Az erőszak elbeszélhetősége – Beszámoló egy frankfurti műhelykonferenciáról

2022. november 3-án és 4-én kétnapos konferencián vehettem részt a frankfurti Goethe Egyetemen az MTA BTK Lendület Tíz Generáció Kutatócsoport támogatásával. A „Narratívák és narrativitás az erőszak tanulmányozásában” (Narratives and Narrativity in the Study of Violence) című program főszervezőinek – Sabine Andresen és Christof Mandry professzorok – célja egy olyan platform szervezése volt, ahol az előadók interdiszciplináris megközelítésben tárgyalják az erőszakkal kapcsolatos narratívákat, azok jelentőségét a társadalomtudományokban és a kutatások során felmerülő etikai kérdéseket.

Azt gondolom, az erőszak kérdése Magyarországon is az érdeklődés előterében van, elég csak utalni az elmúlt években megjelent, témába vágó monográfiákra és tanulmánykötetekre. Ilyen például a Hajnal István Kör 2019-es konferenciájának anyagát magába foglaló, Történelem és erőszak című konferenciakötet, a második világháborús nemi erőszakot tárgyaló számos kötet és a „Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete” című projekt, valamint a Magyar vidék a 20. században című sorozatnak a kollektivizálás történetét feldolgozó, Magyar dúlás című darabja.

Magyar dúlás. Tanulmányok a kényszerkollektivizálásról. Szerk. Galambos István, Horváth Gergely Krisztián. MTA BTK – NEB, Budapest, 2019. A kép forrása: NEB / neb.hu

Az impozáns listához az a szerencsés jellemző is hozzávehető, hogy ezen magyar kutatások – a nemzetköziekhez hasonlóan – többnyire interdiszciplináris megközelítést alkalmaznak. Az interdiszciplinaritás volt a hívószava a frankfurti konferenciának is, és azt gondolom, számos olyan jelenségre tértek ki az előadók, amelyek magyar viszonylatban is továbbgondolandók, megszívlelendők. Noha a prezentációkban domináltak a kortárs jelenségek, történészként az oral history-kutatáson túl akkor is hasznosíthatjuk a következőben ismertetésre kerülő tanulságokat, amikor levéltári forrásokon keresztül közelítjük meg az erőszak témakörét.

Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant. A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018. Gáva Szabina ismertetője a kötetről innen érhető el.

A konferencia témája az erőszak elbeszélhetősége volt, az előadások azonban különböztek abban a tekintetben, hogy inkább elméleti megközelítésűek voltak-e, vagy az empíriára helyezték a hangsúlyt. Elkülöníthetők azonban nagyobb blokkok az erőszak helye alapján is: így többen beszéltek a társadalom mikroszintjéről, a családon belüli vagy párkapcsolati erőszakról, mások viszont makroszintű megközelítést alkalmaztak, amikor az intézményi és állami erőszakra helyezték a hangsúlyt. Nem az elhangzás sorrendjében ismertetem az előadásokat: az elméleti megközelítésekkel kezdem ismertetőmet, mert ezek számos aspektussal gazdagítják a későbbi esettanulmányokat.

Kunt Gergely: Kipontozva… Nemi erőszak második világháborús naplókban. Osiris Kiadó, Budapest, 2019.

Az előadások 30 percesek voltak, ezt minden esetben 15 perc vita követett: ez a bő időkeret biztosította a konferencia műhelyjellegét. Az időkeret alól csak a külön-külön napokon megtartott vitaindító előadások voltak kivételek, amelyek 60 perc időtartamúak voltak, félórás megvitatással. Az első nap vitaindító előadását Sabine Andresen professzor és Talia Glucklich, a Tel-Avivi Egyetem kutatója tartotta. Vezérgondolatukat Adornótól kölcsönözték: a Vergangenheitsbewältigung arra vonatkozik, hogy a demokratikus működés érdekében a legproblematikusabb, legtraumatikusabb helyzetekről is beszélni kell, mivel csak így szerezhető kollektív tudás a társadalom tagjainak szenvedéseiről. Megdöbbentő, de az elbeszélések közel 80%-ában fordul elő az értékelés: a gyermekek az általuk elszenvedett jogtalanságok (egészségügy, oktatás vagy egyház) esetében nem számíthattak a hatóságok segítségére. 

