„A Sárkánygyíkkirály ceremóniája” – Jim Morrison arcai, pályafutása és hagyatéka

1971. július 3-án, mindössze huszonhét esztendősen elhunyt a mozgalmas hatvanas évek lázadó nemzedékének kulturális ikonjává avanzsált alakja, a Doors frontembere, Jim Morrison. Még élő családtagjai, egykori zenésztársai és üzleti partnerei, a vele interjút készítő és róla író zenei lapok újságírói teljesen eltérően nyilatkoznak róla mind a mai napig: elmondták őt dionüszoszi költőnek, beavatott sámánnak, lázadó rockernek, idült alkoholistának és tehetségtelen énekesnek. Mindezek közül melyik lehetett Jim Morrison igazi arca, és hogyan értelmezhetjük életművét az amerikai társadalom- és kultúrtörténet szempontjából?

Jim Morrison 1968-ban. Forrás: Wikipedia

„A világot akarjuk… de most rögtön!” – A „lázadó hatvanas évek” amerikai társadalma

A második világháború utáni baby boom során 1964-ig a természetes gyermekszaporulati arányszám megközelítette a 76 milliót. A háború utáni dinamikus gazdasági fejlődéssel együtt kialakult a fogyasztói társadalom, s vele az „amerikai álom” éthosza: a jómódú, konzervatív kertvárosi felső-középosztály státuszának idealizálása. Viszont a csúcsra járatott hidegháborús pszichózis és a termonukleáris csapás állandó fenyegetésétől való félelem miatt az évtized alatt folyamatosan feszült volt a légkör, ráadásul sikertelenül próbálták elfojtani az etnikai egyenlőtlenségek, illetve a politikai és polgárjogi diszkrimináció miatti konfliktusokat. Ezek energiái a hatvanas évek elejére kontrollálhatatlanul és elemi erővel törtek fel (Lukacs, 1988, 151). 1945 óta felnőtt egy generáció, mely súlyos értékválságba került: az eddigi gazdasági válságokkal, háborúkkal és „faji” szegregációkkal terhelt évszázad kontextusában a beat-költészet és a korai rock’n’roll megjelenésével megkérdőjelezték a gazdasági-politikai elit, s egyszersmind a korábbi generációk erkölcsi és kulturális vívmányait. A kaliforniai Berkeley Egyetemen 1964-ben indult Free Speech-mozgalom adta meg a kezdő lökést. A különféle ellenkulturális és polgárjogi mozgalmaknál egyformán jelen volt az egzisztencialista filozófia és a posztmodernizmus térhódításának nyomán kialakult meggyőződés: a korábbi nemzedékek kognitív ismeretanyaga és morális értékrendje többé nem képes pontosan leírni a radikálisan megváltozott világ kaotikus valóságát. Különféle bázis-demokratikus alapú csoportok és a hippi-kommunák jelentek meg, s erőteljes politikai tartalmat nyertek a kortárs művészetek, így a zene is. A társadalmi együttélés kohézióit biztosító addigi közösségi normák feltöredezni látszottak, de az új kulturális kánon még nem volt megírva. Számos polgárjogi aktivista, művész és zenész között részt vállalt ebben a feladatban a Doors, és elsősorban maga Jim Morrison.

„Indiánok zuhantak a hajnali országútra vérezve” – Jim Morrison gyermekkora, diákévei és meghatározó kulturális élményei

James Douglas Morrison a Florida állambeli Melbourne-ben született 1943. december 8-án George Steven Morrison és Clara Clarke elsőszülött gyermekeként. Mivel az apa a haditengerészet kötelékében harcolta végig a háborút, Clara és Jimmy az anyai nagyszülőknél élt a floridai Clearwaterben. Steve Morrison a háború után hivatásos tiszt lett – ez egyrészről magas presztízst és jó egzisztenciát, másrészről állandó költözködést és katonás nevelési módszerek alkalmazását jelentette gyermekei felé. Az 1947-ben admirálisi rangba került Morrison következő állomáshelye a Los Alamos-i támaszponthoz közeli új-mexikói Albuquerqe lett, és innentől kezdve egészen a hatvanas évek elejéig szinte követhetetlen gyakorisággal költözködött a család a családfő aktuális megbízatásának helyszínétől függően.

Pszichológiai közhely, hogy a kisgyermekkorban történt események a személyiségfejlődés szempontjából a legmeghatározóbbak. Így volt ez Jim esetében is: egy kora reggel a család Albuquerqe és Santa Fé között autózott keresztül a sivatagi országúton, amikor is szemtanúi voltak egy tragikus autóbalesetnek. Egy személyautó és egy amerikai őslakos idénymunkásokat szállító teherautó karambolozott. Az apa kiszállt segíteni, ráparancsolva a fiára, hogy maradjon a kocsiban: a négyéves kisfiú az ablakra tapadva nézte az országúton szerteszét heverő holttesteket. Pár mérfölddel odébb egy benzinkúton az apa felhívta az országos mentőszolgálatot, ugyanakkor leszögezte családja felé, hogy a jövőben a megtörténtek nem képezhetik beszéd tárgyát. Jim később így idézte fel az eseményeket:

Ott vagyok én, az a kis gyerek… és a gyerek, tudod, olyan, mint ez a virág, a feje minden szellőtől megrebben. De ahogy most visszagondolok, az a benyomásom, hogy akkor az egyik indián lelke vagy akár többüké bebújt a fejembe.” (Davis, 2005, 22).

