A Bánság és Szeged 1848/49-ben

2024. május 30-án került megrendezésre „A Bánság és Szeged 1848/49-ben” című konferencia a Szegedi Tudományegyetem Dísztermében. Az esemény az SZTE Modernkori Magyar Történeti Tanszéke, a Csongrád Megyei Honismeretei Egyesület, illetve a SZAB Délvidék Kutatóközpont szervezésében valósult meg.

A konferenciát Zakar Péter nyitotta meg, amely Károlyi Attila köszöntőjével vette kezdetét. A köszöntő kiemelte, több szempontból is aktuális a rendezvény. Egyrészt az 1848/49-es szabadságharc a Délvidéken vette kezdetét és ott is fejeződött be, másrészt pontosan 175 évvel ezelőtt Szeged egy rövid időre az ország fővárosává vált.

Az előadók sorát Kedves Gyula „A Hannover-huszárok, a Bánság háziezrede” című prezentációjával nyitotta. Előadásában rámutatott, a háziezredek csak a 19. század végén jelentek meg Magyarországon, hiszen azelőtt nem álltak rendelkezésre kaszárnyák a lovasság elhelyezését illetően. A laktanyák megjelenése előtt a katonákat – lehetőleg századonként – az adott településeken szállásolták el. Ugyanakkor kisebb, maximum 1-2 század elhelyezésére alkalmas épületek már a 18. század végén is álltak, például Újpécsen.

A Hannover huszárezred – mely Erős Ágost hannoveri uralkodóról kapta nevét – eredetileg egy erdélyi toborzású ezred volt. Ennek megfelelően 1832-ig szállása Erdélyben volt, majd a birodalmi gyakorlatnak megfelelően távoli tartományokba (Stájerországban, Szlavóniába, majd 1843-tól a bánsági Újpécsre) helyezték. 1848-tól fontos szerep jutott ennek az ezrednek: gyakorlatilag a szerveződő honvédség „káder-bázisa” lett.

A Hannoveri-ezred – mely mondhatni az ország egyetlen nehézlovas jellegű ezredének volt tekinthető – egyedülálló módon hat tábornokot is adott a honvédségnek. Az ezredben szolgált például Kiss Ernő, Vécsey Károly, Nagysándor József, vagy Guyon Richárd is. A tiszti állományának 63 tisztje közül 52 is szolgálatot vállalt a honvédségben, 46 pedig végig szolgálta 1848/49-et. Az ezred 1849 januárjáig összesen 13 bánsági ütközetben vett részt.

Kemény Krisztián „A bánsági hadtesttől a tavaszi hadjárat kezdetéig. Vetter Antal, Damjanich János és Klapka György találkozásai” című előadásában a délvidéki kisháború részletes ismertetésével illusztrálta, mennyire lényeges volt a tisztek és parancsnokok közötti kapcsolat az önvédelmi háború menetét tekintve. Vetter Antal, Damjanich János és Klapka György egymáshoz való viszonya nem egyszer a haditanácsokon is éles vitákat generált. Kiemelte, hogy a délvidéki harcok nem egy szabályos háború képét mutatták, hiszen a hadifoglyokkal való bánásmód, vagy éppen a civil lakossággal szembeni erőszak túllépte annak kereteit. A kisháború ugyanakkor – mai fogalmainkkal élve – akár proxy-háborúnak is tekinthető, hiszen a szerb állam nyíltan, katonailag támogatta a magyar kormány elleni harcot.

A következő előadó, Pelyach István Damjanich János szerbekhez szóló leveleit mutatta be „Egy magyar tábornok békeüzenete a szerbeknek” című előadásában. Az előadó kiemelte, 1848. decemberére a jelentősebb szerb táborokat a honvédség felszámolta a Délvidéken. Január elején a Pancsova elleni magyar támadás azonban sikertelen volt, aminek következtében Vukovics Sebő kormánybiztos Damjanich János kinevezését kérte a bánsági hadtest élére. Kisebb zavar támadt tehát a magyar katonai vezetésben. Ezzel párhuzamosan a Vajdaság élén a Šupljikac helyére kerülő Todorović, a szerb felkelés vezetője egy kiáltványában igyekezett összekapcsolni a szerb ügyet az Osztrák Császárság ügyével, és a magyarok elleni kíméletlen harcra szólított fel.

Válaszul a szerbek kiáltványára, Damjanich egy békülékeny hangvételű üzenetet küldött Todorovićnak. Ebben elutasította a „pusztító harcot”, és felszólított a civil lakosság életének megkímélésére. Továbbá rámutatott a szerb-osztrák párhuzam tarthatatlanságára: a császáriak a szerbek önállóságát sem fogják eltűrni, így szabadságra az osztrákoktól nem számíthatnak. Érdekes módon Damjanich ebben a levelében katona létére utalt a politikai helyzetre is, ugyanis dicsérő szavakkal illette az áprilisi törvényeket. Szerb származását nem tagadta, valamint elismerte a magyarok (elsősorban Rózsa Sándorhoz és csatlósaihoz köthető) által elkövetett vérengzéseket. Noha ez utóbbi a parancsnok szerint már a szerb tettekre irányuló megtorlás volt.

