A rapallói egyezmény születése

Száz évvel ezelőtt, 1922. április 16-án kötötték meg a Német Birodalom (a weimari köztársaság kormánya) és Szovjet-Oroszország (a későbbi Szovjetunió) képviselői a rapallói egyezményt. A szerződés a két állam közötti diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét, a kereskedelmi–gazdasági kapcsolatok helyreállítását mondta ki.

„5. cikkely: A két Kormány a kölcsönös jóakarat jegyében működik együtt, hogy mindkét ország gazdasági igényei teljesüljenek. Amennyiben a fenti kérdésekben nemzetközi megállapodás születne, a Kormányok előzetes tárgyalásokat folytatnak majd.” (Részlet az 1922. április 16-i rapallói szerződésből)[1]

Az első világháború végére húszmillió ember vesztette életét. Az Osztrák-Magyar Monarchia eltűnt a térképről, s a háborút kezdő négy királyi ház közül három – az osztrák, az orosz és a német – trónfosztottá vált. A világháborút lezáró “békerendet” az 1919-es Párizs környéki békeszerződések alakították ki. A békediktátumok aláírása után nagyon sok német vezető azt hangoztatta, hogy Németországot beugratták a fegyverszünetbe az Amerikai Egyesült Államok elnökének, Woodrow Wilsonnak a Tizennégy Pontjával, amit aztán szisztematikusan megsértettek. Ezeket az érveléseket nem lehet(ett) komolyan venni, hiszen amíg Németország esélyes volt a győzelemre, addig teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a Tizennégy Pontot, olyannyira, hogy a wilsoni pontok deklarálása után karthágói békét kényszerítettek Oroszországra Breszt-Litovszkban, 1918. március 3-án, s ezzel Németország megmutatta, hogy milyen sorsot is szánt a vesztesek számára.

Wilson szerint nem az önrendelkezés, hanem inkább annak hiánya okozta a háborúkat, s legfőképp nem az erőegyensúly hiánya, hanem az ennek elérésére tett lépések okozták az országok instabilitását, éppen ezért a békét a kollektív biztonság elvére kívánta alapozni. Az 1919 januárja és júliusa közötti béketárgyalásokon a győztes országok államférfijai nem értettek egyet Wilson elnökkel.

Lloyd George-ot Angliában nem sokkal ezelőtt választatták meg, s ígéretet tett arra, hogy megfizettetik Németországgal a háború teljes költségeit, míg George Clemanceau Franciaország képviseletében olyan békét akart elérni, amely megváltoztatja Bismarck művét, s biztosítani akarta Franciaország számára az elsőbbséget az európai kontinensen. A „négy nagy” közül Vittorio Orlando olasz miniszterelnök volt a negyedik. A békekonferencián egyértelművé vált, hogy az olaszoknak nem volt érdeke megteremteni egy új világrendet, ők csak a „zsákmányt” akarták begyűjteni (hiszen a szövetségesek a londoni szerződésben Olaszországnak ígérték Dél-Tirolt és a dalmát tengerpartot, ezért hagyták hátra az olaszok a központi hatalmak szövetségi rendszerét az első világháború második évében). Ez azonban teljes mértékben ellenkezett az önrendelkezés elvével, mégis kiharcolták, hogy megkapják a túlnyomóan osztrák-német lakosú Dél-Tirolt. Lenin Oroszországát sem hívták meg a békekonferenciára, de Lenin egyébként is támadta az egész békerendszert, hiszen szerinte ez nem volt más, mint azon országok által szervezett kapitalista érdekek ütköztetése, akiknek végső célja az intervenció volt az oroszországi polgárháborúban.

Németország a versailles-i béke értelmében elveszítette a gyarmatait, Elzász-Lotaringiát Franciaország kapta meg, a keleti területeit Lengyelország, s ezeken felül százharminckét milliárd aranymárka megfizetésére kötelezték a német népet. Természetesen a háború utáni német gazdaság számára ezek a feltételek teljesíthetetlennek bizonyultak, s Németország az első pillanattól kezdve tiltakozott az ellene alkalmazott diszkriminációk ellen.

