A kanadai Habsburg-kincslelet magyar kitüntetéstörténeti érdekességei – III. rész

2025. november 6-án a világsajtót bejárta a hír: a kanadai Québec tartományban, egy bank széfjében felfedezték a Habsburg–Lotaringiai dinasztia legértékesebbnek tartott s száz éve elveszettnek hitt ékszereit. A kisméretű, barna bőrrel borított dobozt, amely évtizedeken keresztül rejtette magában a felbecsülhetetlen értékű ötvösmunkákat, Habsburg–Lotaringiai Károly, a jelenlegi családfő nyitotta fel a Québec-i bank épületében. A kicsomagolás folyamatában egymás után láttak napvilágot a különlegesebbnél különlegesebb darabok, köztük kettő, a magyar nemzeti trikolór színeiben pompázó, drágakövekkel kirakott műtárgy: egy csokorszalagot formázó bross, továbbá egy kalaptű.

Az első cikkben vázoltam annak folyamatát, hogy a műtárgyak hogyan kerültek a császárvárosból a tengerentúlra, illetve részletesen szó esett a Szent István Rend rendjeleinek tipológiájáról. A második cikkben vizsgáltam Mária Terézia gyémántokkal kirakott rendi inszigniáit, fókuszban a Kanadában fellelt rendjel-darabbal, illetőleg a bross provenienciáját érintő tényezőkkel. A harmadik, sorozatzáró cikkben a nemzeti színű drágakövekkel kirakott haj- vagy kalaptűt veszem nagyító alá, s azon okokat, valamint forrásokat tekintem át, amelyek kétséget kizáróan igazolják azt, hogy a műtárgy a Szent István Rend nagymesterének méltatlanul elfeledett kalpagdísze.

A kanadai Habsburg-kincslelet magyar kitüntetéstörténeti érdekességei – I. rész

Egy elfeledett rendi jelvény: a Szent István Rend nagymesterének kalpagdísze

A műtárgy alaki jellemzőinek, illetőleg provenienciájának elemzése során az előző cikkben már többször említett, Quirin von Leitner csász. kir. udvari kincstárnok által készített udvari kincstári katalógusból érdemes kiindulnunk. Ez a kalpagdíszről a következőket rögzíti: „Aigrette magyar nemzeti színekben, smaragdokkal, brilliánsokkal és rubinokkal kirakva. Ezt az aigrette-t »a [Szt.] István rendi süveghez tartozik« megjelöléssel 1766-ban adtak át a kincstárnak megőrzés végett” (Leitner, 1882. 134., Leitner, 1887. 142.). Előzetesen megjegyzendő, hogy noha az ötvösművészet történetét tárgyaló magyar szakirodalomban az aigrette a barokk férfi divatban kedvelt hajdíszként (parókadíszként) jelenik meg (Oberfrank, 1996. 83.), a kincstári leltárjegyzék tükrében nem fér kétség ahhoz, hogy a fenti jellemzés kontextusában az „aigrette” kifejezés egy kalpagdíszre utal.

Részben azért, mert a leltár a magyar nemzeti színű aigrette-t egy Szent István rendi süveghez kapcsolja, részben pedig azért, mert egy másik, ugyancsak a kincstár gyűjteményéhez tartozó – és a leltárjegyzékben közvetlenül a nagymesteri kalpagdísz után következő – aigrette-ről a leltár szó szerint kijelentette, hogy az egy kalpagdísz (Leitner, 1882. 134., Leitner, 1887. 142.). Ezenkívül az aigrette nem csupán a 17–18. századi, hanem a későbbi korok divatjának szintén szerves részét képezte, ráadásul a férfi és a női divatnak egyaránt – azzal a különbséggel, hogy azt a hölgyek nem kalap- vagy kalpag-, hanem hajdíszként tűzték magukra. Visszatérve a nagymesteri kalpagdíszhez, a fent idézett leírás magáról a műtárgy formájáról, szerkezetéről semmit sem árul el, ami némileg megnehezíti azt, hogy össze lehessen kötni a kanadai kincsleletben felbukkant brossal. Jelenleg három olyan körülmény említhető, amely nagy fokban valószínűsíti, hogy a kincstári leltárjegyzékben feltüntetett információ hiteles és a kanadai kincslelethez tartozó bross valóban egy Szent István rendi díszöltözet kalpagjához tartozó díszítmény.

