A három császár szövetségének 1881-es megújítása

A három császári sas, az osztrák, a német és az orosz együttműködése az 1878. évi berlini rendezés következtében mélypontra került. Az osztrák-magyar és az orosz érdekek egymásnak feszülése szétrobbantotta Bismarck remekművét, a három császár szövetségét. A német kancellár szövetségi hálója darabokra hullott. Hogyan hozta létre Bismarck az új szövetségi rendszerét? Mi volt a kettős szövetség? Hogyan jött létre újból a három császár szövetsége? Az ún. második három császár szövetségének aláírásának 140. évfordulóján ezekre a kérdésekre keresem a választ.

1866-ban Königgrätznél a Habsburg Birodalom vereséget szenvedett Poroszországtól, ennek következtében kiszorult a német egységért vívott harcból. A birodalom nem rendelkezett elegendő erőforrással az Európán kívüli területszerzésre, így Ausztria-Magyarország expanziós törekvéseinek fókuszába a Balkán került. Bécs, Pétervár és Konstantinápoly számára a térség kiemelt fontossággal bírt gazdasági, politikai és biztonságpolitikai szempontból. A 19. század második felében a nagyhatalmi törekvések, a balkáni nemzeti mozgalmak és a Porta folyamatos gyengülése indukálta 1875-ben az ún. nagy keleti válságot, majd az 1877–1878-as orosz­–török háborút. A konfliktust lezáró San Stefanó-i béke Oroszországot túlzottan megerősítette a térségben, ami sértette az Osztrák-Magyar Monarchia és az Egyesült Királyság érdekeit. Bécs és London kezdeményezésére, Otto von Bismarck német kancellár elnökletével 1878 nyarán Berlinben rendezték a térség sorsát. A kongresszus elismerte Szerbia, Montenegró és Románia függetlenségét. Az orosz támogatással létrejött Bolgár Fejedelemség területét mérsékelték. Kelet-Rumélia speciális helyzetbe került, ugyanis félautonóm státuszt kapott, irányítását a Porta által kinevezett keresztény kormányzó látta el. A berlini rendezés geopolitikai aspektusa Ausztria-Magyarországnak kedvezett. A rendezés nem rögzítette a félsziget érdekszféra felosztását, hallgatólagosan Bécs kapta a Balkán nyugati, míg Pétervár a keleti részét. A Monarchia szatellit-államává vált Szerbia és Románia, mindemellett jogot nyert Bosznia, Hercegovina és a Novipazári Szandzsák okkupációjára.

A Balkán-félsziget területi változásai 1856 és 1878 között. (Forrás: hu.wikipedia.org)

Oroszország a berlini kongresszus után

A berlini kongresszus passzusai csalódottságot keltettek az orosz közvéleményben. A pánszláv körök támogatták az Oszmán Birodalom elleni háborút, azonban az emberveszteséggel és a hatalmas pénzügyi kiadással szemben nem éreztek nyereséget. Mindazonáltal a birodalomhoz csatolták Dél-Besszarábiát, Batumit, Karszt és Ardahant. Ennek ellenére a pánszlávok elfogadhatatlannak tartották, hogy szláv etnikumú területek a Monarchia érdekszférájába kerültek. Igaz, Oroszország ekkor még nem érzékelte, de számára a háború pozitív eredményének tekinthető, hogy a Porta olyannyira meggyengült, hogy többé katonailag nem jelentett fenyegetést számára. A közvélemény Oroszország „megalázását” Angliának és Ausztria-Magyarországnak tulajdonította, azonban az orosz sajtó intrikáinak középpontjába Otto von Bismarck került, aki nézetük szerint a Monarchiának adta a háború „gyümölcseit”. Valójában Bismarck csak egy kérdéskörben nem támogatta az orosz törekvéseket. A brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli, a kongresszusról való távozással fenyegetőzött, amennyiben a Bulgáriába vezető hegyi hágók nem a Porta fennhatósága alá kerülnek, Bismarck pedig Disraelinek engedett. Kétségtelen, hogy II. Sándor orosz cár (1855–1881) sem volt elégedett a berlini rendezéssel, de közel sem osztotta a sajtó és a pánszlávok nézetét. Henry Kissinger szerint Oroszországban nem az eltúlzott céljaikat, hanem az európai összefogást hibáztatták. A kapcsolatok elhidegülését determinálta, hogy Németország Bécs és London törekvéseit támogatta a berlini kongresszus végső döntéseit konstruáló bizottságokban. A diplomáciai sérelmeken túl Németország az olcsó amerikai gabonával szemben protekcionista védővámokhoz nyúlt, ami kedvezőtlenül érintette az orosz gazdaságot.

