Az anglikán egyház reformációja. VI. Edvárd uralkodása

VIII. Henrik 1547. január 28-án bekövetkezett halála nem idézett elő komolyabb hatalmi válságot birodalmában. A legitimáció elve ugyanis olyan erős volt a szigetországban, hogy a trón öröklése minden zavar nélkül végbe mehetett. A probléma csak az volt, hogy Anglia trónját Henrik egyetlen fiú gyermeke, a mindössze kilencéves Edvárd herceg örökölte. A kiskorú herceg mellé Henrik még életében régenstanácsot nevezett ki, hogy fia nagykorúságáig segítse az uralkodásban.

Edvárd 1537. október 12-én, a Hempton Court palotában született. VIII. Henrik ekkorra már nagyon régóta szeretett volna egy fiú örököst, ezért fia világrajövetele után nem sokkal hatalmas ünnepségeket és hálaadó miséket tartottak országszerte. Október 15-én keresztelték meg a fiút, melyen mind a két féltestvére, a huszonegy éves Mária és a négyéves Erzsébet is jelen voltak (Mária hercegnő lett Edvárd keresztanyja). Henrik trónörökösét ezen a napon nevezték ki Cornwall hercegének és Chester grófjának is. VIII. Henrik azonban nem sokáig élvezhette ki örömét: a királyné, Jane Seymour ugyanis október 24-én gyermekágyi lázban meghalt. Anglia királya I. Ferenc francia királynak írt egyik levelében a következőket írta felesége haláláról: „Az isteni Gondviselés… Összekeverte örömömet annak halálának keserűségével, aki ezt a boldogságot adta nekem.”

Edvárd herceg 1538-ban (ifj. Hans Holbein festménye, forrás: en.wikipedia.org)

A csecsemő Edvárdot előbb Margaret Bryan, majd Lady Troy gondozására bízták. Henrik nagyon szigorú biztonsági és tisztasági szabályokat hozott fia háztartásában, hangsúlyozva, hogy Edvárd „ennek az egész birodalomnak a legértékesebb ékköve.” Hatéves korától Richard Cox és John Cheke tanította filozófiára és a szabad művészetekre, valamint a Szentírás értelmezésére. Erzsébet egyik oktatójától, Roger Aschamtól és Jean Belmaintól pedig franciául, spanyolul és olaszul is tanult. Apjához hasonlóan a zenéhez is értett: lanton és virginálon játszott. Edvárd emellett a földrajz iránt is érdeklődött, földgömböket és térképeket is gyűjtött. Vallási neveltetését feltételezhetően magától Thomas Cranmertől, a canterburyi érsektől kapta.

A herceggel mind a két nővére nagyon figyelmes volt, gyakran látogatták őt. Erzsébet egyszer még egy saját készítésű inggel is meglepte öccsét. Edvárd azonban Mária társaságában érezte különösen jól magát, annak ellenére, hogy helytelenítette a hercegnő külföldi táncok iránti szeretetét. (Egy későbbi, 1546-ban írt levelében Máriának azt írta, hogy „Téged szeretlek a legjobban.”) 1543 decemberében VIII. Henrik meghívta mind a három gyermekét, hogy töltsék vele a karácsonyt, jelezve, hogy lányaival is megbékél, akiket korábban törvénytelenített. 1544 tavaszán, a harmadik örökösödési törvénnyel pedig vissza is helyezte őket az öröklési sorrendbe. Ezzel egyidőben Edvárd kiskorúsága idejére régensi tanácsot nevezett ki. Henrik e döntéseiben nagy szerepe volt utolsó, hatodik feleségének, Catherine Parrnak is, aki mindent megtett annak érdekében, hogy békét hozzon a család életébe.

VIII. Henrik hatodik felesége, Catherine Parr (forrás: en.wikipedia.org )

1543. július 1-jén VIII. Henrik aláírta a greenwichi egyezményt a skótokkal, melyben az akkor még csak hét hónapos Stuart Máriával, a skótok királynőjével eljegyeztette Edvárd herceget. A skótoknak az előző évi Solway Moss-i vereségük miatt nem igazán volt más választásuk, mint elfogadni a szerződést. Mivel azonban Henrik a két ország egyesítésére törekedett, kikötötte, hogy Angliába viteti Máriát, hogy ott nevelkedhessen. 1543 decemberében a skótok ezért felmondták az egyezményt, és megújították szövetségüket a franciákkal, mire Henrik 1544 áprilisában megparancsolta Edvárd herceg nagybátyjának, Edvárd Seymournak, Hartford grófjának, hogy támadja meg a skótokat és égesse fel Edinburgh városát. Jane Seymour fivére ezen felbuzdulva Anglia legvadabb hadjáratát indította meg Skócia ellen. A háború, ami VI. Edvárd uralkodása alatt is folytatódott, „kegyetlen udvarlás” (Rough Wooing) néven híresült el.

