“A múlt hatalmunk egyik eleme.” – A levéltáros alakja a filmekben

Jelen írás Katona Csaba Toposzok béklyójában: a levéltáros alakja regényekben és filmekben című, a  Levéltári Szemlében megjelent írásának rövidített, kifejezetten a filmekre fókuszáló verziója. Ugyanerről a témáról a szerző 2022. március 31-én az ELTE BTK Történelem Segédtudományi Tanszék Levéltáros szakestjén tartott előadást Toposzok béklyójában: a levéltáros archetípus alakja regényekben és filmekben címmel.

A Csillagok háborúja filmeposz-sorozatnak ha nem is a leglátványosabb, de a levéltáros szakma iránt érdeklődő nézők számára kétségtelenül emlékezetes jelenete az, amikor A klónok támadása (Attack of the Clones, 2002) című részben a pallérozott tudású Jedi-lovag, Obi-Wan Kenobi a Kamino nevezetű bolygóról szeretne bővebb információkhoz jutni, és ennek érdekében a Jedi Templom Archívuma felé irányozza határozott lépteit. Itt azonban fájdalmas csalódás éri. Tájékozott Jedi lévén tisztában van ugyan vele, hogy a bolygó valahol a Rishi-ködön túl található, ennek dacára nem jár sikerrel. Amikor segítségért fordul az archívum avatott vezetőjéhez, Jocasta Nu Jedi lovaghoz, ő azonnal a segítségére siet, de hiába, a keresés így sem hozza meg a várt eredményt.  

Jocasta Nu (Forrás: starwars.com)

Obi-Wan megütközik ezen, majd felveti azt a lehetőséget, hogy talán az archívum hiányos. Jocasta Nu azonban láthatóan képtelen számot vetni ezzel a lehetőséggel és ellenkező álláspontot képviselve határozottan jelenti ki, hogy amiről nincs adat az archívumban, az nem is létezik. A történetből aztán idővel kiderül, hogy a Sith Nagyúrrá átvedlett egykori Palpatine szenátor tanítványává szegődött Dooku gróf, alias Darth Tyranus volt az, aki valami módon hozzáférve az archívumhoz, galád és megengedhetetlen módon törölte a Kamino adatait, ily módon gátolva meg Obi-Wan információszerzési törekvéseit.  

Túl azon, hogy ezzel megszegte a levéltár alapvető előírásait és korlátozta Obi-Wan Kenobit állampolgári jogai érvényesítésében, ez a mozzanat számunkra másért érdekes. Mégpedig azért, mert kétségkívül eklatáns példája a levéltárakkal kapcsolatos egyik közismert nagy toposznak, amely szerint ott valakik eltüntetik, elégetik, megsemmisítik, elrejtik az igazán fontos iratokat, forrásokat, adatokat. Az elkövetők vagy titkos behatolók, akik az éj leple alatt fáklyával törnek utat maguknak a raktárak sötét és fenyegető mélyén, vagy rosszabb esetben maguk a levéltárosok. Ez utóbbiak igazi feladata pedig ráadásul valójában épp ez, nem pediglen a kutatók tisztességes kiszolgálása. Mintha csak a 19. század jeles államférfija, az Egyesült Királyság többszörös miniszterelnöke, Benjamin Disraeli (1804–1881) mondása kapna ilyetén módon, a múltra vonatkozó iratok kontrolljával, sajátos megerősítést: „A múlt hatalmunk egyik eleme.”  

Luke Az utolsó jediben (Forrás: medium.com)

Amikor a fent idézett film ezen részletét láttam, kaján mosollyal nyugtáztam, hogy mennyire archetipikusnak mondható az archívum és a levéltáros ábrázolása. Ezen az sem változtatott, hogy a filmeposz egy másik részében, Az utolsó Jediben (The Last Jedi, 2017) a lángra lobbanó régi, titkos Jedi-szövegek láttán kétségbeeső Luke Skywalkernek a sokat látott Yoda mester cinikusan csak annyit vet oda: “Olvastad őket valaha?”  

