Stájerország magyar kézen – vagy mégsem?

V. István magyar (1270–1272) és II. Ottokár cseh (1253–1278) király békéje következményeként került ki véglegesen a Babenberg-örökség a magyar uralom alól. Ennek évfordulója július 2-án, a pozsonyi béke megkötésének napján van. De kik voltak a Babenbergek és mi volt az örökségük? Területe tartozott-e valaha a Magyar Királysághoz? Melyek voltak a béke előzményei, főbb pontjai és következményei, melyek befolyásolták Közép-Kelet-Európa és hazánk történelmét?

A Babenbergek

976-ban II. Ottó német-római császár döntése értelmében I. Luitpold őrgróf került Ostmark, a későbbi Ausztria élére: ezzel kezdődött a Babenberg-dinasztia uralma a terület felett, amely mintegy kétszázötven évig tartott. Az évek során az őrgrófságból hercegség lett, valamint a szomszédos birtokok egy részét is fokozatosan a fennhatósága alá vonta a dinasztia, így területe a Cseh Királyságtól az Adriai-tengerig és a Magyar Királyságtól a Salzburgi Érsekségig tartott.

Részlet a Babenberg-családfából. (www.1133.at)

Talán a leghíresebb Babenberg III. (Szent) Lipót volt, aki 1095-ben került az őrgrófság élére, melyet 1136-ben bekövetkezett haláláig irányított. Elkötelezett katolikus, a pápaság egyik fő támogatója, illetve az 1122-ben megkötött wormsi konkordátum tartalmának egyik kidolgozója és egyik első aláírója volt. 1126-ban nem fogadta el a koronát, amelyet az egyesülő osztrák tartományok urai ajánlottak fel neki. 1485-ben VIII. Ince pápa szentté avatta, 1683 óta pedig I. Lipót német-római császár rendelkezése alapján Alsó-Ausztria védőszentjeként tisztelik.

A Semmeringtől Kroissenbrunnig

A muhi csata (1241. április 12.) elvesztése után IV. Béla király először nyugat fele menekült. Unokatestvére, II. (Harcias) Frigyes osztrák herceg azonban vármegyéket zsarolt ki tőle a továbbhaladásért cserébe. Mindezt annak ellenére tette, hogy korábban ő volt az egyetlen olyan nyugati uralkodó, aki katonai segítségnyújtásra volt hajlandó a mongolok ellen – habár a harci cselekményekben már nem vett részt. A magyar uralkodó végül délen, a dalmáciai Trau várában vészelte át a zavaros időszakot. A támadók távozta után Béla hozzáláthatott az elpusztított területek újjáépítéséhez. Birtokadományozási és kővárépítési programot indított, valamint visszafoglalta a II. Harcias Frigyes által 1241-ben zsákmányolt vármegyéket. Ez a háborús időszak már 1242-ben elkezdődött Pozsony felszabadításával, és folytatódott az elhódított városok, peremterületek visszafoglalásával. Végül az 1246-ban vívott Lajta menti csata zárta a periódust, amelyben – bár az ütközet magyar vereséggel végződött – II. Frigyes életét vesztette a csatatéren, aminek eredményeképp a Babenberg-ház férfiágon kihalt.

Az örökös hiánya jelentős hatalmi vákuumot eredményezett Közép-Európában. II. Ottokár cseh király dinasztikus alapon igényt támasztott az örökségre II. Frigyes nővérével való házasságkötése által. Ám IV. Béla is uralni akarta a területet: szövetségesének, a halicsi fejedelemnek a fiát, Romant vette rá a II. Frigyes unokahúgával való házasságra. Tekintettel arra, hogy a magyar csapatokkal vívott csatában vesztette életét Harcias Frigyes, ez külön is megerősítette a magyar király területfoglalási szándékát. A jogos hatalmi igényformálás után a magyar csapatok és szövetségeseik megkezdték az Osztrák és a Stájer Hercegségek keleti területeinek feldúlását, és benyomultak a Morva Őrgrófság területére is, amit II. Ottokár birtokolt 1247–1278-ig. Az összecsapások ekkor IV. Ince pápa közbenjárására értek véget, amelyet az 1254-ben megkötött budai és pozsonyi béke tett teljéssé. Ezeknek értelmében a cseh korona alá került a Babenberg-örökség északi, nagyobb része. Bécsújhely és a Semmeringtől délre eső területek a magyar király fennhatósága alá kerültek, melyeknek élére IV. Béla idősebb fiát, Istvánt nevezte ki, hogy a helyi uraknak kedvezzen, ám a király terve nem sikerült: a stájer urak nem kedvelték meg Istvánt. A salzburgi érseki cím birtoklásáért folytatott háborúba Ulrik seckaui püspök oldalán beavatkozó István végül olyannyira népszerűtlenné vált, hogy 11 nap alatt űzték ki a hozzá tartozó részekből a stájer lázadók a cseh király és a karintiai herceg támogatásával.