Elhallgatva. A háborús erőszaktétel története és megjelenítése, szerk. András Edit – Mélyi József – Pető Andrea. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2022. Völgyi Réka ismertetője a kötetről innen érhető el.

A páros előadásában a kutatók a gyermekek elleni szexuális erőszak német (2016) és izraeli (2020) feltérképezéséről számoltak be. Az áldozat (victim) terminus helyett a túlélő (survivor) megnevezést használták, mivel az előbbi kifejezés egyetlen, stigmatizáló szerepbe kényszeríti az emberi komplexitást. A két országban zajló kutatás módszertanában ugyan eltért (Izraelben csak online kitöltés volt), eredményeiket tekintve mégis számos hasonlóságra derült fény. A 2500 német és több mint 500 izraeli vallomás fontos tanulsága a nők felülreprezentáltsága és a családon belüli szexuális abúzus magas előfordulása (legalább 50%-ban családtag az elkövető). Az esetek száma ennél azonban vélhetően nagyobb, hiszen még ez a felmérés sem volt képes a társadalom egészét elérni. Komplett nagycsoportok (muszlimok, menekültek) hiányoznak a mintából, vagyis a gyerekek sérelmére elkövetett nemi erőszak nem ragadható meg a maga teljességében.

Margittai Linda – Tomka Béla (szerk.): Történelem és erőszak: a Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2019. évi szegedi konferenciájának tanulmánykötete. Szeged, 2021. A borítókép forrása: Hajnal István Kör

Kiemelték, a vallomások megtétele nem pusztán az elbeszélőktől függ, hanem attól is, van-e hallgatóságuk, van-e irántuk bizalom, elhiszik-e az elmondottakat és végül, hogy milyen interpretációkon keresztül válnak ezek az élmények szöveggé.

Ez utóbbi azért is fontos, mert a gyermekek elleni erőszak a társadalom domináns hiedelmeit kezdi ki, úgy, mint például (1) csak idegen lehet az elkövető, (2) valami bizonyára nem stimmelt a gyermekkel, (3) könnyű ellenállni, (4) a gyermekek reziliensek és könnyen kiheverik azt, ami velük történt. Ezek a hiedelmek ugyan szolgálják a hallgatóság énvédelmét, de egyúttal megnehezítik azt, hogy a bajban lévő gyermekek segítséget kérjenek. A túlélők narratíváiban központi szerepet játszott a bizalommal való visszaélés, a gyermeki vágy a figyelemre, a társadalmi szinten megélt gyengeség, a szégyen, az őszinte érdeklődés hiánya, a „többiek” közönye. Megjelent az „elrabolt gyermekkor” témája is, amely tovább vezet annak átgondolására, hogy korunkban mit tekintünk jó gyerekkornak.

A második nap vitaindító előadója, Doris Reisinger filozófus, teológus – és egykori apáca – a katolikus egyházban történt szexuális visszaélésekről beszélt, ám előadása általános tanulságokat is megfogalmazott az erőszakkal kapcsolatban. Abból indulhatunk ki, hogy a megélt események sohasem közvetíthetők a maguk teljességében: a másokkal való történetmegosztás során erős az absztrahálás, az értelemkeresés és az értelmezés szerepe. Vagyis, egy narratíva sosem pusztán az események elbeszélését jelenti, hanem az események megérthetőségét is szolgálja: okokat és hatásokat, információt, történetet és magyarázatot egyaránt kínál. Köznapi helyzetekben ez viszonylag átlátható folyamat, ám az erőszak elbeszélése során számos zavaró tényező is fellép.

Az erőszak rendkívüli, tabusított, érzelmileg megterhelő és traumatikus: mindezek nemcsak az absztrahálást vagy az értelemkeresést nehezítik meg, de egyúttal távolságtartást válthatnak ki a befogadói oldalon is.