II. Sándor orosz cár (1855–1881). (Forrás: hu.wikipedia.org)

Alekszandr Mihajlovics Gorcsakov orosz külügyminiszter 1878-ban már elmúlt 80 éves, betegségei miatt nem tudta miniszteri feladatait ellátni, azonban a cár az iránta érzett tiszteletből nem mozdította őt el. Lényegében 1878 után (hivatalosan csak 1882-től) Nyikolaj Karlovics Giers állt a MID (Minyisztyersztvo Inosztrannih Gyel – Orosz Külügyminisztérium) élén. Giers tapasztalt diplomataként tudta, hogy egy katonailag és gazdaságilag kimerült országnak békére van szüksége a belpolitikai konszolidációhoz. Ennek megfelelően Giers politikájának sarokköve az európai béke és a szorosok biztosítása lett. A pánszlávok és a társadalom jelentős része nem osztotta Giers politikáját, főként svéd, protestáns származása miatt, amit germanofil beállítottsága csak fokozott. 1878 után a MID vezetése három fő irányelvet fogalmazott meg: szövetségesek keresése, a szorosok biztosítása és a bulgáriai pozíció védelme. Charles Jelavich szerint Oroszországnak nagy előnyt jelentett a balkáni szláv lakosság, ami Oroszország „természetes” kötöttségeit jelentette a Balkánon, míg a Monarchia csak diplomáciájában és katonai erejében bízhatott. Geopolitikai szempontból ehhez jelentett kiváló hátországot Bulgária, amely a szorosokhoz és a balkáni szlávokhoz is közel helyezkedett el. A balkáni törekvések másik mozgatóját a szláv népek felszabadítása jelentette az idegen elnyomók uralma alól.

Nyikolaj Karlovics Giers orosz külügyminiszter (1878/1882–1895). (Forrás: it.wikipedia.org)

A kettős szövetség: Andrássy utoljára Európa színpadán

Az orosz sajtó hadjáratot indított Bismarck ellen, amit fokozott az orosz hadsereg felvonulása a közös határszakaszokon. A német kancellárt nem foglalkoztatta a Balkán, csupán közvetítőként, az európai békét szerette volna megteremteni. Bismarck az orosz támadástól sem tartott, sokkal inkább egy francia–osztrák–orosz szövetségtől, s egy háromfrontos háborútól. Bismarck ráeszmélt, hogy a németellenes szövetségi rendszerek létrejöttét aktív politikával kerülheti el, így 1878 után megindult az egymást átfedő szövetségi rendszerek létrehozása, amelynek első állomása az ún. kettős szövetség lett.

A Monarchia szemszögéből sikeres berlini kongresszus után gróf Andrássy Gyula napjai meg voltak számlálva a Ballhausplatzon. Diószegi István szerint Andrássy saját maga döntötte el távozását már a kongresszus után. A berlini rendezés Ciszlajtániában és Magyarországon is belpolitikai krízist eredményezett. Az 1878. évi delegációs ülésen vita alakult ki az okkupált tartományok közjogi státuszáról, valamint Eduard Taaffe miniszterelnöksége konzervatív fordulatot hozott, egy ilyen politikai atmoszférában a grófnak nem volt maradása. 1879 első hónapjaiban Ferenc József (1848–1916) elfogadta Andrássy felmentési kérelmét, akinek a személye garanciát jelentett a németbarát politikára, így Bismarck nem üdvözölte távozását. A kancellár szeme előtt egy esetleges francia–orosz–osztrák szövetség víziója jelent meg, félelme pedig nem volt alaptalan. Egyfelől a Burg konzervatív körei ruszofil politikát folytattak, másfelől még nem lehetett tudni, hogy ki lesz Andrássy utódja.

