Forradalmárból birodalmi külügyminiszter – Andrássy Gyula az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere

A nemesi család csíkszentkirályi és krasznahorkai ágából származó id. gróf Andrássy Gyula neve a közbeszédben ma a róla elnevezett, főváros szívén átívelő útról, vagy az Országház déli bejáratánál található, 2016-ban restaurált lovasszobor kapcsán merül fel leginkább. A hazai történeti gondolkodásban a dualizmus „hideg emlékezete” révén némileg a háttérbe szorult Andrássy személye, akinek karrierje és tevékenysége a laikusok számára ráadásul könnyen összetéveszthető fia, ifj. gróf Andrássy Gyuláéval. Emlékét újonnan több alapítványi kezdeményezés igyekszik feleleveníteni. A teljesség igénye nélküli felsorolásban említhető így a Gondolat Kiadó által megjelentetett 2018-as, Kozári Monika által írt Andrássy Gyula című könyv (Kozári 2018, a szerzővel itt olvasható interjú), az Ifj. Andrássy Gyula Alapítvány számos médiaszereplése, konferenciája és az idén megjelent, A két gróf Andrássy Gyula című albumuk, valamint az Id. Andrássy Gyula Alapítvány kutatómunkája és tevékenysége. Nem utolsó sorban pedig Kovács Emőke 2017-es „A szép akasztott” – id. Andrássy Gyula élete című, Újkor.hu-n megjelent cikke említhető (Kovács 2017), melyet az évforduló apropóján ajánlunk a gróf miniszterelnöki pályafutásának áttekintéséhez.

A mai Szlovákia területén található, Oláhpatakon született arisztokrata terveiről és politikai manővereiről alapos kutatást végeztek a korszak diplomáciatörténetének hazai kutatói, úgy, mint a tavaly váratlanul elhunyt Diószegi István és Decsy János. Andrássy neve azonban nem kizárólag a magyar történelem iránt érdeklődők számára csenghet ismerősen. A gróf leginkább hivatkozott magyar krónikásai által írt műveken kívül többtucat angol és német nyelvű munkát olvashatunk, melyek valamilyen szempontból külpolitikai pályafutását vizsgálják. Az évforduló apropóján a cikk kereteinek megfelelően igyekszünk átfogó képet adni gróf Andrássy Gyula útjáról a közös külügyminiszteri posztig (1867–1871).

Id. gróf Andrássy Gyula (1823–1890). Forradalmár, magyar miniszterelnök, közös külügyminiszter. (Wertheimer Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. II. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1913. (borítókép) Archive.org)

Forradalmárból miniszterelnök, Andrássy gondolatai a külpolitikáról és Európáról

A magyar arisztokrata politikai nagykorúsága és gondolkodásának kialakulása huszonöt éves korára tehető, mikor 1848-ban apja Károly, és mentora, Széchenyi István köréből Kossuth környezetéhez csatlakozott. Zemplén megye követeként liberális reformokat sürgetett és a nemesi önkormányzat jogait csorbító adminisztrátori rendszer ellen emelte fel hangját. A népképviseleti törvény tárgyalásakor már megmutatkozott a nyugat-európai aktualitások iránti érdeklődése. Az akkor másfél évtizedes (1832) brit választójogi vitából Lord Russel cenzusos választójogot támogató álláspontját idézte, mivel tartott a gondolattól, mely szerint a népuralom – ötvözve a magyarországi etnikai helyzettel – veszélybe sodorná az ország integritását („a szabadságnak nincs nagyobb ellensége, mint az általános választójog” [Angyal 1941: 6]).

A szabadságharc folyamán részt vett a háború legnagyobb ütközeteiben (például Schwechat, Isaszeg), a háború végéhez közeledve pedig forradalmi diplomataként szolgált Konstantinápolyban, ahol első diplomáciai tapasztalatait szerezte. A magyar célokat segítő újabb orosz-török konfliktus ekkor ugyan még nem jöhetett létre, Andrássy oszmán és angol támogatással segítette az emigránsok szökését. Saját, párizsi száműzetésében különböző társaságok és szalonok rendszeres vendége volt, fényűző életét pedig családi vagyonából finanszírozta.

