Országépítés oszmán szorításban. I. Ferdinánd és a magyar rendek kapcsolattörténete 1541–1564.

János király halálával a trónharcok ideje véget ért, elvileg Ferdinánd maradt a Magyar Királyság törvényes uralkodója. Ez azonban közel sem jelentette a helyzet egyszerűsödését. Az ország egyesítése a korábbi megállapodások ellenére nem ígérkezett könnyű feladatnak. Az oszmánok állandósuló jelenléte és az európai Habsburg Monarchia életébe való bekapcsolódás pedig szükségessé tette a királyság katonai és igazgatási rendszerének átszervezését és reformját.

A szerző I. Ferdinánd és a magyar rendek 1541 előtti kapcsolattörténetét az alábbi cikkében tekintette át:

Egymásra utalva. I. Ferdinánd és a magyar rendek kapcsolattörténete 1521–1541

Korszakváltás és országépítés 1541–1556

Buda 1541. augusztus 29-én egyetlen puskalövés nélkül került Fráter György kezéből Szulejmán szultánéba. A királyi főváros szimbolikus voltát csak stratégiai jelentősége múlta felül. Az Oszmán Birodalom határának kétszáz kilométerrel északabbra tolása azonnal romba döntötte Ferdinánd rövidtávú erdélyi terveit, 1540-ben ugyanis Nádasdy Tamást, vingárti Horváth Gáspárt, Serédy Gáspárt és a Balassa testvéreket küldte biztosokként Erdélybe, hogy a váradi béke pontjainak megfelelően átvegyék nevében a tartományt. Buda megszállásának hírére azonban az ingatag erdélyi Habsburg-párt gyorsan összeomlott.

Az 1540-es évek első fele azonban más szempontból is fordulópontot jelentett Ferdinánd magyarországi uralkodásában, mutatja ezt, hogy hamarosan sor került három meghatározó, többször is pártot váltó nagyúr kivonására a forgalomból. 1541-ben Majláth István erdélyi vajdát a havasalföldiek Fogarason csellel elfogták, majd a szultánnak adták, aki magával vitte őt Isztambulba. A Buda alatti táborban Szulejmán enyingi Török Bálintot vette őrizetbe, majd szintén túszként vitte magával, mindketten a fogságban hunytak el. A Buda visszavívását célzó 1542-es birodalmi hadivállalat kudarca után pedig Ferdinánd fogatta le a törökkel való kollaborációval nem minden alap nélkül megvádolt Perényi Péter országos főkapitányt. Perényi letartóztatása komoly rendi felzúdulást váltott ki, a történteket pedig a főhatalomra törő uraknak szóló üzenetként is értelmezhetjük.

A sokkhatás eredményeként az ország politikáját irányító nemesség, amelynek bizonyos tagjai ezidáig mintha tudomást sem vettek volna a török jelenlétéről a déli végeken, aktivitása is fokozódik és láthatóbban kezd el kirajzolódni Ferdinánd karaktere és kidolgozódni egy, a rendekkel való konszenzus. Ennek egyik jele, hogy 1542-ben a korábbi hagyományokkal szakítva Ferdinánd személyesen is megjelenik az országgyűlésen, a következő diétákra ez gyakorlattá is válik. Emellett a király birodalmi udvarában, ha más nemzeteknél kisebb számban is, de (a Magyar Udvari Kancellária személyzetén túl is) állandóan jelen vannak magyarországi illetőségű személyek. A magyarok udvari integrációjának nagy támogatói voltak Várday Pál és Oláh Miklós esztergomi érsekek, akik már igen korán ösztönözték a mágnásokat fiaik Bécsbe küldésére. Érdemes említést tenni a magyarországi udvari huszárokról is, akik testőrségként és reprezentatív egységként voltak jelen az uralkodó mellett. Bedegi Nyáry Ferenc vezetésével ez a huszárcsapat kísérte el Ferdinándot az 1542-es speyeri birodalmi gyűlésre.