Különösen így van ez, ha a történet olyan nehezen befogadható morális tanulságot közvetít, minthogy ne bízz feltétel nélkül senkiben. Ráadásul ezek a történetek egyfajta kényszerítő erővel is bírnak: véget vetni a szenvedésnek és védeni az áldozatokat: ez olyan feladat lehet, amelyet a történetek hallgatói inkább elhárítanának maguktól.

Az erőszakot átélők helyzete kettős: egyrészt jellemzően olyan csoportok tagjai, akiknek kevés hatalmuk van a társadalom befolyásolására; másrészt viszont történeteik képesek olyan mozgásokat megindítani, amelyek a helyzet kezelését a hatalommal bírók felelősségévé teszik. Ha a hatalommal bírók ezt nem fogadják el, küzdelem indul a narratíva kisajátításáért. Ez nem egyenlő küzdelem: a Miranda Fricker által is tárgyalt episztemológiai igazságtalanság alapján a tanúságtevő több szempontból is hátrányban van. Egyrészt megbízhatatlannak vagy inkoherensnek tekintik a beszámolójukat (tanúságtételbeli igazságtalanság), másrészt pedig azért, mert a trauma nem feltétlenül találkozik kollektív gyakorlatokkal (hermeneutikai igazságtalanság).

Az egyházon belüli szexuális visszaélések kapcsán az áldozat szenvedésének hangsúlyozása a meghallgatás fontosságára hívhatja fel a figyelmet, míg az áldozat jogi és orvosi költségeinek kiemelése az adakozást kínálja lehetséges jóvátételnek. Az a narratíva, amely a katolikus egyház jogi működésének hiányosságait helyezi a középpontba, a katolikus egyházban való általános bizalom megrendüléséhez vezethet.

Mindezek fényében talán nem is meglepő, hogy az erőszakot átélt személyektől viszonylag kevés beszámoló marad. Újabb nehézség az elbeszélésben, amikor ezeket az elsődleges beszámolókat értelmezik a témával foglalkozók: így a történészeknek, szociológusoknak és a pszichológusoknak nagy felelőssége van abban, milyen újabb narratívába helyezik ezeket az elsőkézből kapott elbeszéléseket, amikor egyes jelenségekről írnak.

Ez utóbbi problémához kapcsolódott Monika Bobbert professzor előadása, aki az elbeszélők és a kutatók (re)traumatizálódásának veszélyére hívta fel a figyelmet. Nehéz megbecsülni, hány embert ér trauma az élete során, de bizonyos becslések szerint akár a népesség felét is érintheti. Országoktól és kultúráktól függően 2 és 20 % körüli arányra lehet becsülni a poszttraumás stressz-szindróma (PTSD) előfordulását, amely a szorongásnak a traumát követő három hónapon túli fennállását jelöli. Az ember által okozott traumákkal gyakrabban jár együtt, a nemi erőszakot elszenvedők fele lehet érintett. A fiatal életkor, már meglévő mentális probléma, illetve olyan negatív szociális tényezők, mint az instabil család tovább növeli a PTSD előfordulását.

A PTSD tehát olyan tényező, amellyel számolni kell akkor, amikor traumatizált emberekkel készítünk interjút. Monika Bobbert arról is beszélt, hogy a kutatómunka lehet ugyan terápiás hatású, de mégsem ez a célja és ezt tudatosítania kell mind a kutatónak, mind az elbeszélőnek. A keretek megtartását a nyílt kommunikáción túl segíti a lazán strukturált interjú, az interjú időtartamának meghatározása és az, ha bizonyos időszakonként szüneteket iktatunk be.

Mindig elsődlegességet kell azonban biztosítani az elbeszélő megéléseinek. Külön figyelmet érdemelnek viszont a kutató személyes traumái, amelyeket szintén tudatosítani kell.