Követelték, hogy vagy engedjék felfegyverkezni, vagy a többi európai ország is szereljen le (Németország hadseregét 100 000 főben maximalizálták). A versailles-i béke legfájóbb pontja a 231. cikkely volt, mely szerint egyedül Németország a felelős az első világháború kitöréséért. Tehát minden gazdasági, katonai, politikai intézkedés, amit Németország ellen tettek, azok ezen az állításon alapultak. Kétségtelen, hogy Németországnak hatalmas szerepe volt a háború kitörésében, de nem mondhatjuk azt, s jelenthetjük ki ennyire biztosan, hogy mindaz, ami történt, Németország miatt történt, hiszen a háború kitörése ennél komplexebb volt. Erre már az 1920-as években a győztesek is kezdtek rájönni, s eltűnődtek azon, hogy vajon tisztességes volt-e az a tervezet, amit 1919-ben kidolgoztak, s ennek hatására egyre inkább gyengült a szerződés betartatására és fenntartására irányuló eltökéltségük is. A lelkiismereti kérdések mellett természetesen a győztes nagyhatalmak vezetői számára is világos volt, hogy Németországot először gazdaságilag talpra kell állítani ahhoz, hogy a későbbiekben teljesíthesse jóvátételi kötelezettségeit.

Mindezek okán 1922 áprilisára Lloyd George egy nemzetközi konferencia összehívását kérte Genovába, azzal a céllal, hogy megtárgyalják a jóvátétel kérdését, a háborús adósságokat, valamint az európai gazdaság talpraállásának a kérdését. Mivel ezeket a kérdéseket lehetetlen lett volna megtárgyalni Németország és Szovjet-Oroszország nélkül (akik egyébként a két legnagyobb adós országok is voltak), így a nagy háború óta első ízben meghívták őket egy nemzetközi konferenciára. Ennek a találkozásnak végül nem az lett az eredménye, amelyben Lloyd George bizakodott, hanem ellenkezőleg: lehetőséget biztosítottak a két kitaszított ország számára, hogy egymásra találjanak.

A szovjet kormányt az antant a cári kormányzat és a polgári kormányok által felvett kölcsönök megfizetésére, valamint a proletárforradalom idején államosított külföldi tulajdonú ingatlanok, ipari üzemek visszaadásra vagy kártalanítására próbálta rávenni. Azonban az európai diplomácia már több, mint egy évszázada nem találkozott olyan országgal, amely a fennálló rendet akarta mindenáron megdönteni. Míg a francia forradalmárok az állam jellegét kívánták megváltoztatni, addig a bolsevikok az állam teljes eltörlését javasolták, s éppen ezért, Lenin szerint, ha az állam elsorvad, többé diplomáciára sem lesz szükség. Így érthető, hogy ezzel a felfogással, miért zárták ki Szovjet-Oroszországot a versailles-i rendezésből, valamint az is világossá válik, hogy tulajdonképpen Leninék sem vágyakoztak egy ilyen konferencián való részvételre. A szovjet vezetőknek azonban elég hamar be kellett látniuk, hogy a várva várt világforradalmuk elmarad, s a nemzeti érdekek léptek előtérbe, a közvetlen cél a túlélés lett, a taktika pedig az együttélés.

A genovai konferencia a győztesek számára egyáltalán nem volt sikeres. A sikeresség legnagyobb akadálya az volt, hogy az utolsó pillanatokban Franciaország elutasította a jóvátétel ügyének a napirendre tűzését, hiszen mindenáron el akarták kerülni azt, hogy esetleg Franciaországot a jóvátételi összeg mérséklésére akarják kötelezni. Franciaország volt olyan „beképzelt”, hogy inkább egy teljesíthetetlen követelést akart fenntartani, mint egy elérhető kompromisszumot kialkudni. Németország viszont természetesen a jóvátétel mérséklésében volt érdekelt, s a genovai konferencián moratóriumot szeretett volna elérni.

