Az amszterdami „asszonylázadás”, avagy a paradigmák összecsapása

1531. május 31-én az esti sötétségben az amszterdami Szent Hely kápolna udvarán titokzatos személyek betemették a Törvényhozó Tanács buzgó igenlésével épülő Gyapjúház megásott alapját. A városatyák előtt azonban nem sokáig maradt titokban az illetők kiléte. Rövidesen kiderült, hogy az elkövetők – közel háromszáz asszony – egytől egyig a Szent Hely Oltáriszentség Céh testvériségének tagjai. Tettüket jelképes tiltakozásul szánták a Magisztrátus Szent Helyet megszentségtelenítő beépítési terve ellen. Minden bizonnyal az „asszonylázadás” néven ismert városi konfliktus nem maradt volna meg a kortudatban és a későbbiekben sem, ha nem áll szoros összefüggésben azzal a törésponttal az időben, amit paradigmaváltásnak nevezünk. Gondolok itt arra a mélyreható, a társadalom minden színterén jelentkező értékeltolódásra, amelynek következtében a korszak két meghatározó gondolkodásmódja, a jámbor istenhit és az üzleties racionalitás egymásnak feszült. Az eseménysor kultúrtörténeti háttere több, mint amennyi elmondható jelen cikkben, ezért csak vázolom a következőkben.

A Törvényhozó Tanács építési terve körüli felbolydulás látszólag egy meglehetősen alapvető kérdésről szólt. Védelmi okokból 1508-ban a korábbi sánc vonalán megépült az a tégla városfal, amely szó szerint a falak közé szorította a polderen épült város fejlődésének kulcsát jelentő raktározási funkció megoldatlanságát. Így a városvezetésnek nem maradt más választása, mint a problémát falon belül megoldania. Cornelis Anthonisz várostérképén jól láthatóak azok az egybefüggő zöld területek, amelyek a lakócsatornák beépítetlen területeit ábrázolják. Ezek nagyvonalakban lefedik annak az öt férfi és tizenhat női kolostor nyugalmat árasztó kert-gazdaságát, amelyekre a feltörekvő kereskedő elit a további gyarapodásának jövőbeli helyszíneként tekintett. Köztük a Kalverstraat és a Rokin közötti Amstelen fekvő Szent Hellyel egyetemben.

„Tele kolostorokkal és templomokkal”, – írta BJ.M. de Bont, Amszterdam történelmének lelkes kutatója az 1578 előtti időkről, amikor még kedves városa katolikus volt, és telve volt bájjal. És valóban, a 16. század eleji Amszterdamot a kortársak „Németalföld Canterbury-jeként” emlegették. Mondták ezt mindannak fényében, hogy a Van Aemstel grófok egykori IJ-parti halászfalujából, valóságos városállammá terebélyesedő Amszterdam egy nyitott, a bevándorlók és az urbanizáció sokféleségét felmutató ambiciózus kereskedőváros volt. A dinasztikus hátterű burgundi házasság (1482) révén pedig a Spanyol Korona távoli, de jelentős északi átrakodó központja. A gazdasági tényezők mellett azonban volt még egy lényegi ösztönzője a város felvirágzásának: a zarándokjárás (peregrinatio). Az Amszterdamba zarándoklók áhítatkultusza egy Eucharisztikus csodához kötődött, amely – Reinier Post egyháztörténész kimutatása alapján – az 1345. március 15-ről 16-ra virradó éjszaka történt, Bindwijk városrész egyik Kalverstraat-i házában. A Csodáról a legrégebbi dokumentumok azok az 1422-ben készült oklevél másolatok, amelyek a Csoda hitelességéről (1346), illetve annak kihirdetéséről (1347) rendelkeznek. A Csoda első elbeszélése, amely írásban fennmaradt, Albrecht, Holland grófjának 1378. november 21-én kelt levelében őrződött meg. A levélben Albrecht arra kéri VII. Kelemen pápát, hogy adjon tízéves búcsút azoknak, akik meglátogatják a Szent Helyet és adományt adnak a fenntartási költségekre.