Másfelől változás mutatkozik a hatalomgyakorlás módjában is: a kettős királyságban bevett gyakorlattal szemben (amely a főurak egyenkénti megnyerésére, a személy táborhoz kapcsolásával pedig az uralmuk alatt álló terület megszerzésére épített) a király megkezdte a névlegesen uralma alatt álló országrészekben valóban kiépíteni hatalmát. Ezt mutatják az Álvaro de Sande, illetve Niklas graf zu Salm (és Bernardo de Aldana) által vezetett hadjáratok. (A királyi hatalom megerősítése egyébként teljesen indokolt lépés volt, hiszen az északi megyék egy részében az közbiztonság olyannyira visszaesett, hogy arra is akadt példa, amikor a Pozsonyból Kassa irányába küldött királyi embereket egyszerűen felkoncolták. Ennek kapcsán különösnek tűnik, hogy a magyar történeti hagyomány középkori királyaink esetében az uralkodó erős, központi hatalmát tartja kívánatosnak a helyi hatalmasságokkal szemben [lásd: Károly Róbert], míg a Habsburgok esetében idegen elnyomásról és abszolutizmusról beszél.)

Habsburg Ferdinánd pénzügyi és adminisztratív reformintézkedései is az 1540-es években kezdtek láthatóan kibontakozni. A kamara közreműködésével tovább folyt a Jagellók uralkodása és a belháború évei alatt elveszett királyi jövedelmek visszaszerzése. Álvaro de Sande hadjárata 1545-ben Trencsén vármegyében biztosította a vidék harmincadjövedelmeit és megzabolázta a térségben garázdálkodó Podmaniczky és Kosztka családokat.  A sikeres akció után megszervezésre került a pozsonyi, trencséni és nagyszombati vámhelyeket felügyelő harmincad-igazgatóság. Az évtized végén a Thurzó Elek özvegyével folytatott sikeres tárgyalásokat követően sikerült visszaszerezni a trencséni és nagyszombati főharmincadokat is. 1546-ban pedig a király visszakapta a körmöci bányakamarát a Fuggerektől, ugyanis ekkor járt le a társaság húsz évre kötött bérleti szerződése.

1548-ban a Magyar Kamara új instrukciót kapott (hasonlóan a többi birodalmi alkamarához), amely újabb reformintézkedésekben öltött testet. A korban gyakran hangoztatott rendi sérelem, hogy a reformok eredményeként némileg nőtt az Alsó-Ausztriai Kamara befolyása a magyar vámjövedelmekre, hiszen az instrukció több, a határ magyar oldalán fekvő harmincadot az Alsó-Ausztriai Kamara alá rendelt. Az egységesítésre azonban pénzügyigazgatási szempontból szükség volt, hiszen e módon reális esély kínálkozott a visszaélések és csalások felderítésére. Arra, hogy az uralkodót nem a „nemzeti” érdekek, vagy ezek megsértése vezette, jól bizonyítja, hogy mikor 1563-ban a morva határon hasonló átszervezésre került sor, a határ túloldalán fekvő vámokat a Magyar Kamara illetőségébe sorolták.

Ferdinánd a magyar uralkodók régi pénzszerzési eszközéhez nyúlt, mikor a megüresedett esztergomi érsekséget 1549-1553 között nem töltette be, így a legnagyobb magyarországi uradalomegyüttes jövedelmei a kincstári bevételeket gyarapították. A Habsburg uralkodó összesített jövedelmét átlagosan kétmillió rajnai forintban határozhatjuk meg, ennek az összegnek a magyarországi bevételek évtől függően negyedét, vagy harmadát tették ki.

Hogyan változott területileg 1541 után Ferdinánd országa? Egyfelől a király fokozatosan szerzett vissza részeket a Németalföldre távozott Mária királyné (a néhai II. Lajos király felesége) hatalmas birtokállományából, emellett igyekezett minél több elzálogosított uradalmat visszaváltani. 1545-ben került visszaváltásra a komáromi, 1549-ben a trencséni uradalom. 1549-ben Niklas graf zu Salm és Bernardo de Aldana hadjárata révén királyi kézre került Szitnya, Léva, Csábrág és Murány vára. A hadjárat egyben „erődemonstráció” is Fráter György felé, mert megteremtette a leendő országegyesítés alapjait.