E három körülmény egyikét alkotják a kincstári leltárjegyzéken belül a műtárgyhoz fűzött magyarázat által nevesített tények, a másodikat festőművészeti alkotásoknak egy szűk csoportja, a harmadikat pedig egy sajátos viszonyítási pont, a Magyar Nemesi Testőrség kapitányai kalpagdíszének tipológiája, amely jelentős átfedést mutat a Szent István rendi nagymesteri kalpagdíszével. Az elsőt illetően több aspektusra is ki kell térnünk. A kincstári leltárjegyzék kommentárja három, egymástól elkülöníthető adatot tartalmaz: a) a kalpagdísz drágakövekkel (smaragdokkal, brilliánsokkal és rubinnal) van kirakva, b) a drágakövek a magyar nemzeti színeket idézik, c) a kalpagdísz egy Szent István rendi díszöltözet süvegének dekorációs eleme.

Az első kettő szorosan összefügg egymással. Amint az az első cikkben említésre került, amennyiben a Szent István Rend egyes jelvényeit az alapszabály felhatalmazása alapján a nagymester erre vonatkozó döntése esetén drágakövekkel dekorálták, azt mindig három típusú drágakővel tették: smaragddal, brilliánssal (gyémánttal) és rubinnal. A korban ezek voltak azok a drágakövek, amelyekkel meg lehetett idézni a rendi inszigniáknak a magyar nemzeti színekre épülő színvilágát. Ugyancsak a rendjelek tipológiáját érintő fejezetben esett szó arról, hogy a jelvények többsége ezüstből, csekély hányada aranyból készült. Ugyan a kincstári leltárjegyzék nem ad erre vonatkozó iránymutatást, de alappal feltételezhető, hogy Mária Terézia teljes egészében gyémántdíszítményes rendi inszigniájához hasonlóan e kalpagdísz foglalta szintén ezüstből áll. Ha közelebbről megtekintjük a kanadai kincsleletről készült fényképeket, azon feltűnhet, hogy a szóban forgó, virágot formázó, három szintre bontható bross drágakődíszítésének elrendezése egyáltalán nem véletlenszerű.

A legalsó szinten helyezkednek el a nagyobb, levél és/vagy virágszirom alakúra csiszolt gyémántok és smaragdok. A színek sorrendjét tekintve az óramutató járásának megfelelően egymást váltják a smaragdból és brilliánsokból készült levelek, virágszirmok. A bross második szintjén virágszirom formáját öltő rubinok láthatók, amelye(ke)t a harmadik szinten egy brilliánssorral körülölelt smaragd koronáz meg. A színskála horizontálisan és vertikálisan is a magyar nemzeti színeket (piros-fehér-zöld) idézi: a legalul egymást váltó zöld és fehér színű drágaköveket eggyel magasabb szinten a pirosra utaló rubinsor fogja össze, amely fölött a fehér brilliánssort a zöld színű smaragd követi.

Ez alapján az is megállapítható, hogy a bross középpontját valójában nem annak mértani közepe, a smaragdkő jelenti, hanem a rubinsor, hiszen mind a brilliánsok, mind a smaragdok helyét a rubinréteghez viszonyítva határozták meg. E többszörösen összefüggő elrendezés alapján egyértelműen látható, hogy a műtárgy elkészítéséhez felhasznált drágakövek kiválasztása, illetve struktúrájának kialakítása tudatos tervezés eredménye, s célja, hogy maradéktalanul illeszkedjen a Szent István Rend jelvényeinek (inszigniáinak és díszöltözeteinek) színvilágához.

Az eddigieken kívül a jelenleg bross vagy hajtű formáját öltő kalpagdísznek a Rendhez fűződő kapcsolatára enged következtetni több festmény, amelyek a Rend nagymestereit – a Habsburg Monarchia uralkodóit – ábrázolják rendi ornátusban, egészalakos formában. Azért ilyen korlátozott a bross provenienciájának megállapítása során figyelembe vehető festőművészeti alkotásoknak a köre, mert a Rend statútumainak már említett 11. cikke alapján főszabály szerint  kizárólag a nagymester dekorálhatta drágakövekkel rendi díszöltözetét és inszigniáit (Kisfaludy, 1840. 148.). E tilalom alól a nagymester adhatott felmentést, viszont a Rend történetével összefüggő szakirodalom és a Rend fennmaradt tárgyi emlékei alapján az adományozási gyakorlatban e felmentés kizárólag rendjelekre terjedt ki.

Legjobb tudomásom szerint – egy speciális esetet kivéve – sem ikonográfiai, sem falerisztikai források nem utalnak arra, hogy a nagymesteren kívül bármelyik rendvitéz megszerezte volna azon jogot, hogy díszöltözetét drágakövekkel díszítse. A kutatás során egyetlen olyan festményt – Samuel von Brukenthal 1792-ben Johann Georg Weikert által készített képmását – találtam és dolgoztam fel, amelyen annak ellenére jelenik meg a gyémántékítményes kalpagdísz, hogy az ábrázolt személy nem a Rend nagymestere, hanem csupán nagykeresztes rendvitéze volt. Arról, hogy emögött milyen okok feltételezhetők, később részletesen szó fog esni. Ettől eltekintve azonban jelen vizsgálatba csak olyan portrék vonhatók forrásként, amelyek a Rend nagymestereit ábrázolják.

