A mesemondás újjáéledő hagyománya

Írásomnak két esemény ad időszerűséget. Egyik közülük a magyar népmese napjának közelsége: szeptember 30-án országszerte mesemondással, meseolvasással emlékeznek Benedek Elek születésnapjára. Ezt a napot a Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére 2005 óta szenteljük népköltészetünk egyik legismertebb, legkedveltebb műfajának. Emellé sorakozik föl a kortárs mesemondást érintő friss hír. A Magyar népmese – hagyományos mesemondás elnevezésű tanfolyam a szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló UNESCO-egyezmény nemzeti listáján 2021 szeptemberétől a legjobb gyakorlatok sorát gyarapítja. Ezt a rangos elismerést olyan tudásátadási eljárások kaphatják meg, amelyek bizonyítottan hatékonyak és széles körben alkalmazhatók a kulturális örökség továbbéltetésében, napjaink kultúrájába való beágyazódásában.

Sándor Ildikó A mesemondás újjáéledő hagyománya című írása eredetileg a Credo Evangélikus Folyóirat 2021. évi 4. számában jelent meg. A cikket az Újkor.hu és a Credo együttműködésének keretében másodközöljük. A folyóirat honlapja ide, Facebook-oldala pedig ide kattintva érhető el.

A Hagyományok Háza 2007 óta évenként megszervezi azt a hatvanórás tanfolyamot, amelynek keretében néprajzkutatók, falusi, hagyományőrző (adatközlő) mesemondók tanítják a népmese élőszavas, improvizatív elmondásának minden csínját-bínját. A tanfolyam elindulása óta kétszáznál több hallgató vett részt rajta. Közülük kerültek ki napjaink „revival”-mesemondói, akik megalapították a Meseszó Egyesületet, amelynek legfőbb célja a néprajzi szempontból hiteles mesemondás bemutatása, megőrzése, ápolása.

A mesemondás a szájhagyományozó falusi közösségekben a felnőttek társas időtöltése volt. Ezzel szemben ma elsősorban a gyermekkultúra részeként tartjuk számon, ám az ezredfordulót követően ismét megjelent a felnőttek közösségi szórakozási alkalmain. Új munkaformák jöttek létre (mesemondó kör, mesepárbaj, mesekocsma). A jelenkori élőszavas, improvizált mesemondás alkalmai a kukoricafosztókhoz, guzsalyasokhoz hasonlóan közös tudást, élményt és interaktív kommunikációs helyzetet teremtenek a mesélő és hallgatósága számára.

Elsőként tekintsük át, hogyan váltott célközönséget és mediális közeget a népmese a társas munka mesemondásától a gyermekeknek felolvasott esti mesén át napjaink új alkalmaiig. Ezt követően arról lesz szó, miért olyan izgalmas innováció a jelenkori élőszavas, közösségi mesemondás.

Elsősorban az őszi, téli társas munkák (kukoricafosztás, fonás, dohánysimítás) idején töltöttek hosszú órákat mesemondással és -hallgatással eleink, hogy színesebbé tegyék az egyhangú tevékenységet. Emellett bizonyos ünnepi szokásokhoz (pl. disznótorhoz, halott melletti virrasztáshoz) is hozzátartozott a mesélés, amelynek kulcsfigurája a mesemondó. A Magyar néprajzi lexikon megfogalmazása szerint „a népmesék megfogalmazója és előadója, tehát anyaggyűjtő, költő és előadóművész egy személyben, aki egy kisebb közösségnek művészi formában a külvilág eseményeit és az emberi élet törvényszerűségeit tolmácsolja”. A jó mesélő közismert és megbecsült specialista volt.

