A magyar kerámiaipar második világháború utáni története

Önmagában a finomkerámiaipar története – nem kis részben ideológiai okokból – sosem számított preferált témának, mint ahogyan az is ideologikus megfontolások következménye, hogy az 1960-as években fellendülő üzemtörténeti monográfiaírás során elsősorban a nehézipar vállalatainak történetét dolgozták fel. Igaz, a Tanulmányok a magyar kerámiaipar második világháború utáni történetéből című kötetnek van egy fontos előzménye: Grofcsik János és Reinhard Ernő 1973-ban megjelent, „A magyar finomkerámiaipar története” című monográfiája, amelynek – túlzás nélkül kijelenthető – méltó utóda a szóba forgó kötet. Az előző rendszerben az erőszakos államosításról nyilvánvalóan nem lehetett szabadon beszélni, így a Grofcsik–Reinhard monográfiában csak utalások szintjén bemutatott fontos történelmi időszakot, sorsdöntő éveket most részletesen feldolgozva tárja elénk a könyv. A tanulmányok elé a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Dr. Parragh László írt személyes hangú előszót, amiben az olvasót rögtön képbe helyezi, mitől különleges és fontos, hogy elkészült ez a kötet. Megállapításaival egyetérthetünk, e tanulmánykötet minden tekintetben hiánypótló műnek számít. Hiánypótló volta pedig visszavezethető az előző rendszer politikai tabukkal behatárolt, sérthetetlen kánonjára.

Tanulmányok a magyar kerámiaipar második világháború utáni történetéből, szerk. Kiss András, Szűts István Gergely [szerzők Kiss András, Szűts István Gergely, Pálfi József], 2021, Magyar Kerámia Szövetség, Budapest, 199 oldal.

A recenzensnek könnyű dolga van, ha be akarja mutatni a szerzőket, hiszen a könyv végén rövid életrajzi ismertetést találunk mindhárom szerzőről.

Kiss András kutatási területe Magyarország XX. századi gazdaság- és társadalomtörténete, ipartörténet és vállalattörténet, a Csepel Autógyár a tervgazdaság rendszerében (1949–1953) címmel írt doktori disszertációját 2015-ben védte meg.

Pálfi József érintettsége elsősorban munkahelyi jellegű, hiszen a Hollóházi Porcelánmanufaktúra Zrt. vezérigazgatója volt 2005-2009 között. A hollóházi kerámiatörténet 1777-2005 közötti időszakra vonatkozó kutatásait „A Hollóházi Porcelán” című könyvében publikálta.

Szüts István Gergely a Herendi Porcelánmanufaktúra iratanyagát rendezte a Veszprémi levéltár munkatársaként, és ezzel párhuzamosan annak tudományos kutatását is végezte. Doktori munkáját ebből a témából írta A Herendi Porcelánmanufaktúra története a 20. század első felében címmel. Summa cum laude szerezte doktori fokozatát. Szüts István Gergely disszertációjának megítéléséhez további segítséget ad Kiss András tanulmánya. Kiemeli, hogy Szüts dolgozata a herendi porcelángyár működésének feldolgozása tudományos alapkutatásokon nyugszik, egészen a gyár megalakulásától a második világháború kitöréséig. A disszertáció könyv formában is megjelent.

A Kiss András és Szüts István Gergely szerkesztette kötet Kiss András „bevezető” tanulmányával indít, amelyben a szerző adatokkal gazdagon illusztrálva ismerteti a finomkerámiaipar 1945–1949 között lezajlott államosítását, illetve a korabeli szakzsargonban profilírozásnak, átprofilozásnak, profiltisztításnak nevezett teljes átszervezését. A tanulmány végigveszi a kommunisták politikai taktikáját, ideologikus gondolkodását, ami megpecsételte az „urizálónak” bélyegzett finomkerámiaipar sorsát. A tanulmányban Kiss áttekinti a téma historiográfiáját, majd összefoglalja az alapkutatásokhoz áttekintendő forrásbázisokat. Kiemeli, hogy hiányoznak a finomkerámiaipar történetének pontos megismeréséhez szükséges, levéltári forrásokon nyugvó alapkutatások. Fontos megállapítása továbbá, hogy az elmúlt évtizedekben világot látott vállalattörténeti kiadványok az ismertebb három magyar porcelángyár, a herendi, a hollóházi és a pécsi Zsolnay-gyár történetére fókuszáltak, valamint elmaradt a finomkerámiaipari munkásság társadalomtörténetének feltárása.