Azt ugyanakkor előre kell bocsátani, hogy a Mária Terézia teljes egészében gyémántdíszítményes rendi inszigniáját megörökítő alkotásokhoz képest azok a festmények, amelyeken egyáltalán megjelenik a rendi kalpagdísz, sokkal kevésbé alkotnak direkt képet arról, hogy hogyan nézhetett ki évszázadokkal ezelőtt e speciális rendi jelvény. Fontos azonban megjegyezni, hogy ismeretes négy-öt olyan festmény, amelyek kivételt képeznek e tétel alól azáltal, hogy azokon a művészek a nagymesteri kalpagdíszt rendkívül pontosan ábrázolták. A kincstári leltárjegyzék mellett ezek az alkotások nyújtanak biztos alapot a kanadai kincsleletben fellelt kalaptű, valamint a rendi kalpagdísz azonosságának megállapításához.

Annak hátterében egyébként, hogy a rendi díszöltözetet viselő rendtagokról készült, aránylag nagyszámú ikonográfiai forrás ellenére miért mindössze négy-öt az, ami a nagymesteri kalpagdísz identifikációja során meggyőző forrásként hasznosítható, leginkább technikai okai vannak. A kalpagdíszt ugyanis a kalpag hermelinszőrrel borított külső ívének belső, zöldszínű selyemmel borított részébe vagy a tollforgóba tűzték. Ennek viszont az a következménye, hogy a portré alanyának testhelyzete miatt szinte az összes vonatkozó képen csak a kalpagdísz felső részlete látszik a fehér kócsagtoll bokrétája alatt. Ez bizonytalanságot kelt abban a tekintetben, hogy a kanadai kincslelethez tartozó, magyar nemzeti színű bross valóban azonosítható-e a rendi kalpagdísszel. Álláspontom szerint azonban ez a bizonytalanság minimális, hiszen a bross ismertetett felépítése és összetétele, valamint az alábbiakban elemzett festmények alapján megállapítható annak azonossága a kalpagdísszel.

A kalpagdísz a Rend nagymestereinek portréin

A kérdés vizsgálata során relevanciával bíró portréknak egy szűkebb és egy tágabb csoportja között tehetünk különbséget. A megkülönböztetés oka az a körülmény, hogy az adott festmény a kalpagdísznek mekkora részét ábrázolja. E helyütt érdemes megjegyezni, hogy a bross eredetét igazoló portrék egy része – különösen a tágabb csoport elemei – azon képek közé tartozik, amelyek egykor a Magyar Udvari Kancellária Tanácstermében függtek (Serfőző, 2021. 233–234.). A szűkebb csoportban hiába keresnénk ilyen csoportképző tényezőt: két kép a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményét gazdagítja, egy a Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtárát (Serfőző, 2021. 233–234.), egy a román Muzeul National Brukenthal festménygalériáját (Gödölle – Pallos, 2014. 184–185.), további egy pedig az innsbrucki Hofburg Riesensaaljában van kiállítva több, mint két és fél évszázada.

Ezzel összefüggésben azt is érdemes egyértelművé tenni, hogy az utóbbi képek sohasem alkottak egyetlen kollekciót. Szeretném azonban kiemelni, hogy az említett kategóriákba sorolható festményeknek a köre nem zárt, abba nem csak azok érthetők bele, amelyeket jelen dolgozatban elemzek.. Az alábbiakban említett képek keletkezésük idejét tekintve a 18. század utolsó harmadát, illetve a 19. század első felét fogják közre.

Az utolsó nagymester, akihez társítható olyan képmás, amelyen megjelenik a kalpagdísz, V. Ferdinánd. Ferenc Józsefről és IV. Károlyról egyetlen olyan alkotást sem találtam, amelyen az említett műtárgy szerepelne. Ennek okát a rendi ünnepségek fokozatos megszűnésében és annak hatásaiban kell keresni, amely a 19. század elején kezdődött. 1812. november 8-án tartották az utolsó olyan ceremóniát, amelyen a rendvitézek a rendi díszöltözetben vettek részt (Mezey, 1985. 94., Pandula, 2014. 55–56.). A díszöltözet ezt követően teljes mértékben szimbolikus jelentőségűvé vált, azt csupán kivételesen, egy-egy rendtag portréjának elkészítéséhez, azaz presztízscélból használták. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a portré alanya az ékruhát magára öltve ült volna modellt a művésznek.

