Széchenyi már 1818-ban írásba foglalta tapasztalatait egy bécsi lapban az angol telivértenyésztésről és lóversenyzésről, majd 1821-ben elkészítette a hazai lóverseny-szabályokat. 1822-ben Wesselényi báró, Sahlender Tamás állatorvos és ménesmestere kíséretében ismét Angliába utazott, s onnan a derbyt követően húsz ló és két csikó vásárlásával tért haza. Az első pesti lóverseny 1827. június 6-án volt, s ezzel tulajdonképpen kezdetét vette hazánkban az angol telivértenyésztés és lóversenyzés. A lótenyésztés fejlesztése érdekében kitűnő intézmények jöttek létre, Széchenyin kívül főként erdélyi főnemesek jártak szorgalmasan Angliába lóállományuk idegen vérrel való felfrissítése miatt. 1830-ban megalapították az Állattenyésztő Társaságot, melyből 1835-ben alakult a Magyar Gazdasági Egyesület két osztállyal, amelyből 1842-ben a lóverseny kivált és Széchenyi elnöklete alatt Pesti Lovar-egyletként folytatta a működését. Az 1848-49-es események a lótenyésztésünk fejlődését csodás módon nem zavarta, a szabadságharc alig okozott törést a tenyésztésben. A kezdeti idők kísérletezéseinek kora nagyjából az 1867-es kiegyezésig tartott, a Batthyány Kázmér gróftól elkobzott kisbéri birtokon, ahol új katonai ménes alapjait vetették meg, a magyar állam tulajdonába került, és kezdetét vette az a majdnem fél évszázados korszak, amelyet a magyar lótenyésztés fénykorának neveznek.

Ebbe a korszakba remekül illeszkedik bele a Blaskovich család története, akiket Dr. Fehér Dezső a „föld és a ló szerelmeseinek” nevezett. A lószeretet és a lótenyésztés természetes volt a Blaskovich családnál, bár Ernő és fivérei úgy nevelkedtek, mint a korabeli arisztokraták gyermekei, azonban, amikor eljött a mezei munkák ideje, a Blaskovich-fiúk is ott voltak a munkákban. Ernő híres volt arról, hogy imádta a természetet és az állatokat, főként a lovakat. Amelyiket szépnek ítélte, attól semennyi pénzért sem vált meg. Apja, Blaskovich Bertalan 1859-ben bekövetkezett halála után, a testvéreivel való birtokosztozáskor nem véletlenül választotta a szentmártoni részt.

Köztudomású volt, hogy a Tápió partján terem a legjobb zab az országban, hatalmas és jó a legelője, valamint régóta neveltek már arrafelé nagyszerű hátas-és használati lovakat. Blaskovich haláláig kitartott amellett, hogy „a telivérnek csak zab, széna és legelő kell.” Élete végéig ragaszkodott ehhez; ugyan meghallgatta a telivérek etetésére tett egyéb javaslatokat, de sosem csinálta másképp, mint ahogyan saját meggyőződése diktálta. 1857-ben lovagolt először versenyen, de sosem rendszeresen. Kincsem hátán egyszer sem versenyzett.

1863-tól kezdett érdeklődni a telivértenyésztés iránt, az első nagy tenyészkancához Waternymph megvásárlásával jutott. A Kincsem előtti időkben is voltak már lovai, akik jelentős eredményeket értek el korabeli megmérettetéseken, azonban az igazi hírnevet Kincsem szerezte meg számára. Waternymph csodás eredményeiről is külön cikk születhetne, azonban itt most a Kincsemet világra hozó titulusban emlékezünk meg róla. Kincsem a második csikója volt, és születésének évében, 1874-ben éppen Blaskovich Ernő fogott bele a budapesti Reáltanoda utcában egy palota építtetésébe. Bár nem valószínű, hogy annak megvalósításához ne lett volna elegendő pénze, mégis ebben az évben lova eladására került sor.

 Az 1874-es leellés után már tíz lova volt, s ez meghaladta anyagi képességeit. Elhatározta, hogy a csikók egy részét eladja. Az eladásra kínált csikók közt ott volt Kincsem is, s amikor a vevők hosszas huzavona és kisebb pocskondiázás után sem tudtak dűlőre jutni, Ernő egyszerűen kivette Kincsemet a felkínált csikók közül, s a másik öt csikót 700 forintért adta el, s így versenyistállójának költsége minimumra csökkent. Kincsem pedig kétnapos séta után, saját „lábon” megérkezett Gödre Hesp Róbert telepére, hogy nem is oly sokára „mint a mesék szárnyas Pegazusa-szálljon a világhír, majd a halhatatlanság felé” – írta Dr. Fehér Dezső.