Öntudatlan szövődmények

Életrajzírói szerint 1850-ben vetette papírra a Habsburg Birodalom és Magyarország együttműködésének tervét Oroszország ellen, mellyel – Kossuth elképzeléseivel ellentétben, alig pár hónappal a háború után – kezdetét vette a kiegyezés tervének „öntudatlanul szövődése” (Wertheimer 1910: 73) közte és Deák között. A közhiedelemmel ellentétben valójában az Eclectic Review hasábjain közölt, Ausztria keleti helyzetéről írt cikk Somssich Pál műve volt, aki Bécsből küldte írását a szerkesztőségnek (ld. Somssich 1850). Somssich életrajzából szintén arra következtethetünk, hogy a cikket Pulszky Ferenc visszaemlékezései nyomán tévesen tulajdonította Wertheimer a grófnak (Véssey Lajosné Somssich 1944, 94). Így inkább csak sejthető, mennyire támogatta a békés kompromisszumot a gróf, akit miután távollétében 1851-ben a pesti haditörvényszék képletesen – in effige – felakaszttatott, családját az udvar vagyon- és birtokelkobzással fenyegette.

A biográfiák epizodikus beszámolói mellett annyit biztosan tudunk, hogy a gróf amnesztiát kapott, majd hazatért, 1860-tól pedig már aktív részese volt a hazai közéletnek. A keretes írásban említett cikk Ausztriát, mint oroszellenes nemzetközi tényezőt beállító alapgondolata viszont beleillik Andrássy jóval későbbi külpolitikai koncepciójába. Az ötletet és a gróf személyét 1870-ben Waecker-Gotter, az Északnémet Szövetség (később a Német Császárság) főkonzulja úgy jellemezte, mint akinek „éjjel-nappal Oroszország jár az eszében” (Diószegi 1998: 63). Összességében Andrássy az ideológiáktól és ideáktól magát mentesíteni kívánó politikus volt, aki egyszerre tartott a nagynémet aspirációktól, a szláv egység és a nemzetiségek jelentette fenyegetéstől. Világnézetét tekintve inkább volt nemzeti-liberális: faji felsőbbrendűségről expliciten nem nyilvánult meg, utolsó beszédeiben a hazai militáns sovinizmus ellen szólalt fel.

A dualista kompromisszum létrejöttével egyidejűleg került a külpolitikai játszmák sűrűjébe a gróf, aki már egészen 1867-től, magyar miniszterelnökként azon munkálkodott, hogy megszilárdítsa a magyarság helyzetét mind a dualista államon belül, mind azon kívül, és ezáltal olyan feltételeket teremtsen, amelyekkel elháríthatja az országot fenyegető veszélyeket. A gróf külpolitikai lépéseinek jogi hátterét a kiegyezési törvény XII. törvénycikke biztosította, mely szerint a magyar felet megillette a közös ügyekről történő konzultáció a birodalmi, közös külügyminiszterrel. Andrássy értelmezésében ennek megfelelően saját külpolitikai álláspontot alakított ki a birodalmon belül. Amíg elvben azonos befolyás illette meg a két felet, valójában Andrássy nagyobb befolyással bírt a közös miniszterre, s egyúttal kifejezhette véleményét a közös ügyek miniszteri tanácsában. Szemben a magyar országgyűlés és miniszterelnök hatalmával, az osztrák oldalon az uralkodó minisztereket, kormányokat mozdíthatott el, és a kiegyezési törvény értelmében rendeletekkel kormányozhatott. (Decsy 1979: 13–14). Elengedhetetlen továbbá a korszak megértéséhez gróf Friedrich Ferdinand von Beust, Andrássy elődjének bemutatása, minthogy Andrássy felemelkedése Beust bukásának története is egyben.

Josef Kriehuber: Friedrich Ferdinand von Beust, (1809–(1886) (www.britannica.com)

Beust karrierjét szászországi miniszterként kezdte, majd a porosz-osztrák háborút követően került a hatalom közelébe. Miután a Habsburg Birodalom jelentős vereséget szenvedett Poroszországtól Sadowánál és Königgrätznél (1866), felismerte hogy a Monarchiának célszerű Oroszország szövetségét keresni és egyúttal a bosszú érdekében a franciák kegyeit keresni. A kancellári címet utolsóként viselő (Ress 2007: 532) közös külügyminiszter azok közé a politikusok közé tartozott, akik belátták, hogy a Monarchia belső és külső problémáit időszerű a dualizmus létrehozásával két részre bízni, melynek következtében egyengette a kiegyezéshez vezető utat. A porosz-osztrák háború által megviselt birodalom élén Beust, és Ferenc József egyaránt el szerették volna kerülni a szövetségesek nélküli harcot, de nem zárkóztak el a háború nélküli területi hódítás lehetőségétől.