Ehelyett éppen Ferenc József 1864-ben Heinrich Ede által festett nagymesteri képmásának példája alapján tudjuk, hogy a művészek a 19. század közepe után már kérvényezhették a Szent István Rend Irodájától, hogy kölcsönkaphassák a rendi díszöltözetet és inszigniákat a rendi vonatkozású festmény elkészítéséhez (Serfőző, 2021. 231.). Az 1860-as évek után viszont a rendtagokról szinte már egyáltalán nem készült fénykép vagy festett portré a díszruhában (Mezey, 1985. 94.). A kivételt ez alól a nagymester jelentette. Ferenc Józsefről ismert több olyan egészalakos, ékruhás festmény, amelyet a 19. század legvégén készítettek. Ugyanez IV. Károlyról is elmondható (Serfőző, 2021. 233.).

A vonatkozó portrék áttekintését a tágabb csoporttal érdemes kezdeni. Az e csoporthoz tartozó képmások közös jellemzője az a fentiekben említett tény, hogy azok a kalpagdísznek csak a csúcsát vagy a felső, a rendi kalapként funkcionáló, hermelinszőrrel borított kalpagba tűzött kócsagtoll szálaira emlékeztető, brilliánsokkal kirakott részét örökítik meg. Ilyen formában ábrázolta a műtárgyat például Éder Gyula 1928-ban II. Lipótról készített festményén (amely Johann Tusch 1792-ben festett képének másolata), amelyen az uralkodó a Szent István Rend ornátusában látható (Serfőző, 2021. 236–237.), továbbá Johann Nepomuk Ender 1837-ben V. Ferdinándról festett portréján (Serfőző, 2021. 233–234.). Harmadikként a tágabb csoportba sorolható Johann Tusch műve II./I. Ferencről, amely 1792-ben keletkezett, továbbá Josef Lavos alkotása V. Ferdinándról, 1839-ből (Serfőző, 2021. 236–237.).

A szűkebb csoporthoz tartozó portrék közül tanulmányomban ötöt emelek ki. Az egyiken, Wilhelm Egger portréján II./I. Ferenc látható rendi díszöltözetben. E képen a császár-király jobb oldalán található egy asztal, amelyen könyvek és iratok mellett a rendi kalpag is feltűnik, rajta a kalpagdísszel. Ez egy meglehetősen elnagyolt ábrázolása a műtárgynak, viszont határozottan kivehető a közepébe illesztett smaragd és az azt körülölelő brilliánssor, továbbá a kalpagdísz második szintje a virágszirmokat formázó ornamensekkel. Közelebbről szemlélve az is egyértelmű, hogy a kalpagdísz felső, tollszálakhoz hasonló szárai drágakövekkel vannak dekorálva, akárcsak a Kanadában fellelt brossé. Az ábrázolás egyik pontatlansága, hogy a drágakövek kivételével az egészet aranyszínű műtárgyként tárja elénk. A legfontosabb festőművészeti forrásnak a következő négyet tartom, amelyeket egymás után annak megfelelő sorrendben mutatok be, hogy az adott képmás mennyire ad pontos és részletes képet a kalpagdíszről.

Az első – egyúttal az egyik legkorábbi – Josef Hauzinger alkotása II. Józsefről, amely a császárt rendi ornátusban örökíti meg. A festményen a kalpagdísz világosan felismerhető a császár bal oldalán álló asztalon azon aranyhímzéses párna mellett, amelyen különféle klenódiumok helyezkednek el. Ennek a portrénak a kuriózuma, hogy aránylag pontos képet ad a kalpagdíszről: könnyen beazonosítható a rendi dísztárgy közepébe illesztett smaragd, a tollszálakra emlékeztető, brilliánsokkal kirakott felső szárak, az egymást váltó, brilliánsokkal és smaragdokkal dekorált levelek, illetőleg a középső virágornamens fölött jobbra, a tollszálak alatt elhelyezkedő apró, ugyancsak virág alakját öltő komponens, amelynek leveleit smaragddal, közepét rubinnal díszítették. Egyedül a második szint rubinsora hiányzik az ábrázolásról, ettől eltekintve minden elemében megegyezik azzal a brossal, ami a kanadai kincsleletben felbukkant.