A kroissenbrunni csata Thuróczy János krónikájában. (Wikipedia)

A helyzetet végül az 1260-ban megvívott első morvamezei (vagy kroissenbrunni) csata zárta le, ahol II. Ottokár nehézlovas csapatai és szövetségeseik álltak szemben IV. Bélának és fiainak jobbára könnyűlovas seregeivel. Azonban valódi, minden hadtestet igénybe vevő csatára nem került sor: a magyar sereg Morva folyón való átkelésének idejére kötött fegyverszünetet megszegve István egy kun csapattal megtámadta a cseh hadtestet, ám vesztett, még mielőtt a magyar fősereg a segítségére siethetett volna. A magyar csapatok alulmaradása után IV. Béla kapitulált: lemondott a Stájer Hercegségről és minden más megszerzett területről, és unokáját, Kunigundát hozzáadta az ekkorra már megözvegyült II. Ottokárhoz.

Miután István elvesztette az apja révén fennhatósága alá került stájer területeket, Béla Erdély élére nevezte ki fiát, ám nyílt háborúba keveredtek egymással. Ezt a Nyulak szigetén (a mai Margit-szigeten) 1266-ban megkötött békével zártak le – végérvényesen pedig IV. Béla 1270 tavaszán bekövetkezett halála vetett véget az országon belüli zavaros eseményeknek. 1269-ben elhunyt Béla herceg, IV. Béla másik, apja által sokkal jobban szeretett fia, a trón tehát minden probléma nélkül Istvánra szállt. A Bélát pártoló főurak II. Ottokárhoz menekültek és területeket adtak át a cseh uralkodónak vagy átálltak az immáron király V. István oldalára.

V. István magyar király koronázása a Képes Krónikában. (Wikipedia)

Hadjárat és ellenhadjárat

Árpád-házi V. István zűrös helyzetű országot örökölt: a főurakat megosztotta IV. Béla és a fia közötti küzdelem, így 1270. október 16. után fegyverszünetet kötött II. Ottokárral a Duna egy szigetén – máig sem sikerült még beazonosítani a konkrét helyszínt: annyi biztos, hogy valahol Pozsony és Pottenburg között feküdt. A fegyverszünetet két évre kötötték, célja pedig a Babenberg-örökségért folytatott harcok kiújulásának elodázása volt: a cseh és a magyar király számára is nyilvánvaló volt, hogy a fegyveres konfliktus kiújulása csak idő kérdése mind az örökség, mind pedig az Ottokárhoz került magyar területek kapcsán. Ezt erősítette, hogy V. István szövetségre lépett Boleszláv legnicai herceggel, illetve unokaöccsével, nővére, Anna hercegnő fiával, Béla macsói herceg és bosnyák bánnal, akik szükség hadi támogatást nyújtottak a magyar uralkodónak. Ezeket a szövetségeket még 1270 augusztusában kötötték, ám V. István és szövetségesei így is kisebb hatalommal rendelkeztek. Így a béke II. Ottokár feltételei szerint köttetett, habár a Cseh Királyságba menekült főurak és átadott területeiknek ügye nem mozdult előbbre ezzel a békével. Sőt, 1270 decemberében Hahót Miklós Pölöske várából mészárolta le német zsoldosok segítségével a vár visszafoglalására indított zalai ispán embereit, amelyre a magyar uralkodó rövid ausztriai hadjárattal felelt.

Pölöske várának feltételezett alaprajza. (www.varak.hu)

„[…] a cseh királyt, név szerint Ottokárt, aki természetesen csehekkel, valamint osztrákokkal, stájerokkal, brandenburgiakkal és egyéb keverékhadakkal jött ellene, a Rábca folyó előtt vitézül megfutamította.” (Kézai Simon: Gesta Hungarorum 117.)

II. Ottokár bosszúként 1271 tavaszán hatalmas sereggel indult el a Magyar Királyság ellen. Április 5-én átkelt a Morván és kelet felé indult: elfoglalta Pozsonyt, Vöröskőt, Nagyszombatot és Nyitrát úgy, hogy jelentős katonai ellenállásba nem ütközött. A Garamot elérve kelt át a Duna jobb partjára, ahol Óvárnál május 9-én és 15-én is győzedelmeskedett a magyar csapatok felett. A döntő ütközetre május 21-én, a Rábca partján került sor: ekkorra V. István összevonta jobbára könnyűlovas seregeit, akik a hagyományos harcmodort alkalmazva legyőzték a cseh csapatokat: az első támadáskor nyílzáport zúdítottak Ottokár seregére, majd visszavonulást színlelve a tavaszi esőzésektől megáradt folyó mocsarába csalták a nehézlovas sereget, akik a páncélok súlya miatt a mocsárban lelték halálukat, így a Rábca menti csata V. István győzelmével ért véget.