Több uradalmat Ferdinánd úgy szerzett meg, hogy tulajdonosai a török veszély miatt pénzért és/vagy cserebirtokért lemondtak azokról. Így került kamarai kezelésbe egy sor fontos végvár és uradalma: például Szigetvár 1546-ban, Eger 1548-ban és Gyula 1552-ben. Ferdinánd Magyar Királysága 1551-55 között, az országegyesítési kísérlet évei alatt érte el legnagyobb területi kiterjedését. Az adójegyzékekek alapján a mohácsi vereség előtti ország 72 vármegyéjéből 60 felett rendelkezett (valamint a pénzügyi és katonai szempontból jelentős Székelyföldés Szászföld feleltt). 1556-ra azonban az erdélyi kormányzat összeomlott és a veszteségek miatt 45 megyére apadt. Az ötvenes évek végére 33 vármegyében állandósul az adóterület (Somogytól Zemplén megyéig félkörívben elhelyezkedve).

Ferdinánd teljes vértezetben (Wikimedia)

A törökellenes védelmi rendszer és a várháborúk

Az előbbiekben említett megváltozó körülmények és adminisztratív reformok következtében megkezdődhetett a végvárrendszer régóta esedékes átszervezése és korszerűsítése. Az új védelmi koncepció kezdeti kidolgozása Niklas Graf zu Salm főhadparancsnok (1546) és Várday Pál esztergomi érsek, helytartó hathatós együttműködésének eredménye. Abból következően, hogy ezekben az évtizedekben Ferdinánd közös udvara még nem rendelkezett egyszerre a defenzív hadviselésben tapasztalt és magyarországi helyismerettel rendelkező tanácsadókkal, így a védelmi rendszer megújítása csak az ezekkel a kvalitásokkal bíró magyar nemesség bevonásával valósulhatott meg. A király parancsára Nádasdy Tamás vezetésével a negyvenes évek első felében megtörtént a Rába felmérése és védelmi rendszerének tervezése.

A védelmi rendszer megreformálása irdatlan anyagi és emberi erőforrásokat igénybevevő vállalkozás volt (nem véletlen, hogy a végvárrendszer kiépítése is olyan hosszú ideig regnáló és sikeres uralkodóink nevéhez köthető, mint Zsigmond vagy Mátyás). Ráadásul az öt évre szóló 1547-es drinápolyi békét leszámítva a szultáni hadjáratok állandó fenyegetettségében folyt a munka, a kisebb összecsapások pedig szünet nélkül folytak. A feladat összetettségét jellemzi az intézkedések sokszínűsége is: több fontosabb magánvárát a török veszély miatt éppen tulajdonosaik adtak cserebirtokért királyi kezelésbe (pl. Szigetvár, Eger, Gyula), a meglévő erősségek zömét pedig korszerűsíteni kellett, mivel a középkori eredetű várkastélyok nem nyújtottak megfelelő védelmet a modern ágyúkkal szemben. Utóbbi feladatra számos itáliai hadmérnök és építész érkezett, az építéshez és a várvédelemhez kötődő munkákra pedig csehek (morvák), spanyolok és különböző német eredetű személyek. A nagy volumenű, soknemzetiségű védelmi projektre jó példa Szolnok építése 1550-től. A külföldi zsoldosok egyre nagyobb számban való megjelenését a magyar rendek üdvözölték, hiszen éppen a segítség reményében támogatták a Habsburgok magyarországi aspirációit. A probléma abból adódott, hogy a törökellenes védekezésre küldött nyugati alakulatokat Magyarországra érkezve továbbra is saját parancsnokaik irányították, alkalmanként kikérve, de általában figyelmen kívül hagyva a nagy tekintélyű helyi magyar nemesek véleményét.

A szolnoki végvár rekonstrukciós ábrázoláson (mult-kor.hu)

A hatalma csúcspontján álló Oszmán Birodalommal szembeni védekezés adminisztratív és pénzügyi reformokat is igényelt, ezek egyik lépéseként az 1540-es évekre a javarészt kialakult a főkapitányságok rendszere. Az is közismert tény, hogy a dunai Habsburg Monarchia (értsd: az osztrák örökös tartományok, a cseh és a magyar korona országai) teljes költségvetése sem volt elég a magyarországi védelmi rendszer költségeire, ezért szükségessé vált a Szent Római Birodalom rendszeres pénzügyi támogatása is (Türkenhilfe). Ferdinánd kormányzatának egyik kései, de a következő néhány évszázad hadügyeit annál meghatározóbb reformja az Udvari Haditanács felállítása volt 1556-ban.