A második portré Johann Georg Weikert alkotása Gödölle Mátyás szerint II. Lipótról (Gödölle – Pallos, 2014. 185–186.), Serfőző Szabolcs szerint II./I. Ferencről (Serfőző, 2021. 233–234.). Noha e festmény láthatóan jól ismert a szakirodalomban, s Gödöllénél részletes leírás olvasható róla, az említett szerzők egyike sem tesz említést a kalpagdíszről. Ez azért roppant különös, mivel a műtárgy csaknem teljes egészében megjelenik a képen, az uralkodó fején viselt kalpag tollforgója mellett. Pontos az egymást váltó, brilliánsokkal és smaragdokkal kirakott levelek, a rubinokkal dekorált virágszirmok, továbbá a kalpagdíszt megkoronázó, brilliánssorral övezett, nagyméretű smaragd ábrázolása. Pontatlan ugyanakkor annyiban, hogy a tollszálakat idéző felső szárak közül hat helyett mindössze hármat jelenít meg, s azokon nincsenek brilliánsok.

A harmadik, álláspontom szerint egyik legfontosabb portré különös módon nem a Rend egyik nagymesteréről, hanem Samuel von Brukenthal nagykeresztes rendvitézről készült, alkotója ugyancsak Johann Georg Weikert, ráadásul ez is 1792-ben keletkezett. A szakirodalomban e képmás sem ismeretlen, a hozzá fűzött leírás azonban szintén nem tesz említést az egyedülálló kalpagdíszről (Gödölle – Pallos, 2014. 184–185.), amely jóllehet még szembetűnőbb, mint Weikert előző festményén. A kalpagdísz ábrázolása a portréalany pozitúrája miatt rendkívül részletes megjelenítésre adott lehetőséget. A műtárgy korpusza a gyémántdíszítményes növényformákkal kifejezetten valósághű, bár nem tökéletes. A kalpagdísz mind a hat, tollszálra emlékeztető felső szára megjelenik, ám azok nincsenek brilliánsokkal dekorálva, s hiányzik néhány részlet, például a tollszálak és a kalpagdísz közepére illesztett virágornamens között elhelyezkedő apró, virágot formázó díszítőelem.

Kérdésként merülhet fel, hogy e speciális rendi jelvény hogyan kerülhetett egy rendvitéz portréjára. Mivel a Rend történetével összefüggő szakirodalom tükrében nincs tudomásunk arról, hogy a nagymesteren kívül más rendtag jogosult lett volna díszöltözetét gyémántdíszítményes dekorációval ékesíteni, a kérdést inkább közvetett körülmények alapján lehet megválaszolni. Megítélésem szerint a kalpagdísz illusztrációjának oka Brukenthal portréján Weikert két, egyazon évben készült, Szent István rendi vonatkozású alkotása közötti szoros tér- és időbeli kapcsolatban keresendő. Valószínű, hogy mikor Weikert 1791-1792-ben II. Lipót/I. Ferenc képmását festette, lehetőséget kapott arra, hogy közvetlenül tanulmányozza a nagymesteri ornátust, s ezen előtanulmányra támaszkodhatott Brukenthal portréjának elkészítésekor is. A magyar nemzeti színű kalpagdíszt feltehetőleg egy, a korban divatos magyar férfi ékszernek tartotta, s nem tudott annak sajátos jogi státusáról, vagyis arról, hogy azt csak a nagymester viselhette. Mindenesetre e szerencsés „tévedésnek” köszönhető a Szent István rendi kalpagdísz egyik legprecízebb ismert ábrázolása.

Érdemesnek tűnt utoljára hagyni a legfontosabb festőművészeti forrást, Wenzel Pohl portréját II. Józsefről, amelyen a művész az uralkodót a Rend ornátusában örökítette meg (Serfőző, 2021. 228.). József jobb kezében a díszöltözethez tartozó süveget tartja, amelynek kócsagtollas tollforgójába tűzve feltűnik a gyémántokkal kirakott nagymesteri kalpagdísz. Ez az 1770-es évek elején készült festmény fényképszerű pontossággal tárja elénk a különleges rendi jelvényt. Szinte valamennyi apró részlete tökéletes: ellentétben az összes többi, eddig említett alkotással, e kép a műtárgy összes komponensét a tollszálaktól a legapróbb viráglevelekig – a már említett speciális művészi (ábrázolási) technika nyomán – teljes egészében drágakövekkel kirakva, a kalpagdíszről 2025. novemberének elején készült fényképfelvételekkel minden tekintetben egyezően ábrázolja. Páratlan kvalitása miatt álláspontom szerint semminemű kétséget nem hagy a kalpagdísz provenienciájával kapcsolatban.