Egy másik film megtekintése viszont már arra késztetett, hogy több időt szenteljek a fent vázolt témának. Ez az alkotás nem más volt, mint a magyar mozikban A nemzet aranya címen futó mű (National Treasure, 2004). Ennek központi eleme az, hogy a Nicolas Cage által mély átéléssel alakított Benjamin Franklin Gate történész, kriptográfus és kincsvadász arra a következtetésre jut, hogy egy bizonyos elrejtett kincs hollétéről kizárólag a Függetlenségi Nyilatkozat eredeti példányán elrejtett titkos információkból lehet tájékozódni. A Benjamin Franklin név nyilván kötelez, így Gate, akibe szorult etika, az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Levéltárába, a NARA-ba siet, hogy figyelmeztesse a levéltárosokat arról, hogy gátlástalan kincsvadászok el akarják rabolni a Függetlenségi Nyilatkozatot. Sajnálatos módon azonban nemhogy a levéltár képviselője, de még az FBI sem hisz neki.  

A nemzet aranya (Forrás: port.hu)

Így Gate lelkiismeretével tusakodva arra kényszerül, hogy ellopja a pótolhatatlan dokumentumot, hiszen csak így óvhatja meg az azt megkaparintani akaró gazemberektől. Nem vesznék el e helyt annak részletes ecsetelésében, hogy a film cselekménye szerint a Függetlenségi Nyilatkozat „természetesen” valóban láthatatlan tintával írt titkos információk hordozója. Sokkal inkább arra fordítanék figyelmet, ami a fenti, lássuk be, közhelyszerű elemeken kívül túlmutat, miszerint titkos információk vannak a levéltárban, bűnözők ólálkodnak körülötte, minden megváltozik, ha napvilágra kerül a titok és az FBI képtelen arra, hogy az érdemi információkat megkülönböztesse a fontos nemzetbiztonsági hírektől.  

Ez pedig nem más, mint a filmbeli levéltáros személye. Míg az előbb idézett film, A klónok támadása archívum-vezetője (aki egyébként könyvtáros a film szerint), Jocasta Nu szintén sztereotip figurának mondható, hiszen magabiztos, láthatóan a szakmáját hivatásként űző, idősebb, elegáns nőként jelenik meg, addig A nemzet aranya levéltárosa, Abigail Chase egészen más karakter. A szakmához való viszonya, elhivatottsága neki is megkérdőjelezhetetlen, ám a hasonlóságok itt véget is érnek. Induljunk ki abból, hogy Chase levéltárost Diane Krüger színésznő személyesíti meg, akiről sokat elárul, hogy a Trója című filmben Szép Heléna szerepét osztották rá, nem is érdemtelenül.  

Katona Csaba előadás közben

A doktori címmel rendelkező Abigail legfeljebb harmincéves lehet (induljunk ki abból, hogy a film forgatása idején az 1976-ban született Krüger 28 éves volt), és amellett, hogy általános szakmai elismerés övezi, jól mutat rajta a designer fekete estélyi ruha (amelyet nyilván minden levéltáros megengedhet magának).  

Így szilárdult meg a a gondolat, hogy a fentiek mentén egy kísérletet tegyek arra nézve, miben ragadható meg a filmeket néző ember felé sugárzott levéltáros-képzet lényege, amelynek pár elemét már olvashattuk fentebb. Kétségkívül volt némi kockázat e kísérletben, hiszen nem végeztem arra vonatkozóan előzetes felmérést, hogy mennyire gyakran találkozhatunk levéltárosokkal filmművészeti alkotásokban.  

Próbálkozásaim eredményei döntően a korábbi filmes emlékek mentén öltöttek testet. A halál archívuma (Archiv des Todes, 1980) című NDK filmsorozatban a második világháború vége felé öt bátor ellenálló, a német kommunista Georg, Borisz, a szovjet felderítőknél szolgáló főhadnagy, a szintén német Ernst százados, aki bő egy éve átállt a Vörös Hadsereghez, az egykori Hitlerjugend-tag, a szintén német Heiner és Janek, a korábban Lublin környékén harcoló lengyel partizán, egy titkos (mi más?) náci archívumot akarnak felderíteni a Beszkideknél, Lengyelországban.  


