Az Árpád-ház nyomában

Milyen információkkal szolgálhatnak az Árpád-ház férfinevei a dinasztia kapcsolatrendszeréről? Attila valóban az Árpádok őse volt? Kende vagy gyula volt-e Árpád? Többek között ezekre a kérdésekre is keresi a választ egészen új megközelítésből B. Szabó János és Sudár Balázs legújabb tanulmánykötetében, Az Árpád-ház nyomában.

B. Szabó János – Sudár Balázs: Az Árpád-hz nyomában, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021, 298 oldal.

A magyar társadalom mindig is élénken érdeklődött a korai magyar történelem iránt, ugyanakkor éppen ez az időszak, amellyel kapcsolatban sok máig megválaszolatlan, vitás kérdés akad. Ezekre a kérdésekre sokszor a közvélemény is igyekezett választ adni önjelölt kutatók által. Többek között ezért, és a tudományos világban megindult átrendeződésnek köszönhetően alakult meg 2012-ben a Magyar Őstörténeti Témacsoport (MŐT), amely fontos feladatának tartotta az ismeretterjesztés megújítását, a korszerű és hiteles információk nyújtását a témával kapcsolatban – olvasható a kötet előszavában, amelyet Fodor Pál írt. A MŐT tagjai Sudár Balázs és B. Szabó János is, a 2021-ben megjelent kötet pedig, bár beleilleszkedik a fent említett hiteles és korszerű információnyújtásba, valójában jóval többet is ad annál.

A dinasztia és A hatalom című nagyobb fejezetek osztják két részre a könyvet. Az első nagyobb rész, A dinasztia foglalkozik az Árpád-ház férfineveivel, Vgeccel, egy elfeledett ősapával, az Árpádok és Attila rokonságának kérdésével, valamint az Attila-hagyomány tárgyi elemeivel és a dinasztia jelképével, a turullal. A második nagyobb rész, A hatalom foglalkozik magával a hatalomgyakorlással, mint szaktudással, az Árpádok és a honfoglalók 9 – 10. századi hatalmi szervezet sztyeppetörténeti párhuzamaival, a kettős fejedelmeség kérdésével, valamint a magyarországi dobok és kürtök keleti hátterével. Ahogyan a felosztásból is látszik, nem egybefüggő kötetről van szó, Az Árpádok-nyomában B. Szabó János és Sudár Balázs korábbi tanulmányainak a gyűjteménye, de valójában jóval több, mint egyszerű tanulmánykötet.

B. Szabó Jánosnak és Sudár Balázsnak nem ez az első közös munkája, 2018-ban jelent meg szintén közös kötetük Honfoglalás címmel, valamint több tanulmányt is jegyeznek közösen. Az Árpád-ház nyomában című kötetben megjelent tanulmányok már korábban is elérhetők voltak, ugyanakkor ezeket a szerzők most kiegészítették, aktualizálták, így abban a formában, ahogyan most napvilágot láttak, még nem voltak olvashatók sehol.

Nem ismeretterjesztő könyvről van szó, hiszen a tanulmányok kifejezetten a tudományos közegnek íródtak, mégis olyan témákat járnak körbe, amelyek nemcsak a tudományos világot, de a korai magyar történelem iránt érdeklődőket is régóta foglalkoztatnak.

 

Az Árpád-ház férfineveiről

Az első fejezet egy közös tanulmány, amely az Árpád-ház férfineveivel foglalkozik, a tanulmányban összesen harminc nevet elemeztek, a 970 és 1301 közötti időszakból vizsgálták meg az ismert férfineveket. Ezeknek nem az etimológiáját akarták megfejteni, hanem a kulturális beágyazottságukat, ezáltal kívántak többet megtudni az első magyar uralkodói dinasztia kapcsolatrendeszéről, hatalmi vonatkozásairól. Az elemzést 970-től indították, attól az időszaktól, amikor már a kereszténység kimutatható a család körében. A szerzők ugyanis leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy a kereszténység mennyire befolyásolta a névadási szokásokat és a családi tradíciók mennyire éltették a kereszténység előtti világ örökségét? „Az ugyanis egyértelműnek tűnik, hogy a vallásváltáson átesett dinasztiák vagy népek esetében jó ideig kettős névadási szokások éltek” – írják. A keresztény név mellett tehát felbukkant a világi név is, így azonban nem lehet pontosan tudni, hogy egy-egy személynek valójában hány neve volt és azok közül melyiket használta ténylegesen a mindennapokban. A szerzők tehát felhívják a figyelmet arra is, hogy ennek fényében az összegyűjtött anyag csak szigorú korlátok között értelmezhető.

