A kanadai Habsburg-kincslelet magyar kitüntetéstörténeti érdekességei – II. rész

2025. november 6-án a kanadai Québec tartományban felfedezték a Habsburg-család több, mint egyszáz éve elveszettnek hitt ékszereit. Közöttük van kettő, a magyar nemzeti trikolór színeiben pompázó, drágakövekkel kirakott műtárgy: egy csokorszalagot formázó bross, továbbá egy kalaptű. Ezekre a külföldi szakértők „egyszerű” ékszerekként tekintenek, holott mindkét darab kiemelkedő és egyedülálló történeti jelentőséggel bír. Közös jellemzőjük, hogy a Magyar Királyi Szent István Rendhez köthetők. A magyar sajtóban és tudományos életben eddig sem a kanadai kincslelet híre, sem annak falerisztikai (kitüntetéstani) vetülete nem kapott kellő figyelmet. A következőkben arra keresem a választ, hogyan azonosítható a Kanadában fellelt, nemzeti színű bross Mária Terézia elveszettnek hitt gyémántdíszítményes Szent István rendi inszigniájával, a kalaptű pedig a magyar falerisztikai köztudatból teljesen kiveszett nagymesteri kalpagdísszel.

Az első cikkben vázoltam annak folyamatát, hogy a műtárgyak hogyan kerültek a császárvárosból a tengerentúlra, illetve részletesen szó esett a Szent István Rend rendjeleinek tipológiájáról. Erre épül Mária Terézia gyémántokkal kirakott rendi inszigniáinak elemzése, amelyet jelen cikkben végzek el. Ennek során különös tekintettel leszek azon tényezőkre, amelyek a Kanadában fellelt, magyar nemzeti színű bross provenienciáját érintő, elsősorban külföldön zajló – s remélhetőleg hamarosan hazánkban is kibontakozó – diskurzushoz képest érdemi újdonságot jelentenek.

A kanadai Habsburg-kincslelet magyar kitüntetéstörténeti érdekességei – I. rész

A Szent István Rend Mária Terézia számára készült jelvényei

Noha a szakirodalomban több szerző tollából is felmerült olyan nézet, amely szerint Mária Terézia már a Szent István Rend 1764. május 5-én tartott alapítási ceremóniája alkalmával mellére tűzte a rendjel kifejezetten számára készített, drágakövekkel dekorált, egyedi viseleti példányát (Tompos, 2002. 176.; Gödölle, 2014. 104.), ezt a rendelkezésre álló ikonográfiai források – ideértve két, Mária Teréziát a Rend nagymesternőjeként, valamint kettő, a Rend megalapítását ábrázoló alkotást – nem támasztják alá. A királynőt nagymesternőként megörökítő festményen rendkívül pontosan jelenítették meg az ékszereket, valamint az inszigniákat, s a mellen viselt kereszt tekintetében a négy kép egyikén sem látható olyan, fehér színű művészi ecsetvonás, amely a fény megtörését illusztrálná, ellentétben a királynő által viselt fülbevalókkal, brossokkal, nyaklánccal. Ehhez képest a láncon függő, valamint a mellre tűzött nagykereszt középmedalionja és szárai tömör színekből állnak, nem látható rajtuk olyan fehér ecsetvonás, amely a drágakő fényszórását ábrázolná. Az 1765 után keletkezett özvegyi portrékon azonban, amelyeken a királynő már valóban egy gyémántdíszítményes jelvényt viselt, rendre megfigyelhető ez a fajta művészi technika. Erre tekintettel alappal feltételezhető, hogy a rendalapítási ceremónia idején a nagymesternőnek még nem létezett egyedi, tipológiáját tekintve „nőies” rendi jelvénye. Később azonban bizonyosan készítettek számára ilyet, többet is.

Jelenleg egyetlen fennmaradt példányról van tudomása a hazai és nemzetközi falerisztikai közösség: arról, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek (Pallos, 2011. 44–45.). A jelvény több szempontból is felbecsülhetetlen értékű. Egyrészt páratlan történeti jelentőségét adja, hogy Mária Terézia személyes használati tárgyai közé tartozott, amelyet a bécsi udvari kincstár katalógusa szerint naponta viselt (Domanovszky, 1941. 635.). Másrészt egyedülálló értéke abból fakad, hogy rendkívül kevés 18. századi, s még kevesebb olyan Szent István rendi inszignia maradt fenn, amely a rendalapítás évében vagy az 1760-as években keletkezett. Harmadrészt kimelkedik a napjainkban ismert rendjelek közül gyémántdíszítményes jellege (Pandula, 1996. 244.), illetve a hozzá tartozó textil-csokorszalag miatt. A Rend korai történetéből alig maradtak fenn eredeti szalagok, a rendalapítás idejéből legjobb tudomásom szerint egyetlen egy sem. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéhez tartozó inszignia tipológiai jellemzői a következők.