Archiv des Todes (Forrás: imfdb.com)

Azon túl, hogy e film hatására tudatosult bennem, hogy Gojko Mitić (1940–) nem igazi indián, pontosan emlékeztem rá, hogy a küldetés annyira titkos volt, hogy csak Georg és Borisz ismerték valódi célját, ami remekül passzolt a levéltárakat övező titokzatosság képzetéhez. A 13. részben például Georg azért bukik le többek között, mert azt hazudja, bepárásodott a szemüvege, mire Obersturmführer Beisel, a titkos archívum gátlástalan irányítója ezt válaszolja: „pedig a dokumentumok fontossága miatt minden helyiségben azonos hőmérsékletet tartunk”.  

Bár a fenti tényező amellett szól, hogy az állományvédelmi szempontok komoly súllyal estek latba, a személyzet pedig képzett, a film végi káoszban a deklik simán a földön hevernek, miközben végleges megsemmisítésükre várnak. Az archívumnak ráadásul van egy titkos pincéje, ahova egy kart meghúzva Beisel leejti vagy egyenesen letaszítja egy csapóajtón keresztül áldozatait, azokat, akik túl sokat tudtak az archívumról.  Az utolsó résznél pedig – levéltáros szemmel – borzalmas látni, amint az életét menteni akaró Georg úgy akadályozza meg, hogy a rá fegyvert szegező Beisel golyót eresszen belé, hogy a földön heverő iratok egy részét hozzávágja…  

Mint már esett róla szó fentebb, ezek az iratok úgy kerülnek oda, hogy Beisellel az élen megkezdték az iratok megsemmisítését. Kivéve „persze” két bőrönd anyagát, amelyikből az egyikkel egy titkos futár, bizonyos Obersturmführer Baum el is indul Berlinbe. A viaskodás során még egy gránát is felrobban, ami aztán Beisel végzetét okozza, mert a súlyosan sebesült náci lezuhan a mélybe, korábbi áldozatai után, a Borisz által időközben alulról kinyitott csapóajtón át.  

Így aztán hiába fogalmazta meg tömören Standartenführer Hauk, hogy az „archívumot felrobbantásra előkészítettük”, a legfontosabb dokumentumokat sikerült az ellenállóknak megszerezni, sőt magát Haukot is átadják a szovjet katonai vezetésnek. Ennek során pedig arra is fény derül, hogy Hauk az amerikai titkosszolgálatnak akarta átadni a titkos iratokat, de szerencsére a szovjetek elég ébernek bizonyultak, hogy meggátolják e törekvést.  

Érdemes számba venni a fenti filmben sorjázó toposzokat: a titkos levéltár, amelynek iratait rejtegetik, veszély esetén az iratokat habozás nélkül megsemmisítik, azok élete pedig, akik túl kíváncsiak, veszélybe kerül.  

A film témája persze megengedi azt az értelmezést is, hogy nem a levéltárak és a levéltáros ilyenek ab ovo, hanem a nácik, és ezért történik mindez. Ugyanakkor aligha kétséges, hogy az összeesküvéselmélet-hívők szemében a fent vázolt jellemzők nem a náci rendszer képzetéhez tapadnak elsősorban (vagy nemcsak ahhoz), hanem a levéltár működéséről, a levéltárosról alkotott fikciókhoz.  

Angyalok és démonok (Forrás: gamekapocs.hu)

Lássunk egy másik példát: világsikert aratott Dan Brown (1964–) regénye, az Angyalok és démonok. Túl azon, hogy ez a mű is megerősíti a levéltárak titkos jellegét, az ott őrzött iratok iszonyú titkainak létét, a rájuk bukkanó túl kíváncsi emberekre leselkedő halálos veszélyt, a titokzatos hatalmakat, amelyek valamely nagy cél érdekében bármikor készek halállal sújtani a titkaikat feszegetőket, megtorolva azt, hogy olyasmibe ütik az orrukat, ami nem tartozik rájuk, a film többlettel szolgál. Azzal nevezetesen, hogy minden levéltárak legtitokzatosabbika, a Vatikáni Titkos Levéltár is a figyelem kereszttüzébe kerül, és vele együtt a reptiliánok, a nácik, a szabadkőművesek mellett az élénk fantáziájú összeesküvés-hívők kedvenc gátlástalan hatalmaként számontartott katolikus egyház is.  