E bécsi állásponttól eltérően Andrássy 1868-tól úgy látta, hogy a Monarchia fennmaradásának érdekében a következő háborút Oroszország ellenében kell elindítani. Később, 1869 áprilisában Andrássy, már az egész birodalom figyelmét a keleti ügyek felé kívánta fordítani. Oroszellenes gondolkodása azonban nem előzmény nélküli, hanem az 1849-es események által traumatizált magyar politikai elit sajátja volt. Az Andrássy környezetében lévő gondolkodók – úgy, mint Kemény Zsigmond (a Pesti Napló szerkesztője) vagy Kállay Béni (belgrádi konzul, majd Bosznia kormányzója)  – szintén a keleti kis államok, természetesen magyar vezetésű, oroszellenes konföderációhoz hasonló államalakulatában látták a keleti népek jövőjét. A gróf nem kizárólag Magyarország helyzetéből kiindulva bírálta a pánszlávizmust és kereste más országok szövetségét. Úgy gondolta, hogy a dualista állam akkor válhat hasznára más nagyhatalmaknak, ha az európai egyensúlypolitika egyik pilléreként jelenik meg a világpolitikában. Később ezért is hivatkozik Andrássy diplomáciai leveleiben európai érdekekre. Állítólag Thiers francia miniszterelnöknek például így fogalmazott:

„Mindig úgy tartottam, hogy nem egy német náció vagyunk, hanem egy európai ország minden nemzetség határára helyezve. Ettőlfogva nem a rosszakarat politikáját kell magunkévá tennünk, hanem az egyensúlyét, (…) és csak akkor szükséges közbeavatkoznunk, ha azt Európa érdekei abszolút megkövetelik.” (Idézi: Decsy 1979: 33).

Ezek lehettek volna akár az 1815-ös bécsi rendezést követően Klemens von Metternich szavai is, aki 1848-ban bekövetkező bukása előtt a Habsburg Birodalom számára szintén a mérleg nyelvének szerepét szánta Európában.

Anton von Werner berlini kongresszus c. festménye. A kiegyensúlyozott kompozícióban Andrássy Gyula és  Károlyi Alajos a kép centrumában épp Otto von Bismarck német kancellárral tárgyalnak (Lebendiges Museum Online/Wikipedia)

A „magyar-faktor” – hatalmi manipuláció a Száva mentén

A fentebb megfogalmazott keleti érdekeltség tükrében talán nem meglepő, ha elsőként Szerbiát és Horvátországot, valamint a Határőrvidéket említjük, mint azokat a területeket, ahol Andrássy és bizalmasai – köztük Kállay Béni – érdemben be tudod avatkozni a magyar érdekek javára. Andrássyék első céljai között a Határőrvidék felszámolása szerepelt, hiszen a terület és az itt élő felfegyverzett délszláv katonák nagymértékű fenyegetést jelentettek a magyar önálló politikára. A szláv származású, katonatiszteket is magábafoglaló, Ferenc József bizalmát élvező katonai kör ugyanis könnyedén összefoghatott a Kállay által csak ’bécsi reakciósokként’ emlegetett politikai vonallal, mely kezében tudta volna ezt az ütőkártyát a dualista rendszeren belüli Magyarországgal szemben. Andrássy első külügyi sikerei közé tartozott a horvát kiegyezés is (az ún. Nagodba, 1868), mellyel ugyan létrejött Horvátország önálló adminisztratív igazgatása és a szábor, az a magyar országgyűlésbe delegált képviselőket s így a magyar fél a bécsi udvar és Horvátország közé tudott ékelődni. Andrássy nem válogatott az eszközökben, hogy elérje célját és megakadályozza a – Deák Ferenc által még támogatott – horvát föderatív autonómiatörekvéseket. A győzelem érdekében Levin Rauch magyarbarát horvát bánt támogatta, aki manipulálta a sajtót, vesztegetett és politikai potentáltakat helyezett kulcspozíciókba. Intézkedésével egyúttal Andrássy elejét vette az olyan mozgalmaknak, mint horvát Jogpárt kísérletei, illetve a Josip Jurij Strossmayer püspök nevével fémjelzett jugoszlavizmusnak, mely nevéhez hűen szerb vezetésű délszláv állam létrehozását vizionálta a Balkánon. A Határőrvidék 1869-es demilitarizálásával és csatolásával Andrássy egyszerre érte el a szerbek és horvátok megosztottságát, és szüntette meg a magyar hegemóniát veszélyeztető terület önállóságát.