A kutatás kapcsán több nehezítő körülményre is kitérnek, például arra, hogy a korai uralkodók több név alatt bukkannak fel, így például Sztephanosz-Géza, Sztephanosz-Vajk, Adalbert-Béla, a későbbiekben ugyanakkor erre nem igen volt példa. De éppen ebben a korai időszakban olyan névalakok is felbukkannak, amelyeknél nem egyértelmű a kétnevűség, elképzelhető tehát, hogy csupán jelzőkről vagy ragadványnevekről van szó. Ugyanakkor a nemzetközi névadási gyakorlat alapján az is világossá vált a szerzők számára, hogy egy-egy nevet az aktuális kulturális közegnek megfelelően használtak és úgy alakították azt át, hogy az adott nyelven is értelmes formát kapjon. Mindezt a latin írásbeliség szűrőjén keresztül kell vizsgálni, így tehát sokkal nehezebben fogható meg a név mögötti kulturális háttér. A szerzők a Béla nevet tartják a legérdekesebbnek, ennek ugyanis az etimológiáját még nem sikerült tisztázni, névtani háttere is alig ismert, tehát „ilyen nevet a korban ismereteink szerint szinte sehol nem használtak”. A névadás a 12. századtól a nemzetközi trendeknek megfelelően keresztényibbé vált. A keleti hátteret egy-egy Álmoson, Árpádon és Gézán kívül a pogány, a keresztény névtárba soha be nem kerülő Béla képviseli az utolsó két évszázadban. A dinasztia három legtöbbet használt neve az István, a László és a Béla – az utóbbi kettő pedig nem keresztény eredetű.

„Összességében tehát nem a keresztény nevek dominálták a névadást, legalábbis annak látható részét. Ugyanakkor viszont a Belső-Ázsiáig nyúló sztyeppei örökség nagyon gyorsan kikopott: Álmosból és Árpádból az első fejedelmek után mindössze egy-kettő tűnik fel, a Vajk név nem folytatódik a családban, ahogy Gézán kívül a többi 10. századi Árpád-sarjé sem.”

A dinasztia névkészlete az adatok alapján a 11. század végére stabilizálódik, új nevek ezután már csak női ágon kerülnek be. Tehát egy bő évszázadot vett igénybe, amíg az Árpádok családi névanyaga átalakult és megszilárdult és számos külső hatás – kereszténység, szláv, germán nyelvi közeg – eredményeképpen alakult ki a jellemző nevek listája. „Ez a névsor ugyanakkor meglehetősen különös, mert számos Árpád-házi névnek nincs, vagy alig van névtani háttere, nemigen találunk hasonlókat sehol. Ilyen még maga az Árpád is, amelynek előzményei sincsenek, és magyar folytatási is nagyon szerény.” A szerzők szerint ugyanakkor ez az elszigeteltség fakadhatna a nyelvünkből, de nem erről van szó, mert a furcsaság éppen az, hogy szinte egyáltalán nem kötődnek a nevek a magyar nyelvhez. „E jelenség több, mint meglepő: a szláv vagy a germán nyelvű népek dinasztiái tömegesen hozzák be saját beszélő neveiket az európai névrendszerbe, de saját nyelvükön szólalnak meg az arabok, a perzsák vagy a törökök nevei is. A keresztény Árpádok azonban nem így tesznek: megdöbbentő módon sem magyar, sem más domináns nyelvi háttér nem fogható meg névanyagunkban.”

 

Attila-rokonság

Az Árpádok és Attila című tanulmányt Sudár Balázs jegyzi. A történész első körben áttekintette, milyen Attila-kép élt sokáig a történetírásban, hogyan kapcsolták össze a hunokat a magyarokkal vagy éppen hogyan cáfolták a hunokkal kapcsolatos korábbi állításokat. Sudár Balázs felhívja a figyelmet arra: a történetírók a 19. század közepéig többé-kevésbé természetesnek tekintették, hogy a hunok a magyarok elődei.

„Később, elsősorban Hunfalvy Pál nyomán kialakult egy teljes mértékben elutasító álláspont, s a hunmondát inkább germán örökségnek tekintették. […] Hóman Bálint […] részben mégis elfogadhatónak vélte a hagyomány állításait. […] A 20. század második felében Szűcs Jenő, Györffy György és Kristó Gyula teljes mértékben elutasító érvelése volt meghatározó. Szerintük a magyaroknak nincsen korai hunhagyománya, hanem azt a nyugat-európai hatásokra kreálták a 12–13. században nyugati egyetemeken végzett értelmiségiek. Újabban Veszprémy László megengedőbb e tekintetben, s korábbi hagyományokat is elfogadhatónak lát […].”