A regény filmváltozatában (The Da Vinci Code, 2006) a kiváló Tom Hanks (1956–) által megszemélyesített Robert Langdonról, a bostoni Harvard University nemzetközi hírű professzoráról kiderül, hogy többször elutasították a kutatási kérelmét az egyházat bíráló gondolatai miatt, ezúttal azonban kifejezetten őt kérik fel, hogy legyen a Vatikán segítségére. Így bukkan rá a levéltárban Galileo Galilei (1564–1642) egy titkos kéziratára, amely a Diagramma della Verità címet kapta.  

Ahhoz mérten, hogy ezek után a camerlengóról kiderül, hogy a pápai trónt akarja megszerezni, ahogy az is, hogy a sötét ügyek hátterében az illuminátusok húzódnak meg, sőt még maga az antianyag is előkerül, szinte már nincs is jelentősége néhány bíboros rituális meggyilkolásának.  

Igazából a történetmesélés folytán a levéltár szerepe is háttérbe szorul, de a klasszikus közhelyáradatot hibátlanul hozza mind a regény, mind a film: eltitkolt iratok és halálos merényletek. Ráadásul a filmben a valóságban amúgy kifejezetten old school küllemű Vatikáni Titkos Levéltárat sikerül úgy ábrázolni, mintha átmenetet képezne a Pentagon legkevésbé látogatható részei és a James Bond-széria valamely rosszfiújának titkos, tenger alatti bázisa között, golyóálló üvegekkel és svédacél liftekkel felszerelve. 

A Vatikáni Titkos Levéltár (Forrás: BBC History)

Márpedig aligha véletlen, hogy még Mihalik Béla, a Jezsuita Levéltár és Rendtörténeti Könyvtár volt igazgatója, a BTK Történettudományi Intézet mostani történésze, egyben tudományos titkára is fontosnak tartotta megemlíteni A Da Vinci-kód nyomában, avagy egy nem is annyira titkos levéltár titkai című írásában, hogy nem feltétlen kell golyóálló üvegekkel számolni, ha valaki odamegy kutatni. Éppúgy, ahogy a Titkos (Secreto) szó jelentésének is egy kevésbé izgalmas, ám legalább valós feloldását is megadja: a pápák magánlevéltáráról van szó: „Itt őrzik ma a pápai követségek, azaz a nunciatúrák iratanyagait, egyes szentszéki kongregációk és hivatalok dokumentumait, és családok, egyes bíborosok, személyek hagyatékát.” 

A példákat még hosszan lehetne sorolni, válogatásom pedig nyilván szubjektív és nem teljes. A levéltárosokat övező elképzeléseket tömörítő alkotások közül végül álljon itt az általam felleltek közül a legtökéletesebb példa, ami nem film, hanem regény, de a filmes példák által keltett képzetet tökéletesen megjeleníti. Annál is inkább, mert a regényből épp mostanság készül film: a főszerepet eredetileg Wayne „the Rock” Johnsonnak szánták, helyette azonban jelen állás szerint a hasonlóan remek mimikájú John Cena, volt pankrátor fogja alakítani, bizonnyal mély átéléssel.  

Az alábbiakban szinte mondatról mondatra egy olyan részletet elemzek tehát Robert Ludlum (1927–2001) Janson küldetése (The Janson Directive, 2002) című poszthumusz regényének magyar fordításából, amely egyrészt magába sűríti a „levéltáros archetípus” szinte minden elemét, másrészt jelentős magyar vonatkozással bír. A szerző komoly figyelmet fordított Magyarország megismerésére, a történet néhol szinte naturalisztikus módon reális. Így a Tisza melletti Molnár község mogorva kocsmárosának sajátos ízű coming out-ja, majd nyers cinizmusa egészen jól megfeleltethető a magyar valóságnak: „A debreceni egyetemen szereztem bölcsészdiplomát. És mire mentem vele? […] Meglepődtek? A kocsmáros fia egyetemre mehet: a kommunizmus dicsősége. Az egyetemet végzett fiú nem talál munkát: a kapitalizmus dicsősége. A fiú az apjának dolgozik: a magyar család dicsősége.”  