A horvátokat és szerbeket megosztó másik jelentős terület Bosznia volt, mely a szerb politikusok közül főleg a pánszerb programot, az ún. Načertanijét megfogalmazó Ilja Garašanint, valamint Strossmayert és támogatóit tartotta lázban. A szerbek a nagy délszláv állam létrehozása esetén Bosznia, valamint más balkáni területek egyesítésével számoltak, felvetve a szláv népek lakta területek szeparatizmusának problémáját. Andrássy számára így adott volt, hogy a horvátok kiszorítása után a szerbek számára oda kell ígérni Boszniát, s így az Osztrák–Magyar Monarchia lehetett Oroszországgal szemben a szerb elképzelések biztosítéka. Andrássy egyébként is egészen 1861-től jó kapcsolatot ápolt Obrenovics Mihály szerb fejedelemmel, és a Boszniával történő hazárdjátékot Beust és Ferenc József látszólagos tudta nélkül tette a gróf. Miután Andrássy a franciák szövetségét sejtető salzburgi találkozóról hazatért, Mihállyal több órán át tárgyalt, aki aztán menesztette Garašanint. 1868-ban azonban meggyilkolták a fejedelmet, akit a kiskorú Milán herceg követett az öröklési rendben. Az élére régenstanács került, melyben a Monarchia mellett elkötelezett konzervatív Milivoje Blaznavac tábornok és a később oroszokkal rokonszenvező liberális Jovan Ristić foglalt helyet. Bosznia ígérete így egészen a következő évtized második feléig a Monarchiához láncolta Szerbiát (Armour 2016: 20–42, 79, 311, 313, Schwarczwölder 2021: 59–64).

Andrássy Gyula rekonstruált lovas szobra a Országház előtt, 2015-ben (Wikipedia)

Francia, porosz és román kapcsolatok

A keleti politika nem jelentette viszont azt, hogy Andrássy miniszterelnökként ne tárgyalt volna francia vagy német diplomatákkal. 1867-ben érte először kihívás az állam vezetését Otto von Bismarcktól, mikor egy francia konfliktust megelőzendő orosz és német szövetség elfogadását várta a Monarchiától. Az egyezményt egyik gróf sem támogathatta, ugyanakkor Beust számításaival ellentétben ekkor még III. Napóleon francia császár nem ajánlkozott szövetségre. Később a salzburgi találkozón, amikor mégis lehetőség kínálkozott a francia afférra, Beust mögül kihátrált Andrássy és a magyar politikai elit, a közös külügyminiszter pedig belső támogatás nélkül nem tudta létrehozni a poroszok ellen irányuló szövetséget. Beust nem tett le a salzburgi lehetőségről, 1868 és 1870 között aktívan próbálkozott. Nemzetközi kísérletei azonban egyre több lőport biztosítottak Magyarországon Andrássy ellenzékének, Tisza Kálmánnak és a Balközép Pártnak, akik kritizálták a Beustot látszólag fékezni képtelen miniszterelnököt. Miközben a Monarchia külügyére Bismarckot közös porosz-francia leszerelés közvetítésével, diplomáciai iratok kiszivárogtatásával, és egy vadászfesztiválon tartott provokatív beszédével ingerelte, – a külügyminisztériumban dolgozó Orczy Béla információinak birtokában – a magyar miniszterelnök igyekezett tartani a lépést. Andrássy a magyar sajtó közreműködésével végül sikeresen aláásta Beust pozícióját a poroszok előtt, majd megkerülve a minisztert Ferenc József közbenjárását kérte a semlegességért egy várható német-francia konfliktus esetére.