Az tehát világosan kitűnik a fenti idézetekből is, hogy nem volt egységes konszenzus a kérdést tekintve, az álláspontok folyamatosan változtak, az elemzések pedig döntő részben nyugati forrásokon alapultak, így nyugati kontextusban értelmezték a kérdéskört is. Sudár Balázs tanulmányában azt vizsgálta: Attilának mint dinasztikus ősnek a képe származhat-e a keleti hagyományokból?

Attila ábrázolása a Képes Krónikában – a XIX. századig az Árpád-ház ősének tekintették (Kép forrása: Wikipedia)

A magyar uralkodók az Árpád-kor végén egyértelműen Attilától származtatták magukat, ahogyan azt már Anonymus is megfogalmazta, ugyanakkor a hun nagykirály elég szervezetlenül illeszkedik az Árpádok ősei közé, e tény pedig inkább utólagos betoldásnak mutatja a szerepeltetését – hívja fel a tényre a figyelmet Sudár Balázs, majd kiemeli Róna-Tas András észrevételét, miszerint elképzelhető, hogy az Attila-hagyomány mögött egy sztyeppei legitimációs igény állhatott, „mivel szerinte a mongolok előtti sztyeppén Attila hasonló szerepet töltött be, mint a későbbiekben Dzsingisz kán”. Ennek az elképzelésnek és a fent említett kérdésnek a mentén Sudár Balázs egyfelöl azt vizsgálta, „mit tudunk Attila legitimációs sarokpont voltáról, másfelől pedig azt, hogy általában a sztyepperégióban kit és miért volt szokás a dinasztikus hagyományokban ősként kiemelni”. A tanulmányban három szövegcsoportot vizsgált, Anonymus és Kézai Simon művét, valamint a 14. századi krónikakompozíciókat.

Végül arra a végkövetkeztetésre jutott: a „történeti Attila nem illeszkedik jól a dinasztikus-legitimációs elképzelésekbe: szerepeltetését a magyar hagyományokban a sztyeppei gondolkodás nem indokolja”. Ugyanakkor „nem lehetetlen, hogy a hun Attila mögött egy másik – pillanatnyilag ismeretlen – személy rejtőzködik, akinek az emléke elevenen élt a magyarok körében, s akihez azután a latinos műveltségű írástudók hozzárendelték a hun nagykirály tetteit”.

Az általunk kiemelt két tanulmány, ahogyan szinte az egész kötet, számos izgalmas, új megközelítési lehetőséget vázol fel, amelyekből még több kérdés következik. A könyv kiválóságát éppen az adja, hogy sem Sudár Balázs, sem B. Szabó János nem ragaszkodott a korábbi narratívákhoz, sőt valójában egyáltalán nem ragaszkodtak a tanulmányokban narratívákhoz, így pedig egészen friss és új szemmel tekintették át a már ismert szakirodalmat és forrásanyagot. Ezekből pedig olyan érdekes észrevételek is születtek, mint a Kende vagy gyula volt-e Árpád? című fejezet végkövetkeztetése, miszerint a korábbi szakirodalomban „[…] a magyar államhatalomról megemlékező muszlim földrajzi hagyomány értelmezése félresiklott, az elemzések egy nagyon bizonytalan, véleményünk szerint lényegében védhetetlen olvasatra támaszkodtak. Maga a szöveghagyomány nem utal az uralkodói szakralitásra, de még a kettős királyság sem mutatható ki belőle. Úgy gondoljuk, hogy eredendően nem is két személyről, hanem csak egyetlen magyar uralkodóról volt szó […]” – írják.

A honfoglalás a Képes krónikában – középen Árpád magasra emeli kürtjét. (Kép forrása: Wikipedia)

Az Árpád-ház nyomában című kötet tanulmányaiban a legtöbb esetben nem kapunk az eddigi vitás kérdésre döntő válaszokat, sőt sok esetben a felállított elképzelések csak újabb kérdéseket szülnek, ugyanakkor éppen ezek a kérdések mozdíthatják elő az újabb kutatási eredményeket, amelyek talán a végső válaszokat is megadják.

Fischer Viktória

Ezt olvastad?

Rohanó világunkból egy gondolkodó ember számára fájdalmas módon hiányzik az elmélyülés. Magyar őstörténészként és magyar emberként egyaránt örvendetes számunkra, hogy