1547. január 12-én meghalt VIII. Henrik. Thomas Wriothesley lordkancellár január 31-én jelentette be a parlamentnek a király halálát, ami azonnal elrendelte VI. Edvárd trónra lépésének általános kihirdetését. Az új királyt február 20-án koronázták meg a Westminster Apátságban. A koronázási szertartáson Thomas Cranmer érsek sürgette Edvárdot, hogy radikálisabban folytassa az apja által elkezdett angliai egyház reformációját: száműzze a római püspökök zsarnokságát alattvalói közül, és távolíttassa el a szentképeket a templomokból.  Anglia új királyának életkorára való tekintettel azonban nevében egy régens uralkodott.

Ezt a posztot először Edvárd nagybátyja, Edvárd Seymour töltötte be, annak ellenére, hogy Henrik végrendeletében nem nevezett meg konkrét embert a régens személyével kapcsolatban. Mégis Hartford grófja, a hozzá hű embereivel egybehangzóan, és a nagypecsét birtokában azt állította, hogy „VIII. Henrik utasításait hajtja végre”. Nem sokkal később Somerset hercegének, valamint az ország védnökének (Lord Protector of the Realm) neveztette ki magát, mely pozícióját erősítették a skóciai és franciaországi katonai sikerei is. 1547 márciusában az új királytól jogot szerzett arra is, hogy maga nevezzen ki tagokat a Titkos Tanácsba, ráadásul csak akkor kellett velük konzultálnia, amikor azt jónak ítélte. Somerset főként rendeleti úton kormányzott, amivel így gyakorlatilag csak formális jóváhagyási szerepet hagyott a Tanácsnak.

Edvárd Seymour, Somerset grófja (forrás: commons.wikimedia.org)

Somerset elé azonban óriási feladatok tornyosultak: VIII. Henrik ugyanis rontotta a pénz minőségét, emellett súlyos adósságot és Thomas Cromwell menesztése óta egy rögtönzésre szorítkozó államapparátust hagyott hátra. A hitélet is válságban volt, mivel senki sem tudta, hogy hogyan is néz ki a szabályos anglikán liturgia. Ezek mellett a súlyos belpolitikai és vallási problémák mellett Anglia hadiállapotban állt Skóciával és a franciákkal is.

Somerset hercegének sok ellensége volt, de mind közül a legfőbb saját testvére, Thomas Seymour volt. Thomas VI. Edvárd nagybátyjaként az államügyekbe való beleszólást és nagyobb hatalmat követelt magának. Somerset megpróbálta lekenyerezni öccsét: bárói címet adományozott neki, s a Titkos Tanács tagjává választotta. Thomas Seymour azonban nem elégedett meg ennyivel, megpróbálta bátyja ellen hangolni a királyt, rendszeresen pénzt küldött neki, mondván, Somerset túl kevés pénzt folyósít számára, s így „kolduskirály” lett belőle. Továbbá sürgette Edvárdot, hogy két éven belül szabaduljon meg a lordprotektortól és inkább egyedül uralkodjon. Az ifjú király azonban nem fogadta meg tanácsát.

Thomas Seymour 1547 tavaszán titokban feleségül vette korábbi jegyesét, VIII. Henrik özvegyét, Catherine Parrt, akinek protestáns udvartartásához tartozott az ekkor tizenegy éves Lady Jane Grey és a tizenhárom éves Erzsébet is. 1548 nyarán a várandós Catherine rajtakapta férjét, amint Erzsébetet ölelgeti, így a lányt azonnal eltávolították a kastélyból. Amikor azonban Catherine Parr nem sokkal később gyermekágyi lázban meghalt, Thomas ismét Erzsébetnél próbálkozott: levélben feleségül kérte unokahúgát. Erzsébet, bár hajlott a házasságra, csak akkor egyezett volna bele, hogyha a Titkos Tanács is áldását adja a frigyre. 1549 januárjában viszont a Tanács Thomas Seymourt különféle vádakkal letartóztatta, s 1549. március 20-án le is fejeztette.