Mesét olvasó kislányok 1938-ban. Forrás: Fortepan

Kovács Ágnes kiváló mesekutató folklorista 1940–1942 között a kalotaszegi Ketesden a falubeliek jelenlétében gyűjtött meséket. Ez a szituáció a mesélés társadalmi szerepére irányította a figyelmét. Így írt erről: „…a hallgatóság nemcsak »látja« a mesét, hanem részt is vesz az eseményekben.” Kovács a lejegyzett mesék közreadásakor megtartotta a hallgatóság soraiból elhangzó megerősítő-jóváhagyó, kétkedő vagy épp a mesei szereplő viselkedését értékelő megjegyzéseket.[1] A közbeszólások reflektálnak a mesékre, ugyanakkor a megszólalók saját közösségi viselkedési normáikat, értékrendjüket is számonkérték a mesei világon. A közbeszólások és a hallgatók metakommunikációja közvetlen hatással volt arra, hogy miként formálta a mesélő a történetet. Vagyis minden elhangzás egyben a mese újraalkotását jelentette, ami messze több egy kötött szöveg kifejező, reproduktív előadásánál. A mesélő ugyanis részt kér magának a szerzőségből, közönsége pedig (aki egyáltalán nem hallgatóság) szintén részese a mese pillanatnyi variálódásának, egyfajta társszerzői viszonyban.

Tekintsük át röviden, hogyan került át a társas munkaalkalmak felnőtteknek előadott meséje a gyermekkultúrába, ezzel egyidejűleg pedig a szóbeliségből a könyvekbe. Magyarországon a 19. században a népköltészet iránt érdeklődő tudós emberek lejegyezték a szájhagyományozó népmeséket. Ezzel váltott mediális közeget a műfaj: szóbeliségből nyomtatott könyv lett a hordozója, az elmondás és az auditív befogadás helyett az olvasás, a felolvasás, később az animációs filmek (rajzfilm) megnézése is becsatlakozott a mese befogadásának jellemző módjai közé. A fizikai rögzítés (leírás, nyomtatás, megfilmesítés) be- és lezárja a nyitott szöveget, a mesélés és a mesehallgatás technikája, az előadásmód, a viselkedés, a normarendszer ehhez igazodva átalakult. A mese, népmese gyerekműfajjá válása összefügg a gyermekkultúra, a speciálisan gyermekeknek szóló művészeti alkotásoknak a 20. század kezdetétől felívelő folyamatával. (A gyermekkultúra és a gyerekeknek szóló művészeti alkotások 20. századi története egy önálló tanulmány témája lehetne.) Hosszú évtizedeken keresztül a gyermekek esti elalvása előtti meseolvasás, majd később a televízióban sugárzott esti mese lett a műfaj legjellemzőbb megjelenési formája.

Ahhoz, hogy a népmese élőszavas, improvizatív előadásmódja újraéledjen a 21. században, két feltételre mindenképpen szükség volt: mesemondókra és a kor elvárásaihoz illeszkedő mesemondó alkalmakra. A közel azonos időben indult kezdeményezések sorából hadd emeljem ki a Hagyományok Háza írásom elején már említett tanfolyamát, amely a recens kultúrában alkalmazható, folklorisztikai szempontból hiteles mesemondást oktatja immár tizenöt esztendeje. A mesemondáshoz szükséges elméleti, módszertani és gyakorlati tudást mostanáig megszerzett mesemondók legjobbjaiban erős igény fogalmazódott meg e tudás gyakorlati kamatoztatására. Ez hívta életre az élőszavas mesemondás új alkalmait és a folklorisztikailag hiteles kortárs mesemondást zászlajára tűző Meseszó Egyesületet.

Elsősorban közösségi terekben – kávézókban, művelődési intézményekben, fesztiválokon – találkozhatunk mesemondó körökkel, mesekocsmával vagy éppen mesepárbajjal. A mese szóbeli előadása a színpadi formák felől (amelyek legismertebb képviselője Berecz András) a közösségi, személyesebb jellegű mesélés felé tolódik el. Az egyik legkorábbi, felnőtteknek szóló rendszeres mesemondó kör az Ahol a madár se jár… elnevezésű, amelyet több hasonló vidéki kezdeményezés követett. Mind a mai napig havonta egy alkalommal összegyűlnek a mesét mondani és hallgatni szeretők. A mesemondó körben bárki mesélhet a jelenlévők közül, mindössze arra van szükség, hogy az előadásmód élőszavas legyen, a műfaj pedig népmese. A program egyfajta inkubátorként is működik, ahol a kezdő, tapasztalatlan mesemondók éles helyzetben próbálgathatják tudásukat, a gyakorlott mesélők pedig a hallgatóság elé vihetik az újonnan tanult mesét. A biztonságos közeg megteremtése érdekében nem illendő a mesemondók minősítése, különösen a kritikus, bíráló megjegyzéseknek nincs helye. A program házigazdája felel azért, hogy minden résztvevő betartsa e feltételeket, és gördülékeny legyen a mesék egymásutánja.