Az írásos dokumentumok, valamint a számtalan elbeszéléstöredék közelítésével a Csoda a következőképpen történhetett: a Halászok Céhének egyik haldokló tagjához, Ijsbrand Dommerhez papot hívott a családja, „a vízi szent”, Szent Miklós templomából, az Oude Kerkből. A pap feladta Dommer polgárnak a betegek kenetét. Nem sokkal az áldoztatást követően Dommer úr, beteg lévén, kiadta magából gyomortartalmát. Az egyik szolgálólány figyelmetlenségében a Szentostyát (Eucharisztia v. Oltáriszentség) a tálba felfogott hányással együtt azonmód a tűzbe dobta. Hajnalban a parázsló tüzet feléleszteni akaró szolgálólány megdöbbenésére a tűz lángolt, közepében az érintetlenül és sértetlenül fehérlő Szentostyával, amit a fiatal nő gondolkodás nélkül kikapott a tűzből anélkül, hogy megégette volna magát. Nyilvános bizonyságtétele szerint egészen hidegnek érezte a tenyerében tartott Szentostyát, ami rendszeresen változtatta a színét, és le-föl mozgott. A tanúságtevő háziak valamennyien a Szentségnek tulajdonították, hogy reggelre a házigazda gyógyultan ébredt. Ezt követően a Szentostyát egy ládikába helyezték.  

A gyógyulástörténetről értesülve a csodatétel helyszínére siető pap a történtek fölötti örömében a Szentséget magával vitte plébániatemplomába. Ám a Szentség újra visszatért a kalverstraati házba, ahol a csodatett megtörtént. A zarándokirodalom szerint a Szent megnyilatkozása kétszer is megismétlődött, ezért a városi klérus ezt a csoda megerősítéseként értelmezte, és hálaadó körmenettel az Oude Kerkbe vitette. Floris van der Boekhorst, Delfland és Schieland bírósági végrehajtója vizsgálatot indított, és egy évre rá az utrechti püspök, Jan van Arkel elismerte a csoda hitelességét és engedélyezte kihirdetését. 1347-ben a házat, ahol a csodatétel történt, átalakították kápolnává, amit Szent Helynek (Heilige Stede v. Locus Sacer) neveztek el. Az ún. Csodakönyvben rögzített számtalan gyógyulás hatására zarándokhelyként a pápai elismerést 1378-ban kapta meg. Regionális jelentőségű zarándokvárossá azonban az 1452. évi, ún. „tűzcsodát” követően vált, amikor Amszterdam háromnegyede, beleértve a Kápolnát is, porig égett, de a Szentség sértetlen maradt. A Szent Helyet fénykorában, az 1452–1520 közötti időszakban a becslések szerint évente közel 30.000 zarándok kereste fel (Amszterdam akkori népességének másfélszerese). A tömeges zarándoklatra tekintettel a Csodakápolnához Sloten falutól egy utat építettek, az ún. Szent utat (Heiligeweg), amelyen a fogadalmukat beteljesíteni szándékozó vagy gyógyulásért folyamodó zarándokok Amszterdamba érve közvetlen eljuthattak a Szentséghez.

De mindezt megelőzően, Amszterdam vallási aranykorában, az 1390–1430 közötti években, egy deventeri diakónus, Geert Groote (1340–1384) életeszménye inspirálta megújulási mozgalom, a Devotio Moderna nyitott egészen újszerű, mindenki által könnyen hozzáférhető utat a hit megélésére, amelynek lényegét legkifejezőbben Kempis Tamás (1379 k.–1471) ragadta meg egyik írásának címadásában: Krisztus követése (De imitatione Christi). Ez a kor kihívásait és lehetőségeit felismerő, életátformáló irányzat különösen a nők körében terjedt el, mivel szemléletében a korábbiakhoz képest soha nem látott módon felértékelte helyüket, szerepüket és az általuk képviselt értékeket. E vallási formalizmusnál többre mutató mozgalom intézményi szinten történő kiteljesedését leginkább az mozdította elő, hogy az idők támasztotta igények szerint az Egyház szervezeti kultúrája is változott. Ennek a változásnak egyik megnyilvánulási formája volt Amszterdam esetében, hogy legrégibb plébániatemploma, az Oude Kerk az 1360-as évektől lehetővé tette laikusok számára is, hogy saját lelki érdemeikért pro anima („lélekért”) alapon létesíthetnek kápolnát.

Az ilyen formán létesült plébániatemplomi magánalapítványok közé tartozott a Bindwijki Szent Hely kápolna (Sacramentskapel v. Kapel ter Heilige Stede), amely az 1370-es évek végétől, egy dichotómia keretében, az 1374-ben alapított Oltáriszentség Céh (Heilige-Sacraments Gilde) gondozásába került (a Kápolna védnöki joga a hágai Szűz Mária-káptalané volt). Innentől kezdődően a Csodakápolna mecénástörténete e vallási funkciójú Céh zárt, adományozó köréhez kötődött. A férfi kortársak által „titokzatosnak” tartott Céhről annyit tudunk, hogy taglistája alapján az amszterdami céhek közül egyedüliként kizárólag csak női tagokat vett fel soraiba, a város elitjéhez tartozó nőket; férjezetteket, özvegyeket, hajadonokat, akiknek élet tagoltságát a grootei „szolgálat lelke” hatotta át. A nővértársak életének középpontjában a kereszténység legbensőségesebb Szentsége, az utolsó vacsorán alapított (Mt 26,26-29) Oltáriszentség állt, amely a Katolikus Egyház Katekizmusa értelmében, idézem: „e szentségben Krisztus valóságos teste és valóságos vére van jelen” (KEK:1381). Az Oltáriszentség Céh – Johannes de Beke krónikájának 1393. évi kiegészítése alapján – 1390 körül alapította meg saját laikus testvériségét (broederschap) azzal a céllal, hogy elősegítse a keresztény irgalmasság hét testi és hét lelki erényének gyakorlását és terjesztését. A Céh testvérisége a kápolnát – itt állt a Céh oltára – három másik vallási testvériséggel használta egyidejűleg. Küldetésük harmadik színtere egy ingatlan portfólió volt. A kápolnához szervesen kapcsolódó, 1422-ben létesített vendégház (Heilig-Sacramentsgasthuis), amely mint intézmény, a korszak biztonsági hálójának számított, ahol a nővértársak élelmezték és ruházták az arra rászorulókat, ápolták a betegeket, gondozták az elaggott vagy magatehetetlen embereket.

A késő középkor falak mögötti világában, ahol a nők a családon kívül legfeljebb a kiterjedt rokoni hálóban mozogtak, a céhek jelentették az egyedüli kapcsolódási pontot a társadalommal. A vallási testvériségekhez való különös vonzódásukra magyarázat lehet, egyfelől a Devotio Moderna egyenjogosító szellemisége, másfelől, hogy a nőket jobban aggasztotta üdvösségük, nagyobb hajlandóságot mutattak a templomba járásra, a szentgyónás tisztító érzése utáni vágyra. Nem szabad elfelejteni, hogy a kor emberének központi problémája saját üdvözülése volt. Csakúgy, mint az ezredik év Európájában, a 15–16. század fordulóján is megfigyelhető a végső dolgok iránti fokozott érdeklődés, odafordulás, egyfajta apokaliptikus szemléletmód: a Végítélet napjának várása. Ez mutatkozott meg a Szentek mint közbenjárok tiszteletében, illetve a holtak lelki üdvéért mondott imákban, amelyeket az új hitelvek elvetettek. Ezért korántsem véletlen, hogy a történések idején az Oltáriszentség Céh testvériségének már az Egyház szakramentális és egyetemes (értsd: katolikus) hitelvi hagyományainak védelme volt a kiemelt célja. Ez az erkölcsi célorientáltság egyre inkább kezdett szakadáshoz vezetni azzal az új életelvvel és annak morális preferenciáival, amely a világot készült átformálni.