Morana Lukač, a Rostocki Egyetem posztdoktori kutatójának előadása szintén érintette az interjús helyzet esetleges terápiás hatását. Vizsgálati csoportját a nárcisztikus visszaélések áldozatai képezik, akik közül százhúszan mondták el történetüket Brandon Chadwick 2019-ben indult podcastjében. A párkapcsolati és a családon belüli erőszaknak azért egy különleges formája ez, mert sok esetben sem a környezet, de még akár az áldozat maga sincs teljesen tisztában a pszichológiai bántalmazással, így az az esetek döntő részében rejtve marad. Ezért aztán nem is meglepő, hogy nagy különbségek vannak az egyes becslések között: az Egyesült Államokban a népesség 50%-át érintheti, míg brit kutatók a családon belüli erőszakkal való korreláció alapján úgy becsülték, hogy hat férfiből és négy nőből egyet érinthet. Hozzá kell azonban venni, hogy a nárcizmus női formája sokkal nehezebben detektálható.

A podcast több mint százórás anyagát Morana Lukač a kritikai szociolingvisztika oldaláról közelíti meg. A hétköznapi eseményekről és traumáról való beszámolók összehasonlítása során nem a strukturális, hanem a tartalmi különbségek tűnnek mérvadónak. Az utóbbiban nagyobb mértékű az érzelmi bevonódás, dominánsak a bűntudatra és a szégyenre utaló szavak. A traumából való gyógyulás sem annyira a töredezettség csökkenésében ragadható meg, hanem sokkal inkább a kognitív tartalmak felszaporodásában. A podcastban megszólalók arra törekedtek, hogy az erőszakkal kapcsolatban összekössék a személyes tapasztalataikat a társadalom uralkodó diskurzusaival. Ehhez a népszerű pszichológia fogalomkészletét is felhasználták (pl. gázláng-jelenség). A nárcisztikus visszaélés áldozatai sok esetben éltek át PTSD-t és Stockholm-szindrómát is, miközben folyamatosan küzdöttek azzal, hogy értelmet találjanak a velük történtekben.

Ez azért is nehéz, mert a közvélemény a lelki bántalmazást máig nem kezeli teljes értékűként: sok esetben nemhogy az igazságszolgáltatás, de a nárcisztikusok áldozatainak esetében akár a segítő szakemberek sem tudatosítják az okozott károkat.

Szintén az erőszak kezdetének bizonytalanságát járta körül Nina Schaumann, a frankfurti Goethe Egyetem doktori hallgatója a liminalitás fogalmán keresztül. Ez olyan átmeneti, köztes helyzeteket jelöl az életben, amelyek sokszor keltik a diszkomfort érzetét, hogy aztán gyors zárásra, valamilyen álláspontra sarkalljanak bennünket. A szexualitás is számos ilyen jelenséget kínál, mivel határai folyamatosan változnak, a társas interakcióban a felek szabályozzák és újratárgyalják ezeket. Noha ez az élet során mindig nehéz feladat, a tinédzserkor további nehézségeket jelent, mivel ez az életszakasz maga is egyfajta liminalitás: egy szakasz a fizikai és pszichológiai felnőtté válásban. Nina Schaumann a fókuszcsoport módszerét alkalmazta, a szövegek alapján egyéni (szexuális orientáció), közösségi (a határ flört és zaklatás között) és társadalmi szintű kérdéseket azonosított. Ezek a határhelyzetek gyakran hívták elő a szégyen érzetét, amely viszont megkönnyítette az áldozattá válást.

Szűkebben vett történeti témát boncolt Tatjana Dietz előadása. Kiindulópontja, hogy a gyermekek a társadalom leginkább függő csoportja, akikhez a közvélekedés sokszor viszonyul ellentmondásosan. Egyrészt elismerik ugyan a sérülékenységüket, másrészt viszont az ágenciájukat hangsúlyozzák, azaz azt, hogy nagy fejlődési potenciál van bennük. Tatjana Dietz ennek az ellentmondásos viszonyulásnak a történeti gyökereit vizsgálta a 19. és 20. századi szakszövegeken keresztül (Charles Darwin, Sigmund Freud, Clara és William Stern, René Spitz, illetve Daniel Stern). A kvalitatív elemzés számos (bináris) gyermekkép együttélését mutatta ki, ezek egy csoportja viszont markánsan kirajzolja azokat az irányzatokat, melyekben a gyermeket mint bajkeverőket láttatják és ezáltal feljogosítást adnak az erőszakosabb módszerek alkalmazására. Adalbert Czerny az 1920-as években például amellett érvelt, hogy a gyermekek izolálása alkalmas módszer lehet az önuralom kifejlesztésére.