Kisgyermek 1972-ben. Forrás: Fortepan / Rádió- és Televízióújság

A mesekocsma ennél strukturáltabb forma. Előre meghirdetett helyen és időben – többnyire kávézóban, étteremben – több gyakorlott mesemondó és a hallgatóság részvételével zajlik ez a program. A mesélők egymást váltva mondják el történeteiket, amelyek gyakran egymáshoz kapcsolódnak. Méghozzá úgy, hogy az egyik mesélőt hallgatva társának eszébe jut egy másik történet, amely valamilyen módon kapcsolódik az elhangzottakhoz. Nincs tehát előre kialakított sorrend, és a „műsorszámokat” is helyben, a pillanat hatására választják ki. A mesekocsmák egymást jól ismerő mesemondói gyakran oda- és visszautalnak az elhangzott mesékre, ekképp az egész mesefolyam valamiféle egységgé áll össze, minden spontaneitásával együtt.

A mesepárbaj a három munkaforma közül a legszervezettebb és a legszerkesztettebb. Az előre megadott témára (például zenélő és táncoló állatok vagy bűn és bűnhődés a mesékben) mesét választó és előzetesen jelentkező mesemondók páronként mérik össze talentumaikat. A párbajhősök közül a győztest a közönség választja ki titkos szavazással. Egy-egy mesepárbaj alkalmával általában négy vagy hat mesemondó mérkőzik meg a hallgatóság színe előtt. Ez a munkaforma a táncháztalálkozón több ízben, a Magyar Olvasástársaság pécsi konferenciáján egy alkalommal, valamint önálló programként kapott helyet.

Ahogyan arról írásom elején már szót ejtettem, a tradicionális paraszti közösségekben a mesemondó és a hallgatóság élmény-, tudás- és kommunikációs közösséget alkotott. A meserepertoárt mint a közösség tudását a mesemondó a szövegek előadása révén aktív formában, hallgatósága pedig passzív módon birtokolta. Vagyis a faluközösség minden tagja sokszor hallotta és jól ismerte saját mesemondója repertoárját, jóllehet nemigen fordult elő, hogy a mesemondó specialistán kívül más is előadta volna a történeteket. „A látszólag távoli és csodálatos lényekkel átszőtt mese valójában Ketesden játszódik le közismert szereplőkkel” – írja a már idézett Kovács Ágnes. A népmese szövege olyan emlékezési alakzat, amelynek alapjául a faluközösség közös tudása, élményei és normái szolgáltak. A mesék ismerete mellett a mesemondáson való részvétel módja szintén a faluközösség közmegegyezéses, íratlan szabálya volt: tudták, mikor és hol kerülhet sor a mesemondásra, hogyan helyezkedjenek el, mikor és hogyan kommentálhatják a mesélést – és hol vannak a közbeszólás határai.

Mi a helyzet napjainkban, amikor a tradicionális falu közössége helyett heterogén tudás- és normarendszerrel rendelkező hallgatóságot kell olyan helyzetbe hozni, hogy figyelmét a mesehallgatásra irányíthassa, és inspirálja a mesemondót?

A mesehallgatás szükséges feltételeinek kialakítása elsődlegesen a mesélő feladata a kortárs mesemondás esetében. Ehhez célszerű közel egyenrangú térbeli elrendeződést kialakítani. (Ezt a pódium és a nézőtér fönt-lent viszonya kifejezetten megnehezíti, míg a körben vagy félkörben elhelyezett székek kedvezően hatnak.) Ugyancsak a mesélő az, aki egyfajta szerződést köt, személyes, kétoldalú, dinamikus kapcsolatot alakít ki a résztvevőkkel. Az egyirányú közlés (mesemondás) helyett lehetővé teszi a hallgatói megnyilatkozásokat, reflektál rájuk, ugyanakkor kézben tudja tartani a kétirányú diskurzus módját és mértékét.