„Lázadásuk” következménye az lett, hogy Jan Hubrechtszoon bíró közrend megzavarása címén szigorúan, de úgymond „házon belül” büntette meg őket. A Céh Testvéri Tanácsának négy vezető tisztségviselőjét, Amszterdam négy leggazdagabb hölgyét a városon kívüli Regulierskloosterben helyezték el, négy év elzárásra ítélve őket (ami ötven rajnai aranygulden pénzbírság kifizetésével megváltható volt). A többiek megbánva tettüket, pénzbírsággal vagy rövid ideig tartó házi őrizettel bűnhődtek engedetlenségükért. Végül az elzárásra ítélt asszonyok közül három, pengeéles határozottsággal a spanyol kormányzat székhelyére, Brüsszelbe vitte igazát V. Károly (1500–1558) megfellebbezhetetlen tekintélye elé. Azonban a császárnak a magisztrátussal ápolt „garanciális” jó viszony fenntartása állt érdekében, abból a gyakorlatias megfontolásból, hogy központosító törekvéseihez szüksége volt Amszterdam kereskedelméből befolyó jövedelmeire. Így a méltányos döntésben bizakodó asszonyoknak csalódniuk kellett. Bár igazuk mellőzendő illúzióvá vált, cselekedetük mégis rendkívülinek mondható, mert minden eddiginél nyilvánvalóbbá tette, hogy egy új kor határának küszöbéhez érkezett a világ, amelyben éltek.

Egy kultúrkör, vagy egy adott társadalom mentalitása, azaz gondolkodásmódja általánosságban négy–öt évszázad alatt változik meg. Az európai szellemi folyamatokban ilyen töréspontnak számít az újkor, mivel a 16. századtól kezdődően fokozatosan megváltozik a keresztény Európa gondolkodásmódja, filozófiai kifejezéssel élve, a „mintázata”, paradigmája. Ez a paradigmaváltás pedig felszínre hozta az értékek eltolódását, aminek kísérő jelenségeként értelmezhető a gazdasági szükségletek individualizációja, vagyis a közösség ellenében történő önérdekűség.

Erre a kitüntetett korszakváltásra magyarázat lehet a humanista ideológia, az információs forradalom, a felekezetszerveződés és a gazdasági élet. A humanista világlátás, mert az ember evilági tökéletesíthetőségét állította a történelem érési folyamatának középpontjába, az istenközpontú gondolkodás ellenében. Az információs forradalom, mert a (könyv)nyomtatás vezette be azt az új korszakot, amely, mint a friss levegő, áradt szét a Szentírás, a röpirat és a katekézisirodalom által a társadalom minden szegmensébe, átalakítva a városi kultúrát. Megismerhetővé téve Luther, Melanchton, Zwingli, Simons, Bucer, Bullinger, Capito, Kálvin formáló hatású gondolatait, hitelveit. A felekezetszerveződés (konfesszionalizáció), mert a hitvallásképződés egyfajta válasz akart lenni a korszakos lelki válságra, és meg tudott nyílni az élet minden oldala felé. Megnyitott egy olyasfajta lelkiségi és szellemi teret, tágasságot, amelyben a megújulási törekvések kibontakozhattak, és a hívőkben lekerekedhettek. A gazdasági élet, mert a nagy földrajzi felfedezések átírták a korábbi mechanizmusokat. A nemrég felfedezett Amerikából az aranybeáramlás következtében az alapvető szükségleti cikkek árai megemelkedtek, míg a bérek stagnáltak, ami megélhetési nehézségeket okozott a németalföldi céheknek, különösen a textilfeldolgozó közösségek számára. Ugyanakkor a pénz mint újfajta szabadságfogalom, óriási lendületet adott Amszterdamnak.

Ennek a tengelyidőnek (achsenzeit) lett a következménye a régi és az új értékrendszer ütközése, ami Amszterdamban a városmegújítási terv körüli felbolydulásban öltött testet. A gondolkodásmód hangsúlyának eltolódását jelezte, hogy az asszonyok zarándokvárosának helyébe, amely a mennyei élet szeretetteljességét és harmóniáját kívánta tükrözni, a városvezetés egy gyakorlatias, funkcionális és nagyon is evilági várost akart. Ez utóbbi életeszmény felismerte az egyéni érdekérvényesítésben rejlő lehetőségeket, és csakhamar előtérbe helyezte a józan megfontoláson nyugvó haszonelvűséget, amire hidegvérű pecsétjét a pénz mindenhatósága ütötte. Ennek vált első lenyomatává az épülő Gyapjúház (Wolhuis).

