A megtévesztés „művészete”, avagy a Mein Kampf és a propaganda

Adolf Hitlernek, a későbbi hírhedt diktátornak 1925. július 18-án jelent meg első és egyben a legmeghatározóbb könyve, a Mein Kampf. Ebben tisztázta az addigra kialakuló faji alá- és fölérendeltségen alapuló világnézetét, a hatalom megragadására és megtartására vonatkozó elveit életrajzi elemekkel vegyítve. Az alábbi cikkben a propagandával kapcsolatban megfogalmazott gondolatai kerülnek elemzésre a következő kérdések mentén: Kiknek szólt a propaganda? Milyen nyelvezethez volt érdemes nyúlni Hitler szerint? Mely felületeken volt a leghatékonyabb mindez?

A Mein Kampf létrejöttének körülményei

Mielőtt a Mein Kampf propagandával kapcsolatos részei kerülnének bemutatásra, érdemes magáról a mű keletkezésének a körülményeiről is pár szót szólni.

Adolf Hitler 1919-ben lépett be a Német Munkáspártba (Deutsche Arbeiterpartei, DAP), amely egyike volt az akkori szélsőjobboldali ún. völkisch mozgalomnak. 1921-re megszerezte a vezető szerepet a pártban, amiből tömegpártot szeretett volna létrehozni. Ötlete nyomán a nevét is megváltoztatták DAP-ról Nemzetiszocialista Német Munkáspártra (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, NSDAP). 1923 augusztusában a német kormány élére került Gustav Stresemann teljesítési politikáját (azaz, hogy Németország teljesíti a versailles-i békeszerződés előírásait) elfogadhatatlannak tartották, ezért az NSDAP elérkezettnek látta az időt a hatalom megragadására. Az akcióhoz Mussolini egy évvel ezelőtti „római menetelése” (Marcia su Roma) adta a mintát. Az 1923. november 8-án kirobbant sörpuccsot a bajor rendőrség leverte, Hitlert is elfogták. 9 hónap alatt, amit puccstársaival a landsbergi börtönben töltött, írta meg, illetve diktálta le első könyvét, a Mein Kampfot (Harcom). A mű első része a „Számkivetés” címet kapta, mely 1925-ben került a könyvesboltokba. A második rész, ami a „Nemzetiszocialista mozgalom” nevet viseli, a következő évben nyert publicitást. Hitler a művét – hasonlóan más diktátorokhoz – politikai alapműnek szánta a mozgalom számára. Mein Kampfban felvázolt politikai programtól azt várta, hogy a hatalom megragadásához segíti őt. Később, már birodalmi kancellárként úgy gondolta, hogy túl őszintén fogalmazta meg politikai terveit, mert így, ha valaki alaposan elolvassa, olyan következtetéseket vonhat le, amely számára kompromittáló lehet. Vélhetően ez az oka annak, hogy a Mein Kampf  védelmére írt kézirata, a Zweites Buch (1928) csak jóval a halála után, az 1960-as években jelent meg.

Hitler tagsági kártyája a DAP-ben, 1920-ból (forrás: de.wikipedia.org)

Háború és propaganda

Hitlert az első tapasztalatok a politikával és propagandával kapcsolatban még 1914 előtt, bécsi tartózkodása idején érték. Ekkor ismerkedett meg a munkásmozgalmi rendezvények megfigyelésén keresztül a politikai demagógiával. A Mein Kampfban ezt ekképp fogalmazta meg: „…rendkívül érdekelt a propaganda tevékenység. A propagandában olyan eszközt láttam, amelyhez különösen a marxista szervezetek értettek mesteri ügyességgel. Már elejétől fogva rájöttem arra, hogy a propaganda helyes használata művészet, amely polgári pártjaink előtt majdnem teljesen ismeretlen marad. Csak a keresztényszocialista mozgalom, különösen Lueger idejében tudott ezen a téren is nagyszerűt művelni.” (Hitler, n. a. 74.) Az utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Karl Lueger bécsi polgármestert „minden idők legnagyobb polgármestereként” aposztrofálta. (Ormos, 1993.) Imponált neki a polgármester kisemberekre tett hatása, amit szociális juttatásokkal, munkahelyteremtő építkezésekkel, antiszemita frázisokat is tartalmazó demagógiával ért el. A megszerzett népszerűséget pedig saját céljaira használta fel.