Az aranyból készült kereszt szárait smaragdok díszítik, egy nagyobb, ötszögűre, valamint a keresztszárak ívesen végződő szárvégeiben egy-egy háromszögűre csiszolt darab. A felső keresztszár csúcsiból hiányoznak a smaragkövek (Pallos, 2011. 45.). A középmedalion a jelvények bevett formájához képest szokatlanul nagy, gyémántdekorációja illeszkedik abba a fentiekben említett mintázatba, amelyben a medalion vörös színű, zománcozott mezőjét rubinnal, a kettőskeresztet és az M T betűket gyémánttal, a hármashalmot pedig smaragddal rakták ki. A középmedalion körüli aranyszegélyű, zománcozott fehér körgyűrűn a Rend fekete színnel festett jelmondata szerepel. Ennek a jelvénynek a hátoldala egyszerű, kidolgozatlan aranyfelület. Az inszigniáról hiányzik a Szent Korona stilizált mása, ehelyett a rendjelet egy gyémántokkal dekorált, ovális arany függesztőkarika egy csokorformára kötött, a Rend színvilágának megfelelően középen vörös, oldalain széles zöld sávokkal színezett selyemripsz szalaghoz kapcsolja (Pandula, 1996. 243–244., Tompos, 2002. 176.).

Ez a példány egyike volt azoknak a műtárgyaknak, amelyek az 1932. évi velencei egyezmény alapján a bécsi udvari kincstári és családi hitbizományi gyűjteményből 1933-ban Magyarországra kerültek (A bécsi gyűjteményekből Magyarországnak juttatott tárgyak kiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban, 1933. 39., Gödölle – Pallos, 2014. 154.). Mivel ez az egyetlen Mária Teréziához köthető ismert női rendi jelvény, egyesek ezt azonosítják azzal az inszigniával, amely a királynő özvegyi éveiben, 1765 és 1780 között készült portréin látható (Pandula, 1996. 244., Tompos, 2002. 176.). E kifogásolható megközelítés problémáit Gödölle Mátyás 2014-ben megjelent tanulmányában kiválóan körvonalazta. Gödölle rámutatott arra, hogy a Mária Terézia özvegyi festményein látható rendjel jellegileg eltér attól, amit a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek. „Ezeken a képmásokon a királynő ruháján viselt kereszt szárainak szegélyein körbefutó gyémántdíszítés látható, és a keresztszárak között is sugaras díszek vannak, valamint a szalagcsokor is ékköves kialakítású” (Gödölle, 2014. 105.). Ez a megállapítás annyiban korrekciót igényel, hogy az említett portrékon nem csupán a keresztszárak között, hanem azok mögött is sugaras díszítmény figyelhető meg, ami ötvösművészeti (technikai) szempontból arra utal, hogy magát a keresztet illesztették valószínűleg a sugaras díszítőelemre, nem a sugaras ornamenst a keresztszárak közé.

Az, hogy ez a sugaras dekoráció miből állhatott, az ikonográfiai források alapján messzemenően bizonytalan. Kérdéses, hogy a sugarakba drágaköveket illesztettek-e vagy csupán ékkőformára csiszolták-e magát a fémet. Mindkettőre található példa a 18. század utolsó és a 19. század első harmadából. Festmények esetében a kettő közötti distinkciót elsősorban az nehezíti meg, hogy az ékkőformára csiszolt sugarak és a valóban gyémántdíszítményes sugarak hasonlóan szórják a fényt, a kettő között pedig egy portré ilyen apró szegmensében az ábrázolás módját tekintve egyszerűen nincs érdemi különbség. Mivel azonban Mária Terézia uralkodása alatt drágakődekoráció nélküli, ezüstből készült csillagokat még nem gyártottak, valószínűbbnek tűnik az, hogy az uralkodónő az özvegyi évei folyamán készült képmások keletkezésekor egy teljes egészében gyémántdíszítményes rendjelet viselt.

Ezt a kanadai kincslelet előtt két körülmény is erősen valószínűsítette: a) egyfelől az, hogy a Mária Teréziához köthető, fennmaradt inszignia ugyancsak drágakőberakásokkal készült, b) másfelől az, hogy a kora újkori európai szokásoknak megfelelően a lovag- és érdemrendek nagymestereinek rendi jelvényeit általában drágakövekkel díszítették. A kanadai kincslelet azonban megdönti az arra vonatkozó eddigi hipotéziseket, amelyek szerint Mária Terézia 1765 és 1780 között született portréin a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött női inszignia látható. Szenzációs falerisztikai nóvuma abban áll, hogy a felfedezett ékszerek között ott lapul az a csokorszalagot formázó, nemzeti színű drágakövekkel – rubinokkal, gyémántokkal és smaragdokkal – kirakott, jelenleg bross alakját öltő műtárgy, amely valójában forrásokkal alátámaszthatóan annak a Szent István rendi jelvénynek egy darabja, amely Mária Terézia számára készült feltételezhetően az 1760-as évek második felében.