Thomas Cranmer, canterburyi érsek (forrás: commons.wikimedia.org)

Edvárd Seymour rendkívül jó hadvezér volt, akinek eközben a skótok elleni hadjáratban is részt kellett vennie. 1547 szeptemberében ugyanis újabb támadást indított Skócia ellen, és Pinkie mellett véres ütközetben megsemmisítő győzelmet aratott. Helyőrségek hálózatát építette ki, valamint lelkes protestáns misszionáriusokat küldött a szomszédos országba. Kezdeti sikerei azonban hamar abbamaradtak, mivel a két birodalom egyesítésére törekvő próbálkozások egyre irreálisabbá váltak. A skótok szövetséget kötöttek ugyanis a franciákkal, akik 1548-ban erősítést küldtek Edinburgh védelmére. Stuart Máriát Franciaországba vitték, ahol eljegyezték a francia trónörökössel. A Somerset által létrehozott helyőrségek fenntartásának költségei ráadásul fenntarthatatlan terhet róttak a királyi pénzügyekre. Egy Boulogne ellen indított, 1549-es francia támadás végül arra kényszerítette Somersetet, hogy megkezdje a kivonulást Skóciából.

Mindeközben Angliában más jellegű, de nem kevésbe ádáz küzdelem kezdett kibontakozni: a reformáció legkülönfélébb képviselői bukkantak fel a szigetországban, hogy felvegyék a harcot a katolikusokkal és egymással. 1547 novemberében Somerset lordprotektorként összehívta a parlamentet. Ekkor főleg olyan új törvényeket hoztak, amelyek a korábbiakat semmisítettek meg; eltörölték Cromwell 1539-ben meghozott törvényét, vagyis az uralkodó proklamációk útján történő kormányzásának jogi lehetőségét. VI. Edvárdot emellett megfosztották attól a jogától is, hogy nagykorúságának elérésekor felülvizsgálhassa a gyámsága alatt született jogszabályokat. Ezek az új törvények egyébként már a modern parlamentarizmus felé mutattak és leplezetlenül irányultak a királyi hatalom szűkítésére. Törölték továbbá a Hat cikkely törvényét is, mellyel a katolikusok súlyos presztízsvereséget szenvedtek, a parlament felszámolta a halottak lelki üdvén fáradozó magánkápolnákat (chantry), s elkobozták jövedelmeiket és ingóságaikat. Somerset ezeket sietve eladta, mivel ezzel igyekezett az ürességtől kongó államkasszát feltölteni.

Thomas Cranmer már VIII. Henrik uralkodásának idején is egy mérsékelt, mindenki által elfogadható új anglikán liturgia szerkezetén dolgozott. Az érsek és Somerset aggódva figyelték a szigetország kaotikus egyházpolitikai helyzetét, s tartottak a mind vadabb túlzások elburjánzásától. 1549-ben éppen ezért életbe léptették a kompromisszumot ajánló Általános imakönyvet (Book of Common Prayer). A kötelezőnek szánt, angol nyelvű előírás–gyűjtemény ugyan lefektette a protestáns liturgia alapjait, de szándékosan zavaros szövegezése nem oldott meg több kulcskérdést, mint például az átlényegülés problematikáját sem.

Norwich térképe a Robert Kett-féle lázadás idejében (forrás: en.wikipedia.org)

Angliát a teljes fejetlenség kerítette hatalmába: 1548-tól kezdve társadalmi zavargások is sújtották. VIII. Henrik katasztrofális pénzügyi politikája, az infláció, a kolostori birtokok világi kézbe kerülése, a meglóduló bekerítések, az újgazdag gyapjúmágnások gátlástalansága és a „vallásháború” felőrölte az angolok tűrőképességét. Somerset 1548-ban proklamációban kárhoztatta a termőföld birkalegelővé alakítását. Ez azonban súlyos hiba volt: az arisztokrácia és a birtokos gentry, akik a Tudor–dinasztia törekvéseinek haszonélvezői, s így hagyományos szövetségesei voltak a koronának, kihátráltak Edvárd Seymour mögül. Őt kárhoztatták, amiért országszerte forradalmi hevület kerítette hatalmába a lakosságot.