Párhuzam a Magyar Nemesi Testőrség kapitányainak kalpagdíszével

A Kanadában fellelt bross vagy kalaptű szűkebben Szent István rendi, tágabban magyar kötődésére utaló tényezők közül utolsóként rövid gondolat erejéig – párhuzam gyanánt – szeretnék említést tenni a Magyar Nemesi Testőrség (a továbbiakban: Testőrség) kapitányainak jellegzetes kalpagdíszéről, amely formavilága alapján a nagymesteri kalpagdísszel átfedést mutat. A Testőrség magyar nemzeti színvilágra épülő jellegzetes ünnepi, illetőleg köznapi egyenruhájának egyaránt szerves részét képezte az oldalán szőrmével, tetején zöld posztónyelvvel borított kalpag, amelyet fehér kócsagtollas forgóval dekoráltak (Vágó, 1987. 411.).

A testőrkapitányok uniformisa több tekintetben gazdagabb díszítésű volt, mint az egyszerű testőröké, ennek képezte egyik szegmensét a gyémántdíszítményes kalpagdísz, amely szinte valamennyi testőrkapitány portréján megjelent. A képmásokon látható kalpagdíszek között az ábrázolás tekintetében több különbség is megfigyelhető.

Ettől eltekintve a testőrkapitányi kalpagdísznek szerves elemét képezték a kócsagtoll szálaira emlékeztető, fémből (valószínűleg ezüstből) készült, brilliánsokkal kirakott szárak, s e gyémántékítményes „tollszálak” szintén egy nagyobb, egy darabból álló drágakővel díszített forgóba voltak „tűzve”, akárcsak a Szent István rendi kalpagdísz esetében. Ezt az ékszert a kezdetektől az 1840-es évek végéig az összes testőrkapitány portréján felfedezhetjük, ideértve többek között gróf Pálffy Lipót (Hellebronth, 1939. 280.), herceg Esterházy I. Miklós (Hellebronth, 1939. 136.), gróf Károlyi Antal (Hellebronth, 1939. 200.) és Esterházy II. Miklós (Hellebronth, 1939. 144.) képmásait. A rendi nagymesteri kalpagdíszhez hasonlóan ezt az ékszert is a 19. század közepéig használták, a Testőrség második korszakában (Vágó, 1987. 411.), a dualizmus idején már egyik testőrkapitány portréján sem tűnt fel (Hellebronth, 1939. 480–512.).

Miért lett a kalpagdísz a Szent István Rend történetét érintő kutatások mostoha gyermeke?

Mária Terézia Szent István rendi jelvényéhez hasonlóan természetesen a Rend nagymesterének kalpagdíszével kapcsolatban is okkal vethetjük fel a kérdést: hogyan „eshetett ki” a Rend számon tartott tárgyi öröksége köréből? A válasz meglehetősen pragmatikus: azért, mert egyszerűen egy marginális ékszerről van szó. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a marginalitás nem a kalpagdísz materiális vagy immateriális értékét minősíti.  A falerisztika magyarországi művelőinek valószínűleg azért nem került érdeklődésük középpontjába, mert  a tárgy rendkívül csekély falerisztikai jelentőséggel bír, hiszen alapvetően nem kitüntetéstörténeti, hanem inkább ötvösművészeti emléknek tekinthető.

A Szent István Rend tárgyi örökségéhez alapjában véve a rendi inszigniák, a díszöltözetek, valamint a Rend működéséhez kapcsolódó iratok tartoznak, s a téma iránt érdeklődők ezt keresik a forráskutatás során. E logika mentén viszont azok az ikonográfiai források sem tartoznának a Rend tárgyi emlékeihez, amelyek a rendtagokat a rendi jelvényekkel, a rendi díszöltözetben ábrázolják, holott ezek a Rend történetét érintő – nem kizárólag falerisztikai szempontú – kutatások felbecsülhetetlen értékű forrásai. Ugyanígy a Rend tárgyi emlékeként értékelendő a kanadai kincslelet részeként előrekült, egykor kalpagdíszként funkcionáló kalaptű.

Ezt a Rend mindenkori nagymesterei viselték évtizedeken keresztül, ráadásul a legkorábbi, fennmaradt rendi műtárgyak egyike. Nem állítható, hogy egyáltalán nincs a Rend történetével összefüggő magyar szakirodalomban egy gyémántdíszítményes kalpag létezésére vonatkozó utalás. Egyet találtam, Tompos Lilla tanulmányában, aki egy II./I. Ferencet a rend ornátusában, nagymesterként ábrázoló portré leírásában tette a következő megállapítást: „I. Ferenc fejét hermelines kalpag fedi, ez a magyar jellegzetességeket hordja magán: szőrmeszegélyes, vörös bársony zacskója hímzett, fehér kócsagtoll bokrétája gyémántos forgóba tűzve” (Tompos, 2002. 177.).

