Az alföldi páncéloscsata – Harcok a Tiszántúlon

2020-ban immár harmadik kiadását érte meg Számvéber Norbert monográfiája az alföldi páncéloscsatáról. Az első kiadás még Páncélosok a Tiszántúlon címmel jelent meg a Paktum Nyomdaipari Társaság jóvoltából 2002-ben. Ezt követte 2007-ben Az alföldi páncéloscsata a Puedlo Kiadó gondozásában. A harmadik kiadás azonos címmel a PeKo Publishing Hadiakadémia sorozatát gazdagítja. A jelentősen bővített és átdolgozott kiadást elsősorban az utóbbi években a titkosítás alól feloldott és elérhetővé vált szovjet hadműveleti iratok, valamint a Vörös Hadsereg által zsákmányolt, más levéltárakban nem fellelhető német hadiokmányok folyamatos közzététele, továbbá a 2002 óta megjelent nagyszámú szakirodalom tette időszerűvé.

Számvéber Norbert: Az alföldi páncéloscsata – Harcok a Tiszántúlon, 1944. október (Hadiakadémia), PeKo Publishing, 2020, 600 oldal.

Az első fejezetben Számvéber Norbert kifejti, hogy habár a kurszki csatát követően a Wehrmacht a keleti fronton is elveszítette a hadászati kezdeményezést, továbbra is képes volt arra, hogy súlyos veszteségeket okozzon a szovjeteknek és akadályozza a Vörös Hadsereg előnyomulását. Az 1944-es év legnagyobb szabású hadművelete a keleti fronton a Bagratyion hadművelet volt, amely során a szovjetek 68 nap alatt mintegy 550-600 kilométert nyomultak előre és szétverték a német Közép Hadseregcsoportot. 1944. augusztus 20-án a 2. és 3. Ukrán Front román területen indított újabb hadászati jelentőségű támadást, Románia azonban augusztus 23-án átállt a szövetségesek oldalára. Ennek következtében 10 nap alatt a szovjetek jelentős sikert értek el, és 300-320 kilométert nyomultak előre, miközben veszteségei nem voltak súlyosak. A szerző rámutat arra, hogy ezt követően a szovjet vezetés azt tervezte, hogy a 2. és 3. Ukrán Front Románia délnyugati részén, Jugoszlávia és Bulgária irányában folytatja támadását. Románia átállásával azonban a szovjetek jelentősebb harcok nélkül érhették el Magyarország határát. Mivel eközben Lengyelország területén a szovjetek támadása átmenetileg megakadt, a 2., 3. és 4. Ukrán Front arcvonalán zajló események felértékelődtek a Vörös Hadsereg vezetése előtt.

1944. szeptember 5-én a magyar 2. hadsereg és német erők támadást indítottak a Déli-Kárpátok átjáróinak elfoglalására és lezárására, ami a tordai csatába torkollott. Szeptember 13-án indult meg az Arad elleni magyar támadás. Az 1. gépkocsizó lövészezred parancsnokának harccsoportja még aznap visszafoglalta várost, másnap pedig díszfelvonulást tartottak a magyar alakulatok az ünneplő lakosságnak. Szeptember 16-17-re azonban lelassult a magyar előnyomulás, aminek legfőbb oka az volt, hogy a román csapatok védelmét sok helyen már a beérkezett szovjet alakulatok támogatták.