Az első világháború alatt Hitler újabb tapasztalatokra tett szert, amikor a szembenálló felek a fegyverek mellett igyekeztek a propaganda eszközéhez is nyúlni. Az akkori vélemény szerint az antant győzelméhez részben a britek háborús propagandája járult hozzá. Mindez Hitlerre olyan nagy hatással volt, hogy a Mein Kampf első részében, „Háborús propaganda” címmel külön fejezetet szánt arra, hogy megfigyeléseiről beszámoljon. Ezzel kapcsolatban többek között többször is bírálja a német háborús propaganda elhibázott taktikáját, és (ebben a tekintetben) követendő példának Angliát és az Egyesült Államokat állítja:

„A propaganda helyes alkalmazásának beláthatatlan következményeit azonban elsősorban a háború ideje alatt láthattam. […] teljesen hibás volt az ellenséget nevetségessé tenni, mint ahogyan az osztrák és német vicclapok művelték […] A német katona az ellenfél ellenállásának közvetlen benyomása alatt eddigi felvilágosítói részéről becsapottnak érezte magát, és ahelyett, hogy harci kedve vagy kitartása megerősödött volna, éppen az ellenkezője történt. […]   Ezzel szemben az angolok és az amerikaiak háborús propagandája lélektanilag helyes volt. Ők a németet népük előtt barbárnak és vandálnak tüntették fel,” ami „dühüket és gyűlöletüket fokozta az elvetemült ellenséggel szemben.” (Hitler, n. a. 74; 76.)

Tehát az ellenség démonizálásával nagyobb eredményt lehetett elérni, mintha azt csak nevetségessé tették. Részben ennek a megvalósítása látható később, amikor a sztálingrádi vereség után a német propaganda mélyponton volt és kellett valami, ami újból felkorbácsolja az indulatokat. Ekkor a németeknek az 1943 márciusában a Szmolenszk melletti katyni erdőben talált tömegsír, ahol 4400 lengyel tiszt (más forrás szerint 10 ezer) földi maradványait tárták fel, akiket még az NKVD mészárolt le 1940-ben. A Harmadik Birodalom propagandaminisztere, Joseph Goebbels ezzel kapcsolatban a következőt jegyezte le naplójában 1943. április 9-én: „Rávettem a semleges újságírókat, hogy Berlinből utazzanak el a lengyel tömegsírokhoz. A lengyel értelmiség képviselőit is odahívatom. Lássák csak a saját szemükkel, mi vár rájuk, ha teljesülne gyakori kívánságuk, s a bolsevikok legyőznék a németeket.” (Idézi: Németh, 2007. 51.)

Plakát az NSDAP újjáalapításáról, Hitler szabadulása után (forrás: de.wikipedia.org)

A tömegek megnyerésének „művészete”

Hitler a következő kérdést teszi fel a Mein Kampfban: „Kihez forduljon a propaganda? A művelt intelligenciához vagy a kevésbé képzett tömegekhez? Csak a tömegre irányuljon!” (Hitler, n. a. 75.) Amikor belépett a Német Munkáspártba (DAP), még nem rendelkezett nagy támogatottsággal. Rendezvényeiket kevesen látogatták, olykor létszámuk alig érte el a 20 főt. A párt két vezető személyisége, Anton Drexler és Karl Harrer továbbra is titkos, férfi szövetség stílusában képzelte el a DAP jövőjét. Ezzel szemben Hitler egy leendő tömegpárt alapjait kívánt lefektetni. Az első világháborús brit propaganda mellett követendő példát látott az akkoriban népszerű tömegpszichológiában, amely az egyén feloldódását hirdette a tömegben. Az egyik ilyen gondolkodó, aki hatást gyakorolt rá, az Gustave Le Bon francia orvos volt, aki a tömeglélektan dinamikájával kapcsolatosan írt könyvet. Benne többek között megállapította, hogy a tömegek hajlamosak a „szabadságtól való menekülésre”, valamint, hogy „minden »tartós tömeg«, mint amilyen a nép is, kifejezetten igényli, hogy parancsoljanak neki, szükséglete, hogy »hipnotizálják«, vallásos jellegű meggyőződéseket követhessen, és vezérét isteníthesse”. (Ormos, 1987. 114.)

Hogyan lehet ezt elérni? A tömegek megnyerésében és vezetésében – Hitler szerint – nem a gazdasági létkörülmények, illetve valamiféle igazság megértése játszanak szerepet, hanem a propaganda. Annak érdekében, hogy az minél hatékonyabb legyen, figyelmen kívül kell hagyni a tudományos intelligenciát. A Mein Kampfban többek között ez olvasható erről: „Minél nagyobb a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé lesz magas a propaganda szellemi színvonala. Ha tehát a propaganda a háborúban való kitartás fokozását célozza, és éppen ezért az egész népre irányul, a túlságosan magas szellemi feltételek elkerülésére a legnagyobb gondot kell fordítani.” (Hitler, n. a. 75.) Továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy minél kisebb a propaganda „tudományossága”, azaz igazságtartalma, annál hatékonyabb: „Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelmeihez szól a propaganda, annál átütőbb az eredmény.” (Hitler, n. a. 75.) Tehát a propagandának „könnyen emészthetőnek” kell lennie, egyben érzelmileg felkavarónak, hogy a tömegekre hatással legyen. A tömeglélektan elveit követő Hitler ezt jól tudta, amikor a „Führer–mítoszt” igyekezett megteremteni. Többek közt ennek járt utána Vitári Zsolt, aki szerint a náci vezér a „fellépései” megtervezésére a harmincas évek derekáig nagy gondot fordított. Ügyelt beszédeinek dramaturgiai felépítésére, a kezdeti tapogatózó fázis után szenvedélyes és nyugodt periódusok váltották egymást, míg a szónoklatok lezárása szintén hevesre, egyben csattanósra sikerültek. A tömegekre tett hatást fokozta még a nem nyelvi jelek használta, mint a mimika, gesztikuláció, amelyek helyes alkalmazására szintén alaposan ügyelt, illetve a róla készült képeken, filmekben utólag kielemezte azokat. Továbbá a fellépésével foglalkozó náci sajtóorgánumok mindinkább igyekeztek ezt a demagóg hatást felerősíteni (Vitári, 2007).

Mein Kampf
Adolf Hitler 1927-ben egy rá jellemző előadói pózban. Annak érdekében, hogy a tömegekre minél nagyobb hatást gyakoroljon, nagy hangsúlyt fektetett a nem nyelvi jelek (mimika, gesztikuláció) helyes alkalmazására. (Forrás: hu.wikipedia.org)

Hitler a Mein Kampfban ismertette a propaganda módszertanát is: „A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekből a tényekből kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebből a szóból azt, amit akarunk.” (Hitler, n. a. 75.) Tehát úgy lehet hatékony a propaganda, ha a tömeg figyelmét lehetőleg néhány vagy egy dologra tereli. Ez összefügg az ellenségkép felállításával, ami hasonló elveken alapul:

„Általában minden idők népvezérének legfőbb feladata épp az, hogy a nép figyelmét ne aprózza el, hanem egyetlen ellenfélre összpontosítsa. […] Ezért kell több, belsőleg különböző ellenfelet egy kalap alá venni, hogy a tömegek meggyőződése szerint a harcot egyetlen ellenféllel szemben folytassák.” (Hitler, n. a. 50.)

Ennek nyomán a nemzetiszocialista felfogás egy kategóriába, azaz a „birodalom és nép ellenségeihez” sorolta valamennyi valós vagy vélt ellenfelét. Németh István szerint ide tartoztak a politikai ellenfelek mellett elsősorban a zsidók és a cigányok, az „aszociálisok” és a homoszexuálisok, később a szovjet hadifoglyok és a kényszermunkások bizonyos csoportjai, valamint más, „idegen népiségű” csoportok. (Németh, 2016)

Hitler a Mein Kampf második részében külön fejezetet szán a propaganda megszervezésének bemutatására. Mint írta: „A Deutsche Arbeiter Partei-ba (Német Munkáspárt) történt belépésem után azonnal kézbe vettem a propaganda vezetését. Ezt tartottam pillanatnyilag a legfontosabbnak.” (Hitler, n. a. 216.) A párt szektás múltjával szakítani kívánva egy tömegpártot szeretett volna létrehozni. Ezért már 1919 végén önálló pártirodát nyitott Münchenben és sajtótoborzásba kezdett, illetve a bürokrácia fejlesztése érdekében duplájára emelte a munkabizottság számát, akik javarészt Hitler bizalmi emberei voltak. Igyekezete nem volt hiábavaló, 1921-re átvette az akkor már az NSDAP vezetését, és még abban az évben 6500 fő előtt tartott beszédet a müncheni Krone cirkuszban. Habár 1922-ben már ennél is több, 22 ezer fős hallgatósága volt a mozgalomnak, de csak 6000 fő volt a párt taglétszáma.