E jellemzésben Tompos a kalpag egyik olyan alkotóeleméről (a fehér kócsagtollat tartó forgóról) tesz említést, amelyet drágakövekkel díszítettek, nem egy – egyébként magyar nemzeti színű – gyémántokkal dekorált, a kalpagtól szerkezetileg vagy fizikailag elkülönülő, könnyen levehető díszítőelemről, mint amire Kanadában előkerült bross és az udvari kincstár leltárjegyzékében olvasható magyarázat alapján lehet következtetni. Talán éppen emiatt nem tulajdonított eddig jelentőséget a hazai falerisztikai tudományos közösség ennek az ékszernek, mivel az udvari kincstár leltárjegyzékén kívül semmilyen más forrás nem kapcsolja azt a Rendhez.

A jelen dolgozatban vizsgált festőművészeti alkotások már régóta széleskörben ismertek a Rend történetét érintő szakirodalomban, azonban az ékszer elnagyolt vagy részlethiányos ábrázolása miatt önmagukban elégtelenek voltak arra, hogy megragadják a kutatók figyelmét.

Összegzés

A Habsburg–Lotaringiai család ékszerei, amelyeket több, mint hetven év titoktartás után kerültek újra nyilvánosságra kétségkívül a 21. század egyik legjelentősebb műkincslelét alkotják. Az eseménnyel összefüggésben a nemzetközi sajtóban megjelent cikkek szerzői s a hírt szemléző különféle médiumok a műtárgyak hitelesítéséhez felkért Christoph Köchert szakvéleménye nyomán magabiztosan kijelentették, hogy a fellelt ékszerek eredetisége, illetőleg provenienciája megállapításra került. Így biztosan lehet tudni, hogy túlélte a 20. század történelmi viharait többek között a híres-hírhedt firenzei gyémánt, Marie Antoinette francia királyné smaragdból készült órája, valamint két, magyar nemzeti színekben pompázó, drágakövekkel dekorált műtárgy, amelyek a hírek szerint az 1867-es pest-budai koronázásra készültek Wittelsbach Erzsébet későbbi magyar királyné számára.

Ahogy a cikksorozatban többször említettem, tudományos szempontból feltétlenül érdemes fenntartásokkal kezelni ezeket a beszámolókat, ugyanis azokban – a firenzei gyémánt kivételével – semmilyen konkrét részletet nem olvashatunk az ékszerek eredetét illetően.

A cikksorozatban a két magyar vonatkozású műtárgyra fókuszáltam, s arra törekedtem, hogy különböző típusú (írott és képzőművészeti) források felhasználásával és összevetésével, logikai módszerek segítségével kísérletet tegyek az említett ékszerek történeti hátterének, származásának felderítésére, illetőleg bizonyítására. A dolgozatban részletezett okfejtés az egymással szorosan összefüggő – és egymást igazoló – festmények, fényképek, rendjelek, szakirodalmi művek, közülük különösen a csász. kir. udvari kincstárnok, Quirin von Leitner által készített leltároknak az ékszereket érintő pontos leírásai tükrében álláspontom szerint legfeljebb minimális kétséget támaszt a szóban forgó műkincsek eredetét illetően.

Ezzel ugyanakkor nem állítom azt, hogy az ékszerekkel összefüggő kutatómunka lezártnak tekinthető. Számos kérdés ugyanis továbbra is tisztázatlan, ideértve mindenekelőtt a fellelt műkincsek tulajdonviszonyait. A család természetesen sajátjának tekinti az ékszereket, amely azonban jogi, jogtörténeti érvek alapulvételével vitatható. A Szent István Rend teljes tárgyi hagyatéka már az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követő időkben is Magyarországot illette, s csupán azok jelentettek kivételt ez alól, amelyek a két állam közötti megállapodás útján maradtak Ausztriában, valamint azok, amelyeket a hatalmától megfosztott dinasztia korábban magántulajdonának tekintett. A Magyar Államnak emiatt érdemes volna hatósági eljárás keretében vizsgálnia azt, hogy mennyiben tarthat igényt a két magyar vonatkozású műtárgyra, amelyek hazánk történetének legértékesebb tárgyi emlékei közé tartoznak.

Molnár Dániel

Felhasznált források

Festmények:

Wenzel Pohl: II. József a Szent István Rend nagykeresztesi díszruhájában. Olaj vásznon, 363×170 cm. Kel. 1770 körül. Az innsbrucki Hofburg Riesensaaljának északi falát díszítő festmény. https://www.zi.fotothek.org/objekte/19051617/016-19051617 (utolsó megtekintés ideje: 2025. 12. 23.)

Josef Hauzinger: II. József a Szent István-rend nagykeresztesi díszruhájában. Olaj vásznon, 305×189 cm. Kel. 1773-ban. MNM TK, leltári szám: 2076.