A második fejezet a 2. Ukrán Front szeptember 20-ával megindított támadásával indul és a magyar 3. hadsereg Arad és Makó környéki harcait mutatja be. A szeptember 20-21-ei sofronyai páncélosütközet még magyar győzelemmel zárult, szeptember 22-én a szovjetek már elfoglalták Aradot. Még 21-én este az újonnan alakított magyar 3. hadsereget a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak (szeptember 24-től Dél Hadseregcsoport) rendelték alá. Szeptember 24-én Malinovszkij marsall belátta, hogy mivel Kolozsvár déli előterében nem sikerült az áttörés, ezért a front balszárnyát kell megerősíteni és sík terepen támadni, amely sokkal kedvezőbb a páncélosok és a gyorscsapatok számára. Úgy döntött, hogy főerőit Arad és Nagyvárad térségében összpontosítja, ahonnan Debrecen – Nyíregyháza – Csap irányában indítja meg a főcsapást. Tervét szeptember 25-én a Sztavka is jóváhagyta. Malinovszkij az áttörés érdekében – a szovjetek korábbi harceljárásától eltérően – az első lépcsőben szándékozott bevetni a front gyorscsoportját, azaz a „Plijev” lovas-gépesített csoportot, valamint a 6. gárda-harckocsihadsereget.

Rogyion Jakovlevics Malinovszkij (Kép forrása: Wikipedia)

Nagyváradnál a magyar VII. hadtest helyzete veszélyesen leromlott, ezért a Dél Hadseregcsoport utasította a „Fretter-Pico” seregcsoportot, hogy irányítsa a német III. páncéloshadtest törzsét és a teljes 23. páncéloshadosztályt Nagyvárad térségébe s a német hadtest vegye át a parancsnokságot a magyar VII. hadtest felett. A német felderítés észlelte a 6. gárda-harckocsihadsereg átcsoportosítását, ezért a 23. páncéloshadosztály parancsot kapott, hogy támadásával zavarja meg a szovjetek felkészülését.

Szeptember 30-án az OKH vezérkarának hadműveleti osztálya újabb támadást rendelt el. Ennek érdekében október 3-án a magyar 2. hadsereg korábbi arcvonala felett a német 8. hadsereg vette át a parancsnokságot, miáltal megalakult a „Wöhler” seregcsoport. A tervezett német támadás előbb az „Őszi vihar”, majd a „Cigánybáró” fedőnevet kapta, célja pedig az volt, hogy a Déli-Kárpátokból előnyomuló szovjeteket egy Debrecen előteréből déli irányban megindított támadással elvágják utánpótlásától és szétverjék.

Mindeközben október 2-án a 6. gárda-harckocsihadtest támadást indított Nagyvárad körzetének birtokbavételére, de október 3-án estig kudarcot vallott. Ezt követően parancsot kapott, hogy október 6-án a „debreceni támadó hadművelet” részeként indítson átkaroló támadást, majd három irányból megindított, összpontosított támadással foglalja el Nagyváradot.

Az egyes alfejezeteken belül az olvasó megismerheti a Dél Hadseregcsoport főbb hadosztályainak hadrendjét és fegyverzetét. Külön alfejezet tárgyalja a szembenálló felek harcértékét és harceljárásait. Ezen belül szó esik a német harccsoportok, páncélozott harccsoportok és a gyalogság harceljárásáról. A szerző külön kiemelte, hogy a harceljárások sikere szempontjából a legmeghatározóbb körülmény a légitámogatás volt, így a páncéloscsapatok támadásának eredménye is ennek függvénye volt. A szovjet oldalról Számvéber Norbert részletesen bemutatja a lövészhadtestek, a gépesített hadtestek és a harckocsihadtestek hadrendjét és fegyverzetét, valamint a „mély hadművelet” elvét, amelynek kidolgozásában a sztálini tisztogatásoknak áldozatul esett Tuhacsevszkij marsall is nagy szerepet játszott. Ugyanígy bemutatásra kerül a szovjet harckocsizó csapatok és a lövészgyalogság harcászata is.

