Zálogperek a kora újkori Erdélyben

A zálogjog határozottan nem az a területe a közép- és kora újkori jogtörténetnek, amely hagyományosan különösebb közérdeklődésre tart számot – ellentétben például bizonyos közjogi vagy büntetőjogi kérdésekkel –, sőt a joghallgatók túlnyomó többsége sem dédelgeti kedves emlékként a kapcsolódó vizsgatételt. Mielőtt azonban Werbőczy István szavait emlékezetünkbe idézve („a zálogos birtokjognak nem csak birtokában és uralmában lenni kárhozatos és az üdvösséggel ellenkező dolog, hanem azokról valamit még írni is irtózatosnak látszik”) lelki üdvösségünk biztosítása érdekében inkább félretennénk a témát, hadd hívjam fel a figyelmet a hazai zálogjog két, talán kevéssé nyilvánvaló sajátosságára. Egyrészt tudniillik arra, hogy valószínűleg nem sok olyan ember élt a kora újkorban (társadalmi helyzetre való tekintet nélkül), akinek az élete valamely szakaszában ne lett volna kapcsolata ezzel a jogterülettel, hiszen a királyi főtulajdonjog, az ősiség és a szomszédok joga által egyaránt korlátozott tulajdoni viszonyok között a zálogügyletek kínálták a legkézenfekvőbb készpénzhez jutási lehetőséget, illetve az egyéb vagyoni követelések biztosítására is a zálog volt a legelterjedtebb eszköz. Másrészt pedig arra, hogy éppen ezért a korszak emberének élete bármely pontján akadhatott dolga a zálogjoggal. Már maga a kölcsönfelvételhez vezető szükséghelyzet is változatos okokra vezethető vissza a gyermekek táplálásához szükséges élelem hiányától kezdve a családfő fogságba esése miatt összegyűjtendő váltságdíjon át az elhunyt házastárs eltemettetésének költéségéig. Továbbá ez az intézmény szolgált többek között a leánynegyed biztosítására, ha azt nem tudták a férfi rokonok pénzben kiadni, de az özvegyasszony hitbére kiadásáig szintén zálogképpen tarthatta magánál elhunyt férje javait, sőt ha a perben elmarasztalt fél nem tudta volna a kiszabott bírságot megfizetni, javait zálogképpen foglalták le, és így tovább. A zálogjog tehát a jognak az a területe, amely a mindennapos joggyakorlat, különösen az ezzel kapcsolatos jogviták feltárása révén az egyik leginkább átfogó betekintést nyújthatja a kora újkori ember gondolkodásába (legyen az jobbágy, nemes, vagy bárki más). Éppen ezért e rövid írásban a kora újkori erdélyi zálogpereken keresztül igyekszem betekintést nyújtani a korszak tipikusnak mondható életviszonyaiba.

A zálogjogi jogviszonyok egyik szereplője (alanya) az adós, aki a saját akaratából vagy valamilyen külső kényszer hatására zálogba adott egy dolgot (zálogtárgyat), s ezzel lemondott a dolog használatának, hasznosításának és birtoklásának jogáról a jogviszony másik alanya, a hitelező javára. A hitelező az a személy, aki az adósnak a zálogtárgyért kölcsönt adott, vagy valamilyen más jogcímen követelése állt fenn az adóssal szemben, amelynek visszafizetéséig, illetve teljesítéséig használhatta, hasznosíthatta és birtokolhatta a zálogtárgyat. Annak ellenére, hogy ezáltal látszólag egy egyértelmű jogi helyzet jött létre a felek – illetve harmadik személy és valamely fél között – a jogviszony tartama alatt számos vitás helyzet adódhatott.

Ha a jogviszony szerződéssel jött létre, akkor a jogvita alapjául szolgálhatott rögtön a jogviszony létrejöttéhez kapcsolódóan az ún. praemonitiós kötelezettség elmulasztása. Az adós alapvető kötelezettsége volt ugyanis ősi jószág elzálogosítása esetén az örökösödési joggal bíró rokonok és szomszédok előzetes megintése (praemontio), vagyis az adós köteles volt biztosítani számukra, hogy az ősi vagyonhoz tartozó dolgot bárki mást megelőzően zálogba vehessék, ha akarják és rendelkeznek a szükséges anyagi háttérrel. Ezzel szoros összefüggésben az adóst evictiós kötelezettség (jogszavatosság) is terhelte. Ez tulajdonképpen egy előzetes perbeli kötelezettségvállalás arra vonatkozóan, hogy amennyiben a zálogtárgyat a hitelezőtől bárki peres úton meg kívánta szerezni, akkor az adós köteles volt belépni a perbe a hitelező mellett. Ha azonban erre nem lett volna hajlandó, vagy nem tudta volna a hitelező számára a zálogtárgy birtoklását biztosítani, akkor kárpótolnia kellett a hitelezőt egy másik ugyanolyan értékű vagyontárggyal, amelyet a hitelező szintén a pénze visszafizetéséig birtokolhatott. Ilyen helyzet alakulhatott ki különösen akkor, ha az adós elmulasztotta volna a rokonoknak felkínálni a zálogba vétel lehetőségét, ők pedig bizonyítani tudták, hogy „igaz vérek ahhoz a jószághoz” (vagyis őket is ősi jószágként illeti a zálogtárgy), s a megfelelő pénzösszeget felkínálták a hitelezőnek.

Ha azonban a szerződést nem is támadta meg harmadik fél és a jogviszony létre is jött, a felek között továbbra is számos ponton adódhatott nézeteltérés. Ez adódhatott például a zálogtárgy visszaélésszerű, vagy legalábbis nem szerződésszerű használatából. A hitelező főszabály szerint a zálogtárgyat nem csak birtokolhatta, hanem használhatta és hasznosíthatta is, ezáltal jövedelemre tehetett szert. Erre azért volt szükség, hogy a hitelező gazdaságilag érdekeltté váljon a kölcsönügyletben, hiszen kamatot alapvetően nem szedhetett, azt ugyanis a kánonjog tiltotta (noha az általános kamatszedési tilalom a 17. században megszűnt, s ekkor a kamatszedés lassú, fokozatos elerjedését figyelhetjük meg). Tehát ha a hitelező megművelte az általa zálogba vett szántóföldet (felszántotta, trágyázta, bevetette, a termést learatta), akkor mindezt teljesen jogszerűen tette. A használat és a hasznosítás azonban nem járhatott a zálogtárgy állagának romlásával, vagy az adós érdekeit sértő megváltoztatásával.  Nem lehetett például jó állapotú kerítést lebontani vagy egészséges gyümölcsfát kivágni, de az is az adós érdekeit sértette, ha a hitelező a földet úgymond „egybeszántotta” a saját szomszédos földjével. Ezáltal ugyanis majd a zálog kiváltásakor nehezebben volt meghatározható, hogy hol húzódott a két föld határa. Sőt, ha a kiváltásra csak jóval később került volna sor – márpedig gyakran évtizedek teltek el egy-egy föld zálogba adása és visszaváltása között –, akkor az ilyen helyzet azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az emberi emlékezet összemossa a két területet. Minthogy pedig telekkönyvezés hiányában a földbirtokok közötti határok bizonyítása jellemzően a szomszédok és más falubeliek tanúvallomásai alapján történt, ez végső soron akár magát a kiváltást is meghiúsíthatta. Ilyenkor az adós legfőbb követelése az eredeti állapot helyreállítására irányult, vagyis a földek szemmel látható elkülönítésére, de akár a föld visszaadását is követelhette anélkül, hogy vissza kelljen fizetnie a korábban felvett kölcsönt. Az ilyen konkrét, a mindennapi életviszonyok változatosságából adódó helyzetek megítélésében a bíróságokat nem kötötte sem törvényi előírás, sem a Hármaskönyv vagy a Négyeskönyv rendelkezései. A bírák ítéletüket tehát szabad mérlegelés alapján hozhatták meg az eset körülményeire és különösen a felperes követelésére való tekintettel (ti. arra, hogy az eredeti állapot helyreállítását vagy a földje visszaadását követeli-e).

A legtöbb jogvita mégis a zálogtárgy kiváltásával kapcsolatban merült fel. Ennek a leggyakoribb esete az volt, amikor annak ellenére, hogy az adós vissza kívánta fizetni a kölcsönt, a hitelező nemes egyszerűséggel megtagadta a zálogtárgy visszaadását. Ha ezt megfelelő jogalap nélkül tette, akkor minden egyébként jogszerű igényét elvesztette, s ezután még az általa adott kölcsön visszafizetésére sem tarthatott többé igényt. A felek azonban a zálogszerződés megkötésekor széleskörű autonómiával rendelkeztek a kiváltás feltételeinek meghatározásakor, amelyek teljesítéséig a hitelezőnek joga volt megtagadni a zálogtárgy visszaadását. Kiköthettek határidőt, amely előtt az adós nem válthatta vissza a zálogtárgyat, vagy meghatározhatták, hogy a kiváltás előtt mennyi idővel köteles jelezni az adós a kiváltási szándékát. Előre rendelkezhettek arról is, hogy a hitelező által eszközölt beruházások értékét az adósnak meg kell-e majd térítenie vagy sem. Továbbá azt is feltételül szabhatták, hogy a kölcsön visszafizetésekor a hitelező milyen pénzt köteles elfogadni: kisebb nemesfémtartalmú dutkákat és polturákat is, vagy csak értékálló aranyakat és tallérokat. Bár a szakirodalom hangsúlyozza, hogy a felek csak olyan feltételben állapodhattak meg, amely nem tette irreálisan nehézzé vagy egyenesen lehetetlenné a zálogtárgy kiváltását, ezt az elvet gyakorlatban igencsak rugalmasan kezelték. Rhédey Ferenc és Korda Zsigmond 1665-ben például úgy állapodtak meg, hogy Rhédey a zálogba adott falvakat csak 834 Bethlen István fejedelem képére vert aranyért válthatta ki, amelyekből egy nem egészen két hónapig trónon lévő fejedelemről lévén szó egészen biztosan nem készült sok darab. Klasszikusan semmisnek tekinti a szakirodalom azt a zálogszerződést is, amely 32 évnél hosszabb ideig vonja meg az adóstól a kiváltás jogát, 1654-ből Belső-Szolnok vármegyéből mégis ismerünk 40 és 42 évre kötött, tökéletesen érvényesnek tekinthető szerződéseket is.

A kiváltás kapcsán nem csak az adós, hanem a hitelező is kezdhetett pert, például akkor, ha az adós a hitelezőtől kapott kölcsön visszafizetése nélkül vette vissza a zálogtárgyat. Erre a pénzre ugyanis a hitelező mindaddig jogot formálhatott, amíg a bíróság valamilyen szerződésszegő magatartása miatt esetleg meg nem vonta tőle ezen igénye érvényesítésének lehetőségét. Ha bebizonyosodott, hogy az adós valóban a hitelező érdekeinek sérelmével, a kölcsön visszafizetése nélkül vonta el a zálogtárgyat a hitelezőtől – akár saját maga számára akár más számára, hogy például egy újabb kölcsön felvételekor egy másik hitelezőnek adhassa zálogba –, a bíróság az adós cselekedetét hatalmaskodásként értékelte, és ennek megfelelően büntette. Emellett egyrészt a bíróság kötelezte az adóst az adott zálogtárgy vagy egy hasonló dolog visszaadására, illetve a hitelezőt ért károkra és az elmaradt hasznára is figyelemmel volt, ha a hitelező azok megtérítését is követelte. A jogi gondolkodás komplexitása ezen a téren különösen jól megfigyelhető. Kárként értékelték ugyanis egyrészt azokat a szükséges beruházásokat, amik a zálogtárgy rendeltetésszerű használatához kapcsolódtak, és amelyekből a hitelező az adós cselekedete miatt nem tehetett szert haszonra (például vetőmag, béresek fizetése). Másrészt, ha a hitelező nem ugyanazt a földet kapta vissza, akkor az által eszközölt hasznos beruházásokat is figyelembe vették (kerítés vagy épület javítása vagy építése, faültetés, bozótos kiirtása). Ha pedig ugyanaz a föld került vissza a hitelezőhöz, akkor is kárként tekintettek arra az értékcsökkenésre, ami az adósnak felróhatóan következett be a jogszerűtlen visszavétel óta (például ha a hitelező által épített kerítést az adós lebontotta, vagy az általa ültetett gyümölcsfát az adós kivágta).

További jogvitához vezethetett, ha a felek eltérően emlékeztek magának a kölcsönnek az összegére. Ilyen helyzet állhatott elő például akkor, ha a zálogszerződés megsemmisült vagy sérült volt, vagy esetleg eredendően szóban kötötték (ami ingóság zálogba adása esetén teljesen bevett formának számított, és elképzelhető, hogy a társadalom alsóbb rétegeinek mindennapi joggyakorlatában ingatlanok zálogba adásakor is alkalmazták). Sőt, arra is volt példa, hogy a szerződés magasabb összegről szólt, mint amit a hitelező ténylegesen átadott az adósnak.

Ha a szerződést írásban kötötték – márpedig ingatlan elzálogosításakor főszabály szerint mégiscsak ez volt megfelelő forma –, magának a szerződésnek a sorsa is okot adhatott a felek között jogvitára. A záloglevélnek ugyanis legalább egy példánya a hitelező őrizetében volt, aki ezzel bizonyíthatta, hogy a zálogtárgyat zálog jogcímén birtokolja, és a zálogtárgy kiváltása még nem történt meg. Amikor azonban a kiváltás megtörtént, a hitelezőnek főszabály szerint át kellett adnia a záloglevelet az adósnak, hogy később a hitelező ne állhasson elő vele szemben további követeléssel a még mindig nála lévő záloglevél alapján (bár a 17. század második felére általánossá vált az a gyakorlat is, hogy a szerződés hátuljára vezették rá a zálog kiváltásának tényét). Ha pedig a hitelező még az adós által neki a záloglevél megkeresésére biztosított „türelmi idő” eltelte után sem tudta átadni az iratot, akkor az adós jó eséllyel bíróság elé vitte az ügyet. Ugyanakkor az adós is könnyen alperessé válhatott, ha annak ellenére sem fizette vissza a kölcsönt a hitelezőnek, hogy erre fogadalmat tett, s a hitelező bízva az adós szavában a záloglevelet neki már előzetesen kiadta.

Írásom végén egy konkrét jogesetet – Mohácsy Istvánné és Fiáth Zsigmond perét – részletesebben is be kívánok mutatni, ugyanis ez az eset önmagában is több oldalról világítja meg a zálogügyletek és a velük kapcsolatos jogviták komplexitását. Fiáth Zsigmond még 1624-ben vett zálogba 29 forintért egy birtokrészt Szörény vármegyében Fenti Péterné Simon Annától, amit Simon Anna Mohácsy Istvánnéval osztatlanul birtokolt mint ősi jószágot. Mohácsy Istvánné mint felperes keresete szerint azonban Simon Anna nem kínálta meg őt előzetesen a jószág zálogba vételével, tehát elmulasztotta a praemonitiót, ezért ha most Fiáth Zsigmond mint hitelező és alperes nem veszi fel a pénzt, amit most a bíróság előtt ismét felkínál neki, akkor azt kívánja, hogy veszítse el a jogát a 29 forintra és ennek visszafizetése nélkül kerüljön a birtokrész Mohácsy Istvánné kezébe. Az alperes Fiáth Zsigmond azzal védekezett, hogy azért nem veszi fel a 29 forintot, mert amikor a jószágot zálogba vette, akkor pusztán állt, ő telepített rá jobbágyokat és épített rá épületeket, és a szerződés szerint ezek értékére is jogot formált, amivel a felperes nem kínálta meg. Ezt az igényt a felperes Mohácsy Istvánné azzal hárította el, hogy a jószágot egyébként sem lehetett volna zálogba adni az ő előzetes megintése nélkül, az alperes tehát nem jogosult ezek megtérítésére. Az ügy a vármegye törvényszéke elől Nagy Pál karánsebes-lugosi bán ítélőszékéhez került, ahol az alperes bemutatta az eredeti zálogszerződést, ami nem is 29, hanem 49 forintról szólt, és valóban rögzítette a hitelező jogát a beruházások értékének követelésére. A felperes viszont a szerződés érvénytelenségére hivatkozott, hiszen nem tartalmazta az ekkor már kötelezően alkalmazandónak tekintett „fide mediante” formulát, amely tulajdonképpen a szerződés kiállítóinak esküformulája volt arra vonatkozóan, hogy a szerződésben leírtak megfelelnek a felek előttük kifejezett szerződési akaratának. Sőt, azt is kifogásolta, hogy a szerződést nem az azt ténylegesen kiállító személyek pecsétjeivel látták el. Egyúttal tanúvallatást is végeztetett, amelynek jegyzőkönyvét be is mutatta a bíróság előtt. A kikérdezett tanúk azt vallották, hogy bár a szerződésbe 49 forintos kölcsönösszeget foglaltak bele, a hitelező valójában ebből csak 29 forintot adott át az adósnak. A beruházások értéke kapcsán úgy emlékeztek, hogy a hitelező által betelepített jobbágyokat az adós 40-40 forintért válthatja meg, ennek hiányában pedig a hitelező elköltöztetheti őket a saját birtokaira. Arra pedig egyikük sem emlékszik, hogy a felperest megkínálták volna a jószág zálogba vételével. Mindezeket figyelembe véve, a bán ítélőszéke úgy határozott, hogy az alperes 15 napon belül köteles felvenni a 29 forintos zálogösszeget (tehát csak a ténylegesen átadott kölcsönösszegre jogosult), ha pedig ezt vonakodna megtenni, a pénze visszafizetése nélkül adja át a jószágot a felperesnek. Ami az alperes által eszközölt beruházásokat illeti, mivel a zálogba adás a felperes tudta nélkül és akarata ellenére történt, ezek értékét a felperes nem köteles megtéríteni, viszont az alperes az épületeket a jószágról elhordhatja, és azokat a jobbágyokat, akiket ő telepített oda, elköltöztetheti (a korábban is ott élőket azonban nem).

Bár e rövid cikkben éppen csak felvillantani tudtam a zálogjoggal kapcsolatos rendkívül változatos jogvitákat és a mögöttük húzódó életviszonyok világát, reményeim szerint sikerült érzékeltetnem, hogy a jogtörténeti kérdések akkor is érdemesek lehetnek a 21. századi szemlélő figyelmére, ha nem egy-egy ország alkotmányos berendezkedését világítják meg, vagy nem a bűnügyek terrénumába kalauzolják az olvasót. A hétköznapi emberek hétköznapi problémái, a mi saját mindennapjaink kora újkori tükörképei ugyanis éppen az olyan témákon keresztül válnak kitapinthatóvá és megérthetővé, mint amilyen a zálogjog.

Rácz Balázs Viktor

Levéltári források

ANR Covasna Fond 55 – Familia Vajna din Pava

ANR Covasna Fond 79 – Colecţia Csutak Vilhelm

ANR Harghita Fond 26. Scaunul filial Giurgeu

MNL OL P 311 – Hatfaludy család

MNL OL P 990 – Fiáth család

MNL OL P 1610 – Lázár család

MNL OL P 1868 – Rhédey család

MNL OL R 363 – Székely székek töredékes törvényszéki iratai

MNL OL R 391 – Hunyad megyei gyűjtemény

SZNM K Lsz. 65 886 – Orbaiszéki törvénykezési jegyzőkönyvek (1686–1693)

Kiadott források

A magyarországi törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye I–V. Szerk. Kolosvári Sándor – Óvári Kelemen. (Magyarországi Jogtörténeti Emlékek 1–5.) Bp. 1885–1904.

Gyulafehérvár város jegyzőkönyvei. Gyulafehérvár város városkönyve 1588–1674, Gyulafehérvár város törvénykezési jegyzőkönyvei 1603–1616. Szerk. Kovács András. (Erdélyi Történelmi Adatok VI. 2.) Kolozsvár 1998.

Sepsiszéki cirkálási jegyzőkönyvek (1679–1701). Bev. köz. Rácz Balázs Viktor. Bp. 2023.

Székely oklevéltár I–VIII. Szerk. Szabó Károly – Szádeczky Lajos – Barabás Samu. Kolozsvár 1872–1934.

Székely oklevéltár. Új sorozat I–VIII. Szerk. Demény Lajos – Pataki József – Tüdős S. Kinga. Bukarest–Budapest–Kolozsvár–Marosvásárhely 1983–2006.

Torda vármegye jegyzőkönyvei I–II. Bev. tan. és jegyz. köz. Dáné Veronka. (Erdélyi Történelmi Adatok IX. 1–2..) Kolozsvár 2009–2014

Werbőczy István Hármaskönyve. Szerk. Kolosvári Sándor – Óvári Kelemen. Bp. 1894.

Szakirodalom

Ágoston Péter: A magyar zálogjog története. Bp.1925.

Bodzási Balázs: Zálogjog a feudális magyar jogban. Jog – Állam – Politika 5. (2013) 1. sz. 143–158.

Bónis Péter: A magyar zálogjogi rendszer történeti elemei. In: Studia in honorem István Stipta. Szerk. Balogh Judit et al. Bp. 2017. 80–96.

Homoki-Nagy Mária: A magyar magánjog történetének vázlata 1848-ig. Szeged 2001.

Homoki-Nagy Mária: A magyar szerződési jog fejlődése a késő rendiség korában. Jogtörténeti Szemle (2014–2015) 4–1. sz. 44–50.

Imreh István: A törvényhozó székely falu. Bukarest 1983.

Kovács Krisztián: „Bizonyos és eltávozhatatlan szükségeinktől viseltetvén”. 17–19. századi zálogszerződések a Rádayak levelestárából. Történelmi Szemle 64. (2022) 4. sz. 673–687.

P. Szabó Béla: A Planum Tabulare zálogjoga. Collectio Iuridica Universitatis Debreceniensis 6. (2006) 243–254.

Rácz Balázs Viktor: Zálogszerződésekből eredő jogviták a sepsiszéki cirkálási jegyzőkönyvekben. In: Közösségben közösségért. Tanulmányok Kiss András születésének századik évfordulójára. [Megjelenés alatt]

Ezt olvastad?

Középkori és kora újkori metamorfózisok – A Ceræ 2024. évi első virtuális konferenciája

Április utolsó hetében mind tematikai sokszínűségét, mind technikai megvalósítását tekintve rendkívül izgalmas virtuális konferenciát szervezett a Ceræ, a középkori és

X