Az ötvenes évek közepe táján tanárai a korosztályához képest magasan intelligens és olvasott, de rettentően rossz magaviseletű és adaptációs zavarokkal küszködő gyerekként emlékeztek rá. 1955-re a család San Franciscoba költözött, ahol az alamedai gimnáziumban kezdte meg a középiskolát. Itt már egy teljesen introvertált, magányos és elismerésre vágyó fiú képe bontakozik ki a visszaemlékezésekből. Ekkoriban ismerkedett meg a beat-költészet nagyjaival is: Jack Kerouac, William S. Burroughs és Allen Ginsberg társadalomkritikus, egzisztencialista művei, továbbá Lenny Bruce komikus polgárpukkasztóan szórakoztató stílusa komoly benyomást gyakorolt a tizenöt éves diákra. 1958 táján a legfontosabb mégis Nietzsche volt. A Túl jón és rosszon nyitotta rá a szemét a művész legfontosabb feladatára; az adott kor konvencionális, sőt, morális keretei szétfeszítésének szükségességére.

Jim Morrison az apjával 1964 januárjában. Forrás: Wikipedia

1961-ben Jim nagy csalódást okozott édesapjának; nem elég, hogy bálványozni kezdte Elvis Presley-t, de közölte vele, hogy esze ágában sincs a Haditengerészeti Akadémián továbbtanulni. Jimnek ezután vissza kellett mennie a nagyszülőkhöz. Egy évvel később már a Floridai Állami Egyetem hallgatója lett Tallahasseeben, ahol dráma- és színháztörténetet, retorikát és díszlettervezést hallgatott. Ekkoriban nagy hatást gyakorolt rá David Riesman A magányos tömeg című írása, majd jött Jung, Huxley és Orwell: s ennek hatására a társadalmi kontrollnak a hidegháború által felvetett kérdéseivel, a tömeglélektannal, valamint a társadalom lefojtott szexuális neurózisával kezdett foglalkozni – ezek a témák mind-mind visszaköszönnek a Doors későbbi dalszövegeiben. Itt találkozott csoporttársával és első igazi szerelmével, a katolikus neveltetésű és szelíd természetű Mary Werbelow-val, akinek hatására Jimet elkezdte érdekelni a francia újhullám. Floridában nem volt filmművészeti képzés, így egy tanára javaslatára a Kaliforniai Egyetem Színművészeti Tanszékét (UCLA) célozta meg. Mivel a képzési díj magas volt, szülei hallani sem akartak az ötletről. Jim a tudtuk nélkül, 1963 áprilisában az országot átszelve elstoppolt Kaliforniáig, s a katonai sorozóbizottság előtt is részegen jelent meg. Szülei többé nem támogatták anyagilag.

Hogy egyetemi tanulmányait finanszírozhassa, 1964-ben részmunkaidős könyvtárosi állást vállalt. Aldous Huxley Az érzékelés ajtói című, 1954-es könyve ekkoriban került a kezébe, melyben egy William Blake-idézet szerepel:

Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.” (Göbölyös, 2001, 40).

Ez a könyv, valamint Timothy Leary Pszichedelikus tapasztalatok című műve, s a korszakra jellemző spirituális útkeresés vezették a kiterjesztett emberi tudat új határainak eszközéül használt LSD és meszkalin használatához, valamint az amerikai indián törzsek archaikus kultúrái iránti érdeklődéséhez. Ekkoriban kezdődtek az első nagyobb diáklázadások; ráadásul Jim apjának repülőgéphordozó-anyahajója a dél-kínai tengeren állomásozott, és minden bizonnyal köze volt az augusztus 7-i, Tonkini-öböl-béli atrocitásokhoz, melyek az Egyesült Államoknak a Vietnammal folytatott reménytelen háborújához vezettek. Ezek után már soha többé nem találkozott az apjával. 1965-re lediplomázott filmművészeti szakon, de csupán elégséges eredménnyel. A vágáshoz nem volt türelme, a tanárai Jim stílusát esztétikai szempontból öncélúnak és hatásvadásznak minősítették, a vizsgafilmje botrányosan rosszul sikerült. Gyerekkori szerelméből, Maryből go-go girl lett és véget ért a kapcsolatuk (ez iránt érzett csalódottsága, az ártatlanság elvesztésének a szimbóluma lett az alapja később a Doors-életmű központi elemének, a The End-nek). Másrészről viszont az UCLA-n megismerkedett Raymond Daniel Manzarekkel. Az érzékelés ajtói résnyire nyíltak.