Robert Hesp egy kis farmer fia volt, aki a yorkshire-i grófságból származott. A korszak egyik legjobb trénerétől tanult, s egész fiatalon került előbb Ausztriába, majd Magyarországra előbb Eszterházy Mihályhoz, majd Batthyány Kázmér grófhoz, a szabadságharc után visszatért ugyan Angliába, de 1868-ban már újra hazánkban élt, Lepsényben kapott állást a Nádasdy grófoknál. Itt kezdet el Hesp a galopplovak idomítását. 1875 újév napján költözött Gödre, s Hesp neve, alakja összefonódott Kincsem legendájával. Sok jó ló került ki Hesp kezei közül, de mindegyikőjüket felülmúlta Kincsem.

A bécsi Sport munkatársai már 1875-ben így írtak róla: „Valamennyi közül az igazi versenyló a Cambuscan után Waternymph-ből nevelt sárga kanca. Mindenben, mindenben csupa kvalitás! Hosszú és mély, száraz, erős, hibátlan lábakon áll – és a gyors munkában nagyon előnyösen mutatkozik. Gondolom nem tévedünk, ha kifejezést adunk nézetünknek, hogy a versenypályán kimagasló szerepet fog játszani.” Az újságírok, mintha jövőbelátón előre vetítették volna azt a diadalmenetet, amelyet a „csodakanca” az elkövetkező négy évben véghez vitt.

1876. június 13–án jelent meg Kincsem először a nyilvánosság előtt a berlini Criterimunban. Itt fényes győzelmet aratott, s ezt két hét múlva megismételte Hannoverben, nyolc napra rá pedig Hamburgban. Három héttel később elvitte a doberani emlékverseny díját, újabb három hét múlva győzött Frankfurtban, majd Baden-Badenben két ellenfelét verte meg két hosszal, s csak ezután lépett magyar pályára, ezt követte Bécs és Prága.

„Ritka jelenség az olyan acélos telivér, amely kétéves korában tíz különböző pályán, meglehetősen gyors egymásutánban, tíz győzelmet arat.” -vélekedett róla Dr. Halász György Telivérek című könyvében.

Az akkori közlekedési és szállítási viszonyok ismeretében valószínűsíthető, hogy Kincsem annak ellenére hozta ezt a kiemelkedő eredményt, hogy a versenyek közötti időben folyton úton volt. Az időszak nagy részét nem megszokott istállójában töltötte, hanem kezdetleges vasúti vagonokban. Feljegyezték róla, hogy ez egyáltalán nem zavarta őt, otthonosan érezte magát ezekben is. A róla terjedő legendák szerint voltak különleges elvárásai, mondhatni „sztárallűrjei”, mégis leginkább az nyer bizonyítást, hogy nagyszerű idegrendszerrel rendelkezett. Hesp József (Robert leszármazottja) úgy nyilatkozott erről, hogy emlékek alapján elmondható, hogy a világ legnyugodtabb versenylova volt, aki a startgépbe lépve is, közvetlenül a verseny előtt, legelészni kezdett.

Az 1877-es évben három országban, kilenc pályán 27 futás és 27 győzelem. Pozsony, Pest, Bécs, Hannover, Hamburg, Baden – Baden, Frankfurt, Sopron, Prága színvonalas versenyein, mindenütt győzelmet aratott.

Általános volt a vélemény, amikor hazatért Gödre a téli pihenőjére, hogy diadalsorozata véget ért. Még a legoptimistább sportemberek is úgy vélekedtek, hogy ezt fokozni képtelenség. Ma már tudjuk, hogy mindez szinte csak „előjáték” volt a további diadalokhoz képest. Az osztrák és német sportlapok azonban mint „téli szenzációt” közölték, hogy Blaskovich Ernőt az angol Morning Post szerkesztője azzal kereste fel, hogy Mr. Tiennes nevében egy kihívást nyújtson át. Mr. Tiennes lova, Placida akkor már több győzelmet tudhatott magáénak Angliában. A kihívás lényege, hogy Kincsem az angliai futamok valamelyikén mérkőzzön meg versenygyőztes angol telivérekkel, köztük Placidával is. Kincsem híre alapján feltételezték ugyan, hogy nem valószínű, hogy bármelyik angol ló le tudná őt győzni, mégis azt gondolták, hogy mivel a táv nagy, s a terep sem a megszokott, Blaskovich nem fogadja majd el a kihívást. Ernő és Hesp bizalma Kincsemben töretlen volt, s így 1878-ban a Goodwood Cup-on a magyar csoda nem csak részt vett, hanem bravúros fölénnyel meg is nyerte azt.