Egy későbbi, első ízben Jókai Mór által 1849 elején közölt, majd Klapka György 1851-es visszaemlékezéseiben is megjelenő, vitatott eredetű, de Damjanichnak tulajdonított levél teljesen eltérő hangnemben szólt a szerbekhez. A szerbeket kutyákhoz hasonlító, a vérontást ugyanúgy elkerülni kívánó, de ellenkező esetben szigorú megtorlást ígérő üzenet ugyanakkor aligha köthető Damjanichhoz.

Hermann Róbert „A pancsovai polgármester és a horvát bán – Theodor Lepier őrnagy vétlen vértanúsága” című előadása rávilágított a forradalmat és szabadságharcot követő megtorlások áldozatainak tipológiai nehézségeire. A vértanúk száma ugyanis pontosan ismeretlen. Elítélésük és kivégzésük kapcsán pedig adódhat a kérdés: hogyan, hol, mikor végezték ki őket? Azaz annak beazonosítása sem könnyű, kik tekinthető vértanúnak. Hermann Róbert néhány példán keresztül érzékeltette ennek nehézségét. Volt, aki „beugrasztottak”, azaz például leitatása után mondattak ki vele olyan dolgokat, amelyek alapján később kivégezték. Voltak a „nagyszájúak”, akik például a császár szidalmazása, vagy egyszerű tréfálkozás következtében kerültek kivégzésre. Míg mások a magyar kormány hirdetményeinek kihirdetése miatt kerültek hasonló sorsra.

Másik kérdés, hogy egy-egy személy kapcsán azt is nehéz eldönteni, hogy vértanú, vagy köztörvényes bűnöző volt? Példának okáért előfordult olyan is, hogy valakit már korábban letartóztattak, aztán megpróbált a honvédségnek segíteni, végül kivégezték.

Míg a pancsovai polgármester, Theodor Lepier kivégzésére mondvacsinált okokból került sor. Az 1849 májusában magyar kézre kerülő Pancsova polgármestere, habár ekkor lemondott, még kiadott egy esküre (a magyar kormányhoz való hűség biztosításáról van szó) hívó körlevelet. Ugyanakkor a császáriakkal ezután is levelezésben maradt; pontosan ez okozta vesztét. Habár végig ellenségként tekintett a magyarokra, és bűnössége sem volt bizonyított: a kishegyesi csata haditerveinek kiszivárogtatása miatt golyó általi halálra ítélték. A császáriak később sem szolgáltattak neki igazságot: fia hiába kérte apja rehabilitálását, azt a hatóságok 1849. novemberében elutasították.

Marjanucz László az 1848-as pesti forradalom nyomán végbemenő polgári átalakulás szegedi következményeit vizsgálta meg „Szeged 1848–1849 forgatagában” című előadása során. Kiemelte, Szeged, követutasításának köszönhetően ellenzéki szerepkörben találta magát az utolsó rendi országgyűlésen. A pesti forradalom és Apponyi György kancellár lemondásának hírét március 17-én egy hajó hozta a városba, másnap pedig egy spontán népgyűlés elfogadta és üdvözölte a 12 pontot. Ideiglenes jelleggel felállítottak a városi tanács helyett egy úgynevezett Állandó Bizottmányt.

Majd háromnapos választást tartottak, ahol többek között Vadász Manó személyében a város új polgármesterét, majd a népképviseleti országgyűlés szegedi követeit is megválasztották. Szeged, mely a Délvidék kulturális központjának számított a korszakban, tehát jogilag is önként és dalolva csatlakozott az ország polgári átalakulásához.

A konferenciát Zakar Péter, „Akit halálra ítélt a temesvári hadbíróság – Róka József, a csanádi püspök helyettese” című előadása zárta. Róka József 1790-ben született Szegeden, majd 1816-ban makói plébános lett. Az egyházmegye meg volt elégedve szolgálataival, hiszen szentbeszédeit mindig leírta, a szentségeket gondosan szolgáltatta ki, a gyónásokat pedig a sekrestyében tartotta. Emellett híveit sajátkészítésű gyógyszerrel óvta a kolerajárvány idején. A lelkiismeretes munkának meg is lett az eredménye: 1837-ben címzetes apát, 1839 és 1843 között püspöki helynök, 1846-ban pedig a temesvári líceum igazgatóhelyettese lett. 1848. augusztusában újra püspöki helynök lett, ekkor már gyakorlatilag önállóan irányította a püspökséget, míg Lonovics József az országgyűlésen volt.

Mivel Temesvár megmaradt a császári oldalon, Róka Makóra tette át székhelyét. Működése alatt az Országos Honvédelmi Bizottmány rendeletének eleget téve az elesett honvédek üdvéért tartandó misézést rendelt el. Kötél általi halálra ítélték, amelyet végül 20 év vasban történő fogságra módosítottak. Az 1852-es amnesztia után kolostorba vonult, végül 1858-ban hunyt el Radnán.

Ezt olvastad?

Mi lett veletek honvédek? – Az 1848/49-es honvédek sorsa a megtorlás és a dualizmus alatt

A Szegedi Történészhallgatók Egyesülete (SZETE) legutóbbi kerekasztal-beszélgetésének középpontjában az 1848/49-es honvédek sorsa és utóélete állt, a forradalom és szabadságharc leverését

X