„Az érzékelés ajtói” – a Doors korai időszaka és a „Lizard King” legendájának megszületése

1965 júliusában Ray Manzarek a testvéreivel zenélt egy feldolgozásokat játszó ismeretlen együttesben, a Rick and the Ravensben. Jimet Ray ismerte már az egyetem filmesztétikai kurzusáról, valódi találkozásuk azonban a Venice Beach-i tengerparton történt, ahol Jim előadta Raynek néhány versét, aki teljesen ledöbbent és meghatódott a hallottaktól. Azonnal felvetette, hogy alapítsanak együttest, de az ötlet felől Jimnek kétségei voltak, mondván, hogy neki nincs zenei érzéke. De mivel akkoriban nem volt munkája, és Ray hajlandó volt megosztani vele az albérletét, hosszas rábeszélésre elment a Ravens próbatermébe. Jim annyira rossz benyomást tett a többiekre, hogy mikor látták, hogy Ray teljesen elkötelezte magát az új énekes mellett, otthagyták a zenekart. Ray Maharishi Mahesh guru transzcendentális meditációs csoportjába járt, onnan ismerte John Paul Densmore-t, s tudta róla, hogy képzett dobos. Johnnak tetszett az együttes ötlete, de ő sem volt elragadtatva az énekestől. A hiányzó gitáros posztjára John a barátját javasolta, Robert Allen Kriegert. Robby tizenkilenc éves kora ellenére tehetséges gitáros lehetett, mert akkoriban egyszerre három megkeresése is volt. És mivel a basszus-szólamokat is Ray játszotta szintetizátoron, kész is volt a zenekar. Jim a korábban említett Huxley-könyv címére tett utalással a Doors nevet javasolta. Októberre felvettek egy négy számból álló demót, melyet sorra utasítottak el a lemezcégek. Mindenfelé felléptek: érettségi banketteken, esküvőkön és szakszervezeti bálokon is. Kezdetben Jim annyira szégyellős volt, hogy sokszor háttal állt a közönségnek, és éneklés címén legtöbbször csak motyogott – inkább a számok közötti improvizált versbetéteivel aratott sikereket (Manzarek, 1998, 36).

A zenekar 1969-ben. Forrás: Wikipedia

Végül 1966 márciusára a London Fog nevű klub szerződtette őket: esténként négy szettet kellett játszaniuk heti hat alkalommal, fejenként öt dollárért. Ez elég méltánytalan ajánlat volt, de nem maradtak sokáig a klubnál. Jim elbűvölte a nála jóval idősebb Ronnie Haran nevű hölgyet, aki a szomszédos Whiskey-A-Go-Go promóciós munkáit végezte. A Doors így az akkoriban felkapott Buffalo Springfield és a Love előtt játszhatott. Arthur Lee, a Love frontembere javasolta Jac Holzmannak, az Elektra igazgatójának, hogy szerződtesse a Doorst: az énekest látnia kell élőben. A Doors augusztus végi fellépése sorsdöntő volt. Manzarek szerint Jimet az „Elektra” név ihlethette meg – a görög mondakörben a saját apjába beleszerető lány miatt. Jim viszont sokszor tett utalást ekkoriban Szophoklész „Oidipusz király” drámájára. Mindenesetre közel egy óra késéssel tudták elkezdeni a koncertet. Ray és Robby a klubból Ray lakására siettek, ahol a magatehetetlen állapotban lévő énekest próbálták felöltöztetni. Krieger elmondása szerint Jim tízezer mikrogramm LSD-t vett be. (Manzarek, 1998, 39). Mikor kiállították a színpadra, felakadt szemekkel hosszú percekig csak hallgatott. Densmore ekkortól kezdett tartani tőle:

Úgy néztem, mint egy balesetet, amit nem lehet elkerülni.” (Densmore, 1991, 24).

Ezen a koncerten derült ki – miközben a The End eddig ismeretlen verzióját játszották mintegy ötven percen keresztül – hogy miről szól a Doors. A Morrisonban lévő belső káosz alkalmas volt arra, hogy a megmerevedett struktúrák mögül, a tudattalan mélyéből felszabadítson bizonyos tartalmakat. Manzarek később úgy interpretálta, hogy akkor jött rá: a Doors koncertje nem szórakoztatóipari, hanem rituális tevékenység. Amit Jim művelt a későbbiekben is a színpadon, az valójában egyfajta sámánisztikus aktus volt. A sámán a rítus közvetítője a transzcendens erők és az emberek között; a rítus egy adott pontján a közösséggel együtt ér el egy beavatási élményt, önfeláldozása révén megnyitva az érzékelések kapuját, elkalauzolva a közösséget a tapasztalás olyan helyeire, ahová más még nem merészkedett; és onnan olyan dolgokat hozzon vissza, melyeket a nyelvi-fogalmi struktúrákba helyezve, művi formába öntve képes artikulálni. A The End ekkor vált az ödipális őstabu rituális lebontásává. A beavatás és a megvilágosodás felé vezető úton a személyiségnek előbb meg kell semmisülnie, az emberi létezés teljes megragadásának igényével át kell hágni a kulturális normákat, mivel a társadalmi konvenciók limitálják a művészi önkifejezés határait. Ezt a határt lépték át a sámánok az archaikus kultúrákban, különböző tudatmódosító szerek hatása alatt – és voltaképpen ezt tette Jim Morrison is (Manzarek, 1998, 44). A zene lassú hömpölygéssel haladt a zaklatott végkifejletig, ahol Jim előadta apjának jelképes meggyilkolását és anyjának magáévá tételét, majd a közönség közé zuhanva a színpadról vad dervistáncba kezdett. Eztán fokozatosan lassultak, majd az elsuttogott utolsó sorok után az együttes lesétált a színpadról. Döbbent, katartikus csend ült a teremben, taps nem volt. A tulajdonos az öltözőben közölte az együttessel, hogy a jövőben be nem tehetik a Whiskey-be a lábukat. Már az utcán voltak, amikor Holzman is odalépett hozzájuk, és érdeklődött: mit szólnának egy lemezszerződéshez és egy kéthónapos őszi New York-i promóciós turnéhoz?