A harmadik fejezet az alföldi páncéloscsata október 6. és 12. között lezajlott ún. nagyváradi szakaszát ismerteti. A támadás első napján a szovjetek mintegy 100 kilométeres szélességben és 40 kilométer mélységben törték át a magyar 3. hadsereg védelmét. A seregtest visszavonulása következtében mintegy 150 kilométeres hézag keletkezett a német 6. hadsereg és a magyar csapatok között. A fejezet részletesen foglalkozik a szentesi hídfő védelmével, amelynek parancsnoka Temesy Béla vezérőrnagy, a 8. tábori póthadosztály parancsnoka lett. A szovjetek október 7-én már betörtek a „tágabb” szentesi hídfőbe, majd 8-án hajnalra kettévágták azt. Ugyanekkor a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg támadása Nagyvárad körzetében sikertelen maradt. Október 8-án Szentes szovjet kézre került. Ugyanezen nap este Malinovszkij marsall kénytelen volt a „Plijev” lovas-gépesített csoport zömét délkeleti irányba fordítani, hogy támogassa a 6. gárda-harckocsihadsereg támadását. Október 9-én az algyői hídfőt és Csongrádot is elfoglalták a szovjetek. A fejezet Nagyvárad október 12-ei elvesztésével zárul.

A szovjet 13. gárda-lovashadosztály harca Debrecennél, 1944. október 9–13. A szovjet 6. gárdalovashadtest csupán egyetlen hadosztállyal tudott közvetlen támadást indítani Debrecen ellen. A főleg rögtönzött riadóalakulatokkal, légvédelmi tüzérséggel és gyalog harcoló rohamtüzérekkel rendelkező német és magyar védők megakadályozták a város rajtaütésszerű elfoglalását (a vázlaton szereplő időpontok moszkvai idő szerint értendők).

A negyedik fejezet a csata debreceni szakaszával foglalkozik, amely október 13. és 19. között tartott. Az első alfejezet a kabai, a berettyóújfalui és a 23. páncéloshadosztály által megvívott derecskei ütközetet ismerteti a legapróbb részletekbe menően. A fejezet második része az október 18-án és 19-én Debrecenért vívott harcokat mutatja be. Mivel a „Plijev” lovas-gépesített csoport csapatait Debrecentől 15-20 kilométerre feltartóztatták, Malinovszkijnak a „Gorskov” lovas-harckocsi csoport és a 6. gárda-harckocsihadtest erőit is a város elleni összpontosított támadásra kellett alkalmaznia. Ugyanakkor október 19-én az akkor beérkezett német 503. nehézpáncélos-osztály és a 24. páncéloshadosztály a IV. páncéloshadtest parancsnoksága alatt támadást indított Szolnok körzetéből. Október 20-án a szovjetek összpontosított támadással birtokba vették Debrecent.

Az ötödik fejezet az október 20. és 28. közötti úgynevezett nyírségi szakaszát vizsgálja. Részletesen olvashatunk Nyíregyháza október 21-ei feladásáról, valamint arról, hogy másnap a szovjetek előrevetett kötelékei már Tokaj és Csap körzetét is elérték. Ugyanekkor október 22-én a német 23. páncéloshadosztály elfoglalta Nagykállót és ezáltal elvágta a Nyíregyházáig előretört szovjet csapatok utánpótlási vonalait. A német csapatoknak végül október 26-án sikerült visszafoglalniuk Nyíregyházát, a szovjetek csupán igen súlyos veszteségek árán sikerült kijutni a bekerítésből. Ezzel megnyílt a „Wöhler” seregcsoport előtt az út a tiszai átkelők felé.

Az összegzésben a szerző a csata mérlegét veszi számba és három fő szempont alapján értékeli azt. A harctér birtoklása szempontjából az alföldi páncéloscsata első két szakaszában egyértelműen a szovjetek irányába billen a mérleg. Az utolsó, nyírségi szakaszban a németek ugyan visszafoglalták Nyíregyháza térségét, de azt néhány nappal később tervszerűen feladták. Összességében megállapítható, hogy a magyar és német csapatok jelentős területet veszítettek. Észak-Erdély után a Partium és a trianoni Magyarország 29%-a a szovjetek kezére került.