Johann Georg Weikert: Samuel von Brukenthal a Szent István Rend nagykeresztesi díszruhájában. Olaj vásznon, 228×149 cm. Kel. 1792-ben. A román Muzeul Național Brukenthal tulajdona, leltári szám: 1247. https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Brukenthal.jpg (utolsó megtekintés ideje: 2025. 11. 21.)

Johann Georg Weikert: I. Ferenc a Szent István-rend ornátusában. Olaj vásznon, 244×143 cm. Kel. 1792-ben. BTM KM, leltári szám: 64.8.2.

Wilhelm Egger: I. Ferenc a Szent István-rend nagykeresztesi díszruhájában. Olaj vásznon, 244×158 cm. Kel. 1824-ben. MNM TK, leltári szám: 479.

Johann Nepomuk Ender: V. Ferdinánd a Szent István-rend ornátusában. Olaj vásznon, 244×143 cm. Kel. 1837-ben. BTM KM, leltári szám: 64.8.9.

Heinrich Ede: I. Ferenc József a Szent István-rend ornátusában. Olaj vásznon, 244×145 cm. Kel. 1864-ben. MNM TK, leltári szám: 64.3.

Benczúr Gyula: I. Ferenc József a Szent István-rend nagykeresztesi díszruhájában. Olaj vásznon, 308×188 cm. Kel. 1894-ben. MNM TK, leltári szám: 2216.

Ábrányi Lajos: I. Ferenc József a Szent István-rend nagykeresztesi díszruhájában. Olaj vásznon, 308×189 cm. Kel. 1896-ban. MNM TK, leltári szám: 2077.

Basch Árpád: IV. Károly a Szent István-rend díszruhájában. Olajnyomat, 97,6×73,8 cm. Kel. 1917-ben. MNM TK, leltári szám: 2011.2.

Éder Gyula: IV. Károly a Szent István-rend ornátusában. Olaj vásznon, 248×146 cm. Kel. 1928-ban. Feltűnt a Christie’s aukciósház 2006. február 14-én Amszterdamban tartott árverésén.

Szakirodalom:

Gödölle Mátyás – Pallos Lajos (szerk.): Szent István lovagjai. A legrangosabb magyar kitüntetés 250 éve. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2014.

Hellebronth Kálmán (szerk.): A magyar testőrségek névkönyve 1760–1918. Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1939.

Kisfaludy Kassics Ignácz: Érdem Koszoruk vagy Értekezés A’ Felséges Austriai, Császári és Királyi uralkodó Házat illető Jeles Rendekrűl, megtiszteltetésekrűl és jutalmazásokrúl, toldalékkép pedig Europában most virágzó egyéb jeles Rendekrűl is. Bécs, 1840.

Leitner, Quirin von: Katalog der Sammlungen der Schatzkammer des allerhöchsten Kaiserhauses in der K. K. Hofburg zu Wien. Selbstverlag des Kunsthistorischen Museum, Wien, 1880.

Leitner, Quirin von: Katalog der Sammlungen der Schatzkammer des allerhöchsten Kaiserhauses in der K. K. Hofburg zu Wien. Selbstverlag des Kunsthistorischen Museum, Wien, 1882.

Leitner, Quirin von: Katalog der Sammlungen der Schatzkammer des allerhöchsten Kaiserhauses in der K. K. Hofburg zu Wien. Selbstverlag des Kunsthistorischen Museum, Wien, 1887.

Mezey Barna: Előadói konferencia a Kossuth Klubban a Szent István Rend történetéről. Levéltári Szemle, 1985/3. 93–94.

Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1996.

Serfőző Szabolcs: A Magyar és az Erdélyi Udvari Kancellária bécsi palotájának Habsburg portrégalériái. In: Gulyás Borbála – Mikó Árpád – Ugry Bálint (szerk.): Reneszánsz és barokk Magyarországon. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet, Budapest, 2021. 219–250.

Tompos Lilla: A magyar királyi Szent István rendi ornátus magyarországi története és emlékei. Folia Historica 23, 2002. 171–183.

Vágó Erzsébet: A Magyar Királyi Nemesi Testőrség 1869. M. tiszti díszatillájának restaurálása. In: Hetés Tibor – Makai Ágnes (szerk.): A Hadtörténeti Múzeum értesítője 2. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1987. 411–419.

Ezt olvastad?

„Ő volt központja, kezdeményezője, támasza minden nemzeti vállalatnak” – 250 éve született József nádor

Habsburg–Lotaringiai József Antal főherceg magyar nádorként eltöltött öt évtizede egybeesett a modern Magyarország alapjainak lerakásával. Noha nehéz idők jártak, mikor

X