A regény főszereplőjének megformálói (Forrás: joblo.com)

A realitás iránti igény éppen a levéltár és a levéltáros ábrázolásánál szenved fogyatkozást, talán az indokoltnál nagyobb arányban. A regény alapsztorija, hogy bizonyos Novák Péter nevű magyar származású milliomosról kiderül, hogy vélhetően a Ferenczi nevű arisztokrata család sarja. A szövevényes ügy szálai Budapestre vezetnek, így érkezik oda a regény hőse, Paul Janson, szép és okos partnernőjével, Jessica (Jessie) Kincaiddel.  

Az izgalmas események sora azzal veszi kezdetét, hogy Jessie az Országos Levéltárba megy, hiszen ha fel akarják deríteni a Ferenczi-Novák grófi család múltját, ott „nyilván találnak róla valamit”. Kövessük tehát figyelemmel Jessie kalandjait, aki, mint megtudjuk, farmerban és zöld pólóban pattan ki Janson kocsijából, hogy egyből a levéltárba menjen. Az épületben a nő „egy hatalmas teremben találta magát. Az egyik pult fölött felirat hirdette, hogy az angolul beszélők ott érdeklődhetnek. Jessie odalépett a pulthoz, és átnyújtotta a listát a nevekkel, a lakhelyekkel, a dátumokkal.”  

A pult mögött Jessie egy férfira bukkan, ezért „elbűvölő mosoly kíséretében” az alábbi kérdést szögezi neki: „Ugye nem fogja azt mondani, hogy nehéz megtalálni a nyilvántartásban?” Nem mennék most bele a részletekbe, hogy a levéltári kutatás nem feltétlenül így kezdődik, az viszont annál érdekesebb, hogy a papírokat tanulmányozó levéltáros azonnal rávágja a pozitív választ: „A keresett információk itt találhatók.” De jaj, a happy end hiába kerül Jessie számára kézzelfogható közelségbe, miután a férfi „bement a pult mögötti folyosóra, majd pár perc múlva visszatért” és letaglózó hírt kényszerült közölni a meglepett nővel: „Sajnálom, de nem állnak rendelkezésre az iratok.”  

Nos, nem kellett tehát sokat várni, hogy az egyik leggyakoribb, levéltárakhoz, levéltárosokhoz köthető fordulat máris visszaköszönjön a regény hasábjain: „hirtelen” kiderül, hogy az iratok nem hozzáférhetőek. A meglepett Jessie érdeklődésére a levéltáros azt válaszolja, hogy a második világháború végén egy nagy tűzben elégett a források egy tekintélyes hányada, más részét átszállították a Szent István-bazilika „kazamatáiba”, de a gyűjtemény zöme itt a penész áldozata lett és „Ferenczi-Novák gróf anyagait is abban a részlegben tárolták”.  

E szövegrészből világosan kiderül, hogy az író valamelyest ténylegesen utánajárt a magyarországi levéltárak történetének. Hiszen a II. világháborús tűzvész a Magyar Országos Levéltárban tény. Elvileg persze elképzelhető, hogy csak ráhibázott, hiszen egy háború sújtotta országban leéghet egy középület. De az, hogy a Szent István bazilikában őrzött iratokra utal, már nem engedi meg, hogy feltételezzük, kizárólag a fantáziájára építve írta meg könyve e részét, hiszen valós adat, hogy ha nem is az Országos Levéltár, de Budapest Főváros Levéltára iratanyagának egy része a bazilika pincéjében várta sorsa jobbra fordulását.  

Térjünk azonban vissza a történet fonalának gombolyításához és lássuk, hogy mit tesz ebben a nehéz helyzetben Jessie? Természetesen nem adja fel, abból indul ki, hogy a levéltáros valamilyen módon befolyásolható, kevésbé cizelláltan fogalmazva korrumpálható és nem is mondott feltétlenül igazat – vagyis egy újabb, rendre visszatérő, negatív konnotációval gyarapodik a levéltárosok etikáját alapjaiban megrengető tulajdonságok listája. A lány elbűvölő mosoly kíséretében jelzi ugyanis, telefonszámát átadva, hogy „nagyon hálás” lenne, ha valamit mégis lehetne tenni. 