A szovjet kormányt arra kívánták ösztönözni, hogy ismerjék el a cári adósságokat, azonban ez a szovjet vezetésnek nem állt szándékában, s a német jóvátétel kérdésében sem igyekezett a szövetségesek oldalára állni, hiszen nem kívántak egy újabb ellenséget szerezni Németország „személyében”. Moszkva egyébként már a genovai tárgyalások megkezdése előtt tett egy javaslatot arra, hogy a két kirekesztett népnek szövetségre kellene lépnie egymással, Németország azonban erre ekkor még nem kívánt reagálni. Azonban a javaslat mindvégig terítéken maradt. A genovai konferencián Walther Rathenau német külügyminiszter azonban mindvégig sikertelenül vitázott a britekkel és a franciákkal, s Georgij Csicserin szovjet külügyi népbiztos is eredménytelenül tárgyalt a brit–francia követelésekről.

Ennek hatására 1922. április 16-án hajnali egy óra tizenöt perckor Csicserin egy azonnali és rendkívüli találkozóra hívta a német külügyi delegációt. Még aznap éjszaka, a Hotel Imperiale épületében megtárgyalták az adott kérdéseket az ún. „pizsama konferencia” keretében, s még aznap alá is írták a rapallói egyezményt. Ez mindkét fél számára kapóra jött, hiszen a németek vágytak arra, hogy kiszabaduljanak elszigeteltségükből, a szovjetek pedig el akarták kerülni, hogy a németek hitelezőivé váljanak.

A rapallói szerződésben a szerződő felek kijelentették, hogy Németország és a Szovjetunió teljes értékű diplomáciai kapcsolatot létesítenek, lemondanak minden, egymással szembeni követelésükről, sőt, biztosítják egymásnak a „legnagyobb kedvezmény elvét”.

Amikor Lloyd George értesült a német–szovjet tárgyalásokról, kétségbeesetten próbálkozott elérni a német delegációt, de nem járt sikerrel, a szerződést megkötötték, s egy éven belül már a két elszigetelt ország katonai és gazdasági együttműködésére vonatkozó titkos egyezményeket tárgyaltak.

Rapallóban megtörtént az, hogy két, ideológiájukban teljesen eltérő országot a nyugati demokráciák önfejűsége együttműködésre ösztönzött, s legfőbb közös törekvésükké Versailles aláásása vált. Mindez köszönhető volt egyrészt a Nyugat magatartásának, valamint a szovjet állhatatosságnak is. A nyugati demokráciák a Párizs környéki békék esetében rövidlátók és önteltek voltak, s hibát követtek el azzal, hogy a későbbiekben sem hajlottak semmiféle józanabb megegyezésre.

Másfél évtizeddel később, immár megnövekedett gazdasági és katonai erejüket kihasználva, Hitler és Sztálin közösen bontották le ezt a két világháború közötti, a nyugati demokráciák bátortalan államférfijai által felépülő kártyavárat, így mondhatni a versailles-i rendszer felülvizsgálatának hiánya egyenes utat nyitott a második világháború felé.

Szolnoki Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada, História Kiadó, Budapest, 1997.

Henry Kissinger: Diplomácia, Panem, Budapest, 2017.

Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren, Osiris Kiadó, 2003.

Barta Zsolt: A rapallói szerződés és előzményei. In. Aetas 1998 4/2. 220-224.

[1] Idézi: Tarján M. Tamás: 1922. április 16. A szovjet-német rapallói szerződés megkötése. (rubicon.hu, letöltve: 2022. április 9.)

Ezt olvastad?

A Tomb Raidertől a brit–magyar diplomácia történetéig – interjú M. Madarász Anitával

A 28. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg M. Madarász Anita Kulturális csatatér. Brit–magyar diplomácia, 1945–1970 című könyve. A kötet a

X