Az egyik legsúlyosabb lázadás, melynek leveréséhez katonai beavatkozásra volt szükség, a Robert Kett-féle felkelés volt. Kett Norwich mellett közel tizenhatezer fegyverest gyűjtött össze, és 1549-ben hónapokig kezében tartotta egész Norfolk grófságát. Cronwallban a lázadók Exeter városát ostromolták. Boulogne körül is szorult a hurok: nyilvánvaló volt, hogy Somerset képtelen úrrá lenni az általános zűrzavaron, a vallási és gazdasági krízisen. A hatalmas bárók, a középbirtokosok, a gazdag városi polgárok mind egyetértettek abban, hogy Somerset uszította ellenük a nincsteleneket, valamint a skótokat és a franciákat is. Ez végül oda vezetett, hogy Somerset lordprotektort 1549. október 11-én a Tanács letartóztatta, sikkasztással és törvénytelen hatalombirtoklással vádolták meg. A bíróság végül pénzbüntetésre ítélte, és elvette régensi címét.

1550 februárjában a Kett-féle felkelést brutálisan eltipró John Dudley, Warwick grófja lett a Tanács elnöke, aki abban a tudatban engedte Somersetet szabadon, hogy előbb-utóbb úgyis el fog követni valamit, amiért aztán akár halálbüntetéssel sújtható vádakkal lehet újra bíróság elé állítani. 1552-ben ez végül be is következett: Somersetet a Dudley ellen szőtt összeesküvés vádja miatt nyilvánosan lefejezték. Warwick és protestáns tábora győzött. A grófot időközben szolgálataiért Northumberland hercegévé nevezte ki VI. Edvárd.

John Dudley, Northumberland hercege (forrás: en.wikipedia.org)

Northumberland azonnal megértette, hogy az egyháztól nemrég megszerzett javak tulajdonviszonyai nagyon képlékenyek voltak, s a rekatolizáció jelentette rájuk a legnagyobb veszélyt. Dudley William Pauletet, Winchester márkiját nevezte ki a pénzügyek élére, aki rögtön hozzálátott a szétzilálódott valuta, a megrendült kereskedelem és a korona járandóságait elnyelő vámrendszer átszervezéséhez. A Tudorok hatalma ezzel ismét megmenekült az összeomlástól, s ebben Northumberlandnek kétségtelenül jelentős szerepe volt.

John Dudley riválisa Thomas Wriothesley, Southampton grófja volt, aki köré egy konzervatív nézeteket valló kör szerveződött. Northumberland ezzel szemben VI. Edvárd erős protestáns nézeteibe vetette hitét (annak ellenére, hogy saját magát katolikusnak vallotta). A reformáció egyik lépéseként 1550-től az oltárokat kihordták a templomokból, s nyersen megmunkált áldozóasztalokat tettek a helyükre. Emellett olyan radikális intézkedéseket hoztak, melyeknek köszönhetően az Általános imakönyv alig három év alatt elévült, s ezért 1552-ben közreadták a Második általános imakönyvet (Second Book of Common Prayer). Az immár hivatalosan is protestáns rituálé végképp elfogadhatatlan volt a katolikusok számára. Northumberland azonban nem tárgyalt velük, egyszerűen eretneknek nyilvánította a katolikusokat és üldözni kezdte papjaikat. A felszentelést ezentúl protestáns eljárásrend szabályozta. 1553-ban megjelent a Negyvenkét cikkely (Forty-two Articles), amely kanonizálta a radikális változásokat. A királyi udvar vallási ügyeit is egy protestáns püspökre, Hugh Latimerre bízták, aki sokat fáradt VIII. Henrik válásai dolgában, de a Hat cikkely törvénye legitimitását nyilvánosan tagadta. Henrik emiatt börtönbe vetette, de nem végeztette ki. VI. Edvárd azonban nagy tisztelője volt Latimernek, ezért őt tette meg a királyi család lelkészévé is.

VI. Edvárd 1550 körül (forrás: en.wikipedia.org)

Northumberland sokkal nagyobb beleszólást engedett VI. Edvárd számára, mint Somerset. Tizennégy éves korában például Államtanácsot szervezett, melynek a tagjait saját maga nevezte ki. A heti rendszerességgel ülésező tanácsban a király is részt vett, ahol a legfontosabb, Angliát érintő dolgokról tanácskoztak. Edvárd emellett a Titkos Tanács munkájában is aktívan részt vett, s szorosan együttműködött William Cecillel és William Petre-vel is. Mégis a legnagyobb befolyása a vallási kérdésekben volt, ahol a zsinat az Edvárd által kedvelt, erősen protestáns politikát követte.