Az elragadó női mosoly csodákra képes, hiszen „három óra múlva a levéltáros telefonált”, de csak azért, hogy máris szembesítsen minket az újabb – legalábbis a regényes képzelet szintjén – tipikus levéltáros/levéltári vonással. A keresett iratokról ugyanis kiderül, hogy azok igazából tényleg nem semmisültek meg, ezzel szemben azokat „valamilyen okból az egyik különleges részlegbe szállították”. S nem elég, hogy ez a különleges részleg valahol létezik, de a „hozzáférés nagyon szigorú szabályokhoz kötött”. Mégpedig azért, mert a „közvélemény nem láthatja ezeket az anyagokat. A betekintéshez mindenféle minisztériumi engedély szükséges.”  

Tort ül tehát az élénk fantázia, a képzeletbeli levéltárosság kellékei szinte hiány nélkül sorakoznak fel, megvan a mindent kontrolláló hatalom is, amely nem enged csak úgy akárkit a levéltári iratokhoz. A levéltáros azonban kapzsinak bizonyul, látszólag megértését fejezi ki a döbbenetet színlelő Jessie-nek, mondván, hogy a családi iratokat csak tévesen kategorizálták, érzékeltetve, hogy kész segítséget nyújtani.  

A nő megérzi, hogy a levéltáros megnyitotta számára a kiskaput, bájai pedig alkalmasak arra, hogy megvesztegessék az ingatag erkölcsű férfit. Azonnal ki is használja a lehetőséget, latba veti vonzerejét, és közli, hogy „El sem tudja képzelni, mennyire hálás lennék, ha segíteni tudna”. A levéltáros újabb, szomorúságra okot adó jellemhibájával találkozhatunk ezt követően, láthatóan élni akar Jessie ajánlatával, finoman jelzi, hogy megérti, mennyire nehéz lehet neki: „Egy amerikai hölgy ebben az idegen városban.” Jessie üstöllést veszi a lapot, mérlegelés nélkül emeli a tétet: „Bárcsak volna valaki, aki megmutatná nekem a látnivalókat. Egy igazi magyar férfi…” A levéltáros hibátlan ütemérzékkel pozícionálja magát „igazi magyar férfiként”, ennek kifejezéséhez pedig a zs-kategóriás szappanoperák monológjainak legmeredekebb fordulatait hívja segítségül: „Számomra nem munka, hogy másoknak segítsek, hanem… én ilyen vagyok.”  

Megrendítő szavak, Jessie nem is száll vitába vele. Közli a levéltárossal, hogy amint meglátta őt, tudta, hogy ő ilyen, a jelleme felismerhető. A levéltáros egészen elolvad és más helyzetben talán már tolakodónak ható módon vonja bizalmába a nőt az alábbi szavakkal: „Szólítson Istvánnak.” Innen csak egy lépés, hogy István – hívjuk így ezentúl – megbeszélje a nővel, hogy a levéltárral szemben levő parkolóház (!) negyedik (!) emeletén találkozzanak egy óra múlva, ahova magával viszi az iratok fénymásolatát, utána pedig: „elmehetünk kocsikázni. Budapest nagyon különleges város, majd meglátja.”  

Képzelhetjük ezek után milyen csalódás éri Jessie-t, amikor Istvánt nem találja a megbeszélt helyen, ellenben mindenféle neszek és motozás zaja árulja el számára, hogy valaki más várta őt. Mégpedig egy vékony férfi, aki „nem a levéltáros, hanem valaki, akit a levéltáros helyett küldtek”. Hogy honnan látszott, hogy épp helyette, és kik küldték, homály fedi. Ám Jessie palástolni tudja döbbenetét, és legyűri a vékony férfit.  