Bizonyítékok, amelyek alátámasztják, hogy a nemzeti színű bross Mária Terézia rendi jelvénye

Ahogy arra a cikksorozat első részében utaltam, a kanadai kincslelettel összefüggő külföldi, különösen az osztrák tudományos közösségben a magyar nemzeti színű brossra Erzsébet királyné ékszereként tekintenek, amelyet feltételezések szerint az 1867. június 8-án Pest-Budán tartott magyar királykoronázás alkalmával viselt (Winkelhofer, 2025. 14–15.) Terjedelmi keretek miatt jelen cikk keretei között nincs mód arra, hogy részletesen ismertessem annak cáfolatát, hogy ez miért abszolút valószínűtlen. Mindössze arra érdemes utalni, hogy egyetlen portré, eseménykép vagy fénykép sem támasztja alá azt, hogy Erzsébet valóban viselte volna a brosst a koronázás alatt. Az viszont bizonyos, hogy csaknem ötven évvel később, 1916. december 30-án az utolsó magyar királykoronázás során Zita királyné magára öltötte az ékszert. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a bross nem állt egymagában, hanem arra a Csillagkeresztes Rend gyémántékítményes jelvényét illesztették rá. Ezt négy, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában őrzött fénykép igazolja.

Ezeken a brosst színvilága alapján a fekete-fehér színű felvételek miatt kevésbé, ám formavilága alapján kétséget kizáróan fel lehet ismerni. Jellegzetes továbbá a brossról lelógó Csillagkeresztes Rend jelvénye, amely azonban nem a rendi „alapváltozatnak” volt egy példánya, hanem annak egy speciális módozata. A vonatkozó fényképeken sajnos az inszignia részletei pontosan nem kivehetők, ám – összevetve azt egy Zita királynéról készült másik, 1917-ben készült litográfia alapján, amely jelenleg a Schloß Schönbrunn Kultur- und Betriebsges.m.b.H. tulajdonában áll – az bizonyos, hogy a rendjelet gyémántsor öleli körül, valamint a jelvény középpontjában álló, egyenlő szárú vörös kereszt mögött homályosan körvonalazódik a kétfejű császári sas alakja. Zita Csillagkeresztes rendi jelvényének kuriózuma, hogy az a rendi szabályoktól eltérően nem fekete selyemszalagról függ le (Schwarz, 2005. 32–35.), hanem a magyar nemzeti színű brossról.

Valószínű, hogy ezt a kitüntetéstani szempontból értelmezhetetlen jelvényt azért hozták létre, mert a nemzeti színekben pompázó bross viselésével Zita a magyar politikai elitnek kívánt imponálni. Ez azonban úgy történhetett meg, hogy az addig a bécsi császári-királyi kincstárban féltve őrzött, Mária Terézia számára készült gyémántdíszítményes Szent István rendi inszigniát két darabra választották szét: a későbbiekben brossként használt csokorszalagra (amely a kanadai kincsleletben előkerült), valamint a rendi keresztre, amelynek a jelenlegi hollétéről semmilyen információval nem rendelkezünk. 1916-ban tehát Mária Terézia falerisztikai szempontból felbecsülhetetlen értékű rendi jelvényét „egyszerű” ékszerré degradálták.

Úgy vélem, erre vezethető vissza az, hogy a Szent István Rend történetével foglalkozó kutatók, a falerisztika magyar tudományos közössége és végső soron a Magyar Állam miért nem bírt tudomással egy „második” olyan – ráadásul teljes egészében gyémántokkal kirakott – Szent István rendi inszigniáról, amelyet egykor Mária Terézia számára készítettek. A firenzei gyémánt mellett ez a színvilága miatt napjainkig csupán különleges brossnak tekintett műtárgy a kanadai kincslelet másik valódi szenzációja. Az egykori rendjel ezen darabja az alábbiakban kifejtett érvek alapján ugyanis a Szent István Rend legkorábbi fennmaradt, drágakődekorációja miatt kifejezetten exkluzív jelvényei közé tartozik, amelynek az utóbbi körülményen kívül egyedülálló értéket kölcsönöz, hogy Mária Terézia személyes használati tárgyai közé tartozott.

E különleges rendjelet korábban a bécsi császári-királyi kincstár XXII. számú vitrinjében őrizték a dinasztia hitbizományához tartozó, magánjellegűnek vélt koronáival, rendjeleivel, ékszereivel stb. együtt. Erre a kincstárban őrzött műtárgyakról készített, többször (1880-ban, 1882-ben és 1887-ben) publikált és módosított leltárjegyzékben találtam rá. Ennek a leltárjegyzéknek (leltárjegyzékeknek) kitüntetéstörténeti szempontból több tekintetben is fundamentális jelentősége (jelentőségük) van. Mindenekelőtt megdönti(k) azt a Szent István Rend történetével foglalkozó hazai szakirodalomban tényként kezelt és legjobb tudomásom szerint egyedül Gödölle Mátyás által óvatosan kifogásolt álláspontot (Gödölle, 2014. 104–105.), hogy Mária Terézia özvegyi képmásain az a textil csokorszalagon függő, gyémántékítményes inszignia látható, amely 1933 óta a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményét gazdagítja (Gödölle – Pallos, 2014. 154.). Ez a szakirodalmi tétel azt is implikálta, hogy lényegében ez az egyetlen viseleti példány készült az alapító-nagymesternő számára. Ez a nézet azonban a következő okok miatt az említett kincstári leltárjegyzéktől eltekintve sem tűnt megalapozottnak.