Sokatmondó a semlegességi politika indokairól a magyar-német kapcsolatok egyik román epizódja. 1868-ban Bismarck biztosítani kívánta a magyarok passzivitását, hogy ne támogathassák Beust franciabarát irányát, s így egyre több fegyvert tervezett Romániába szállíttatni a Brătianu-kormánynak. Mindazonáltal félő volt, hogy pontosan ez a lépés taszítja a franciák karjaiba a Monarchia magyar politikumát. Miután Andrássy fenyegetése olasz közvetítéssel a német kancellárhoz ért, Hohenzollern Károly román fejedelem elmozdította Brătianut. Cserébe azonban a francia-osztrák szövetségi egyeztetések bukásra ítéltettek, minthogy Andrássy a semlegesség mellett köteleződött el (Diószegi 1998: 42–45, Decsy 1979: 40–75).

A Német Császárság születése, Beust kísérlete a semlegességből való kitörésre

1870-ben a francia-porosz konfliktus, majd a cseh trializmus kérdése tette próbára Beust képességeit. Az udvar ugyan franciabarát politikát kívánt, az osztrák liberálisok németbarát semlegesek maradtak, a magyar oldalon pedig egy orosz offenzívától tartva ambivalensnek mutatkozott a közvélemény a közelgő háború kérdésében. Beust annak ellenére, hogy nem tekintette jó szemmel a keleti politikában Andrássy különutasságát és beavatkozási kísérleteit nem tudta megállítani, saját szabad mozgásteréért cserébe többnyire szabad kezet adott a magyar grófnak. A kulcspillanatban azonban Beustot a Monarchia azon belső csoportjai tartották sakkban, melyeket mindaddig támogatott és amelyektől a Monarchia megerősödését várta. Az 1870. július 18-án összehívott minisztertanácson az uralkodó és miniszterei így szinte egyhangúan döntöttek a Monarchia semlegességéről.

A háború kezdetétől mindenesetre – Andrássy javaslatára – nagymértékű fegyverkezésbe kezdett a birodalom. Berlin válaszul további diplomáciai lepéseket tett, mivel a francia frontra küldte egész hadseregét és védtelenül hagyta keleti határait. Bismarck dörgedelmes levelet intézett Andrássyhoz, aki számára felvázolta Magyarország jövőjét amennyiben Beustot és franciabarát politikáját támogatná, majd az oroszokat kívánta meggyőzni arról, hogy vonultassanak fel 300.000 fős haderőt abban az esetben, ha a magyarok meggondolnák magukat. Miután a francia erődöket körbezárta a porosz sereg, Beustnak kedveztek a körülmények. A magyar elit és sajtó hirtelen megrettent a porosz túlnyeréstől, Nagy-Britannia és Oroszország is mozgolódott. Az őszre viszont minden visszájára fordult: a brit semlegesek ligája üres ígéretnek bizonyult, az oroszok teljesíthetetlen leszerelési követelésekkel álltak elő, végül Beust olasz és dél-német beugrasztási kísérletei is kudarccal végződtek. Andrássy ekkor – látva Beust sikertelen kísérleteit – határozottan szeretett volna fellépni. A francia konzul számára felfedte, hogy a Monarchia a honvéd csapatokkal kiegészítve többszázezres hadsereget képes bevetni pár héten belül, mellyel a békeközvetítésnek szereznének érvényt. Szintén ekkor tájékoztatta Waecker-Gotter német konzult arról, hogy porosz túlnyerés esetén csak a Monarchia szövetsége védheti meg a gyanakvó Oroszországtól a lefoglalt állam keleti határait. Bismarck az egyre fenyegetőbb poroszellenes nemzetközi együttműködés lehetőségét Beust megbuktatásával kívánta ekkor meghiúsítani, majd párhuzamosan a francia-porosz eseményekkel 1870 novemberében kirobbant a Pontus-válság. Az oroszok ugyanis – kihasználva a nagyhatalmak lekötöttségét – semmisnek tekintették a korábbi 1856-os párizsi béke őket hátrányosan érintő passzusait. Beust tudomásul véve a keleti eseményeket továbbra is versenyt futott Bismarckkal az oroszok jóindulatáért, Andrássy viszont úgy értelmezte Alekszandr M. Gorcsakov orosz kancellár körjegyzékét, mint nyílt kihívást a balkáni befolyásért. A francia és angol lekötöttség miatt Andrássy végül kénytelen volt belenyugodni Beust oroszoknak kedvező politikájába, majd kivárni.