Andrea Abraham előadásának témája egy svájci gyakorlatot járt körül: 1981-ig települési jogkör volt a gyermekek kiemelése a családból. A folyamatot az intézményi és a strukturális erőszak számos formája kísérte. Az eljárásnak kitett családokban gyakran fordult elő családon belüli erőszak, a szülők nagy része volt szegény. Markáns csoportot képviseltek az olasz vendégmunkások, akik a hatóságok tudta nélkül hozták magukkal gyermekeiket (a rájuk alkalmazott terminus, a Schrankkinder utal meghatározó élményükre, a rejtőzködésre). Gazdasági, oktatási vagy éppen szociális erőforrások hiányában ezen gyermekek tízezrei jól látható hátrányokkal léptek a felnőttkorba és kezdtek önálló életet. 2013-ban a svájci állam hivatalosan is bocsánatot kért az érintettektől, majd bizottság alakult a sérelmek feltárására. Andrea Abraham az érintettek második generációjával foglalkozott, az interjúkon keresztül azt igyekezett megragadni, milyen élményekről számolt be a következő nemzedék: döntően negatívakról. Ahogy az egyik interjúalany, Daphne visszaemlékezett: „ami a leginkább zavaró volt akkor, amikor kicsi voltam, hogy azt gondoltam, mindenütt ez megy. Hogy az erőszak normális.” A második generációban is ott élt az erőszak lenyomata: az elhanyagolás vagy az állandó szégyenérzet és sokféle pszichoszomatikus tünet.

Az interjúkban általában erőszakos apa és nem elérhető anya képe rajzolódik ki, ahol a munka volt az egyetlen jogalap arra, hogy valakit teljes értékű emberként kezeljenek. Gyakori narratíva volt a segítség hiányának megélése mind a közelebbi társas környezet, mind pedig a hatóságok részéről. Érdekes, vitát generáló kérdésként merült fel az ily módon szerzett történetek elbeszélése: mind a kutatóban, mind az olvasókban megfogalmazódik az igény a pozitív befejezésre. Ez kevés esetben valósult csak meg, inkább csak afféle vágyképként, hogy saját traumáik ismeretében tudatosabban viszonyulhatnak majd az ő gyermekeikhez, a harmadik generációhoz. Mindez nagyon küzdelmes úton valósulhat meg. Míg az első generáció jellemzően nem tudott beszélni a megélt szenvedésekről, a traumatikus légkört mégis továbbadták. Történetek hiányában a második generáció tagjai nem tudtak értelmezni egy-egy elejtett megjegyzést, egy meg nem nevezett személyről való fényképet vagy olyan találkozásokat, amelyek magyarázat nélkül maradtak. A szülők általában ellentmondó, újra- és újraalkotott történeteket mondtak, ha beszéltek egyáltalán.

A Göttingeni Egyetem doktori képzésében részt vevő Aastha Tyagi az erőszaknak a hindu nacionalizmusban betöltött szerepéről, az egyetemeken történt támadásokról beszélt előadásában. Ezek az erőszakos események felerősítették a polarizációt a kampuszokon: mind az önmeghatározásban, mind mások észlelésében a bináris gondolkodás kapott elsődlegességet (muszlim/hindu; feminista/antifeminista; hagyományos/progresszív). Az erőszakról szóló narratíváknak hármas funkciójuk volt: egyrészt univerzális elbeszélést kínáltak helyi eseményekre, másrészt elfedték a személyes, politikai érdekeket. Harmadrészt pedig ideológiát és programot teremtettek a jövőbeni erőszak számára. Másik meglepő fejlemény a nők helyzete: korábban jellemzően áldozatai vagy háttértámogatói voltak az erőszaknak, ettől az időszaktól kezdve viszont mind gyakrabban léptek fel maguk is támadóként.