A debütáló nagylemez borítója. Forrás: Wikipedia

„Erotikus politikusok” – a Doors nemzetközi sikerei és az ellenkultúra jelképévé válása

A Doors debütáló albuma azonos néven 1967. január 4-én jelent meg az Elektra Records kiadásában. A szerződés értelmében az együttesnek hét év alatt öt albumot kellett elkészítenie. A zenészek fejenként ötezer dolláros szerzői jogdíjban, az Elektra pedig a kiadási jogokból 25%-kal részesedett. A lemez a pszichedelikus rock műfajának egyik úttörője lett, hangzása mintegy antitézise a napfényes kaliforniai hippi együtteseknek. Májustól a Light My Fire megjelent kislemezen, s országszerte az első helyre került, Kalifornia államban pedig nem volt hely, ahol négyezernél kevesebb ember előtt játszhattak volna. A tánctermi napoknak vége lett. Morrison alkoholproblémái pedig ekkor kezdődtek el igazán. Ekkoriban titulálta együttesét „erotikus politikusoknak” egy New York Timesnak tett nyilatkozatban:

Amikor előadunk, egy világ megteremtésében veszünk részt, és ezt a teremtést ünnepeljük együtt a közönséggel. Olyan ez, mint az élő testekkel művelt szobrászat. […] A koncertekből szexuális politikát csinálunk. A szex velem kezdődik, rajtam keresztül kiárad és elvarázsolja a színpadon zenélőket. Az így születő zene átterjed a közönségre, és kapcsolatba lép velük.” (Davis, 2005, 203).

A rock-mozgalom legfelkapottabb együtteseként a háború elleni és ökológiai állásfoglalásaival egyrészt politikaformáló tényezővé, másrészről azzal, hogy az FM-rádiók elkezdték játszani a számaikat, médiajelenséggé is váltak – ezzel az új helyzettel kapcsolatban a szórakoztatóipar pedig legalább annyira bizonytalan volt, mint maga a Doors. A média által „költő istenségeként”, „Lord Byron és Szophoklész reinkarnációjaként” és szexszimbólumként való ábrázolása nyomán Jim kezdett egyre kiszámíthatatlanabbul és botrányosabban viselkedni. (Göbölyös, 2001, 70). Függősége súlyosbodott, Pamela Coursonnal folytatott nyitott párkapcsolata is egyre inkább romlott. A nyár folyamán még alig turnézták végig a közép-nyugati régiót és a keleti partot, augusztus végére ismét stúdióba kellett vonulniuk, mert a következő albumra érkező igénylések már ekkor ötszázezerre rúgtak. A felvételek ideje alatt, szeptember 17-én került sor a Doors hírhedt tévészereplésére. Az Ed Sullivan Show 1948 óta az egyetlen vasárnap esti varietéműsor volt, amin élőzenét sugároztak. Itt lépett fel 1956-ban Elvis, 1964-ben a Beatles és két évre rá a Rolling Stones, akik a stáb kérésére hajlandóak voltak cenzúrázni saját dalszövegüket. A Doorsnál ez nem sikerült. A Light my Fire dalszövegét Jim előzetes ígérete ellenére szándékosan nem volt hajlandó máshogy énekelni. A legendás showman megtagadta, hogy kezet rázzon az együttes tagjaival, többé nem is hívták meg őket.

A Doors fellépése az Ed Sullivan Show-ban. Forrás: Wikipedia

Szeptember 25-ére megjelent második albumuk, a Strange Days, mellyel a Doors behozta a rockzenébe a klasszikus drámát és a brechti, húszas évekbeli kabarék hangulatát is. Ez az album nem illeszkedett a kor divatos, pszichedelikus, optimista együtteseinek lemezei közé. Pesszimista üzenet volt a háború okozta veszteségekről, az emberi kapcsolatok elbizonytalanodásáról és a „virágnemzedék” ígéretének megfenekléséről. A komor, melankolikus hangulatú albumot a sajtó annak demoralizáló hatása miatt „vietkong-rocknak”, a Doors koncertjeit pedig „félbehagyott fekete miséknek” nevezte. A feszült, hosszú csendek, a hipnotikusan szavalt verssorok, a búgó baritonból hirtelen eksztatikus üvöltéssé váltó hangok és az elhíresült dervistánc a „Biblia-övezetben” sajnos nem működtek. Az első intő jelek mégis New Havenben, Connecticutban jelentkeztek december 8-án azzal, hogy egy rendőr a koncert előtt az öltözőben egy groupieval játszadozva kapta rajta Jimet, akit többszöri hatástalan felszólítást követően gázspray-vel lefújt. A feldühödött énekes később a színpadon elmesélte az esetet a tömegnek, majd nyíltan gyalázni kezdte a hatóságokat. Először fordult elő, hogy egy együttest a színpadról vonszolt le a rendőrség, kisebb zavargást okozva. Obszcén viselkedés és a hatósági személyek elleni uszítás vádjával Jimet letartóztatták, de végül ezerötszáz dolláros óvadék fejében elengedték.