A diplomáciai körökben ekkor fokozatosan megjelent a gondolat, mely szerint ha a Monarchiának nem sikerül a két válságból profitálni, a közös külügyminiszteri posztot Andrássy veheti át. Az 1871. február 26-án létrejött, előzetes békét követően, I. Vilmos és II. Sándor német és orosz uralkodók nyilvánosságra került márciusi levelezése valóságos fiaskót jelentett Beust, de a porosz-orosz együttműködést szétválasztani kívánó Andrássy számára is. Vilmos levelében kizárólag Oroszország helytállásának tulajdonította a keleti határok védelmét. A Monarchia elhúzódó fegyveres semlegességével tehát nem érdemelte ki a német sem az orosz vezetés szimpátiáját. A dualista állam így a két nagyhatalom harapófogójába kerülhetett (Diószegi 1998: 60–114)

A föderalista kísérlettől a félévszázados német-magyar dominanciáig

Beust hivatalának a Monarchia egy belső eseménye vetett véget. Mint említettük a pánszláv kérdés kapcsán, Bécsre hárult a föderatív átszervezésre törekvő cseh nacionalista kezdeményezések válságkezelése. A Lajtán túl a dualizmus kezdetével korántsem a képviseleti demokrácia irányába fejlődött. A tartománygyűlések a föderatív átszervezés látszatintézményeiként működtek, a végrehajtó hatalmat pedig a császár által kinevezett helytartók tartották kezükben. Az uralkodónak az erősen átrostált birodalmi tanács erőviszonyait sem kellett figyelembe vennie a kormány kinevezésekor. Nem csoda tehát, hogy a cseh ellenzékiek változást szerettek volna, melyet jól szemléltet, hogy három év alatt négy kormány váltotta egymást. A megoldást 1871 februárjának kezdetén a kortársak számára váratlan esemény, a Carl Hohenwart gróf vezette kormány kinevezése kínálta. Az új kabinet javarészt addig kevésbé ismert politikusokat és tudósokat vonultatott fel (legjelentősebb közülük Albert Schäffle közgazdász-szociológus volt), valamint a cseh nemzeti ellenzék (pl.: František Ladislav Rieger és František Palacký) politikusaira kívánt támaszkodni a magyar és német elemek ellenében. A kormány tagjainak külpolitikai beállítottsága meglehetősen oroszbarát és németellenes volt a háború hónapjai alatt, üdvözölték Oroszország térnyerését, Rieger még támogatást is hajlandó lett volna elfogadni II. Sándortól, ugyanakkor Beustot túlságosan megengedőnek tekintették az osztrák liberálisokkal és az újdonsült nyugati szomszéddal szemben. A Hohenwart-kormány a Monarchia föderatív alkotmányos átalakítását, majd annak dualizmusból történő ’trialista’ átszervezését tűzte ki célul. A reformer ambíciókhoz nem találtak viszont megfelelő támogatást, minthogy a legnagyobb osztrák lapok aggodalmukat fejezték ki, a magyar és cseh sajtó pedig várakozó álláspontra helyezkedett. 1871 tavaszán a kormány nem kapott bizalmat sem a költségvetés, sem az újoncállítás kérdésben – azokat elnapolták az alkotmányos javaslatok tárgyalásáig. Később hasonlóképp járt a kormány a tartományok jögkörének kiterjesztésével és Galícia autonómiatervezetével. Hohenwart ismerte a rendszer sebezhetőségét, és több cseh képviselőre támaszkodva kívánta elérni az alkotmányos átalakítást. A birodalmi tanács feloszlatását követően az uralkodó hajlott a változásra, ősszel már a cseh tartománygyűlés válaszfelirat tartalmazta az új alkotmányos berendezkedés alapcikkelyeit, melyek bővítették a tartománygyűlések jogköreit. Helyenként viszont a delegációk kérdésében és a magyar viszonyokat illetően jogi problémák merültek fel. Az osztrák liberálisok egyenesen elfogadhatatlannak ítélték a dokumentumot, Beust külpolitikai iratában pedig a galíciai autonómiát sérelmezte, mint ami orosz és német intervencióval fenyegeti a birodalmat. 1871 nyarán Andrássy Hohenwarttal találkozva még pozitívan nyilatkozott a cseh kiegyezésről, októberben azonban már hangsúlyozta a magyar kiegyezésre leselkedő fenyegetést. Az október 20-i minisztertanácson Beusttal együtt érveltek Hohenwart és a galíciai autonómiáért felelős tárcanélküli megbízott Kazimierz von Grocholski ellen. A kérdést – részben a magyar alkotmányos érvelésre hallgatva – végül Ferenc József döntötte el. Megkérte Hohenwartot a tervezet átdolgozására, s miután azt a csehek elutasították, a kiegyezési kísérlet az október 26-án lemondását beadó kormánnyal együtt megbukott. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a Beust által képviselt külpolitika zsákutcába került. Beustot mégis meglepetésként érte, amikor 1870 novemberében Braun államtanácsos az uralkodó nevében lemondásra szólította. A sorozatos külső kudarcok még nem okozták Beust bukását, a Hohenwart-válságba való beavatkozása viszont már súlyos bizalmatlanságot idézett elő.