A következő tanulmányt szintén Kiss András jegyzi, amelyben egy történetileg fehérfoltot jelentő vállalat, a „Kőszénbánya ’s Téglagyár Társulat Pesten”, más, köztudatban elterjedt nevén a „Drasche-gyár” történetét tárja fel levéltári forrásokra támaszkodva, és ezzel példamutatóan fel is vállalt egy feladatot az előző tanulmányában összeállított „hiánykatalógusából”.

A Drasche Henrik alapította vállalat 1838 és 1945 közötti történetét nyolc oldalban foglalja össze, majd huszonhat oldalon át foglalkozik az államosítás éveivel, 1945 és 1949 közötti időszakkal.

Kiss ugyan nem indokolja e témaválasztását, de interneten elérhető nyomokból arra lehet következtetni, hogy a Grofcsik családdal kapcsolatot tartott, és így köteleződött el a téma iránt. A kötetből kiderül, a Drasche-gyárban volt vezérigazgató Grofcsik János, fia, Elemér pedig különböző fontos beosztásokban dolgozott itt, majd a Kőporc néven átszervezett gyár vezérigazgatója lett.  Az államosításról szóló szakaszban Kiss részletesen bemutatja a kommunisták gazdasági taktikáját, amelynek végső célja a gyárak eladósítása volt, hogy erre hivatkozva az állam kisajátíthassa és saját tulajdonába vehesse az – úgymond – veszteségesen működő téglagyárakat. Végigköveti, ahogyan a Drasche-t „csendben” államosították, ugyanis a finanszírozó állami tulajdonban lévő pénzintézet által a gyár részvényei tulajdonképpen állami tulajdonba kerültek. Itt is előfordult olyan anomália, mint az ország más pontjain, hogy egy Nagy Lajos nevű téglagyári munkás vette át az irányítást a „munkásosztály nevében”, ám az ő igazgatósága – hasonlóan a többi munkásigazgatóéhoz – kérészéletűnek bizonyult.

A harmadik tanulmányt Szüts István Gergely írta „A Herendi Porcelángyár államosítása és külkereskedelmi kapcsolatai” címmel. Egy vele készült interjúban beszámol róla, hogy a Veszprémi levéltárban többek között a Herendi Porcelángyár iratainak rendezése volt a feladata, lehetősége volt a témát tudományosan is feldolgozni. Ez olyannyira sikerült, hogy végül a doktori disszertációjának is ez lett a témája. A kötetbe szerkesztett tanulmány lényegében az említett disszertáció folytatása, az 1945 és 1948 közötti gyártörténet feldolgozása, amelyből kiviláglik, hogy a Herendi Porcelángyár államosítása mint jogi aktus mögött milyen emberi sorsokat, egzisztenciákat befolyásoló események zajlottak. Herend esete is ráerősít arra a következtetésre, ami a többi tanulmányból is kitűnik, a politikai döntések nem helyettesíthetik azokat a szakmai ismereteket, tudást és kapcsolati hálókat, amelyek együttesen kellettek ahhoz, hogy egy vállalkozás, porcelángyár sikeres lehessen. A szimpóziumról készült összefoglaló ide kattintva érhető el.

A negyedik tanulmány Pálfi Józsefé, aki a hollóházi Szakmáry Károly Kerámia Gyár 1945-1955 közötti történetét foglalja össze. Pálfi József, a Hollóházi Porcelán Manufaktúra Zrt. volt vezérigazgatója ebben a tanulmányban a 2008-ban megjelent könyvének (P. J.: A Hollóházi Porcelán. Hollóházi Porcelánmanufaktúra Zrt. Hollóháza, 2008) címben jelzett időszakát dolgozta át tanulmánnyá, kiegészítve az Állami Ellenőrzési Központ vonatkozó vizsgálati jelentéseivel.

Gróf nagykárolyi Károlyi István, a kor leggazdagabb magyar arisztokratája, 1939-ben bérbe adta az 1831 óta működő gyárát egy kassai kereskedőnek, Szakmáry Károlynak, akinek majd a nevét is felveszi a gyár. Innen indul a történeti áttekintés a kerámiagyárról, egészen az 1948-ban bekövetkező államosításig, amíg a kereskedő bérelte a Károlyi családtól.

A hollóházi kerámiagyár történetének megírása különösen fontos, mivel ahogyan azt Kiss András éppen Pálfi József szóbeli közlésére hivatkozva megállapítja: „[s]ajnálatos módon a Hollóházi Porcelángyár esetében már nem lehetünk ilyen szerencsések [ti. a herendi és a pécsi Zsolnay-gyárhoz hasonlóan], ugyanis a gyár iratai nem maradtak fent.”