Dudley 1550-ben megállapodott Franciaországgal, feladva ezzel Boulogne-t, s visszahívta az összes angol helyőrséget Skóciából. 1551-ben VI. Edvárdot eljegyezték Valois-i Erzsébettel, II. Henrik francia király lányával, és a Szent Mihály-rend lovagjává avatták. Northumberland rájött ugyanis, hogy Anglia már nem tudja tovább finanszírozni ezeket a háborúkat. Dudley-nak 1552-re sikerült Thomas Gresham segítségével gazdasági sikereket is elérnie: Anglia lakosságának a pénzverésbe vetett bizalma helyreállt, az árak csökkentek, s a kereskedelem is fellendült. Felszámolták továbbá a széles körben elterjedt sikkasztásokat, s alaposan felülvizsgálták a bevételek beszerzési gyakorlatát, amit a „Tudor-kormányzat egyik legfigyelemreméltóbb vívmányának” neveztek.

1553. január végén azonban VI. Edvárd súlyosan megbetegedett: magas láz gyötörte és alig kapott levegőt. Júniusra, többszöri javulás és visszaesés után végül kilátástalan állapotba került. Amikor Mária hercegnő meglátogatta, már nem is ismerte meg őt. A mindössze tizenöt éves király haldoklott. John Dudley tudta, hogy ha Edvárd meghal, nővére, a katolikus Mária lesz Anglia következő uralkodója. Ez nem csak az angol reformációt sodorta volna veszélybe, de hozzájárult volna saját hatalmának elvesztéséhez is, ezért cselekednie kellett. Saját fiát, Lord Guildford Dudley-t VIII. Henrik testvérének, Máriának legidősebb unokájával, Lady Jane-nel házasíttatta össze. Az esküvő után felkereste Edvárdot és meggyőzte, hogy változtassa meg az öröklési rendet. Mivel maga Edvárd is ellenezte Mária hercegnő uralkodását – annak ellenére, hogy korábban még szeretetéről biztosította nővérét –, nem volt nehéz dolga. Készített egy dokumentumtervezetet Az utódlási tervem címmel, melyben megváltoztatta VIII. Henrik akaratát, s a koronát másodunokatestvérére, a tizenhat éves Jane Greyre és utódaira hagyta. Emellett kizárta az öröklési sorrendből Máriát és Erzsébetet is, mivel apja uralkodása alatt mindkettőjüket fattyúnak nyilvánították.

VI. Edvárd Az utódlási tervem aláírásakor (forrás: en.wikipedia.org)

VI. Edvárd utoljára 1553. július 1-jén mutatkozott a nyilvánosság előtt a Greenwich-i palota ablakában, ahol csontsoványságával elborzasztotta a közönséget. Öt nappal később, július 5-én este halt meg. Az ifjú király feltételezhetően tuberkulózisban hunyt el, melyet több korabeli forrás is megerősített.

Kiss-Mikó Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Alford, Stephen (2002): Kingship and Politics in the Reign of Edward VI. Cambridge University Press, Cambridge.

Brigden, Susan (2000): New Worlds, Lost Worlds: The Rule of the Tudors, 1485–1603. Penguin, London.

Elton, Geoffrey Rudolph (1977): Reform and Reformation: England 1509–1558. Edward Arnold, London.

Erickson, Carolly (1978): Bloody Mary. Doubleday, New York.

Guy, John (1988): Tudor England. Oxford University Press, Oxford.

Hilliam, David (2007): Királyok, királynék és fattyak. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen.

Ives, Eric (2009): Lady Jane Grey. A Tudor Mystery, Chichester. Wiley-Blackwel, West Sussex.

Jordan, Wilbur Kitchener (1968): Edward VI: The Young King. The Protectorship of the Duke of Somerset. George Allen & Unwin, London.

Lewis, Brenda Ralph (2004): Anglia királyai és királynői – Gyilkosság, árulás és házasságtörés. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen.

Loach, Jennifer (1999): Edward VI. Yale University Press, New Haven.

Loades, David (1996): John Dudley Duke of Northumberland 1504–1553. Clarendon Press, Oxford.

Loades, David (2004): Intrigue and Treason: The Tudor Court, 1547–1558. Pearson Longman, London.

MacCulloch, Diarmaid (2002): The Boy King: Edward VI and the Protestant Reformation. University of California Press, Berkeley.

Mackie, J. D. (1952): The Earlier Tudors, 1485–1558. Clarendon Press, Oxford.

Skidmore, Chris (2007): Edward VI: The Lost King of England. Weidenfeld & Nicolson, London.

Somerset, Anne (1997): Elizabeth I, Phoenix, London.

Szántó György Tibor (2000): Anglikán reformáció, angol forradalom. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Szántó György Tibor (2003): Anglia története. Akkord Kiadó. sine loco.

Weir, Alison (1997): The children of Henry VIII. Ballantine Books, New York.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket