Dean Reed és a Vértestvérek – vörös ballada a sájen indiánokról

Harmincöt éve, június 13-án halt meg Dean Reed amerikai színész, aki 1973-ban költözött a Német Demokratikus Köztársaságba, és haláláig ünnepelt sztárnak számított a vasfüggöny keleti oldalán. A „vörös Elvis” néven emlegetett Reed nemcsak a nemzetközi baloldal mártírjának tekintett Salvador Allendét dicsérte, hanem Honeckert is, sőt nyílt levélben kritizálta Szolzsenyicint, valamint védelmébe vette a szovjetek afganisztáni intervencióját. A propagandista szerep és a magánéleti problémák miatt azonban lassan elfogyott a levegő Reed körül, aki 1986. június 13-án öngyilkos lett. Halálának motivációja máig okot ad találgatásokra.


Dean Reed egyik CD borítója (Forrás: bearfamilyrecords)

A propagandista és vörös showman szerepkör mellett Reed színészi képessége elhalványodott, noha több mint húsz filmben, köztük sok italo–, vagy ismertebb nevén spagettiwesternben és keletnémet ún. vörös westernben szerepelt. Ezek közül témájával az 1975-ös Vértestvérek emelkedik ki, amely egy sokszor földolgozott észak-amerikai tragédiát, a sájen (vagy csejen) indiánok sorsát mutatta be egy fehér dezertőr történetén keresztül. A történet hőse, a fehér Harmónika, aki ragadványnevét kedvenc hangszeréről kapta, a film elején úgy veti földre az amerikai zászlót, mint ahogyan a Harmónikát alakító Dean Reed szakított az Egyesült Államokkal, tiltakozásul annak politikája miatt. Éppúgy hűtlen lesz a lobogóhoz (de hű saját elveihez), ahogyan a vasfüggöny túloldalára dezertáló színész-showman.

Berkesi Ildikó A westernről szóló monográfiájában azt írja, hogy a western „újra meg újra átírja Amerika történelmét, mégpedig úgy, hogy a jelen feszültségeit tükrözze a múlt ürügyén. Egyszóval, a western a mítosszá emelt történelmi múlttal értelmezi a mindenkori jelent.” (Berkesi Ildikó: A western. Bp., 1986. 19–20.)

Keletnémet rajongók fogadják Reedet a reptéren, 1978 (Forrás: german-way.com)

A western (és ebbe a körbe sorolhatjuk az észak-amerikai westernen kívül a műfaj európai, ázsiai stb. darabjait) egy képzelt észak-amerikai térben játszódik, amely azonban éppen attól realisztikus, hogy külsőségei (a préri, a kisváros, a kocsma stb.) és szereplői (a cowboy, a seriff, a „rosszember”, az indián) valóságon alapulnak. A fikcionalizált és populáris vadnyugat mindig alkalmas volt arra, hogy az amerikai politika és társadalom allegóriájaként szolgáljon.

A vadnyugati banditák és a mindig a keleti partról érkező vadkapitalisták – vasútkirályok, marhabárók, bankárok, nagykereskedők – mellett az indián figurája testesítette meg a független szellemű telepesek és farmerek életére, vagyonára és függetlenségére törő potenciális veszélyforrást. Míg a bandita a civilizáción belüli morális nihilizmus, a vadkapitalista pedig a túlcivilizáltság, az indián a civilizálatlanság jelképe lett (a rabszolgatartó déli is olykor ellenség, legalábbis azokban a westernekben, amelyek a polgárháború idején, vagy afro-western miliőben játszódnak, s időnként Mexikó is, mint egyszerre katonai rivális és zsákmány az amerikaiak számára).

A korai, klasszikus westernek logikája szerint az indián olyan, mint a „vadon”: le kell igázni. Az indián allegóriája volt a határvidék veszélyének, a legyőzendő természetnek és a vadságnak. Az észak-amerikai westernek lassan mozdultak el ettől a primitív, arctalan ábrázolástól. Az indiánkép fokozatosan finomodott: előbb az indiánt úgy mutatták be, mint a civilizáció áldozatát (akinek a bukása sajnálatos, de elkerülhetetlen), majd az 1960-as évektől, párhuzamosan a polgárjogi mozgalmak erősödésével, a vietnami háború miatti tiltakozással, valamint a zöld mozgalom színre lépésével, az indián mindinkább hőssé magasztosul. Az 1960-as évek végétől egyre gyakoribb, hogy az indián fizikai és erkölcsi fölénybe kerül a fehérekkel szemben (pl. Száz puska, A hallgatag ember, A kék katona, Billy Jack), majd megjelennek olyan filmek, amelyekben már egyértelmű az indián erkölcsi felsőbbrendűsége (Kis Nagy Ember, Farkasokkal táncoló).

Részlet a Farkasokkal táncoló című filmből (Forrás: hetediksor.hu)

Európában az indiánkép tematizálása másként alakult. A kontinensen a felvilágosodás és a romantika hatására a „nemes vadember” befolyásolta az indiánokról való elképzelést, gondoljunk Voltaire, Rousseau, Chateaubriand műveire. A 20. században a szocialista rendszerekben ehhez társult még az amerikai / nyugati imperializmus elítélése. Az amerikai őslakosság ellen folytatott több évszázados hódítás jó lehetőséget nyújtott az imperializmus elleni kritikára.

Az 1960-as években a kettéosztott Németország mindkét részén virágkorát élte az indiánkultusz. Míg a vasfüggöny nyugati oldalán a Lex Barker és Pierre Brice főszereplésével készült Karl May-adaptációk sora készült el, keleten a historikusság igényével az indián népek önvédelmi harcaira helyeződött a hangsúly. A nyugati filmek elandalító romantikussága és apolitikussága helyett a realisztikus szándék és a Nyugat-bírálat dominált a keletnémet westernekben. A jugoszláv Gojko Mitic volt az NDK első indiánsztárja. A keletnémet rendezők megidézték a filmvásznon az indián népek olyan 19. századi héroszait, mint a sziú Fékevesztett Ló és Ülő Bika, vagy a szeminol Osceola. 1975-ben pedig az akkor már két éve az NDK-ban élő Dean Reed főszereplésével elkészült a Vértestvérek.


Harmónika fogságban (Forrás: eastgermancinema.com)

A Vértestvérek fő történetszála révén rokonítható, párhuzamba állítható két amerikai westernnel, a Kis Nagy Emberrel és a Farkasokkal táncolóval. Tulajdonképpen együtt akár egy trilógiát is alkothatnának, közös történetszáluk révén. Mindhárom filmben egy-egy fehér, angolszász dezertőr vagy renegát csatlakozik az indiánokhoz: a Kis Nagy Emberben és a Vértestvérekben a sájenekhez, a Farkasokkal táncolóban a sziúkhoz. Mindhárom filmben a fehér hős indián (vagy indiánok között nevelkedett fehér) feleséget kap. Eleinte gyanakvás veszi körül őket, az előzmények ismeretében joggal. Mindig akad egy-egy idős férfi, aki védelmébe veszi a hőst, segíti az integrációt az indiánok közé, hasonló módon, ahogyan a Nils Holgersson csodálatos utazásában a vezérlúd, Tornyosfellegeki Akka támogatja a manóvá varázsolt (s ilyen módon, az indiánfilmek logikájához hasonlóan, szintén a civilizációból a „vadonba” került) Nilset. A pártfogó, legyen bár a neve Vén Bőrvadász, Szürke Szarvas vagy Szökdécselő Madár és Tíz Medve, azzal a szándékkal támogatja az idegent, hogy legyen valaki, aki képes közvetíteni a fehérek és a saját népe között. Mindig van egy (hogy az analógiát folytassuk) a Nils Holgersson Gunneréhez hasonló harcos, aki bizalmatlan a fehér hőssel szemben, kételkedik annak jó szándékaiban, de idővel baráttá vagy legalábbis a hős irányában semlegessé válik: Ilyen Fiatal Medve, Kőszikla és Szélfútta Haj.

Ám a külvilág nem méltányolja a diplomáciai igyekezetet. Nem marad el a végső összecsapás sem, ahol a fehér hős az indiánok oldalán harcol. Azzal, hogy egykori honfitársainak vérét ontja, az utolsó szimbolikus szálat is elszakítja, amely még a régi világához köti. Érzelmileg indiánná válása immár befejezett tény. Az akkulturáció a Kis Nagy Emberben és a Farkasokkal táncolóban ténylegesen is megtörténik: a hős felveszi az indiánok ruházatát. A Vértestvérek végső harcában, ahol a sájenek Kőszikla és Harmónika vezetésével kiszabadítják a foglyokat, Harmónika a saját ruháját viseli. Ez talán még jobban kidomborítja indiánbarátságát: hiszen így nem olvad be az indiánok közé, megmarad picit különállása, de éppen azáltal hiteles az indiánok miatti kiállása, hogy valami megmarad régi életéből.


A Sand Creek-i mészárlás egy jelenete. Howling Wolf ábrázolása.
(Forrás: wikipedia)

A történet elején valós eseményt láthatunk: John M. Chivington ezredes önkéntesekből álló serege rajtaüt Fekete Üst sájen főnök táborán. Az 1864. november 29-i Sand Creek-i mészárlást még tragikusabbá tette, hogy a sájen főnök megnyugtatta a sájeneket: az amerikai zászló lobog a sátra tetején, a béke jeleként, és ezért nem eshet bántódásuk. 150 ember esett áldozatul az öldöklésnek, köztük a nők és gyermekek voltak többségben. Ez a vérontás az indiánháborúk újabb hullámát váltotta ki. A filmben a fiatal sájen harcos, Kőszikla beszél a Sand Creek-i mészárlásról, amikor amellett érvel, hogy a fehér foglyot ki kell végezni.

Harmónika, a fiatal közkatona megundorodik a vérontástól. Ő a zászlótartó, amikor Chivington serege megtámadja Fekete Üst táborát. Haragjában eltöri a zászlórudat, és a földre dobja. Werner W. Wallroth rendező kissé szájbarágós allegóriát von az amerikai zászló körül. A zászló földre hullásával kezdődik és fejeződik be a film: elején Harmónika önként dobja el a zászlót, a film utolsó jelenetében pedig a foglyok kiszabadításakor a sájenek által lelőtt és földre hulló zászlótartót láthatunk, akinek zuhanását Wallroth lassítással teszi drámaivá.

A zászló elvesztése minden korban és minden hadseregben óriási szégyennek számított. Nem csoda, hogy Harmónikát gyanakvás veszi körül a seregben. Két társával dezertál, kihasználva, hogy egy indiántámadás alkalmával az erőd lovai őrizetlenek. A három katonaszökevény helyzete rosszra fordul, amikor egyikük, Kövér Fred rátámad egy sájen lányra, hogy megerőszakolja. A sájenek bosszúja elől menekülnek, de Kövér Fredet megölik az indiánok, Harmónikát pedig elfogják. Szürke Szarvas főnök párviadalra ítéli a foglyot. Harmónika nem hajlandó megölni a fanatikusan fehérellenes harcost, Kősziklát. A bölcs főnök úgy határoz, hogy megkíméli az idegen életét.

Harmónika és Őzgida (Forrás: eastgermancinema.com)

Harmónika és Kőszikla húga, Őzgida között lassan szerelem szövődik. A bájos indián lány iránti vonzalom eggyel több ok, hogy a dezertőr ne akarjon visszatérni a fehérek világába. Sőt, Harmónika érdeklődéssel fordul az indiánok élete és szokásai felé. Harmónika megpróbálkozik az íjászattal, rögtön azután, hogy Szürke Szarvas szabadon engedi. Az íjászat nem sikerül, ami Kősziklát gúnyos szavakra indítja: „mire megy a fehér ember puskapor és lőfegyver nélkül?” Kőszikla hajlandó hozzáadni a húgát Harmónikához, sőt még egy lovat is ad ráadásként. A házasság jó alkalom, hogy a film kis néprajzi betétként ismertesse a sájen házassági szokásokat, például a vőlegény tipijének (sátrának) festését. Ellentétben a Farkasokkal táncolóval, elmarad a hosszú akkulturációs folyamat, nevelés, amely realisztikussá teszi a fehér férfi beilleszkedését. Leszámítva a fegyverhasználatot és a házassági szokásokat, valamint egy nyelvi botlást, nem látjuk az erőfeszítéseket, amelyeket a főhős tesz, hogy integrálódjon az indiánok közé.

Harmónika és Őzgida mesebelinek ábrázolt boldogsága nem tart sokáig. Egy vadászat alkalmával, amikor a felnőtt férfiak távol vannak, katonák megtámadják a tábort, és megölik a nőket és gyerekeket. Harmónika követi a felesége gyilkosának tartott Bill Simmonst, de képtelen megölni, mikor látja annak feleségét és gyerekeit. Csavargóként járja az ivókat, nyekeregtetve harmónikáját. Mikor híre megy, hogy indiánok között élt, az újságírók lerohanják, hogy kiszedjék belőle, miként maradt életben a „vademberek” között. Harmónika felháborodottan vágja az arcukba, hogy „ti vagytok a vadak, meggyilkoltátok a feleségemet, a gyermeket, a legjobb barátaimat”. Ezzel jelképesen deklarálja önkéntes száműzöttségbe vonulását a fehérek világából. Váratlanul ismét találkozik Kősziklával, és megszökteti a fogoly harcost. Nem tudjuk, mi lesz Harmónika sorsa, hiszen az utolsó jelenet azzal ér véget, hogy vállvetve harcol sájen barátaival a hadsereg ellen. Bár a film indián győzelemmel ér véget, nem kétséges, hogy Harmónika előbb-utóbb hősi halált hal új népéért.


Gyász (Forrás: eastgermancinema.com)

A Vértestvérek nyíltan politizáló kalandfilm. Ebben a filmben már egyetlen olyan fehér embert sem láthatunk – a főhősön kívül –, aki a legcsekélyebb mértékben kiváltaná a néző szimpátiáját. A keletnémet westernekhez képest újdonság ez, hiszen korábban mindig akadt legalább egy-két olyan fehér, aki nem lépett ki a saját világából, de támogatta az indiánokat (a nyugatnémet westernekben pedig a fehér pozitív szereplők tábora elég széles).

A skalpvadász Bill Simmons, a szenzációhajhász újságíró, Harmónika dezertőr társai egyformán haszonélvezői az indiánok elleni hadjáratnak. A sájen lehetett a film értelmezésétől függően az amerikai baloldal, a munkásosztály, a harmadik világ, a vietnami és latin-amerikai függetlenségi mozgalmak allegóriája. Dean Reed ezzel a filmmel szimbolikusan (és a filmben ténylegesen is) szakított az amerikai zászlóval – és az amerikai birodalmi politikával. Egyúttal szándéka szerint hitet tett amellett, hogy a fegyvertelenek és ártatlanok oldalán áll. Sajnos Reed nem tudott következetes maradni, hiszen míg elítélte a vietnami háborút és az amerikai asszisztálás mellett végrehajtott 1973-as chilei puccsot, Salvador Allende megölését, képes volt megvédeni a szovjetek afganisztáni bevonulását. Egyik imperializmus bírálata elvitte odáig, hogy egy másik imperializmus igájába hajtsa a fejét. Ma jobbára a szocialista rendszer miatti kiállása miatt emlékeznek rá, nem színészként. Holott míg politikai hitvallása, Honecker iránti kínos laudációja fölött eljárt az idő, a Vértestvérek általános emberi, erkölcsi mondanivalója – lefosztva róla a korhangulatot – örök érvényű.

Paár Ádám

Ezt olvastad?

A három császári sas, az osztrák, a német és az orosz együttműködése az 1878. évi berlini rendezés következtében mélypontra került.