Pandula Attila egy 1999-ben megjelent tanulmányában részletesen bemutatta, hogy a történeti falerisztika egyik legfontosabb forrásbázisát a különféle képzőművészeti alkotások, pl. festmények, grafikák, szobrok stb. jelentik (Pandula, 1999. 29–30.). Ezeknek a falerisztikában számos szempontból lehet jelentősége, például, ha egy érdemrend rendjelei tipológiájának alakváltozásait vizsgáljuk. Sőt, akár olyan inszigniákat is megörökíthetnek, amelyeknek a múltban valamilyen oknál fogva nyomuk veszett. A közelmúltban Kanadában fellelt, Mária Teréziához köthető rendi jelvénydarabbal kapcsolatban az utóbbi helyzethez hasonló állt fenn az utóbbi egy évszázad folyamán.

Mária Teréziáról élete utolsó tizenöt évében megszámlálhatatlan mennyiségű olyan képzőművészeti alkotás keletkezett, amely a császárné-királynőt fekete özvegyi viseletben ábrázolja, bal mellén a Szent István Rend kifejezetten számára készített, egyedi, „női” inszigniájával. Művésztől függően természetesen bőséggel akadtak eltérések az egyes művek között, a legtöbb példányon azonban alapvető jellemzőit tekintve azonos ismertetőjegyekkel bír a jelvény: a rendi kereszt egy csokorszalagról függ le, s mindkét komponens teljes egészében gyémántokkal van kirakva. Ezt azok, akik nem tartották valószínűnek az előbbiekben említett gyémántdíszítményes nagymesternői inszignia létezését, vélhetőleg a művész fantáziája szüleményének tartották a jelen cikkben már említett művészi technikát, amely finom fehér ecsetvonásokkal igyekezett ábrázolni a drágakövek fényszórását.

Mária Terézia özvegyi portréi esetében azonban a művészek túlnyomó többsége következetesen ugyanúgy ábrázolta a királynő mellére tűzött rendjelet. Csupán néhány olyan alkotás létezik, amelyen a sugaras díszítőelemre illesztett kereszt egy textilből készült csokorszalagon függ. Egyébként a rendjelet gyémántdíszítményes formában megörökítő festmények közelebbi vizsgálata alapján az is megállapítható, hogy az ott látható inszignia a sugaras ornamens hiányán kívül valójában még drágakőberakásai alakzata miatt sem azonosítható a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött példánnyal. Számos özvegyi portrén ugyanis a keresztszárakba illesztett smaragdon úgy csillan meg a fény, hogy az háromszöget formáz. Ebből arra lehet következtetni, hogy a keresztszárakban – ellentétben a textil-csokorszalagos jelvénnyel – egyetlen méretre vágott, alakját tekintve tetraéder formára csiszolt smaragd helyezkedett el. A textil-csokorszalagos inszignia viszont keresztszáranként három smaragdból épült fel, s a keresztszár közepébe helyezett, vízszintes felületűre faragott smaragdon egyszerűen másként törik meg a rá vetülő fény, mintha tetraéder alakú lenne. Ez a bizonytalanság zárható le elméleti síkon az 1880-as években publikált kincstári leltárjegyzék(ek)kel, illetőleg materiális értelemben a kanadai kincsleletben fellelt brossal.

A bécsi udvari kincstárban őrzött műtárgyakat vitrinekre lebontva pontokba szedő kötetekben valamennyi tárgyhoz rövid leírás is tartozik az adott műkincs eredetére, történetére vonatkozóan. Ahogy már említésre került, Mária Terézia Szent István rendi jelvényeit a XXII. vitrinben, a dinasztia egyéb gyémántdíszítményes rendjeleivel együtt tárolták. Ezeknek a többsége napjainkban is a bécsi Kaiserliche Schatzkammer múzeumban tekinthető meg. A kincstári leltárjegyzék egymás alatt, külön nevesítette a textil-csokorszalagon függő, valamint a csokorszalagot formázó, drágakövekkel dekorált inszigniát. Az előbbihez az alábbi „kommentár” tartozott: „Kisméretű Szt. István Rendi kereszt megfakult rendi szalagon. Ezt a rendi keresztet egykoron Őfelsége Mária Terézia naponta viselte, mimiatt a kopott szalag is megőriztetett” (Leitner, 1882. 128–129., Leitner, 1887. 135.). A jelvényhez fűzött ezen magyarázat régóta nem ismeretlen a falerisztika magyar művelői számára, szó szerint ugyanez az ismertető olvasható a Domanovszky Sándor szerkesztésében megjelent Barokk és felvilágosodás – Magyar művelődéstörténet 4. című kötet jegyezeteiben (Domanovszky, 1941. 635.). A teljes egészében gyémántdíszítményes rendjelről a kincstári leltárjegyzékben a következő szerepel: „Smaragdokkal, rubinokkal és brilliánsokkal kirakott csokorszalag, amelyen a Magyar Királyi Szent István Rend keresztje [függ], szintén smaragdokkal, rubinokkal és brilliánsokkal kirakva. Ezt a jelvényt egykoron Őfelsége Mária Terézia e rend nagymestereként viselte ünnepi alkalmakkor” (Leitner, 1882. 129., Leitner, 1887. 135.).