Jim Morrison fotója a bűnügyi nyilvántartásban. Forrás: Wikipedia

1968-ra a Doors pályafutása csúcsára ért, melynek rögtön megmutatkoztak az árnyoldalai is. A konkurens lemezkiadó cégek menedzserei megkísérelték kivásárolni Jimet és szólókarrierre bíztatni. Habár Jim elkötelezte magát Holzman mellett, alkotói munkájára a steril stúdiókörnyezet nem hatott serkentőleg. Az új album a The Celebration of the Lizard munkacímen futott, és Jim tervei szerint az új lemez B-oldalát teljes egészében ez az elmúlt három év során született szürreális versfüzérekből, illetve öt tételből álló zenés darab tette volna ki. A költemények egy törvényen kívüli figura, a Sárkánygyíkkirály epikus balladájává álltak volna össze; ennek szövegvilága az írásbeliség előtti archaikus törzsi kultúrák stílusát idézte volna. Amikor producere, Paul Rothschild közölte vele, hogy az anyag kereskedelmi szempontból inkompatibilis, hirtelen dührohamot kapott, majd a berendezést megrongálva napokra eltűnt.

Végül július 3-án megjelent az új album, a Waiting for the Sun. Az album az együttes korai pop-szerzeményeiből és a Lizard egyes tételeiből állt, s három év alatt már akkora branddé nőtte ki magát a Doors, hogy a július 5-i, Hollywood Bowl-beli koncertre, a 18 ezres férőhelyű arénába két nap alatt az összes jegy elkelt – maga Mick Jagger is rendelt jegyeket. A koncertet filmre vették, de vegyes fogadtatásban részesült. A legtöbben a szokásos őrült rockszínházra számítottak, de Morrison látszólag józan volt és minden egyes számot pontosan intonálva, tisztán végigénekelt. Ezzel a higgadt, profi viselkedéssel még inkább összezavart mindenkit. Jimet ekkoriban leginkább a szépírói ambíciói foglalkoztatták: még az évben, korlátozott példányszámban és magánkiadásban megjelent két verseskötete, a The Lords és a The New Creatures. Ez utóbbi mű egy önreflexív interpretációs kísérlet: külső szemmel igyekszik vizsgálni egy hirtelen ünnepelt legendává vált híresség lelkivilágát. Manzarek memoárjaiban mégis úgy ír róla, hogy az a könyv valójában Jim meg nem hallott segélykiáltása volt. (Manzarek, 1998, 169).

Az együttes pályafutása számára a fordulópontot két fontos momentum jelentette. Egyrészt a turné utolsó koncertje, a november 5-i phoenixi fellépés. Pont ezen a napon választották meg Richard Nixont az Egyesült Államok 37. elnökévé, és Morrison nem maradt adósa: „Nem kérünk még négy évet ebből a sz..ból!” felkiáltással elkezdték játszani az Unknown Soldier című, háborúellenes dalukat, annak ellenére, hogy a koncertszervező ügynökség külön megkérte őket, hogy ne tegyék. Ekkortól a Vietnamban állomásozó amerikai hadsereg a postaállomásokon keresztül nem rendelhetett többé Doors-lemezeket. Az FBI dossziét nyitott az együttesre. Egy koncerten jelenlévő informátor szerint:

Morrison közelebbről meg nem határozott fenyegetésekkel illette a megválasztott elnököt.” (Davis, 2005, 309).

Politikai uszítás miatt hatósági nyomásra kiszivárogtatták a jegyirodákon és a biztosítótársaságok hírlevelein keresztül, hogy a Doors koncertek szervezése rossz üzlet; szándékos provokációik nagyobb anyagi károkat okoznak, mint amennyi bevételt a jegyeladások hoznak. A másik kellemetlen tényező az Elektra üzleti szempontjai voltak. Bill Siddons menedzser december elején közölte Jimmel, hogy amíg ő szabadságon volt, addig eladták a Light my Fire jogait a General Motors-cég Buick-reklámkampányának. Jimnek nem tetszett az ötlet, hogy a Doors dalaival reklámozzanak autókat. Árulásnak érezte, hogy társai a háta mögött lepaktáltak 60 ezer dollárért a rendszerrel. Ekkor a viszonylag békés gitáros, Robby Krieger támadt vissza: egyrészt ő írta azt a dalt, másrészt pedig, mivel az énekes miatt mindenhonnan kitiltották őket, valahonnan muszáj pénzt szerezni. Morrison végül tudomásul vette a tényeket, de érezhetően megromlott az együttes tagjai közötti viszony. A továbbiakban már csak üzleti kapcsolatként tekintettek az együttműködésükre.

„Benyomásaim az akasztásomon” – a Doors hanyatlása és Jim Morrison utolsó fellépései

A vietnami háború eszkalációja, a Manson-szekta által elkövetett szörnyűségek és a zeneipar kommercializáló hatása a társadalmi kiábrándultság előszeleként hatott. A Doors ekkorra a koncertszervező ügynökségek rémévé vált. Jim úgy érezte, a lázadás aktusa fogyasztói élménnyé züllött, a politika és az üzleti világ pedig összefogott egy, a kulturális térből érkező kihívással szemben, mely egy teljes életmódváltással fenyegetett. Felismerte, hogy a Sárkánygyíkkirály is pusztán egy termék – akármit is csinál, az szenzáció tárgya, nem rítus. Ez a felismerés, a súlyosbodó függősége és az 1969. március 1-jén küszöbön álló Miami-koncert szervezőinek korrupciója – a férőhelyeknél négyszer több jegyet adtak el, ehhez képest sokkal kevesebb jegybevételt vallottak be – elvezetett ahhoz, hogy szándékosan szétszabotálja a koncertet, melyet a szervezők nem engedtek visszamondani a fenti körülmények ellenére sem. Jim súlyosan illuminált állapotban üvöltve gyalázta a közönségét, megszakította a zenésztársait, s ennek nyomán akkora zavargás tört ki, hogy a tömegverekedés nyomán összedőlt a színpad; így komoly anyagi károk, s az intézkedő rendőrség miatt súlyos személyi sérülések történtek. Densmore a koncert után nekiesett Morrisonnak. A Miami Herald cikke azonban a fentiekhez hozzátette a közszeméremsértés vádját is. Az incidensre a rendőrfőnök és a kerületi államügyész is ráharapott: március 5-én elfogatóparancsot adtak ki az énekes ellen. A Doors-turné tervezett tizenkét koncertjéből mindegyiket visszamondták és a rádiókból is kiszorultak. Március 23-án a Miami Orange Bowlban megtartották a „tisztesség nagygyűlését”, melyen Miami római katolikus érseke mellett a polgármester és a konkurens lemezcégek képviselői is részt vettek – Nixon levélben biztosította őket szolidaritásáról. Közben az FBI megkereste Jim ügyvédjét, Max Finket a szövetségi bíró által kiadatott elfogatóparanccsal, hiszen Morrison az államból megszökött – Fink ezt cáfolta, mivel védence már akkor elhagyta Floridát, mielőtt még az április 18-i hivatalos vádemelés jogerőre emelkedett volna.

A zenekar

Innentől kezdve a Doors az új albumon dolgozott, mely július 2-án jelent meg The Soft Parade néven. Az album a korábbi kiadványokhoz képest nem szerepelt jól. Rothschild a Beatles Sgt. Pepper albuma nyomán erőltette az együttesnél a „trendek” követésének fontosságát: Manzarek szerint az album egy kamarazenészek közreműködésével készült, túlhangszerelt, de átlagos számokból álló art-rock anyag lett, mely dalokat javarész Krieger jegyezte. A Touch Me kislemezen mégis bekerült a Top 5-be, így lehetőségük volt Mexikóvárosban fellépni. Mindenki „csatatér-hangulatra” készült, de Jim zavarba ejtően udvarias volt – négy teltházas koncertet adtak, s az énekes spanyol viccekkel szórakoztatta a közönséget.

Az együttes a korábbi pszichedelikus art-rock helyett új hangzásban gondolkodott: az 1970. február 9-én megjelenő Morrison Hotel a törvényen kívüliek szabadság-éthoszáról szóló karcos blues rock albuma átmenetileg fellendítette a zenekart, és Jim depressziójában is a javulás jelei mutatkoztak. Az Elektra fogadást tartott a tiszteletükre: a Doors lejárt, de a cég ragaszkodott a további együttműködéshez. Ez az együttes számára, de főleg Jim számára is hasznos lett volna, ugyanis nagyvonalúan bánt a pénzzel: minden cimborájának fenntartások nélkül adakozott, és élettársa veszteséges ruházati üzlete is a Doors-dollárok miatt létezhetett, így beleegyeztek a szerződés meghosszabbításába – az albumból két nap alatt ötszázezer példány fogyott el. Csakhogy, dacára a jól sikerült koncerteknek, Jim ekkorra már reggelenként reszketett, ha nem ihatott. Alkohol- és kokainfüggőségének immár visszafordíthatatlan egészségügyi szövődményei lettek. Ezen nem segítettek a Jim ellen folyamatban lévő apasági keresetek, barátnője heroinfüggősége, a névtelen zaklatások vagy éppen a színpadi szerepe iránti fanatikus imádat és az ellene folyó jogi hadjárat sem. Augusztus 10-ére Miamiban megkezdődött a tárgyalás-sorozat: a legfőbb vádpont Jim ellen a színpadon elkövetett közszeméremsértés vádja volt – dacára annak, hogy a folyamatosan kattogó fényképezőgépek egyetlen ilyen felvételt sem rögzítettek. Murray Goodman bíró, Florida állam korábbi republikánus szenátorjelöltje valószínűleg példát akart statuálni az üggyel, a Nixon-kormánynál szerzendő pozitív politikai kreditek reményében. Augusztus 29-én a hétvége miatt a tárgyalást elnapolták, így az együttes a remélt szeptemberi európai turnéjuk bevezetőjeként részt vehetett a dél-angliai Isle of Wight fesztiválon, ahol a kétszázezer fős közönség számára Jimi Hendrix mellett ők voltak a fő látványosság. Ám az akkorra már három napja talpon lévő, kimerült Jim, aki Floridából egyenesen a helyszínre repült, csak csüngött a mikrofonállványon és végig csukott szemmel énekelt. Mivel szeptember 2-án folytatódott a tárgyalás, így az összes európai koncertet le kellett mondaniuk. Noha Finknek hatvan tanúja volt, a bíró csak tizenhetet engedett meghallgatni, majd tizenegy napos szünetet rendelt el. Világos volt, hogy a turnét szándékosan el akarták lehetetleníteni, hisz az eljárás megszüntetésére irányuló összes kérelmet elutasították; szeptember 20-án pedig az esküdtszék bűnösnek találta James Douglas Morrisont közszeméremsértés és obszcén viselkedés vádjával, de felmentették a garázdaság és a hatóság elleni uszítás vádja alól. Az ötvenezer dolláros óvadékra vonatkozó határozatot direkt vasárnap este közölték – hogy a bankok zárva tartása végett bezárhassák. Az őrszobán csak negyedórát töltött, mivel ügyvédje több, különböző címletű érvényes csekkel kiváltotta őt; ám az énekes elmondása szerint a bűnügyi nyilvántartásba vétel során a rendőrök halálosan megfenyegették arra az esetre, ha börtönbe kerül. Ez aztán a december végi koncertekre is rányomta a bélyeget. 11-én a dallasi koncertet még kibírta, de a ráadás alatt összeesett a színpadon. Másnap New Orleansban éneklés közben egyszer csak elhallgatott, majd odabotorkált a színpad szélére és leült. Talpra rángatták, mire a mikrofonállvánnyal dühödten elkezdte rongálni a színpadot. Erre egyik testőre a vállára tette a kezét, mire Jim zokogva a nyakába borult. Jim Morrison többé nem lépett színpadra.

„Ez itt a vég!” – Jim Morrison rejtélyes halála, a Doors rövid utóélete és maradandó kulturális hatása

A Doors megújította a szerződését még egy albumra, ám a készülő anyag munkálataiban Rothschild már nem volt hajlandó részt venni. Így „saját maguk” producerei lettek a készülő, L. A. Woman című album során, mely aztán 1971. április 19-én jelent meg, s javarészt az előző anyag hangzásvilágát követte. Az együttes mindenesetre szüneteltette a fellépéseket, már csak azért is, mert fennállt Jim végleges kilépésének a lehetősége. Erről a sajtó előtt nem beszélhetett, a későbbi lemezeladási statisztikákra való tekintettel. Jim mindenesetre belátta, hogy változtatnia kell az életén: ezért aztán megfogadta barátnője tanácsát és határozatlan időre otthagyta a Doorst.

Pamela Courson. Forrás: Wikipedia

Pamelát Jim 1966-ban ismerte meg egy Whiskey-beli klubkoncert után, és közismert volt viharos, „héjanászra” emlékeztető, nyitott kapcsolatuk. Pam előszeretettel mutatkozott be Mrs. Morrisonként. Nem kedvelte az együttes többi tagját, sőt, 1968-tól kezdve folyamatosan győzködte barátját, hogy hagyja ott a zenekart, hiszen ő költő, nem énekes. Jim döntött és megfogadta ügyvédje tanácsát, miszerint – amíg érvényes útlevele van – hagyja el az országot, és ne várja meg a fellebbezése eredményét. Vagy azért, mert Franciaországnak akkoriban nem volt kiadatási egyezménye az USA-val „szexuális bűncselekményekre” vonatkozóan, vagy, mert ott nagy eséllyel nem ismerte senki – március elején Pamelával együtt Párizsba utazott, és James Douglas néven a IV. kerületben, a rue Beautrellis 17. szám alatti lakásban élt, a Montmartre-hoz közel. Jim anyagi szükségleteiről a zenekar könyvelője gondoskodott; a számítógépes nyilvántartások korszaka előtt nem tűnt fel, hogy Jim az óvadéki szabályokat megsértve, a féléves börtönbüntetés elől illegálisan megszökik az országból – akkoriban Franciaország egyébként is sok, a vietnami hadkötelezettség elől menekülő fiatal amerikai számára nyújtott menedéket. A Morrison-pár tehát megfogadta, hogy elhagyják démonaikat, s együtt élnek, mint egy család, így Jim az írásra koncentrálhat. A csendes idill két hónapnál nem tartott tovább. Pamela nem bírt az elvonási tüneteivel, így kapcsolatba lépett egy volt barátjával, Jean de Breteuil vikomttal, egy valamikori nemesi család leszerepelt sarjával, aki a hollywoodi elit egyik legnagyobb drogdílerje volt. Jim emiatt újra keményen inni kezdett. Időközben április közepén megjelent az album, és Densmore felhívta Morrisont, hogy térjen vissza – de Jim nem állt kötélnek. Kilátásba helyezte viszont egy év végén induló L. A. Woman-turné lehetőségét.

Jim életének utolsó, Franciaországban töltött időszaka alatt keletkeztek azok a versekből, naplóbejegyzésekből és forgatókönyv-ötletekből álló írások, melyet halála után Párizsi napló címen adtak ki. Ezek stilisztikailag a legkiérleltebb, ugyanakkor a legszomorúbb költeményei – nagy részük a függőség pokláról és a halál állandó közelségéről szólnak. A Pam iránti szeretet és elfogadás is az egymás függőségébe való rezignált beletörődésként jelenik meg. A Jim halálával kapcsolatos információk meglehetősen töredékesek és ellentmondásosak. Egy dolog biztos: James Douglas Morrison lakásának kádjában fekve, a július 3-ára virradó reggelre halott volt. A halottkém szívelégtelenséget állapított meg. Különösnek tűnik, de nem volt boncolás: elvileg az akkoriban hatályos francia törvények szerint csak gyilkosság alapos gyanújának esetén rendelhettek el proszektúrát (Davis, 2005, 494). Morrisont a Pére Lachaise-temetőben temették el; ott, ahol Franciaország legnagyobb művészei nyugszanak Fréderic Chopintől Edith Piafig, és ahol életében olyan szívesen sétálgatott. A gyászmenet mindössze Pamelából, volt évfolyamtársából, Alain Ronay-ból és feleségéből, valamint Siddonsból és titkárnőjéből állt. A temetési engedélyen a Jim unokatestvéreként (!) feltüntetett Pam olvasta fel élettársa sírja fölött a Celebration of the Lizard utolsó versszakát:

Jön az Éj a bíbor légiókkal/ Vonuljatok most sátraitokba vissza/ Holnap belépünk szülővárosomba/ Készülni akarok.” (Davis, 2005, 497).