Gróf Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter (1871–1879). (Forrás: en.wikipedia.org)

1879. augusztus elején Bismarck jelezte találkozási szándékát Andrássy felé, aki az új külügyér megnevezéséig jegelte a találkozót, nehogy Bismarck akaratának tulajdonítsák az új miniszter személyét. 1879. augusztus 15-én I. Vilmos levelet kapott unokaöccsétől, II. Sándortól. A cár sérelmezte a balkánügyi bizottság tagjainak tevékenységét, valamint Bismarckot azzal vádolta, hogy Oroszországot a Monarchia javára károsítja. Ugyanakkor a cár a diplomáciai kurzusváltást el akarta kerülni, s így fejezte be levelét: „Oltalmazzon bennünket ettől az Isten és világosítsa meg az Ön lelkét”[1]. Bismarckot mélységesen felháborította a levél, de hozzátette, hogy II. Sándor csak rossz tanácsadói okán írhatta levelét. A kancellár szerint az 1870–1871-es francia–porosz háború idején tanúsított orosz semlegességet viszonozta 1878-ban, amikor nem engedte Ausztria-Magyarországot háborúba Oroszország ellen, valamint cáfolta, hogy oroszellenes instrukciókat adott. 1879-ig Bismarck sokkal inkább bízott Pétervárban, mint Bécsben, de az események megváltoztatták a véleményét.

1879. augusztus végén Andrássy és Bismarck Gasteinben találkozott. Andrássy egy oroszellenes szövetségre partner volt, de a véd- és dacszövetséget nem tartotta sajátjának. I. Vilmos hallani sem akart arról, hogy unokaöccse ellen kössön szövetséget. A német császárt aggályok gyötörték, az orosz szövetséget „szent örökségnek” tartotta, amit nem volt hajlandó megtagadni. 1879. szeptember 3-án a német és orosz uralkodó Alexandrovóban találkozott, ahol kifejezték egymásnak a béke és a jó kapcsolatok iránti elköteleződést. Bismarcknak e szavak kevésnek bizonyultak, ő mindenképpen osztrák szövetséget kívánt kötni, olyannyira, hogy I. Vilmos tartózkodó magatartására még lemondással is fenyegetőzött. 1879. szeptember 17-én Otto zu Stolberg alkancellárnak sikerült elérnie, hogy amennyiben Oroszország mint ellenség, és egy esetleges támadó hadjárat támogatása nem szerepel a szövetségben, akkor I. Vilmos elfogadja Bismarck alkotását. Andrássyt arról informálták, hogy Pétervár Párizsban puhatolózik, de ezzel párhuzamosan II. Sándor békés törekvésekről tájékoztatta Bécset. A kialakult helyzet gyanús volt Andrássynak, aki a paktum mihamarabbi megkötését kezdeményezte. A tárgyalások gyorsítására Bismarck 1879. szeptember végén Bécsbe érkezett, de Andrássy – I. Vilmos ajánlatára válaszul – mindenképpen rögzíteni akarta a szövetség oroszellenes jellegét. A német császár már azzal is megelégedett volna, ha a védelmi szövetség „általános” jelleget nyer, de Andrássy nem kívánt olyan szövetséget, amiben Franciaország ellen kötelezettséget kell vállalnia, ugyanis Andrássy szerint ez tető alá hozna egy francia–orosz paktumot. Bismarck elfogadta Andrássy érvelését, de I. Vilmos nem. Nem véletlen, hogy Bismarck egyszer kijelentette, hogy I. Vilmos több ellenállást tanúsított, mint bármely más hatalom. Azonban I. Vilmost a kétfrontos – francia és orosz – háború veszélye, valamint az a tény, hogy Bismarckot támogatta a teljes minisztérium, meggyőzte. Egy anekdota szerint Bismarck olyannyira meg akarta kötni a szövetséget, hogy a következő beszélgetés zajlott le közte és Andrássy között:

Fogadja el – így kiáltott állítólag a kancellár emelt hangon, fenyegető arccal – az én javaslatomat. Én jót ajánlok Önnek, mert különben…különben…el kell fogadnom az Önét![2]

1879. október 7-én Bécsben Heinrich Reuß bécsi német nagykövet és Andrássy Gyula leköszönő osztrák-magyar külügyminiszter aláírta a szerződést. A paktum alapvetően defenzív jellegű volt: amennyiben az egyik aláírót orosz támadás éri, akkor a másiknak katonai segítséget kell nyújtania. Ha az agresszornak segít Pétervár, akkor is életbe lép a kölcsönös katonai támogatás. A titkos szerződést 5 évre kötötték.

Otto von Bismarck német kancellár (1871–1890). (Forrás: loc.gov)

A három császár szövetségének felújítása

A német–osztrák tárgyalások idején az orosz külügy a diplomáciai elszigetelődés küszöbén érezte magát. Pétervár félelmét fokozta, hogy Anglia kedvező magatartást ígért Bismarcknak egy esetleges német–orosz háborúban. A kancellár lépéseivel lényegében provokálni kívánta Oroszországot, s visszatéríteni a három császár politika útjára. London nem kívánta tiszteletben tartani az 1841-es londoni szerződést a tengerszorosok zártságáról, vagyis egy esetleges közép-ázsiai angol–orosz konfliktus esetén a brit flotta behajózhatott volna a Fekete-tengerre.

Az oroszországi németellenes közhangulat nem csillapodott, mindazonáltal az orosz külügy a nemzetközi politika aktuális aspektusai alapján a Berlinnel való „kiegyezést” látta járható útnak. London és Pétervár ellentétei a szorosoknál és Afganisztánban mutatkoztak meg, annak ellenére, hogy az 1880-as angliai választáson a ruszofil és törökellenes William Gladstone győzött. Nem mondhatjuk, hogy a brit–osztrák viszony megromlott, de Disraeli kabinetjével ellentétben a szövetségnek már nem volt reális esélye. Földrajzi szempontból Franciaország messze volt, s a köztársaságnak nem volt kellő potenciálja a segítséghez. Olaszország sem rendelkezett megfelelő erőforrásokkal, az osztrák–orosz és az angol–orosz ellentétek pedig nem determináltak egyezséget. A MID vezetői osztották a német szövetség gondolatát, de a távlati célokban nem értettek egyet. Pjotr Alekszandrovics Szaburov az európai békét egy intenzívebb ázsiai politikára akarta cserélni, míg Dmitrij Alekszejevics Miljutyin hadügyminiszter és Giers mindkét kontinensen a béke híve maradt, utóbbit támogatta a cár is. A német „kiegyezéssel” egy oroszellenes szövetségi rendszer létrejöttének megakadályozását és a szorosok biztosítását kívánták elérni Pétervárott.

Dmitrij Alekszejevics Miljutyin orosz hadügyminiszter (1861–1881). (Forrás: ru.wikipedia.org)

A kettős szövetség hasábjain alig száradt meg a tinta, amikor 1880 februárjában Szaburov, az új berlini orosz követ Bismarck ajtaján egyezmény-tervezettel kopogtatott. Oroszország semlegességet ígért egy nyugati támadás esetére, ha Berlin rögzíti a tengerszorosok zártságának elvét. Bismarck kedvezőnek találta a közeledést, de kijelentette, a szövetséghez Bécsen keresztül vezet az út.

Andrássy utódja, Heinrich Haymerle, kezdetben követte elődje politikáját, s elzárkózott az orosz szövetségtől. Álláspontját nem tudta sokáig érvényesíteni, ugyanis az osztrák konzervatívok jól látták, hogy Bécs balkáni pozícióit csak a Pétervárral való megegyezéssel szavatolhatják. 1880 februárjára Bismarck elérte, hogy Haymerle nyisson Oroszország felé és csökkentse angol orientációját.

A tárgyalások 1880 szeptembere és 1881 júniusa között folytak.[3] Haymerle 1880. szeptember 4–5-én Friedrichsruhban tett látogatást Bismarcknál, ahol kifejezte tárgyalási hajlandóságát, de hozzátette, a tényleges tárgyalásokat csak Ferenc József hozzájárulásával kezdheti meg. A következő hónapokban a közvetítő szerepét Bismarck töltötte be, Haymerlével személyesen már nem érintkeztek. Utóbbi sérelmezte, hogy csak diplomatákon keresztül informálódhatott és léphetett interakcióba partnereivel. Bismarck a tárgyalások során kettős arcát mutatta. Egyfelől az októberi szerződés erősségét hangsúlyozta Bécsnek, másfelől egy osztrák–orosz háborúban a német érdeknek megfelelő reakciót ígért Szaburovnak.

Pjotr Alekszandrovics Szaburov orosz diplomata, 1879 és 1884 között berlini orosz nagykövet. (Forrás: ru.wikipedia.org)

Az orosz és osztrák érdekek összehangolása nagyon lassan hajózott közös vizekre. A tárgyalások során több szerződéstervezet is készült, de Bécs vagy Pétervár mindig elutasította azokat. A MID csak úgy támogatta a szövetséget, hogy abból a Monarchiának nem származnak egyoldalú előnyei. 1881 januárjában például Szaburov olyan szerződéstervezettel érkezett Berlinbe, amely növelte Pétervár mozgásterét a félszigeten, valamint kedvező osztrák magatartást írt elő egy orosz–török háború esetén, de a kancellár már ekkor figyelmeztette a nagykövetet, hogy Haymerle ezt nem fogja elfogadni. A cár és politikusai úgy gondolták, hogy a Balkánon a politikai és a gazdasági érdek összefonódik, így Szerbia – amellyel a Monarchia kereskedelmi szerződést kívánt kötni ­–, a Duna-problémakör, és a Bulgáriában építendő osztrák-magyar vasutak kérdése is megjelent az egyezkedések során. A tárgyalásokat nem veszélyeztette a II. Sándor elleni sikeres merénylet (1881. március 13.), utódja, III. Sándor (1881–1894) folytatta apja külpolitikáját.

A szerződést 1881. június 18-án írtak alá Berlinben. A paktum bevezetőjében rögzítették, hogy az egyezség a béke biztosítása érdekében született. Az I. cikkely szerint, ha az egyik szerződő fél háborúba keveredik, akkor a másik két szövetséges jóindulatú semlegességet tanúsít. Amennyiben egyikük az Oszmán Birodalom ellen visel hadat, akkor a három birodalom előzetes szerződést köt a konfliktus eredményeiről. Az 1880 novemberében elkészült szerződéstervezet tartalmazta, hogy ha két aláíró között konfliktus alakul ki, akkor a harmadik közvetít. Kétségtelen, hogy Bismarck egy orosz–osztrák affér esetére kívánta fenntartani a közvetítés jogát, a békés rendezés érdekében. A passzust Bécs elvetette, amit Pétervár nem nehezményezett. Meglátásom szerint a Monarchia attól tarthatott, hogy idővel túlzott orosz követelések érkezhetnek, Bismarck támogatásával.

A három császár: I. Vilmos, Ferenc József és III. Sándor. (Forrás: wikipedia.org, wikimedia.org)

A II. cikkely rögzítette, hogy az európai Törökország status quoján csak hármas megegyezés által módosíthatnak. A II. cikkelyhez rögzített függelék – Szaburov kezdeményezésére – rendelkezett azokról a kérdésekről, amelyek a tárgyalások neuralgikus pontjait jelentették. Bécs és Pétervár nehezen, több, különböző függelék elkészítése után jutott konszenzusra.  Elismerték Ausztria-Magyarország annexiós jogát Boszniára és Hercegovinára egy későbbi, Bécsnek megfelelő időpontban. A Novi Pazári Szandzsák vonatkozásában az 1878. július 13-án kötött orosz–osztrák nyilatkozaton nem ment túl az orosz külügy, ami a terület okkupációját ismerte el. Az orosz igények kielégítésére a Ballhausplatz elismerte Bulgária és Kelet-Rumélia későbbi unióját, de csak orosz interakció nélkül. Rögzítették, hogy Bulgária csak saját felelősségére lépheti túl berlini határait. Kétségtelen, hogy ez osztrák követelés volt, hiszen Bécs távlati terveiben befolyását Szalonikiig kívánta kiterjeszteni, ahová a Vardar-völgyén (Macedónia) keresztül „vezetett az út”. Oroszországnak kedvezett az a rendelkezés, amiben kijelentették, hogy a béke biztosítása érdekében megakadályozzák, hogy Konstantinápoly Kelet-Ruméliát vagy a Balkánt katonailag megszállja, de rögzítették, hogy Bulgária és Kelet-Rumélia sem provokálhatja támadással a szultánt. Az együttműködés biztosítása érdekében kijelentették, hogy a három hatalom balkáni diplomatáinak egyező utasításokat küldenek.

A III. cikkelyben elismerték a Dardanellák és a Boszporusz zártságának elvét és biztosították, hogy a Porta egy állammal sem tehet kivételt, megsértése esetén közös fellépést rögzített a szultán ellen. Haymerle törekvése teljesült a szerződés rövid, három éves időtartamában és titkos jellegében. A paktum rögzítette egymás érdekszféráinak tiszteletben tartását, azonban szó szerint nem mondta ki, hogy Szerbia a Monarchia, míg Bulgária Oroszország érdekszférájába került.

Heinrich von Haymerle osztrák-magyar külügyminiszter (1879–1881). (Forrás: wikimedia.org)

Giers az orosz–osztrák ellentéteket egy demarkációs vonallal kívánta orvosolni, a kijelölt vonalig mindkét fél szabadon terjeszthette volna befolyását. Mindazonáltal más-más okok miatt Bécs és Pétervár is elutasította ennek lehetőségét. Haymerle felvetette, hogy az orosz és osztrák sereg Románia területére csak a két hatalom előzetes egyetértésével léphet. Románia, a Balkán „kapuja” geopolitikai szempontból kiemelt fontossággal bírt Oroszország számára, így elfogadhatatlannak tartották a javaslatot, de a Monarchia sem támogatta azt. Ellenlépésként Oroszország kiterjeszthette volna Szerbiára is a konzultációt, Szaburov szerint Bécs sem akarja elveszíteni annak lehetőségét, hogy szükség esetén Szerbia területére osztrák-magyar katona lépjen, Pétervár engedélye nélkül.

Még a paktálás idején Jovan Ristić szerb miniszterelnök akadályozta a szerb–osztrák-magyar kereskedelmi tárgyalásokat, amire a jogalapot a berlini kongresszus jelentette. Oroszország nem kívánt segédkezni, azonban sikerült Bécsnek – Ristić eltávolításával – kereskedelmi szerződést kötnie Szerbiával, majd 1881 nyarán politikai tartalmú paktum született.

Az 1881. évi szerződés rögzítette a Monarchia és Oroszország lehetőségeit a félszigeten, azonban a két állam érdekellentéteit nem sikerült rendezni. Tegyük hozzá, hogy A. J. P. Taylor jól látja, a Monarchia 1881-ben lényegében semmit sem kapott, hiszen Bosznia és Hercegovina birtokbavételét már a berlini kongresszus is rögzítette, ezzel szemben Oroszország számára deklarálták Bulgária uniójának lehetőségét, valamint biztosították a szorosok zártságának elvét. Nem túlzás kijelenteni, hogy a formai jegyeken túl Bismarck és Oroszország semmilyen javaslatot sem fogadott el, ami Bécsből érkezett. 1884-ben újabb három évre prolongálták a paktumot, de az 1885–1888-as ún. második keleti válság nyomán Bécs és Pétervár viszonya olyannyira megromlott, hogy III. Sándor orosz cár nem volt hajlandó meghosszabbítani az 1887-ben lejáró szerződést.

Andrékó Tamás Dániel

Felhasznált irodalom:

BRIDGE, F. Roy: From Sadowa to Sarajevo. The Foreign Policy of Austria-Hungary, 1866-1914. Routledge & Kegan Paul, London and Boston, 1972.

DEMETER Gábor: Diplomatic Struggle for Supremacy over the Balkan Peninsula 1878–1914. MTA-BTK TI, Sofia, 2017.

DIÓSZEGI István: A Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987.

DIÓSZEGI István: A kettős szövetség létrehozása. In.: FÓNAGY Zoltán (szerk.): A véreskezű kamasztól Ferenc Jóskáig. I. Ferenc József és a magyarok. MTA-BTK TI, Budapest, 2018.

HILDEBRAND, Klaus: Das vergangene Reich. Deutsche Außenpolitik von Bismarck bis Hitler. Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, 1996.

JELAVICH, Barbara: A Balkán története. 18. és 19. század. Osiris Kiadó, Budapest, 1996.

JELAVICH, Barbara: A Century of Russian Foreign Policy: 1814–1914. J.B. Lippincott Company, New York, 1964.

JELAVICH, Barbara: Russia’s Balkan Entanglements, 1806–1914. Cambridge University Press, 1991.

JELAVICH, Charles: Tsarist Russia and Balkan Nationalism. University of California Press, Berkeley and Los Angeles, 1958.

KISSINGER, Henry: Diplomácia. Panem Könyvkiadó, Budapest, 2008.

MONORI WERTHEIMER Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1913. III.

PALOTÁS Emil: Az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni politikája a berlini kongresszus után 1878–1881. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.

SCHREK Katalin: Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni partnerségének nemzetközi aspektusai. In.: Barta Róbert–Csiszár Imre (szerk.): Volt egyszer egy Monarchia. Város és vidék. Hajdúnánás, 2019.

TAYLOR, A. J. P: Bismarck. A férfi és az államférfi. Scolar Kiadó, Budapest, 1999.

TAYLOR, A. J. P.: Európa tündöklése és bukása. Scolar Kiadó, Budapest, 1999.

САХАРОВ А. Н.–ИГНАТЬЕВ А. В. и др (ред.).: История внешней политики России вторая половина XIX. века. От Парижского мира 1856 г. до русско-французского союза. Международные отношения, Москва, 1999.

СКАЗКИН С. Д.: Конец АвстроРусскоГерманского союза. Издательство «Наука», Москва, 1974.Хвостов В. М.: Проблемы истории внешней политики России и международных отношений в конце XIX – начале XX в. Издательство «Наука», Москва, 1977.

Шкляж И. М. – Миргородский В. Н. – Долженко С. Г.: Восточный вопрос во внешней политике европейских государств и России (конец XVIII – начало XX. в.). Николаев, Москва, 2003.

[1] Wertheimer III., 1913. 287. old.

[2] Wertheimer III., 1913. 348.

[3] Erre vonatkozóan l. Palotás 1982. 195–238; 257–272.

Ezt olvastad?

Harmincöt éve, június 13-án halt meg Dean Reed amerikai színész, aki 1973-ban költözött a Német Demokratikus Köztársaságba, és haláláig ünnepelt