Maga a Gyapjúház ötlete a 16. század elején egy nóvum volt, egy tulajdonképpeni manufaktúra előképe, ahol megtörtént a nyers gyapjú értékbecslése, szétválasztása, majd a különböző „egyszakmás” mesterségek művelői (csapók, posztósok, takácsok, kelmefestők) feldolgozták versenyképes késztermékké.  És ez mind rendjén is lett volna, ha a Gyapjúházat nem egy szent-térben, a Szent Hely udvarkörzetéhez tartozó temető helyére tervezik, ami az amszterdamiak számára botrányos volt. Mindezt csak tetézte, hogy elzárta a zarándokok áthaladását és a Miraculum-körmenet vonulási útját. A konfliktus ott pattant ki, ahol a városvezetés a legkevésbé számított rá, az elit körében. Az esetnek különleges hangsúlyt adott, hogy többük felesége, Engel Korsendochter vagy Gerrit Janszoon Peggedochter példáját követve a „lázadás” zászlóvivőjévé vált.

A gondolkodásmód változása – akárcsak az eekloi pék legendájában – a fejekben kezdődött el. Kivetülése a mindennapok szintjére, a társadalom individualizációja folytán átrendezte az életmódot, benne a hitéletet, és nem utolsósorban a kapcsolatrendszereket, amelyeken ez a bizalmi társadalom nyugodott. Az egyén és az egyházi vagy egyházias intézmények (pl. céhek, testvériségek) viszonyhelyzetében egy aktív-passzív viszonypár kezdett kiformálódni a kétféle korfelfogásnak megfelelően. Míg az előbbi továbbra is a közösségi életben zajlott, addig az utóbbi az egyén magánéletére szűkült. A nyereségre törekvés szelleme megkérdőjelezte az ad pias causas, „kegyes célokra” létrehozott intézmények hasznát, mint amilyen a Szent Hely Oltáriszentség Céhe is volt. Márpedig ezek az intézmények az új, eszközszerűsített értékmérőben, a pénzben nem termeltek egyéni hasznot, nem hoztak életmódbeli gyarapodást – ami az új szemléletű kereskedő-polgár fő hajtóereje volt – mivel egyetlen és legfőbb „hasznuk” a keresztény értékrendszernek megfeleltethetően a Lét teljességében, az örökéletre vezető jó cselekedetekben mutatkozott meg, amit az általuk gondozott személyek szellemi és fizikai javára fordítottak.

Hogy miben summázható az eseménysor konfliktus hozadéka? Talán abban, hogy az a mélyreható átalakulás, ami a 16. századot oly elevenné tette, egyben megalapozta Amszterdam gazdag kereskedői kultúráját, amely mentalitást Caspar Barlaeus (1584–1648) bölcs és művelt kereskedőjére, a „mercator sapiens-re” szokás visszavezetni. Ez a toleranciát hirdető kereskedői gondolkodásmód, amely a későbbiekben a holland aranykor sajátja lett, 1531 táján kezdett utat törni saját szabad terének meghódítására. Amszterdam esetében ez az út a Szent utat keresztezte, amely zarándokok millióihoz hasonlóan az Oltáriszentség Céh tagjai számára is az üdvösségre vezető utat jelenítette meg. Így a megváltozott üzleti felfogásban épülő Gyapjúházat nemcsak szimbolikusan, de ténylegesen is az örök életre vezető út akadályoztatásának, elzárásának értelmezték. Az új korfelfogás haszonelvűsége a lelki javakról fokozatosan az anyagi javakra helyezte az elsőbbséget. Ez a paradigmaváltás pedig óhatatlanul értékütközéshez vezetett. Valójában erről a mélyreható és visszafordíthatatlan változásról szólt az „asszonylázadás” eseménysora.