A kora újkor kutatói között elterjedt vélemény, hogy Buda 1541-es elvesztése nagyobb sokként érte az európai keresztény világot, mint a mohácsi csata. A kétségbeejtő magyarországi helyzet ellenére gyakran Ferdinánd kényszerült megsegíteni császári bátyját, így kerültek Bakics Péter, Pethő János és Nyáry Ferenc huszáraikkal együtt a schmalkaldeni háborúba 1547-ben. V. Károly uralma alatt ugyanis a Monarchia Universalis–eszme jegyében nagyon szoros együttműködés folyt a két Habsburg-ág között. A magyarországi huszárok részvételét a rendek, császár felé tett gesztusának is tekinthetjük, amellyel jelezni kívánták együttműködési szándékukat.

Buda elvesztését követően 1544-re Siklós, Pécs, Székesfehérvár, Nógrád, Hatvan, Esztergom, Valpó, Zombor, Szabadka, Szeged, Koppány várak és települések kerültek tartós Oszmán fennhatóság alá, Tata, Veszprém és Palota várai pedig többször gazdát cseréltek, végül Habsburg kézen maradtak. A már említett defenzív intézkedések mellett a korszak legjelentősebb hadi vállalatának kell tekintenünk az 1550-es erdélyi bevonulással megkezdődő országegyesítést. Ekkor a Fráter Györggyel folytatott több éves előkészítés (1549: nyírbátori egyezmény) után 1550-ben Ferdinánd serege Gianbattista Castaldo vezetésével bevonult Erdélybe, majd a következő évben közkegyelmet hirdetett a Szapolyai híveknek. Ferdinándot és kormányzatát az országegyesítés misszióján kívül racionális megfontolások vezették, tudomásuk szerint Erdély a már megszerzett magyar területekhez képest könnyebben kormányozhatóbb és pénzügyileg jövedelmezőbb területnek számított. Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy az udvar számításai (főként a török bosszútól jogosan tartó kétkulacsos erdélyi politika miatt) nem váltak be. Ezért 1553-tól az expedíciós hadsereget fokozatosan kezdték kivonni a régióból, míg 1556-ra Erdély a Habsburgok számára elveszett. A hadművelet sikertelenségét az okozta, hogy éppen azokban az években kellett volna több erőforrást csoportosítani a terület megszilárdítására, amikor a Habsburg-ház Európa szerte többfrontos háborúban kényszerült szétforgácsolni erejét. Ez persze korántsem jelentette, hogy a hadművelet csekély anyagi hátterű volt. Az 1556-os pozsonyi országgyűlésen maga Ferdinánd panaszolta a rendeknek: Erdély megtartására az utóbbi években már 2,5 millió rajnai forintot áldozott.

I. Ferdinánd Martino Rota rézmetszetén (Wikimedia Commons)

Sikertelenségén túl miért maradt negatív emléke a kísérletnek? Egyik oka, hogy Castaldo serege kapcsán elterjedt a történeti irodalomban Plutarkhosz egy idézete, melyet a hadvezér titkára emlegetett fel:

„Ha követségbe jöttek, sokan vannak, de ha katonának, kevesen.”

Az idézetbe kapaszkodva a 19. századtól több historikus is katonai szempontból lesújtó, dilettáns próbálkozásnak állította be az akciót, pedig Plutarkhosznál a szöveghely éppen a jól felszerelt és kiképzett római elitkatonák (Castaldo serege) dicsérete az ellenség silány tömeghadával (törökök) szemben.

A törökökkel folytatott várháborúk kapcsán szót kell ejtenünk az 1552. esztendő harcairól, melyek irodalmáraink, többek közt Arany János és Gárdonyi Géza munkássága eredményeként mélyen beleivódtak a magyar nemzettudatba. Műveik minden kiválóságuk ellenére azonban csak szűken vett eseményeket mutatnak be („Ez a vár itt most az ország!”), a már jól ismert nemzeti romantika szemüvegén keresztül, ami alapján a laikus befogadó téves következtetéseket vonhat le a kor viszonyairól. Egyebek mellett azt a függetlenségi történetíróknál meggyökeresedett, majd a második világháborút követő kommunista tudományosság által tovább sulykolt tézist, mely szerint a Habsburg uralkodók a Magyar Királyságra csupán feláldozható gyepűként tekintettek és közönnyel szemlélték a végvárak elestét.