Az uralkodónak egy olyan emberre volt szüksége aki érvelésével meg tudta védeni a dualista berendezkedést, és a német helyzetre vonatkozó megfelelő külpolitikai elképzeléseivel potenciálisan változást tudott elérni a Monarchia számára. 150 évvel ezelőtt, 1871. november 14-én így Andrássy Gyulát nevezte ki az uralkodó a bécsi ballhausplatzi hivatal élére. (Diószegi 1998: 115–124, 130–137, 150–151, Decsy 1979: 112)

A három császár egyezménye> bildarchiv preussischer kulturbesitz Lydia Asher: Gróf Andrássy Gyula – portraits. (https://lydia-asher.livejournal.com)

Kitekintés: id. Andrássy gróf hivatala és öröksége, 1871–1879

Arra a kérdésre hogy Andrássy és Beust között létezett-e bármiféle nyílt rivalizálás nehéz egyértelmű választ találni. Sajtófőnöke, Kónyi Manó terjedelmes tanulmányt írt a grófok közötti ellentétről (Kónyi 1890), amíg a legtöbb forrásból dolgozó családi történész, Wertheimer Ede munkája pedig erős kritikával olvasandó. Orczy naplóinak és Wertheimer más forrásainak viszont a második világháború után nyoma veszett. (Wertheimer 1910: 748–782). Amit biztosan tudunk, hogy kortársai szerint Andrássy miniszterelnökként szívesebben foglalkozott külügyekkel, mint belügyekkel, hiszen a birodalom kihívásait a világpolitikában látta. Beust utólag megírt memoárjában pedig szintén részben Andrássyt tette felelőssé sikertelen külpolitikájáért (Decsy 1979: 20–21, 42, De Worms 1887: 291–295).

A gróf hivatalban töltött idejéről elmondható, hogy legnagyobb erősségét a politikában személyes karizmájának használata és pragmatikus taktikai lavírozása jelentette. 1873-ig Anglia irányába igyekezett tapogatózni egy lehetséges oroszellenes szövetség érdekében, majd elköteleződött a német szövetség mellett, s így óhatatlanul az oroszokkal is szövetségbe kényszerült a három császár egyezményének keretében. 1875-ben aztán a Balkánon kirobbanó felkeléseket saját javára fordítva az Oszmán Birodalom belső reformját célzó Andrássy-jegyzékkel igyekezett Európa szimpátiáját biztosítani a Monarchia számára, fenntartva közben az oroszok szövetségét. Az orosz-török háborút (1877–1878) követően Bismarck német kancellár és Benjamin Disraeli angol miniszterelnök segítségével végül Oroszországot az 1878-as berlini kongresszuson megfosztották a balkáni térnyerés lehetőségétől (vö. Szolnoki 2020). A mai napig nincs konszenzus abban a tekintetben, hogy Andrássy az orosz fiaskót tulajdonképp a véletlenek szerencsés sorozatával érte el, vagy évekig készítette elő Oroszország számára az „egércsapdát” (Schmidt 1992). A gróf egyik utolsó vívmánya mellett nem mehetünk el szó nélkül, mely a Német Császárság és az Osztrák–Magyar Monarchia között 1879-ben megkötött Zweibund, azaz a kettősszövetség volt. Andrássy ezzel biztosította a Monarchia többévtizedes túlélését, viszont a következmények tudatában a szerződést úgy is értékelhetjük, mint az első világháború egyik közvetett diplomáciatörténeti előzményét. A múlt század kiemelkedő történésze, A. J. P. Taylor Habsburg Birodalom történetéről írt legpopulárisabb művében németbarát magyar nacionalistaként jeleníti meg Andrássyt, aki Bismarck szövetségének megfelelően alakította a Monarchia jövőjét (Taylor 1990: 166–195). Taylorral szemben kortársa, C. A. Macartney inkább Andrássy ballhausplatzi utódait jellemezte németbarátként, míg a Metternich és Andrássy által implikált európai küldetéstudat feledésbe merült (Macartney 1969: 586–588, 592–595). A teleologikus érvelésből kiindulva tehát a gróf külpolitikai örökségének kérdése az első világháborút illetően továbbra is ambivalens az utókor számára. A grófról azonban összességben elmondható, hogy hozzá hasonló, világpolitikában járatos és a magaspolitikai eseményekhez tevékenyen hozzájáruló sikeres politikusból keveset számlál a magyar történelem.