Ezzel véget ért a Sárkánygyíkkirály epikus utazása. Siddons és Pam még aznap visszarepültek Los Angelesbe. A nyugdíjas Morrison admirálisnak a Washington Post újságíróján keresztül kellett értesülnie évek óta nem látott fia haláláról. Mivel Jim Pamet jelölte meg végrendeletében egyetlen örököseként, a Doors tagjai évekig pereskedtek vele Jim vagyonáért. S hiába döntött végül 1974-ben a bíróság Pam javára: otthonában kegyvesztett lett, sokan egyenesen őt gyanúsították Jim meggyilkolásával. Veszteséges butikját elárverezték, egykori barátai elhagyták: végül az év április 25-én halt meg heroin-túladagolásban, egyedül, szintén huszonhét esztendősen. Jim hagyatékának kezelése Pam szüleire szállt, de a Courson-család Morrisonékkal peren kívül meg tudott egyezni az ügyben. A Doors sem élte túl sokkal frontemberük halálát. Az énekesi szerepet is magára vállaló Manzarek vezetésével trióként még két albumot jelentettek meg: 1971. október 18-án az Other Voices című anyagot és az 1972. augusztus 15-én megjelent Full Circle-t, mely teljes bukásnak bizonyult mind üzleti, mind zenei szempontból – s bár az év folyamán turnéztak az USA-ban és Nyugat-Európában is, de olyan alacsony volt az érdeklődés irántuk, hogy a szeptemberi búcsúkoncert után feloszlottak.

Jim Morrison sírja Párizsban. Forrás: Wikipedia

Morrisonra egyszerre érvényes az az állítás, hogy a sztárkultusz pszichés következményeibe rokkant bele, és az, hogy életmódja a sámán önfeláldozásának rituális eszköze – a hírhedt Miami-koncertig legalábbis mélyen hitt ebben. Legalább annyira egy rohamosan változó korszak dezintegrálódott generációjának volt a gyermeke, mint annak alakítója. Nem akart „kivonulni a társadalomból”, sokkal inkább úgy tűnt, hogy „neki akar menni”: míg a kormány Vietnamban, addig a Doors mind a balladáiban, mind a nyersebb szerzeményeiben a közgondolkodás és a konvenciók ellen vívta a maga háborúját, hogy visszavezesse az embert archaikus gyökereihez. Akár egyfajta posztmodern újpaganizmus prófétájaként, akár egy tudatosan megformált marketing-brandként is tekintünk rá, maga Jim Morrison figyelmeztet minket az óvatosságra ennek a jelenségnek a történelmi távlatokban megfogalmazott vizsgálata esetén. Ahogy 1969-ben a Rolling Stone magazin újságírójának nyilatkozott:

Azt gondolom, hogy rendkívül szerencsés és gazdag ország vagyunk, mert rengeteg nagyon tehetséges és populáris zenészünk van. Gondolj csak mindazokra, akik az eltelt tíz-húsz évben Amerikából kikerültek. Tudod, marha érdekes lesz visszatekinteni a bluesra és a rockra. Olyan gyorsan történt minden! Történelmi távlatból biztos olyan lesz majd ez a korszak, mint a francia trubadúrok ideje. Biztos vagyok benne, hogy rendkívül romantikusnak fog látszani.” (Davis, 2005, 366).

Sulák Péter Sándor

Felhasznált irodalom:

Davis, Stephen: Jim Morrison. Élete, legendája, halála. Ford.: Sipos Katalin. Budapest, Cartaphilus Könyvkiadó, 2005.

Densmore, John: Riders on the Storm. My Life with Jim Morrison and the Doors. New York, Bantam Doubleday Dell, 1991.

Frei, Norbert: 1968. Diáklázadások és globális tiltakozás. Ford.: Győri László. Budapest, Corvina, 2008.

Göbölyös N. László: Az ajtókon innen és túl. Jim Morrison. Budapest, Cartaphilus Könyviadó, 2001.

Köpeczi Béla: Reform vagy forradalom? Diákság, egyetem, társadalom Nyugat-Európában. Budapest, Kozmosz Könyvek, 1974.

Lukacs, John: Az Egyesült Államok 20. századi története. Ford.: Zala Tamás. Budapest, Gondolat Kiadó, 1988.

Magyarics Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok története (A rövid XX. század – 1914–1991), Budapest, Kossuth Kiadó, 2008.

Manzarek, Ray: Light my Fire. My Life with the Doors. London, Cornerstone–Penguin Books, 1998.

Ezt olvastad?

A Versace divatmárka neve mára fogalommá vált. A ruházati céget Gianni Versace alapította az 1970-es évek végén. Mikor és hogyan