Leni Riefenstahl az Olimpia forgatásán. (Forrás: hu.wikipedia.org)

Hogy ez a szám minél nagyobb legyen, ahhoz a propaganda eszközeihez kellett nyúlnia. Hitler kifejtette, hogy a „propaganda feladat a hívek toborzása, a szervezés célja pedig a tagok gyűjtése. A mozgalom híve az, aki annak céljával egyetért. Tagja pedig az, aki harcol a célért. A mozgalom a propaganda útján nyeri híveit.” (Hitler, n. a. 217.) A tagok toborzásában, a hívek megnyerésében szerepe volt a médiának. Ami a sajtót illeti: még 1920 végén a párt megvásárolta a Thule Társaság Völkischer Beobachter (Népi Figyelő) című müncheni lapját, amellyel így saját sajtóorgánumra tett szert. A lap 1922-től már napilapként jelent meg. A Völkischer Beobachterhez köthető, hogy annak egyik 1921-es száma nevezte először Hitlert Führernek (Vezér), ezzel pedig megalapozója lett az 1920-as évek második felére kialakuló, párton belüli Führer-mítosznak, amely 1933 után kiterjedt a lakosság jelentős részére. A náci vezetés célja többek között az információ totális ellenőrzése volt. Így Hitler hatalomra kerülését követően, Goebbels propagandaminiszter nekilátott a média, köztük a sajtó gleichschaltolására például a berlini napi sajtókonferencia bevezetésével.

Ugyanakkor Hitler tisztában volt azzal, hogy a tömegek megnyeréséhez nem elegendő a sajtó használata: „Legfeljebb egy-egy röpirat vagy plakát számolhat rövidségénél fogva azzal, hogy az ellenvéleményen lévők figyelmét lekösse néhány pillanatra. Nagyobb kilátása van az eredményre e tekintetben a képnek, éspedig minden alakjában, egészen a filmig.” (Hitler, n. a. 173.) A náci propagandában nagy szerepe volt a plakátoknak, amiket olykor erőszakos plakátakciókkal terjesztettek. Hitler maga is készített naiv stílusú, propagandisztikus plakáttervezeteket, rajtuk többek között a náci párt szimbólumaival. Ezek közül 1920 szeptemberében készítette el először a később hírhedté vált horogkereszt grafikai képét, amely idővel az NSDAP egyik fő jelképévé vált. A plakátokon kívül a sajtóban, képeslapokon megjelenő képeknek is propagandisztikus szerepe volt. Erre egy példa: Hitlert olykor családapaként ábrázolták, holott nem voltak gyerekei. Az adott programadó fotónak azt kellett sugallnia, hogy a Führer az egészséges német gyermekek, sőt az egész német nép atyja.

Balra Heinrich Himmler, középen Leni Riefenstahl a Hit győzelme forgatásán. (Forrás: hu.wikipedia.org)

Ami pedig a mozgóképet illeti, nem Hitler volt az első, aki felismerte annak propagandisztikus értékét. Lenintől származik az a kijelentés, miszerint „minden művészet közül számunkra a film a legfontosabb”. (Idézi: Lénárt, 2017. 9.) Ugyanis a bolsevik vezér által meghatározott elvek szerint, annak szórakoztató és oktató jellegénél fogva jól lehetett vele a széles tömegek számára közvetíteni a lenini ideológiát (erre példa a Szergej Mijalovics Eizenstein rendezésében készült Patyomkin páncélos 1925-ből). A szintén totalitárius hatalomra törekvő náci vezetésnek is szüksége volt egy olyan filmrendezőre, akinek szakértelmét politikai célokra is fel lehetett használni. Ennek kapcsán szükséges megemlíteni Leni Riefenstahl munkásságát. Már nyolc hónappal a nácik hatalomra jutását követően megbízást kapott, hogy forgassa le az NSDAP nürnbergi pártnapját. A hit győzelme című film nagy sikert aratott, ezért Hitler felkérte, hogy a következő évi nürnbergi pártnapot is örökítse meg. Munkájához modern eszközöket, új technikákat, különleges optikai effektusokat alkalmazott. Így az 1935-ben bemutatott Az akarat diadala című film (amelynek címadója maga Hitler volt) nagy sikerű politikai manifesztum lett. Riefenstahl bár művészi szempontból egyedit alkotott, de nagyban hozzájárult a náci párt népszerűsítéséhez.

Zárógondolatok

Kiknek szóljon a propaganda? A Mein Kampfban írottak szerint a lehető legnagyobb embertömeghez, ezért a nyelvezetét is úgy kell alakítani, hogy könnyen befogadható legyen. Magyarán minél egyszerűbben van megfogalmazva, illetve minél többször van ismételgetve az adott politikai jelszó, annál hatásosabb. A hatékonyság növeléséhez ezen kívül több tényező is hozzájárulhat. Hitler szerint lehetőleg egy ellenségképet kell felállítani, ugyanis azt az emberek könnyebben megjegyzik, figyelmük nem aprózódik el.

