A nemzeti identitás evolúciója Kelet- és Délkelet-Ázsiában

A Kelet- és Délkelet-Ázsia történelmi viszonyai iránt érdeklődő olvasóközönség rendkívül érdekes tanulmány-gyűjteménnyel találkozhat, ha kézbe veszi a Világtörténet folyóirat 2020/4. számát. A Vámos Péter sinológus-történész által szerkesztett lapszámban öt tanulmány foglalkozik a kínai identitás és emlékezetpolitika kérdéseivel, egy pedig az egykori Angkori Birodalom örökségével. A Kelet- és Délkelet-Ázsia iránt egyre jobban érdeklődő magyar külpolitika számára is kimondottan hasznos, sőt hiánypótló összeállításról van szó, amely nagyban segíti a térségben jelenleg is zajló folyamatok megértését.

Mint Vámos Péter bevezetőjében hangsúlyozza, a tanulmányokat összekötő egyik fő azonosság az, hogy a kelet- és délkelet-ázsiai térség nemzeti ébredésére egyaránt nagy hatást gyakoroltak a 19. században megjelent gyarmatosító hatalmak, majd az ezekkel szembeni függetlenségi törekvések. Az utóbbi témát járja körül Trebitsch Péter volt pekingi tudósító és Feng Lijuan cikke, amely a Japán Birodalommal szembeni függetlenségi harc identitásbeli jelentőségét vizsgálja a Kínai Népköztársaság vonatkozásában. Krajczár Gyula Kína-kutató tanulmánya a kínai azonosságtudat területi vonatkozásaival foglalkozik: a hagyományos kínai kozmológia által meghatározott elképzelésektől kiindulva egészen addig, hogy a Kínai Népköztársaság miként viszonyul a mandzsu dinasztia (1644–1911) idején kialakult területi viszonyokhoz, ami akkoriban magában foglalta a mai Mongóliát is. Érdekes megvizsgálni, hogy míg ebben a kérdésben a pekingi vezetés alapvetően „pragmatikus” irányvonalat képviselt, a Tajvan szigetére távozott „köztársasági Kína” sokáig kimondottan ortodoxnak mutatkozott.

Sárközi Ildikó Gyöngyvér a nép fogalmának történeti változását vizsgálja abban az országban, amelyben hivatalosan is 56 etnikumot tartanak nyilván, viszont közülük egyetlen egy, a han népesség teszi ki az ország lakosságának 92 százalékát, a többi 55 etnikum együttesen is csak a lakosság nyolc százalékát adja. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa cikkében részletesen foglalkozik az Északkelet-Kínában élő sibe közösség félmúltjával, a pekingi vezetés velük kapcsolatos hivatalos álláspontjával, valamint eredetük interpretálásának változásaival. Hasonló témával foglalkozik tanulmányában Bellér-Hann Ildikó is, aki Kína 11 milliós ujgur népességének identitásnarratíváit mutatja be a „reform és nyitás” időszakában. A muszlim vallású kisebbség lakóhelye a 18. század közepe óta tartozik Kínához, az ujgurok azonban a mai napig vallási és kulturális értelemben nagyban különböznek a többségi han népességtől. A Koppenhágai Egyetem docensének cikke 1980 és 2016 között vizsgálja az ujgur identitás alapjául szolgáló helytörténetet, amely – véleményem szerint – számos új elemet tesz elérhetővé a hazai tudományos elemzések számára. Révész Ágota tanulmánya pedig a pekingi opera különleges szerepét mutatja be a kínai nemzeti identitás evolúciójában. A berlini Technische Universität sinológusa már cikkének elején leszögezi, hogy a „pekingi operát” igazából se pekinginek, se pedig operának nem nevezhetjük. A kínai hagyományos színház ugyanis messze nem egy földrajzi egységhez kötődik, továbbá a hagyományos kínai előadóművészetnek kötelező része az ének, amire csak a nyugati interpretáció adta hozzá az „opera” jelzőt. Révész Ágota írásából kiderül az is, hogy a Kínai Népköztársaság kikiáltását követően országszerte miként hozták létre a műfajt képviselő társulatokat, amelyeknek természetesen fontos szerepük lett a központi hatalom célkitűzéseinek végrehajtásában. Érdekes megemlíteni, hogy a kulturális forradalom időszakában összesen nyolc műalkotás kerülhetett színpadra, amelyek közül öt a pekingi opera eszközeit használó mű volt.

A lapszámban olvashatjuk Száva Borbála Délkelet-Ázsia-kutató érdekes tanulmányát is az egykori Angkori Birodalom örökségéről, ami a francia gyarmati uralom alatt formálódó khmer nemzeti identitásban ugyanúgy komoly szerepet töltött be, mint a vörös khmer rezsim ideológiájában, bár az kifejezetten a múlt teljes eltörlésére törekedett. A hiánypótló tanulmányok alapján az a fontos remény fogalmazódik meg az olvasóban, hogy a kiváló összeállítást majd egy további tematikus lapszám is követi, amelyben a térség többi államának esettanulmányai is szerepelnek. Abban biztos vagyok, hogy a további tanulmányok is rendkívül hasznos olvasmányok lennének mind az akadémiai szféra, mind pedig azok számára, akik egyszerűen csak szeretnék megérteni a térség országait.

Csoma Mózes

Borítókép forrása: a Bölcsészettudományi Kutatóközpont honlapja.

Ezt olvastad?

„Közép- és Kelet-Európa új történetei!” – A NEPOSTRANS ERC projekt konferenciája

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative

X