Ez a jellemzés felbecsülhetetlen történeti falerisztikai értékkel bíró írott emléke és egyúttal részletgazdag bizonyítéka annak, hogy még a 19. század végén is létezett Mária Teréziának az a drágakövekkel díszített Szent István rendi inszigniája, amelyet az özvegyi képmásain láthatunk. A kanadai kincsleletben felbukkant gyémántdíszítményes csokorszalag a rendi kereszt kivételével minden tekintetben ebbe a leírásba illeszkedik. Az A. E. Köchert ötvösműhely által a műtárgyról készített fényképeket összevetve Mária Terézia özvegyi portréival (ideértve különösen három alkotást: Anton von Maronnak a bécsi Kunsthistorisches Museum Gemäldegalerie gyűjteményében KHM GG 6201 leltárjelzéssel őrzött, 1773-ban Mária Teréziáról festett portréját, szintén von Maronnak a schönbrunni kastélyban őrzött, 1772-ben Mária Teréziáról készített portréját, továbbá Joseph Hickelnek a svéd Nationalmuseum gyűjteményéhez tartozó, NMGrh 638 leltári számmal ellátott, 1773 körül az uralkodónőről alkotott festményét), illetőleg a Zitáról a koronázási díszruhában készült felvételekkel a bross ívesen csokorra kötött szalag formáját ölti, amelyet középen egy pánt fog össze. A szalagok vége alul és felül egyaránt metszett, csúcsos végződésű, akárcsak a textil-csokorszalag. Színösszetételét tekintve nem a Szent István rendi szalag mintáját követi. A szalagot formázó ötvösmunka mindkét szélén brilliánssor fut végig, amelyet kívülről befelé haladva egy smaragd-, ismét egy brilliáns- majd három rubinsor követ. A drágakövek méretét tekintve a bal felső és a jobb alsó szalagszár közepére illesztett rubinok a legnagyobbak, ettől eltekintve a szalag szárait nagyjából azonos méretű drágakövek ékesítik. A pánton a színsor azonos, a drágakövek azonban a szalagszáron találhatóknál kisebbek. A foglalat anyaga valószínűleg ezüst.

Megjegyzendő, hogy az ikonográfiai források alapján a pánt feltételezhetően levehető vagy legalábbis forgatható. Mária Terézia özvegyi képmásain, valamint a Zitáról készült fényképeken ugyanis a pánt függőleges pozícióban látható, míg a legfrissebb felvételeken vízszintes helyzetben, elforgatva áll. Elképzelhető, hogy e komponens mögött van egy olyan alkatrész, esetleg gyűrű, amelyre az inszignia függeszthető. Súlyára vonatkozóan nem jelent meg adat sem a kincstári leltárban, sem a kanadai kincslelettel összefüggő sajtóhírekben. Egyetlen erre vonatkozó utalást találtam egy teljesen félreeső, a falerisztikai szakirodalomban legjobb tudomásom szerint egyáltalán nem ismert forrásban, a Prágai Magyar Hírlap 1926. március 5-én megjelent lapszámában, amely a firenzei gyémánt hollétének kérdését, valamint a száműzött Zita királyné Steiner báróval szemben indított párizsi perét szemlézte. Ez egyébként a Kanadában felfedezett bross eredetével kapcsolatban is jelentős, hiszen a szerző megemlítette, hogy az 1918-ban a bécsi udvari kincstárból kicsempészett ékszerek között volt „Mária Terézia 30 karátos gyémántszallagja is” (Prágai Magyar Hírlap, 1926/53. 5.).

Hogyan kerülhetett Mária Terézia csokorszalagja a kicsempészett ékszerek közé?

Érdemes visszatérni arra a kérdésre, hogy e speciális rendjel mely okokra visszavezethetőleg veszhetett ki a falerisztikai köztudatból. Ezzel összefüggésben fontos rögzíteni, hogy sajátos módon Mária Terézia rendi inszigniái nem tartoztak a Rend vagyontárgyai közé. Több körülmény is erre enged következtetni. Az egyik ilyen körülmény, hogy sem a gyémántdíszítményes, sem a textil-csokorszalagos rendjel sorsának kérdése nem merült fel 1920-21-ben, amikor a Szent István Rend Irodájának és Kincstárának vagyonát Magyarországra szállították. A vagyont Dr. Révy Ferenc, a Szent István Rend kincstárnoka adta át Nagy Géza rendi heroldnak a magyar királyi követségen 1921. május 13-án (Pandula, 2014. 62–63., 74.). Az átadásról készült jegyzőkönyvben összesen 93 rendjel szerepelt tételként, köztük rendi láncok, nagykeresztek, kis díszítmények, csillagok, középkeresztek és lovagkeresztek. Az átadott vagyontárgyak között egyetlen, közvetlenül Mária Teréziához köthető műtárgy volt, egy ezüst szelencében őrzött kézirat a királynőtől (Pandula, 2014. 62.).