Pozsony napjainkban. (www.varak.hu)

II. Ottokár veresége döntőnek bizonyult. Béketárgyalásokat kezdeményezett a magyar féllel, melynek megkötése hivatalosan 1271. július 2-án, Pozsonyban történt, de Ottokár csak július 14-én, Prágában írta alá a megállapodást. Ekkor visszaállították a IV. Béla idején fennállt status quo-t: megerősítették az 1260-ban kötött békét, tehát a Babenberg örökség véglegesen és teljes egészében a Cseh Királyság része lett, II. Ottokár megvonta a támogatását a hozzá menekült magyar uraktól, az általuk átadott birtokok pedig visszakerültek a Magyar Királysághoz. V. István lemondott azon ékszerekről – többek között Szent István kardjáról –, amelyeket nővére, Anna hercegnő menekített el az országból 1270-ben: a kard ma is Prágában, a Szent Vitus székesegyházban található. Egy rövid időre beköszöntött a béke a Cseh Királyság és a Magyar Királyság között.

Ausztria a Habsburgoké lesz

1272-ben V. István hirtelen meghalt, az ország királya fia, IV. (Kun) László (1272–1290) lett. Belviszályok és politikai gyilkosságok időszaka vette kezdetét hazánkban, miközben Nyugat-Európában – II. Ottokár várakozásival ellentétben – nem őt, hanem Habsburg Rudolfot választották német királlyá, ez pedig veszélyeztette a cseh uralkodó húsz év alatt kiépített közép-európai hatalmát, ami ekkor már a Vend őrgrófságtól a Cseh Királyság északi határáig tartott. A fenyegetettséget tetézte, hogy Habsburg Rudolf épp az oly sok háború árán, nehezen megszerzett Ausztriára vetett szemet. II. Ottokár nem ismerte el az új német király hatalmát, így a birodalmi gyűlés 1274-ben felhatalmazta Rudolfot, hogy II. Ottokárt a szerzett területeitől megfossza. 1276-ban megkezdődtek az összecsapások a német és a cseh király közt, aminek eredményeképp a csehek és szövetségeseik kiszorultak az osztrák területekről, míg Habsburg Rudolf újabb szövetségesekre lelt IV. (Kun) László magyar király személyében, így a magyar csapatok szükség esetén Rudolfot, és nem Ottokárt támogatták volna. Erre nem sokkal később, 1278. augusztus 26-án, a második morvamezei avagy dürnkruti csatában került sor, ahol a német csapatok és a magyar könnyűlovas seregek diadalt arattak II. Ottokár nehézlovas csapatai felett. A csatában maga II. Ottokár is életét vesztette, így Ausztria Habsburg kézre került.

IV. László és I. Rudolf találkozása a csatatéren. Részlet Than Mór olajfestményéről (1872). (Wikipedia)

Weisz Anna

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Források és tájékoztató irodalom

B. Szabó János: A középkor magyarországi könnyűlovassága, X–XVI. század. Máriabesnyő, 2017.

Európa 1000 éve: középkor II. Szerk. Klaniczay Gábor. Budapest, 2005.

Kézai Simon: Gesta Hungarorum. Fordította: Bollók János. Budapest, 2004.

Magyarország hadtörténete 1. A kezdetektől 1526-ig. Szerkesztette Veszprémy László. Budapest, 2017.

Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Pozsony, 1892.

Rudolf Veronika: A tét a Babenberg-örökség. Cseh – magyar – osztrák kapcsolatok 1246 után. In: Micae Mediaevales IX. Fiatal történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és Európáról. Szerk. Kovács Enikő, Rudolf Veronika, Szokola László, Veszprémy Márton. Budapest, 2020. 151–170.

Rudolf Veronika: Cseh – magyar – osztrák kapcsolatok II. (Harcias) Frigyes uralkodása alatt (1220–1246). Fons 24. (2018:1) 3–47.

Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Budapest, 2002.

Vida P. István: Egyetemes és magyar történelmi kronológia. Budapest, 1996.

Zöllner, Erich: Ausztria története. Fordította: Bojtár Endre. Budapest, 2000.

Zsoldos Attila: Családi ügy. IV. Béla és István ifjabb király belviszálya az 1260-as években. Budapest, 2007.

 

 

Ezt olvastad?

A 13. század elején kezdődő, rokoni szálak, politikai érdekközösség és egy közös ellenség táplálta lassú közeledési folyamat után a Magyar