A valóságban a magyarországi eseményeken túl is roppantul eseménydús 1552-es év az európai Habsburg Monarchia mélypontjának tekinthető. A schmalkaldeni háború sikerei után V. Károly császár fokozatosan defenzívába kényszerült a birodalom protestáns rendjeivel szemben, amit II. Henrik francia király nem is habozott kihasználni: 1552 elején bevonult Lotaringiába, míg szövetségese, a szász választófejedelem Tirol irányába indított hadjáratot. Nyáron a franciák a törökökkel is közös hadműveletet indítottak a Habsburgok által uralt Nápolyi Királyság meghódítására. A válságos állapotok fényében nem meglepő, hogy V. Károly és Ferdinánd számára az egész év a „tűzoltással” telt és nem fókuszálhattak egészen a magyarországi hadszíntérre, hiszen kis túlzással minden országuk támadás alatt állt.

Ennek fényében figyelemreméltó, hogy a magyarországi hadszíntéren az év keresztény támadó hadművelettel kezdődött. Tóth Mihály volt szegedi főbíró hajdúival bevette Szegedet, ám a török helyőrség által védett várat nem sikerült elfoglalni, így a vállalkozás kudarcba fulladt. Tavasszal pedig megindult az Oszmánok hadjárata, amelynek első célpontja Temesvár volt. A magyar, német, cseh és spanyol katonák által védett várat egy hónap ostrom (és a kudarcba fulladt erősítési kísérlet) után Losonczy István várkapitány feladni kényszerült. A vár feladásában leginkább a már sokat szenvedett polgári lakosság volt érdekelt, kevésbé ismert adalék, hogy Losonczy és a sebesüléseibe az ostrom utolsó napjaiban belehalt Mendoza, spanyol kapitány a halálig tartó küzdelem mellett érveltek.

Oszmán hadjáratok a 16. században (oszk.hu)

Történelmi távlatból szemlélve könnyedén eshetünk a kortársak árnyalatlan megítélésének, vagy akár elítélésének hibájába, de Temesvár elfoglalását követően még nem lehetett tudni, melyik lesz a török támadás fő irányvonala: nyugat vagy észak (Hadim Ali budai pasa június 1-jén elfoglalta Veszprémet, majd Hont és Nógrád megye várait támadta), illetve északkelet (tehát Eger vagy Szolnok)? A Habsburgok az említett körülmények miatt csak néhány ezer bevethető katonával rendelkeztek, a fegyverbe hívott északi nemesség pedig elkezdett összegyűlni, majd szétszéledt. A megoldhatatlan helyzet jól észrevehető a Ferdinándnak és Miksa főhercegnek írott levelekben. Minden nap az ország más részeiből kértek segítséget a királytól, a kevés bevethető egységet pedig a kor logisztikai és hírszerzési viszonyai miatt sokszor napokkal az adott vár eleste után indították a védők megsegítésére. Ferdinándtól napi szinten érkeztek a védelem megszervezésére vonatkozó parancsok, ebből következően az őt, mint az ország elvesztését közönnyel szemlélő (és közben egy teniszmérkőzésben elmélyedő) uralkodót bemutató képet nem tekinthetjük történetileg megalapozottnak. A források ismeretében több, az ostrom körülményeivel foglalkozó kortárs történész is egyenesen történelemhamisításnak nevezi az Egri csillagok említett jelenetét.

Eger ostroma kapcsán a következő adalékokat is érdemes ismernünk. 1552-ben az egri váruradalom részben a király, részben az egri püspök, részben pedig az egri káptalan tulajdonában volt, míg elhelyezkedése okán Kassa és a felföldi városok biztonsága függött tőle, ebből adódóan minden szereplő tett jelképes gesztusokat, de mindenki valaki mástól várta, hogy komolyabb erőforrásokat mozgósítson az erősség védelmére. A király, az északi megyék és Kassa városa küldtek is, ha nem túl nagy, de összességében már számottevő védőt a várba, a kortárs Kerecsényi László pedig – az utólagos történeti vélekedéssel szemben – a sikertelen török ostrom után úgy vélte, Egert nem hagyta magára az ország, hanem közös erővel megvédte azt.