Fontos szerepe van az érzelmeknek is. A fronton szerzett tapasztalataira hagyatkozva a Führer felhívta a figyelmet arra, hogy háború esetén célravezetőbb az ellenség démonizálása, mint annak nevetségessé tétele. Ugyanis az érzelmeknek nagy hajtóerejük van, a gyűlöletnek meg különösen. Ha viszont az adott ellenséget komolytalannak állítják be, akkor a harcmezőn „kellemetlen meglepetés” érheti az ellene hadakozó katonákat, amely a harci morálra is negatívan hat. Az érzelmekkel való manipulálás megjelenik Hitler beszédeiben is. A kezdeti tapogatódzó szakaszt indulatosabb és mérsékeltebb fázisok követték, a szónoklat végét pedig hevesen és egyben csattanósan zárta. Tehát az érzelmek felkorbácsolásával a lehető legnagyobb hatásfokot kívánta elérni.

Mein Kampf
A Mein Kampf első, 1925-ös német kiadása. (Forrás: hu.wikipedia.org)

A propaganda eredményességét növelik a médiumok megfelelő használata is. A sajtó és a képek véleményformáló szerepére már többek közt Bonaparte Napóleon is rájött, amikor az első itáliai hadjárat (1796–1797) során újságokat alapított, festményeket és rézmetszeteket készíttetett, amelyek az ő dicsőségét, rátermettségét hivatottak bemutatni. Adolf Hitler és az NSDAP ezt „fejlesztette” tovább saját sajtóorgánum létrehozásával, majd hatalomra kerülve a média totális ellenőrzésével, az erőszakos plakátakciókkal, valamit a pártot és a nemzetiszocialista ideológiát népszerűsítő filmek (pl. Az akarat diadala) vetítésével.

Mindezek együttesen alkották a náci propaganda „eszköztárát”.

Jordanics Dávid

Felhasznált irodalom:

Arany Éva‒Németh István: Leni Riefenstahl. A rendezőnő. Rubicon. 2005/10–2006/1. 74–75.

Bellák Gábor: Adolf Hitler, a művész. Rubicon. 2005/10–2006/1. 48–55.

Bihari Péter: Németország és a németek – 500 év Luthertől Merkelig. Kalligram, Budapest, 2017.

Bruhács Kinga: A Mein Kampf. Rubicon. 2005/10–2006/1. 83.

Gröber, Angela: Út a néphez. Egy német kulcsfogalom rövid története. Rubicon. 2005/4–5. 18–23.

Hahner Péter: 13 diktátor – Fejezetek a forradalmak történetéből. Animus, Budapest, 2017.

Kellerhoff, Sven Felix: Mein Kampf. Egy német könyv karrierje. Lazi Kiadó, Szeged, 2018.

Lénárt András: A film és történelem metszéspontjai. A szovjet és a náci diktatúra filmpolitikájának alapjai. Filmszem. 2017/1. 6–19.

Lénárt András: A film mint történeti forrás. Aetas. 2010/3. 159–171.

Németh István: A propagandáról a Mein Kampfban és megvalósulása a Harmadik Birodalomban. Rubicon. 2016/3. 68–75.

Németh István: Antiszemitizmus a Mein Kampfban. Rubicon. 2016/3. 51–59.

Németh István: Demokrácia és diktatúra Németországban 1918–1945. II. kötet. L ’Harmattan, Budapest, 2007.

Ormos Mária: Hitler. T–Twins, Budapest, 1993.

Ormos Mária: Nácizmus–fasizmus. Magvető, Budapest, 1987.

Vitári Zsolt: A Führer-mítosz. Adolf Hitler kultusza. Rubicon. 2007/9. 16–27.

Vitári Zsolt: Az NSDAP I. rész: 1919–1925. A nemzetiszocialista párt születése. Rubicon. 2005/8. 4–10.

Internetes forrás:

Hitlers Zweites Buch https://de.wikipedia.org/wiki/Hitlers Zweites Buch (Hozzáférés: 2024. 01. 14.)

Hitler, Adolf: Mein Kampf (Harcom) http://users.atw.hu/hergenr-53/Adolf%20Hitler%20-%20Mein%20Kampf%20-%20Harcom.pdf (Hozzáférés: 2024. 01. 08.)

Tarján M.Tamás: 1925. július 18. – A Mein Kampf megjelenése. Rubicon Online. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1925_julius_18_a_mein_kampf_megjelenese (Hozzáférés:

2024. 01. 08.)

Ezt olvastad?

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország
Támogasson minket