A Pálfi-tanulmány végső konklúziója nem érhet minket váratlanul: Szakmáry Károly nemcsak piacismerettel, hanem a fejlesztéshez szükséges tőkével is rendelkezett, ami előrevetítette a cég fejlődését, ám az államosítás ezt a felvirágzást tönkretette. A kommunista diktatúra Szakmáry helyére kreativitással és üzleti érzékkel nem rendelkező végrehajtókat ültetett, ami egészen addig nem okozott komoly gondot, amíg szükség volt az ipari porcelánszigetelőkre, amit az átprofilozás után készítettek a gyárban.

Az utolsó, A pécsi Zsolnay Porcelángyár Rt. államosítása című tanulmány Szűts István Gergely tollából származik. A dolgozat elején számbaveszi a forrásmunkákat, amelyek a Zsolnay gyár államosításának történeti áttekintését lehetővé teszi, és kiemeli, hogy Mattyasovszky-Zsolnay Tibor egykori vállalatvezető kortárs visszaemlékezése kuriózumnak tekinthető a források között.

Tanulmányok a magyar kerámiaipar második világháború utáni történetéből – stúdióbeszélgetés a szerzőkkel (Kép forrása: YouTube)

Végigkövethető az a folyamat, ahogyan a családot már 1945-től igyekeztek megfélemlíteni negatív tartalmú sajtóhírekkel, rendőrségi megfigyeléssel, a családi mauzóleum megrongálásával. A szerző megemlíti azt a fontos drámai epizódot – megrajzolva a kor hangulatát –, amit Mattyasovszky-Zsolnay Tibor rögzített visszaemlékezésében az 1948. március 26-án bekövetkezett vezetőváltásról, amelynek során Dallos Kovács József a korábban napszámos talicskásként, majd kemencemunkásként dolgozó kommunista párttag vette át feladatkörét.

A tanulmány hangsúlyozza, hogy az államosítás során egyáltalán nem tettek különbséget a tulajdonosok vállalati, részvény- és magánvagyona között. A gyárban élő családtagoknak a gyártelepet azonnal el kellett hagyniuk, volt közöttük, akiket internáltak vagy bebörtönöztek, ennek következményeként a család jelentős értéket képviselő ingóságait (bútorokat és díszműtárgyakat) sem tudták magukkal vinni. Az államosítást követően kitelepítették, majd gépészmérnök létére kubikusként dolgoztatták Mattyasovszky-Zsolnay Tamást is, aki 1942-től volt a zuglói székhelyű Zsolnay-gyár vezetője. Eközben a kispesti Gránit gyár élére egy munkásigazgató került Pekarek Gyula korongos és szaniteráru-munkás személyében, akinek a megbízhatósága volt a fontos, nem a vezetői hozzáértése, amint a pécsi Zsolnay-gyár esetében is tapasztalhattunk. (Nem lehet véletlen, hogy Pekarek a 60-as években újra egyszerű munkásként dolgozott a gyárban.)

Pető Iván és Szakács Sándor 1985-ben írt könyvében úgy jellemzi a kialakult helyzetet, hogy az államosítás után „…a vállalatok egy központilag vezérelt, hierarchikusan tagolt intézményrendszer végrehajtó láncszemeivé váltak.” [A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985. I. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka. Bp.: Közgazd. és Jogi K., 1985.] Ezért gondolhatták úgy, hogy a gyár vezetőségének elsősorban megbízhatónak kell lennie, nem hozzáértőnek.

A tanulmánykötet kerámiaiparból hozott példáin keresztül láthatjuk, hogy az ország szovjetizálása miként történt a tervgazdaság bevezetésével és az intézményrendszerének kiépítésével, megfigyelhetjük, hogy a folyamat során milyen megaláztatásokat tapasztalhattak meg az államosítás elszenvedői. A kötet erényei között említjük meg, hogy egyrészt szerkesztői hiánypótló tanulmányokat adtak közre, továbbá irányt is mutatnak, hogy milyen további kutatásokat szükséges elvégezni, azon belül pedig kifejezetten felhívják a figyelmet a hiányzó alapkutatások fontosságára.

A tanulmánykötet függelékében 31 tételből álló levéltári forrásjegyzék, 71 tételből álló válogatott bibliográfia, rövidítésjegyzék, 37 tételből álló képjegyzék, legvégül a szerzők rövid szakmai életrajza található, ami a tudományos kötet értékét tovább növeli.

Budai László

Ezt olvastad?

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszéke és Brazil Tudományos Központja 2022. szeptember 29-én és 30-án műhelykonferenciát szervez