Számvéber Norbert ezt követően részletesen elemzi a szembenálló felek veszteségeit. A szerző kutatásai alapján a szovjetek 1944. szeptember 19. és október 27. között 638 páncélost veszítettek tartósan vagy véglegesen. Ez az üzemképes harckocsik és páncélosok csaknem 70%-át jelentette. A kötet szerzője szerint ennek legfőbb oka abban keresendő, hogy a szovjetek nem a mélyhadművelet jól begyakorolt elveinek megfelelően, hanem az első hadműveleti lépcsőben alkalmazták a lovas-, gépesített- és harckocsihadtesteket. Számvéber külön kitér a két fél egymástól eltérő gyakorlatára a veszteségek pótlása terén is. Míg a németek akár egy-egy páncélosszázadot is visszavezényeltek feltöltésre a hátországba, addig a szovjetek a már bevetett magasabbegységeket csak a hadműveletek befejezése után vonták a veszteségek pótlására. Így fordulhatott elő az is, hogy az október 29-én Sztálin sürgetésére megindított budapesti támadó hadművelet elején Malinovszkij nyolc páncélosokkal felszerelt hadtestet volt kénytelen nélkülözni, amelynek következtében támadása napokon belül kudarcot vallott. A német és magyar csapatok végleges páncélosveszteségét a különböző források összegzését követően 270 darabra teszi a szerző. Ez a mennyiség az október elején feltételezett állomány 47%-át teszi ki. A két fél veszteségeit összehasonlítva Számvéber Norbert megállapítja, hogy a németek a szárazföldön számszerűleg sokkal kisebb, de arányaiban ugyanakkor hasonló veszteséget szenvedtek, mint a szovjetek. A szovjetek mintegy négy és félszer több katonát veszítettek, egy hadosztály átlagos vesztesége 2000 fő volt halottakban, sebesültekben és eltűntekben. A német oldalon jelentkező nagyobb repülőgépveszteség oka pedig elsősorban a szovjetek által elfoglalt repülőtereken, a földön megsemmisített repülőgépek nagy számában rejlik.

A német 3. hegyihadosztály katonái egy zsákmányolt szovjet T–34/85 közepes harckocsi körül csoportosulnak Nyíregyháza körzetében, 1944. október végén. E hadosztály a német 8. hadsereg részeként nyugati irányban támadva közreműködött a szovjet erők bekerítésében Nyíregyháza és a Tisza között.

A hadműveleti siker szempontjából Számvéber Norbert rámutat, hogy a szovjetek hadműveleti vereséggel felérő, pürrhoszi győzelmet arattak. A szerző ezen a helyen cáfolja azt az elterjedt tévedést, miszerint az alföldi páncéloscsata lett volna a világháború egyik legnagyobb páncélosütközete. Ezzel kapcsolatban rámutat arra, hogy 1945. január-februárjában a Kelet-Dunántúlon sokkal nagyobb páncélos erőket mozgató és súlyosabb veszteségeket okozó páncéloscsata zajlott.

Az összegzést követi nyolc oldalon keresztül a felhasznált források imponáló jegyzéke. A függelékben az egyes seregtestek és alakulatok hadrendjére, valamint páncélosállományára találunk adatokat az alföldi páncéloscsata különböző időpontjaiban. A kötet végén a 15 fényképet tartalmazó képmelléklet, valamint az egyes ütközeteket illusztráló térképmelléklet kapott helyet.

Monográfiájában Számvéber Norbert meggyőzően bizonyítja, hogy az alföldi páncéloscsata a legkevésbé sem korlátozható térben és időben a Debrecen körül lezajlott harceseményekre. A rendkívüli precizitással és részletességgel megírt könyv nem csak a témát kutatók számára alapmű, hanem mindenkinek, aki egy kicsit is érdeklődik a második világháború magyarországi harceseményei iránt.

Miklós Tamás

Ezt olvastad?

Komjáthy István Mondák könyve – Hun és magyar mondák című kötete elsőként 1955-ben látta meg a napvilágot. Az első kiadást