Ferdinánd teniszmérkőzéssel szórakoztatja magát Eger ostroma alatt (Egri csillagok, 1968, Fábri Zoltán)

A német-római császár és magyar alattvalói

Az ötvenes évek végére kialakuló a magyarországi viszonyok a mohácsi csatát követő helyzettel összevetve konszolidáltnak mondhatók, amiben igen nagy szerepe volt Ferdinánd és kormányzata működésének. Eközben V. Károly császár belefáradva a négy évtizedes uralkodásba fokozatosan kezdte átadni a császári teendőket az 1531-ben római királlyá koronázott öccsének. Ferdinánd bátyjához hasonlóan mélyen hívő katolikus volt, ám a dunai Monarchia rendjeivel vívott évtizedes alkudozásban megedződve a császárnál jobban szót értett a birodalombeli protestánsokkal, az ő nevéhez köthető az 1555-ös augsburgi vallásbéke is. Károly 1556-ban formálisan is lemondott a főhatalomról és egy spanyolországi kolostorba vonult vissza.

A Habsburg-párti magyar rendek már V. Károly uralma alatt is a császárt tekintették az ország utolsó reményének, Ferdinánd császárrá válásával pedig a magyar király és a német-római császár személye közel három évszázadra összeforrt. Érdekes módon a későbbi függetlenségi szemléletnek ellentmondva a császári cím magyar király által való megszerzése a kortársak szemében nem visszatetszést, hanem megértést szült. A kor kettős megítélésű karaktere, Balassa Menyhárt leveléből kiérződik azon elköteleződés a Habsburgok iránt, amelyet az évtizedek megpróbáltatásai formáltak ki:

„Meglátja Kegyelmed, hogy én mind szómmal s mind egyéb törekedésemmel azon leszek, hogy az én uram engedjen a császár őfelsége kívánságának, mert mind e világ látja azt, hogy Isten után csak császárnak őfelségének vagyon módja, hogy minket, ez szegény darab országocskát, avagy földet pogány kéztől megtartsa. Ha pedig az Úristennek az akaratja, hogy elfogyjunk is, húsz esztendővel vagy harminckettővel is későbben fogynánk el császár birodalma alatt.” (Balassa Menyhárt levele Báthory Andrásnak, Szatmár, 1560. augusztus 12. ÖStA HHStA Hungarica Misc., Fasc. 425. fol. 272v.)

A császári cím elnyerését követő időszakban Ferdinánd a korábbiaknál kevesebb időt tudott országaival foglalkozni, így a cseh és magyar ügyek felelősévé egyre inkább az 1550-től ebben tapasztalatot szerző trónörökös, Miksa főherceg lépett elő. Miksa mellett gyermekkorában besztercei Kretschmer Lőrinc személyében magyarországi nevelő is működött, ennek révén a főherceg bizonyos szintű magyar nyelvtudásra is szert tett.

Egy Miksa főherceg 1563-as pozsonyi koronázásán történt esemény érdekes adalékul szolgál az uralkodó és magyar alattvalók kapcsolatához. Az idős Ferdinánd a kora reggeltől zajló koronázási misén gyengülést érzett és rosszul lett, ekkor pedig kísérői vagy udvaroncai helyett az agg, mohácsi csatát is megjárt, Batthyány Ferencet kérette magához, akivel hosszasan elbeszélgetett, míg jobban nem kezdte érezni magát.

A Habsburgok összetett monarchiája Közép-Európában, 1568. (ELKH BTK TTI Térképtár)

Összegzés

Írásomban igyekeztem néhány pontban bemutatni I. Habsburg Ferdinánd magyarországi uralmát és felfedni magyar alattvalóival való kapcsolatának összetettségét. Szapolyai János király halálát követően a Habsburg uralkodónak lehetősége nyílt megerősítenie legitimitását és megkísérelnie az országegyesítést. Bár utóbbi vállalkozása a kezdeti sikerek után elbukott, idővel egyre jobban kiismerte magát a rendi politika kusza világában, így 1564-ben bekövetkezett halálakor (a folyamatos török fenyegetettség ellenére!), mind magyar alattvalóival való kapcsolata, mind az ország állapota lényegesen konszolidáltabb volt, mint uralkodásának kezdetén. A mohácsi katasztrófa révén pusztulás szélére került Magyar Királyság szétdarabolódását nem tudta megakadályozni, ám az általa uralt, lecsökkent területű ország továbbvitte a Szent István-i államot. Regnálása alatt felbecsülhetetlen anyagi és emberi erőfeszítéssel, valamint elképesztő szervezőmunkával zajlott az új végvárrendszer kiépítése, aminek köszönhetően a török terjeszkedést sikerült lelassítani, bizonyos területeken megállítani. Adminisztratív, pénzügyi és katonai reformjai évszázadokra meghatározták a dunai Habsburg Monarchia fejlődését. Éppen ezek miatt sajnálatos, hogy Ferdinánd emlékével mind a közérdeklődés, mind az emlékezetpolitika mostohán bánt.