A hallgatóságnak követnie kell a mesehallgatáshoz szükséges részvételi, viselkedési szabályokat. Egyszerre legyen jelen értő figyelemmel és a mesélésbe tevőlegesen bevonódó résztvevőként. A mesemondónak pedig figyelembe kell vennie azokat az eltéréseket, amelyek a kétféle (tradicionális falusi és modern, jellemzően urbánus) hallgatóság szocializációja, tudása és a mesehallgató közösség jellemzői között vannak. Az élőszavas mesemondás a fentiek betartásával képes adaptálódni a változó kulturális-társadalmi körülményekhez: befolyásolja a mesélő és hallgatósága jelene, konkrét természeti-társadalmi környezetének általános jellemzői és aktualitásai.

Népmesegyűjtő (a kép jobb szélén) és adatközlő (a bal szélen) valamikor a múlt század elején. Forrás: Néprajzi lexikon

A népmese nem más, mint szájhagyományozó költészet, és mint ilyen, az esztétikailag megformált szó(beliség) művészete, s ekképpen elsődleges célja, feladata az esztétikai hatáskeltés, a gyönyörködtetés. Az elbeszélő szóbeli költészet egyik legrangosabb műfajára, a népmesére szilárd szerkezet, nyelvi ritmus és költői megkomponáltság jellemző – olvashatjuk a Magyar néprajzi lexikon népmese szócikkében. A műfaj poétikai jellemzői, szabályai értelmében a népmese epikus, prózai műfaj, számos, csak a népmesére jellemző formai és stílusbeli jellegzetességgel írható le. A szöveg belső logikáját, a szüzsét megőrizve, a szerkezeti, stilisztikai szabályokat betartva a mesemondó minden mesemondáskor újraalkotja, rögtönzi a mesét. A könyvalapú irodalmi művek befogadásával szemben a mondott mese esetében térben és időben nem különül el a kódolás-dekódolás, vagyis az (újra)alkotás és a befogadás egyidejű, így a hallgatóságnak lehetősége van közvetlen visszajelzésre, és ezek a jelzések alakíthatják a mesélés folyamatát is. A szerzőnélküliség, a nyitott szövegformálási lehetőségek nemcsak a mesélő, hanem hallgatósága számára is teret adnak, hogy bekapcsolódjanak az alkotói folyamatba. „A kapcsolat a meseváz és a díszítőelemek közt laza – írja Kovács Ágnes –, a mesemondóra van bízva ezek összefűzése, ám az ő alkotói szabadsága csak látszólagos, hiszen ebben korlátozza őt hallgatósága és saját neveltetése.” Ezek a megjegyzések egyaránt igazak az egykori falusi és a jelenkori mesemondásra.

Banó István és Benedek Katalin népmesekutatók a tradicionális közegben elhangzott mesékre vonatkozóan kiemelik a mesélés társadalomszervező funkcióját. Ez a megállapítás eredendően a hagyományos falusi mesemondásra vonatkozik, tapasztalataink alapján azonban a jelenkori mesemondó alkalmakra is kiterjeszthetjük. A mesélésnek volt és van (legalábbis kialakítható) „társadalomszervező” funkciója, amely közösséget teremthet, formálhat, erősíthet, és szervesen be tud illeszkedni a kortárs kultúrába.

Sándor Ildikó

[1] „Volt egy nagygazdag királyasszony. De az olyan gazdag volt, hogy olyan nem volt az egísz világon. (De volt, Gyurica Ilona!) […] Felhúzott egy szíp, új cipőt, de a magáét, mármint a fótosat, feltette az almárium tetejire a sok befőttes üveg közé. (Uborka volt benne. – Annál finomabb befőttek voltak, meggyek.)” A királyasszony tátoscipője című mese bevezető részében kétszer is megszólalnak a hallgatók. (Zárójelben a közbevetések.) Láthatóan nem is mindig értenek egyet, még egymásra is reflektálnak. (Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék. 1–2. köt. Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete – Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1944.)

Ezt olvastad?

Nagy port kavart tavaly a hír, miszerint az ulmi dóm Háromkirályok szoborcsoportját nem állítják ki a betlehemi jászol részeként adventkor