Kultúrtörténeti utószó

„Egy különös érzetű hely” – mondják az Amszterdamiak a Szent Hely egykori épületegyüttesének helyszínéről, ahol az életüket meghatározó tér-idő koordinátában, mintegy felkiáltójelként magasodik a Csodaoszlop (Mirakelkolom). Az „asszonylázadás” óta eltelt majd ötszáz év alatt a Szent Hely drámai fordulatokon ment át. 1578. május 26-tól, amikor az amszterdami új hatalmi elit hivatalosan is áttért a kálvinizmusra (Alteratie), lecserélve a régi katolikus vezetést, az örökkévalóságnak épült Csodakápolna megszűnt katolikusnak és zarándokhelynek lenni. A „csodatalanítás” évtizedeiben először lóistállónak, majd gabonaraktárnak használták, mígnem a Holland Református Egyház tulajdonába került, immár Nieuwe Zijdskapel néven. 1881-től a katolikus emancipáció lehetővé tette a Stille Omgang („Csendes Séta”) nevű szentségi menet engedélyezését, amelynek kiemelt vonulási helyszínévé a Nieuwe Zijdskapel vált.

Nem tudni, hogy a katolikus „oszloposodás” (verzuiling) vezetett-e el a legdrasztikusabb változáshoz, ami 1908-ban következett be. Az akkori városvezetés és az amszterdamiak heves tiltakozása ellenére, a Református Önkormányzat a Kápolna lebontása, és egy kisebb, a szekularizáció okozta lecsökkent hívőszámhoz igazított új templom megépítése mellett döntött. Így 1912-ben a 656 sírhelyet magába foglaló Szent Hely alapjaira C.B. Posthumus Meyjes építész neogótikus temploma épült rá. Az új templomot mint istentiszteleti helyet 1974-ben költségvetési megszorítások miatt bezárták, és Fatik mecset néven a helyi muszlim közösség bérelte újrahasznosítás címén. Az 1990-es évek elejére a muszlim közösség azonban kinőtte és elköltözött, így új bérlőhöz került. 2005-ben a brit Merlin Entertainments Amsterdam Dungeon csoportja vásárolta meg horrorisztikus témájú középkori látványosságok bemutatása céljából.

Penyaskó Tamás

Felhasznált irodalom

Caspar Barlaeus: The Wise Merchant. Edited by Anna-Luna Post Critical text and translation by Corinna Vermeulen, Amsterdam University Press B.V., Amsterdam 2019.

Clé Lesger: Handel in Amsterdam ten tijde van de Opstand. Kooplieden, commerciële expansie en verandering in de ruimteliike economie van de Nederlanden ca 1550- ca 1630. Hilversum, Verloren, 2001.

De Reformatie: breuk in de Europese geschiedenis en cultuur; Szerk: Huib Leeuwenberg, Henk Slechte en Theo van Staalduine. Walburg Pers B.V.,1 2017.

Geert Mak: Amszterdam. Egy város életrajza (a mű eredeti címe: Een kleine geschiedenis van Amsterdam. Ford: Bérczes Tibor), Corvina Kiadó, 2001.

Isabella Henriette van Eeghen: Vrouwen-kloosters en Begijnhof in Amsterdam, van de 14e tot het eind der 16e eeuw. Dissertatie Universiteit van Amsterdam, Amsterdam, 1941.

Jerzy Gawronski – Jørgen Veerkamp: Zerken en graven in de Nieuwezijds Kapel. Inventariserend veldonderzoek Rokin (2005), AAR (Amsterdamse Archeologische Rapporten) 7, 2007.

Johannes Franciscus Maria Sterck: De Heilige Stede in de geschiedenis van Amsterdam. W. A. E. Kersjes, 1928.

Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (a mű eredeti címe: Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus. Ford: Ábrahám Zoltán). A kritikai kiadás alapján készült új fordítás, Ars Sociologica, L’Harmattan Kiadó, 2020.

Őze Sándor: Apokaliptikus időszemlélet a korai reformáció Magyarországán, 1526-1566. Magyar Napló, Budapest, 2016.

Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete (a mű eredeti címe: The Structure of Scientific Revolutions. Ford: Bíró Dániel), Osiris Kiadó, Budapest 2002.

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X