A rendi vagyon Magyarországra költöztetését lebonyolító Nagy Géza még egy nagyobb vagyonösszességet tartott számon, amely egyelőre Bécsben maradt: a rendi díszruhákat. Ezeket ugyanis, bár a Rend vagyonelemeit képezték, nem magyar illetőségű helyen, hanem a bécsi Hofburgban működő udvari ruharaktárban, az ún. Montour Depot-ban tárolták (Tompos, 2002. 173.). A díszöltözetek csak 1922. október 21-én kerültek a Nagy Géza képviseletében eljáró Magyar Királyi Kormány birtokába (Pandula, 2014. 63.). A rendi ékruhák között volt Mária Terézia nagymesternői díszruhája is (Tompos, 2002. 173.). Ezzel az aktussal a rendi vagyon átmentését a magyar kormányzat lezártnak tekintette. A rendi javakon belül tehát két, Mária Teréziához kötődő műtárgy kapott helyet: egy kézirat, valamint az a díszruha, amelyet a királynő alapító-nagymesternőként az 1764. május 5-én és 6-án a rendalapítás alkalmából tartott ünnepségsorozaton viselt. Miért hiányzott ezek közül a gyémántdíszítményes, illetve a textil-csokorszalagos jelvény?

Azért, mert ezekre sem a magyar, sem az osztrák fél (ideértve az uralkodódinasztiát is) nem rendi inszigniaként, hanem alapvetően ékszerként tekintett. Ez a kategorizáció azonban a kincstári leltárjegyzékek alapján nem volt maradéktalanul következetes. A XXII. vitrin ugyanis, amelyben mindkét rendjelet elhelyezték, alapjában véve az uralkodóház magántulajdonának tekintett ékszereit tartalmazta (Leitner, 1882. 124–136., Leitner, 1887. 130–143.). E „magánékszerek” között azonban számos, drágakövekkel dekorált rendjel, köztük az Aranygyapjas Rend több lánca és számos jelvénye, a Katonai Mária Terézia Rend nagykeresztje és csillaga, illetőleg a Magyar Királyi Szent István Rend több nagykeresztje is szerepelt (Leitner, 1882. 126–130., 135–136., Leitner, 1887. 133–136., 142–143.). A kanadai kincslelettel összefüggésben megjelent sajtóhírek és a kincstári leltárjegyzékek összevetése alapján bizonyos, hogy Berchtold gróf és társai 1918 novemberének első napjaiban főként az e vitrinben őrzött műtárgyakból „válogatták össze” azt a kincsanyagot, amit Svájcba csempésztek.

De hogyan kerülhetett Mária Terézia drágakövekkel dekorált Szent István rendi inszigniája a „felmarkolt” műkincsek közé? E kérdés azért szorul megválaszolásra, mert a fentiekben említett számos további, a XXII. vitrinben őrzött és szintén gyémántdíszítményes rendjel érintetlenül vészelte át a hatalomváltást, köztük Mária Terézia textil-csokorszalagos Szent István rendi jelvénye. Álláspontom szerint a brossként fellelt rendi inszignia eltűnéséhez időben legközelebb álló egyik forráscsoport, amely kiindulópontként szolgálhat számunkra, ismét az 1916-ban Zitáról készített koronázási fényképek köre. Ezeken ugyanis, amint az már említésre került, a királyné a brosst sajátos formában, a Csillagkeresztes Rend jelvényével viselte.

Ez azt jelenti, hogy Mária Terézia magyar nemzeti színű, gyémántdíszítményes rendi inszigniáját legkésőbb az 1916. december 30-án, Budapesten tartott koronázást közvetlenül megelőző hetekben minimum két darabra bontották szét: a csokorszalagot formázó komponensre, amelyet a koronázás alkalmával a királyné brossként használt, valamint a szűkebb értelemben vett rendjelre, vagyis arra a brilliánsokkal kirakott sugaras ornamensre illesztett, rubinokkal és smaragdokkal dekorált rendi keresztre, amely Mária Terézia özvegyi portréin látható, s amely Quirin von Leitner csász. kir. udvari kincstárnok 1880-as, 1882-es és 1887-es leírásában szerepel (Leitner, 1880. 129., Leitner, 1882. 129., Leitner, 1887. 135.).

A rendelkezésre álló források alapján ez volt az első alkalom, hogy a Mária Terézia számára készült és általa rendszeresen használt inszignia egyik elemét az uralkodóház egyik tagja magára öltötte. Nem véletlen, hogy ekkor is mindössze a magyar nemzeti színekben pompázó csokorszalagot a rendi kereszt nélkül. A Szent István Rend tagjai – és inszigniáinak viselői – ugyanis kizárólag férfiak lehettek (Pandula, 1994. 39.). Ez alól az egyetlen kivételt alapító-nagymesternőként Mária Terézia jelentette, akinek a részére külön jelvényeket és külön díszruhát is gyártottak. Az 1780. november 29-én elhunyt királynőn kívül tehát a dinasztia más, nőnemű tagjai nem tűzhették magukra sem a textil-csokorszalagos, sem a teljes egészében gyémántdíszítményes Szent István rendi inszigniát. Feltehetőleg ennek köszönhetően maradt fenn a műtárgy érintetlenül a 19. század végéig, amikor a Leitner-féle kincstári leltárjegyzék készült. Az 1916-os koronázás előkészületeinek egyik „bűne”, hogy annak során ezt az egyedülálló történeti jelentőségű rendjelet két darabra választották szét, s a csokorszalagot ékszerré alacsonyították.