Az előzetes híradások a Vadász és- Versenylap hasábjain, nem jósoltak nagy győzelmet számára, azonban a korabeli angol folyóiratok csodálattal írtak róla: „(…) Csak rá kell nézni, hogy a szakértőt lebilincselje. (…) A győzelem azonban a sok mellékkörülmény figyelembevételével is kizárólag és egyes-egyedül Kincsem-nek, saját magának volt köszönhető. Általában a kanca érdemeinek csökkentésére nem lehet semmit sem kitalálni, (…)”

Ebben az évben 10000 fontos ajánlat is érkezett Blaskovich Ernő számára Kincsem megvásárlására, aki természetesen elutasította az ajánlatot. A Goodwood-kupa után sem egyenes tért haza a „magyar csoda”, Deauville-ben megnyerte a Grand Prix-et, majd Baden-Baden következett.

A baden-badeni futam azonban holtversenyben végződött Kincsem és a szívós mén, Prince Gils I. között. Ernő, bár nagyon szerette a lovát, de sportember volt, a döntetlen eredménybe nem egyezett bele. Rövid pihenőidő után újra rajthoz állt a két versenyló, s a kanca igen könnyedén, öt lóhosszal legyőzte az erős mént. A verseny utáni pillanatokban Kincsem igazi sztár lett. Maria Pavlovna hercegnő és férje, Hermann szász herceg néhány szálat kértek sörényéből, hogy azt majdan antik medalionba foglalhassák, a tiszteletdíjat is a herceg adta át Blaskovichnak főméltóságok körében. Sajnálatos módon a Goodwood-díj az az egyetlen díja a csodás lónak, amely megmaradt, ezt őrzi a Blaskovich Múzeum. A többi díj sorsáról nem tud az utókor. Ezt a díjat a múzeumalapító testvérpár kutatta fel, s szállíttatta a tápiószelei múzeumba 1951-ben.

1878-ban, addigi lovasa, Madden hűtlen lett Kincsemhez, összekülönbözött Blaskovich úrral, s 42 közös győzelem után otthagyta a fehér-kék sapkás Blaskovich színeket. (Fehér-kék volt a Blaskovich istálló színe a versenyeken, melyben a fehér a Tápiószentmártonban lévő kúria fehér falait, a kék szín pedig a birtok feletti határtalan kék eget szimbolizálta.)

1879-es évben Kincsem még 12 versenyen aratott győzelmet – magyarországi, bécsi és németországi futamokon. 1879. október 21-én, Pesten tartotta búcsúját, az ott elnyert Kancadíjjal lezárult diadalútja. Blaskovich Ernő nem tett még ekkor pontot Kincsem pályafutására, azonban további versenyeztetését a ló egészségi állapota már nem engedte. A tulajdonos a Tápiószentmártoni ménesében helyezte el lovát, s a következő időszakban igyekezett Kincsem leszármazottjaiból hozzá fogható versenylovakat nevelni. Öt csikója Budagyöngye, Olyan nincs, Talpra Magyar, Kincs-őr és Kincs, az ő sorsuk már egy másik történetet igényel. Sikerült általuk fenntartani a csodakanca vérvonalát a magyar lótenyésztésben.

1887. március 17-én, egy betegség következtében, életének 14. évébe lépve, születésnapján eltávozott a legenda. Halála megviselte az akkor már gyengélkedő Robert Hespet is, a korabeli magyar és külföldi újságok napokon keresztül cikkeztek róla.

Kincsem emlékét azóta is őrzi az utókor, festmények, szobrok, könyvek, film, sőt egy kisbolygót is elneveztek róla. A Tápiószelei Blaskovich Múzeum alapítói kutatták, s később őrizték a hozzá kapcsolódó relikviákat. Azonban az az olvasó, aki belemélyed Kincsem életének történetébe, óvatosan tegye. A csodakanca még 150 év távlatából is nagy hatással bír az emberre, lebilincseli, elvarázsolja, csodálatától nem tud többé szabadulni. Hihetetlen erővel beleolvad az ember lelkébe, nem egyszerűen csak büszkeséggel tölti el a magyar embert, hanem szeretettel is, másfél évszázad ellenére.

Huszarek Viktória,
múzeumvezető – Blaskovich Múzeum

Felhasznált irodalom:

Vadász és Verseny-lap 1878. augusztus 7. száma

Vadász és- Verseny-lap 1874. július 15. száma

Vadász és Verseny-lap 1887. március 24. száma

Dr. Halász György – Telivérek, Dr.Vajna és Bokor, Budapest, 1944.

Dr. Fehér Dezső – A legendás Kincsem, Székesfehérvár, 2014.

Ripost II. évfolyam 68. szám, 2017. március 22.

Ezt olvastad?

Egy felemás sikerű felzárkózási kísérlet – A bécsi Hofburg Lipót-szárnyának építéstörténete és szerepe az uralkodói reprezentációban

A bécsi Hofburg Lipót-szárnya (németül: Leopoldinischer Trakt der Wiener Hofburg) vitathatatlanul a palotakomplexum legsokoldalúbb épületrészei közé tartozik. Több, mint 350

X