Bordás Bertalan

Felhasznált irodalom

[Sz. n.] A két gróf Andrássy Gyula. Ifjabb Andrássy Gyula Alapítvány, Budapest, 2021.

Angyal Dávid: Andrássy Gyula (1823–1890). Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1941.

Armour, Ian D.: Apple of Discord. The „Hungarian Factor” in Austro-Serbian Relations, 1867–1881. Purdue University Press, West Lafayette, Indiana, 2014.

Decsy János: Prime Minister Gyula Andrássy’s Influence on Habsburg Foreign Policy, During the Franco-German War of 1870–1871. East European Quarterly Boulder, Columbia University Press, New York, 1979.

De Worms, Henry (szerk.): Memoirs by Friedrich Ferdinand von Beust written by himself. II. kötet, Remington and Co. Publishers, London, 1887.

Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1998.

Kárbin Ákos: Andrássy Gyula, Tisza Kálmán és a dualizmus rendszere – interjú Kozári Monikával. Újkor.hu, 2020-05-22

Kissinger, Henry: Diplomácia. Panem Kiadó, Budapest, 1996.

Kozári Monika: Andrássy Gyula. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.

Kovács Emőke: „A szép akasztott” – Id. Andrássy Gyula élete. Újkor.hu, 2017-02-17

Kónyi Manó: Beust és Andrássy. 1870- és 1871-ben. (I.). Budapest Szemle, 1890, 160. sz. pp. 1–33.

Leidner, Fritz: Die Außenpolitik Öserreich-Ungarns vom Deutsch-Französischen kriege bis zum Duetsch-Österreichischen Bündnis, 1870–1879. Akademischer Verlag Halle, 1936.

Macartney, Carlyle Aylmer: The Habsburg Empire 1790–1918. Weidenfeld and Nicholson, London, 1969.

Ress Imre: Andrássy Gyula a „birodalmi miniszterelnök”? Történelmi Szemle, 2007/04, 49. évf., pp. 531–547.

Schmidt, Rainer F.: Die gescheiterte Allianz: Österreich-Ungarn, England und das Deutsche Reich in der Ära Andrassy (1867 bis 1878/79). Frankfurt am Main: Peter Lang. 1992.

Schmidt, Rainer F.: Graf Julius Andrássy: Vom Revolutionär zum Außenminister (Persönlichkeit und Geschichte). Muster-Schmidt Verlag, Göttingen, 1995.

Schwarczwölder Ádám: „For the confidential political purposes” – Gyula Andrássy, Levin Rauch and the 121,000 Forints. In: Vlasta Švoger – Dénes Sokcsevits – András Cieger – Branko Ostajmer (szerk.): The 1868 Croatian–Hungarian Settlement: Origin and Reality. Croatian Institute of History, Research Centre for the Humanities, Insititute of History, Zagreb, 2021. pp. 57–73.

Ezt olvastad?

Az Országgyűlési Múzeum 2021. október 6-án, immáron hatodik alkalommal rendezte meg Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai című konferenciasorozatát, amelyen ezúttal