Ennek nem feltétlenül kellett volna, hogy következménye legyen a műkincs provenienciájának feledésbe merülése, jóllehet kétségtelenül ez történt. Ez gyaníthatóan arra vezethető vissza, hogy a koronázás után a drágakövekkel kirakott csokorszalagra nem helyezték vissza a Szent István rendi jelvényt. Erre amiatt lehet következtetni, hogy sem Mária Terézia másik, textil-csokorszalagos rendjele, sem a Rend többi gyémántdíszítményes inszigniája nem tűnt el az udvari kincstárból 1918-ban. Mivel a Szent István rendi inszigniák többségét 1918-ban érintetlenül hagyták, nem alaptalan feltételezés, hogy a magyar nemzeti színű bross azért kerülhetett a kicsempészett műkincsek közé, mert arra nem illesztették vissza a rendi keresztet. Ezáltal ugyanis a vitrinen belüli utolsó helye is megváltozhatott, hiszen a kincstári leltárjegyzék alapján a vitrinben őrzött műtárgyak nem véletlenszerűen, hanem tematikusan, sorszámozva voltak elhelyezve.

A leltárjegyzékben szereplő első 25 tétel az uralkodói hatalomhoz kapcsolódó különféle felségjelvényeket – koronázási klenódiumokat, rendi inszigniákat – foglalt magában (Leitner, 1882. 124–130., Leitner, 1887. 130–136.), s csak ezek után következett összesen 30 ékszer (Leitner, 1882. 130–136., Leitner, 1887. 136–143.), amelyek többsége ráadásul női ékszer volt, szemben a rendjelekkel és klenódiumokkal, amelyeket néhány kivételtől eltekintve kizárólag férfiak viselhettek. Amennyiben Mária Terézia teljes egészében gyémántdíszítményes rendi jelvényét 1916 végén szétszedték és nem rakták ismét össze, az vélhetőleg azt jelenti, hogy annak eredeti helyén kizárólag a brilliánsokkal kirakott sugaras díszítőelemre illesztett rendi kereszt maradt, s az akkortól kezdve magyar nemzeti színű brossként használt drágaköves csokorszalag átkerült a (női) ékszerek közé. Ez újabb magyarázattal szolgálhat arra, hogy a felségjelvények csoportja a már említett kivételekkel miért maradhatott érintetlen 1918-ban, míg az ékszerek többsége, köztük a most Kanadában felfedezett firenzei gyémánt, Mária Terézia drágaköves csokorszalagja és a szintén brossnak tartott rendi kalpagdísz eltűnt.

Végül említésre érdemesnek tartok egy további, pragmatikus körülményt, amely alapján szintén az tűnik valószínűnek, hogy a drágaköves csokorszalag 1916 után az ékszerek között kapott új helyet. Az eltűnt műkincsek jellege alapján nem fér kétség ahhoz, hogy a hatalmától megfosztott uralkodócsalád 1918 novemberében olyan ékszereket csempészett ki Ausztriából, amelyek többsége használati tárgyként, ékszerként szolgált. Ezektől ugyanis relatíve könnyen meg lehetett válni készpénzért, elvégre azokat egy új tulajdonos akadály nélkül használhatta, viselhette. A száműzött dinasztiának pedig feltétlenül szüksége volt készpénzre a tartós letelepedéshez, illetve megélhetésük biztosításához. Ehhez képest a kor viszonyai között egy rendjelet, még ha gyémántokkal volt is díszítve, lényegesen nehezebb volt eladni, mivel az klasszikus értelemben nem volt használati tárgy. Így egy drágakövekkel dekorált rendi inszigniát annak összetevőire tekintettel legfeljebb „nyersanyagként”, töredékáron lehetett volna elidegeníteni, amely semmiképp nem vált volna a létfenntartásra törekvő dinasztia javára. Megítélésem szerint e tényezők döntő mértékben meghatározták azt, hogy végül mely műkincseket csempészték ki Bécsből 1918-ban.

Összegzés

Záró gondolatként arra szeretnék utalni, hogy még a fenti megközelítések egyike alapján sem lehet tudni semmit a sugaras díszítőelemre forrasztott rendi kereszt hollétéről. Elképzelhető, hogy azt a család magával vitte az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után és most is az ő birtokukban van. Lehetséges, hogy a rendjel valahol a bécsi Kunsthistorisches Museum vagy a Kaiserliche Schatzkammer gyűjteményében található. Sőt, utolsó lehetőségként az sem zárható ki, hogy a jelvény elveszett vagy eladták azt a két világháború közötti évtizedekben. Ezzel az eddigi rendtörténeti kutatások azért nem foglalkoztak, mert eleve nem létezett arra vonatkozó tudományos meggyőződés, hogy Mária Teréziának több Szent István rendi inszigniája is létezett volna. Mivel azonban a kanadai kincsleletnek köszönhetően ez igazolást nyert, a Rendhez kapcsolódó kutatómunka következő fontos feladata e jelvény sorsának dokumentálása és ideális esetben a tárgy felderítése.

A következő, sorozatzáró cikkben a Szent István Rend nagymesteri kalpagdíszéről fog szó esni.

Molnár Dániel

Felhasznált források:

Festmények:

Anton von Maron: Mária Terézia özvegyi viseletben. Olaj vásznon, 299x137x8 cm. Kel. 1773-ban. KHM GG, leltári szám: 6201.