Ujj Zoltán

Irodalomjegyzék

Bernardo de Aldana magyarországi hadjárata [1548–1552]. Közzé teszi Szakály Ferenc. Bp. 1986.

Fazekas, István:: G. Etényi Nóra; Horn Ildikó: Besztercei Kretschmer Lőrinc székesfehérvári prépost, királyi nevelő. Portré és imázs. Politikai propaganda és reprezentáció a kora újkorban. Budapest: L’Harmattan, p. 63–71. (2008).

Guitman Barnabás – Korpás Zoltán – Tóth Ferenc – B. Szabó János: A magyarországi török várháborúk nemzetközi háttere, 1547–1556. Világtörténet. 41. (2019) 2.

Habsburg lexikon. Szerk. Brigitte Hamann. Szakmai szempontból ellenőrizte és magyar vonatkozásokkal kiegészítette: Soós István. Bp. 1990.

Horn Ildikó: A hatalom pillérei. A politikai elit az Erdélyi Fejedelemség megszilárdulásának korszakában (1556-1588). Akadémiai nagydoktori thesis (Kézirat) Bp. 2013.

Károlyi Árpád: Magyar huszárok a schmalkaldeni háborúban. Századok 11. (1877) I-III. közlemény

Kenyeres István: A török elleni küzdelem finanszírozása Buda elestétől a drinápolyi békéig. In: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568. Szerk.: Bujdosné Pap Györgyi, Fejér Ingrid, H. Szilasi Ágota. Eger, 2017. (Studia Agriensia 35.) 19–40.

Kenyeres István: Ferdinánd magyarországi pénzügyigazgatási reformjai és bevételei. Történtelmi Szemle 45. (2003) 1-2.

Kohler, Alfred: Ferdinand I. 1503-1564 Fürst, König und Kaiser. H. n. 2003.

Korpás Zoltán – B. Szabó János: „Ha követségbe jöttek, sokan vannak,de ha katonának, kevesen” Az 1550-es országegyesítési kísérlet katonai hátteréhez: 16. századi Habsburg haderők és stratégiák Európában. In: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568. Szerk.: Bujdosné Pap Györgyi, Fejér Ingrid, H. Szilasi Ágota. Eger, 2017. (Studia Agriensia 35.) 89–116.

Korpás Zoltán: Károly és Magyarország. Bp. 2008.

Korpás Zoltán: Álvaro de Sande hadjárata Trencsén vármegyében – 1545. In: Tanulmányok Sahin – Tóth Péter emlékére. Szerk. Krász Lilla – Oborni Teréz. Bp. 2008. 199–210. 206.

Molnár Dániel Márton: A XVI. századi északkelet-magyarországi főnemesség hivatalviselési, hivatal- és birtokszerzési gyakorlata – Losonczy Antal és István pályája. PhD doktori értekezés (Kézirat) Bp. 2020.

Oborni Teréz: Erdély pénzügyei I. Ferdinánd uralma alatt 1552–1556. Bp. 2002.

Pálffy Géza: A magyar nemesség I. Ferdinánd bécsi udvarában. In: Történelmi Szemle, 45. (2003) 1–2. sz. p. 45–59.

Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században.

Pálffy Géza: Koronázási lakomák a 15–17. századi Magyarországon. Az önálló magyar királyi udvar asztali ceremóniarendjének kora újkori továbbéléséről és a politikai elit hatalmi reprezentációjáról. In: Századok, 138. (2004) 5. sz. p. 1005–1101.

Szántó Imre: Küzdelem a török terjeszkedés ellen Magyarországon. Az 1551–52. évi várháborúk. Bp. 1985

Szántó Imre: A végvári rendszer kiépítése és fénykora Magyarországon 1541–1593. Bp. 1980.

Szekfű Gyula: Magyar történet III. Bp. 1935.

Virovecz Nándor: Balassa Menyhárt élete és a kora újkori magyar politikai kultúra. PhD doktori értekezés (Kézirat) Bp. 2017.

Ezt olvastad?

A kannibalizmus szó szerinti jelentése: az egyik emberi lény elfogyasztása egy másik ember által. Ez egyes esetekben csak a test