A történet szálát innen nem gombolyítjuk tovább, akit érdekelnek Janson és Jessie további kalandjai, lapozza fel a regényt, illetve nézze majd meg a filmet. Azt a szentenciát azonban feltétlenül érdemesnek tartom idézni, amellyel Janson összefoglalja a fenti történések velejét, amikor a Bartók Béla úti Griff Szállóban, egy korábbi munkásszálláson találkoznak: „Nyilvánvaló volt, hogy a levéltáros pénzt kapott attól, aki az életükre tör.” A kör bezárult: a levéltáros megfelelő ígéretek ellenében még a nő meghódításáról is letesz, pénz fejében kész odadobni a kíváncsi kutató életét.  

Hogyan is foglalhatnánk össze ezek után jelen írás velejét? Alig akad olyan alkotás, ahol a személyiség ábrázolása képes eltávolodni a csak a szakmájának élő, beszűkült, társaságba nem járó levéltáros képzetétől. Ilyen kivétel A nemzet aranya, ahol a levéltáros figuráját megjelenítő megszokott sablontól kellő distanciát mutató Abigail Chase színes karakter. Ám nehéz szabadulni a gyanútól, hogy az alkotók csak a könnyed kalandfilmek történetmesélési szabályait tartották szem előtt, amikor engedékenynek bizonyultak e téren és a levéltáros hölgyet kiemelkedő szépségként jelenítették meg. Hiszen e filmtípus szinte megköveteli, hogy legyen benne egy gyönyörű nő, akivel a férfi főhős számtalan kalandon átesve szerelembe esik: ennek rendelhették alá Abigail ábrázolását.  

Forrás: ELTE BTK Történelem Segédtudományi Tanszék

Ám a többi példa esetében (s ez igaz az irodalmi alkotásokra is) szinte egysíkú sablontömeggel találkozunk. A levéltáros legalább középkorú, de inkább idősebb, beszűkült gondolkodású, csak a szakmájának élő figura, akinek élete magányosan telik vagy elszürkült, tönkrement kapcsolatok mentén írható le. Jobb esetben hivatása rabja, rosszabb esetben olyan ember, aki tehetségével rosszul sáfárkodott, eltékozolt lehetőségek szegélyezik útját.  

Mindamellett sötét és veszélyes titkok őrzője, aki kényszerből vagy belső késztetésből hivatalos feladatai, előírt munkaköre mellett (sőt akár ellenében) okkult, vagy világuralomra törő szervezetekkel ápol kapcsolatot, elsődlegesen azokat szolgálja ki.  

Életét ennek fejében folyamatosan evilági (esetleg túlvilági) erők fenyegetik, környezetében mindennapos az erőszak, a fenyegetés, a halál, adott esetben ő maga is kész más életére törni, de legalábbis kiszolgáltatni másokat.  

Egy-egy elem a legtöbb ábrázolásnál talán eltér e sablontól, de összességében mégis ezek a személyiségjegyek határozzák meg – nem is annyira elmosódó – kontúrokkal a filmbeli (és regénybeli) levéltárosok karakterét. Okkal tehetjük fel a kérdést, miért? Nyilván szerepet játszik ebben a levéltáros munka ismeretének hiányos volta, méginkább az, hogy levéltárossal vélhetően a legtöbben még a (forgatókönyv)írók sem találkoztak, főleg nem az olvasók, nézők.  

Tetézi ezt a regények, filmek világának azon alapkövetelménye, miszerint izgalmas, fordulatos legyen a történet. Így, ha meg is van az alapismeret, nyilvánvaló, hogy nem a hétköznapi iratrendezés, aktatologatás, ügyintézés kelti fel a néző figyelmét, hanem a levéltár, mint a titkok kamrája képzetéből fakadó regényes elemek.  

Hit, tévhit és valós tudás ötvözete tehát a levéltárosról alkotott képzet fundamentuma. A filmbeli levéltáros ily módon egy sztereotípia foglya, amelynek szorításából, úgy fest, képtelen, vagy csak nehezen képes szabadulni. A fent idézett Ludlum-regény hősnője, Jessie ezt lakonikus egyszerűséggel fejezte ki a levéltáros azon felvetésére adott rövid válaszával, miszerint Budapest különleges város: „Maga különleges.” 

Katona Csaba

Ezt olvastad?

Gucci név hallatán a divat és a luxus jelzők merülnek fel először, de a világszerte ismert divatmárka története nem csak