Anton von Maron: Mária Terézia özvegyi viseletben. Olaj vásznon, 37×70 cm. Kel. 1772 körül. Jelenleg a schönbrunni kastély nyugati szárnyában, a főhercegnők portréinak szalonjában van kiállítva. https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Anton_von_Maron_-_Maria_Theresa_(ca._1772,_Schloss_Sch%C3%B6nbrunn).jpg

Joseph Hickel: Mária Terézia osztrák főhercegnő, magyar és cseh királynő özvegyi viseletben. Olaj vásznon, 120×79 cm. Kel. 1773 körül. A svéd Nationalmuseum tulajdona, leltári szám: NMGrh 638.

Fényképek:

Zita királyné (1892-1989) és Habsburg Ottó (1912-2011) koronázási díszruhában. Ismeretlen fényképező képe, készült 1916-ban, méretei: 80×130 mm. MNM TF, leltári szám: 66.228.

Zita királyné, koronázási díszben, mellkép. Ismeretlen fényképező felvétele, készült 1916-ban, méretei: 83×136 mm. MNM TF, leltári szám: 94.542.

Zita királyné (1892-1989). A Strelisky fényképész műterem felvétele, készült 1916-ban, méretei: 143×210 mm. MNM TF, leltári szám: 1942/25.

Zita királyné, derékkép. Ismeretlen fényképező műve, datálás nélkül, méretei: 120×165 mm. MNM TF, leltári szám: 64.3739.

Litográfia:

Zita, Kaiserin von Österreich. S. Czeiger bécsi nyomdájának E. Frank 1917 körül alkotott festménye nyomán készített litográfiája. Kel. 1917 körül, méretei: 29.70×21 cm. A Schloß Schönbrunn Kultur- und Betriebsges.m.b.H. tulajdona, leltári szám: SKB 000137.

Szakirodalom:

A bécsi gyűjteményekből Magyarországnak jutott tárgyak kiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1933.

Gödölle Mátyás: A Szent István Rend alapításának képzőművészeti forrásai. In: Gödölle Mátyás – Pallos Lajos (szerk.): Szent István lovagjai. A legrangosabb magyar kitüntetés 250 éve. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2014. 95–113.

Leitner, Quirin von: Katalog der Sammlungen der Schatzkammer des allerhöchsten Kaiserhauses in der K. K. Hofburg zu Wien. Selbstverlag des Kunsthistorischen Museum, Wien, 1880.

Leitner, Quirin von: Katalog der Sammlungen der Schatzkammer des allerhöchsten Kaiserhauses in der K. K. Hofburg zu Wien. Selbstverlag des Kunsthistorischen Museum, Wien, 1882.

Leitner, Quirin von: Katalog der Sammlungen der Schatzkammer des allerhöchsten Kaiserhauses in der K. K. Hofburg zu Wien. Selbstverlag des Kunsthistorischen Museum, Wien, 1887.

Pallos Lajos: A Magyar Királyi Szent István Rend jelvényei a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában. Folia Historica 27, 2010/11. 39–63.

Pandula Attila: A falerisztika történeti ikonográfiai forrásai. In: Németh Péter – Ulrich Attila – Lakatos Sarolta (szerk.): Numizmatika és társtudományok III. Nyíregyháza, 1999. 29–30.

Pandula Attila: A Magyar Királyi Szent István Rend (1764–1918, 1938–1945) és a Magyar Szent István Rend (2011–). In: Gödölle Mátyás – Pallos Lajos (szerk.): Szent István lovagjai. A legrangosabb magyar kitüntetés 250 éve. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2014. 31–75.

Pandula Attila: A magyar királyi Szent István Rend jelvényeinek tipológiája. In: Krankovics Ilona (szerk.): Numizmatika és a társtudományok II. Debrecen, 1996. 239–255.

Pandula Attila: A Szent István-rend története, különös tekintettel a magyar vonatkozásokra. Kapu, 1994/1–3. 37–42.

Schwarz, Walter A.: „Vergänglicher Glanz…” – Altösterreichs Orden. Österreichisches Staatsarchiv, Wien, 2005.

Tompos Lilla: A magyar királyi Szent István rendi ornátus magyarországi története és emlékei. Folia Historica 23, 2002. 171–183.

Wellmann Imre: Barokk és felvilágosodás. In: Domanovszky Sándor et al. (szerk.): Barokk és felvilágosodás – Magyar művelődéstörténet 4. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1941. 5–107.

Sajtóhírek:

Zita császárné párisi perének szenzációs előzményei. Prágai Magyar Hírlap, 1926/53. 5–6.

Winkelhofer, Martina: Habsburger-Schatz: Auch Schmuck von Sisi dabei! Kronen Zeitung, 2025. 11. 16. 13–16.

Ezt olvastad?

„Ő volt központja, kezdeményezője, támasza minden nemzeti vállalatnak” – 250 éve született József nádor

Habsburg–Lotaringiai József Antal főherceg magyar nádorként eltöltött öt évtizede egybeesett a modern Magyarország alapjainak lerakásával. Noha nehéz idők jártak, mikor

X