Victoria Lupașcu, a Montreali Egyetem oktatója két ázsiai ország komplikált történetének grafikus ábrázolásával foglalkozott előadásában. A képregényekhez alkalmazott technika a tusfestés, amely régi hagyományokra tekintett vissza. Elsősorban nem a realisztikus ábrázolás a célja, hanem a szellemiség megragadása, vagyis alkalmas lehet akár traumatizáló események bemutatására is. Az előadó először Li Kunwu és Philippe Ôtié művét, a 2012-ben megjelent Egy kínai élet (Une vie chinoise) címűt mutatta be.

A képregény drámai erővel ragadja meg a maoista korszakban megtapasztalt éhínséget és azt a gyakorlatot is, amely során a gyermekek politikai szereplőkké váltak: a diktatúrában számos gyermek jelentette fel valamilyen politikai okból szülőjét, akit aztán nyilvánosan aláztak meg, majd mint a nép ellenségét kivégezték.

A gyermekek a bűntudat és a szégyen érzésével éltek tovább. A képregény ábrázolja az erőszakos kollektivizálást és azt a fanatizáló propagandát is, amely a régi teljes elpusztítására buzdított.

Li Kunwu és Philippe Ôtié 2012-ben megjelent Egy kínai élet (Une vie chinoise) című képregényének angol fordítása. A borító forrása: smithsonianapa.org

Keum Suk Gendry-Kim könyve, a (Grass) a 20. század koreai traumáit érinti. A szülők, hogy az éhségből kiutat találjanak, eladják legkisebb lányukat, akit hamarosan japán katonák rabolnak el. Noha később adódna lehetősége a szökésre, amikor a katonai tábor mellett holttestet talál, megrémül és a táborban maradás mellett dönt. A jelenet visszaadja az áldozatok megrekedtség-érzését és bénultságát. Keum Suk Gendry-Kim a tájképet metaforaként használja, amelyben múlt és jelen összemosódó rétegeket alkot. Figyelemre méltó a könyvben szereplő nemi erőszak-ábrázolás is, amelyet hat fekete négyzet jelöl. Vajon a cenzúra működésére utalhat-e, amely bizonyos narratívákat nem engedett megjelenni, vagy a trauma elbeszélhetetlenségét jelöli?

Keum Suk Gendry-Kim: (Grass). A borító forrása: goodreads.com

Végül, saját előadásom témája a magyarországi kollektivizálás utolsó hullámában megtapasztalt erőszak elbeszélése volt, pszichiátriai betegek közvetítésével. A pártállami nyilvánosság terei a pszichológiai nyomásgyakorlást fogadták el mint maximumot az erőszak kimondásában, a rendszerszintű erőszak tabu maradt (lásd például Ö. Kovács József 2021-ben a Korall Társadalomtörténeti Egyesület kiadásában megjelent, A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában – A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965 című munkáját). A korabeli betegségkategóriák alapján jól elkülöníthetők az áldozatok narratívái: a neurotikusok és depressziósok csak ráhatásra kötötték össze állapotukat a téesz-szervezéssel, miközben a pszichotikus betegek nyíltan, a korabeli névtelen levelek elbeszéléseivel hasonló módon számoltak be az őket ért traumákról.

A műhelytanácskozás december elején folytatódik. Míg a novemberi előadások a narrativitás szerepét járták körül az erőszak elbeszélésében, decemberben az erőszak tanulmányozásának etikai és fogalmi kérdéseit vitatják meg a résztvevők. A kezdeményezés jó példája annak, hogy az elbeszélhetőség mint hívószó képes számos diszciplína összefogására, amelyek nézőpontjai megerősítik egymást, illetve új aspektussal szolgálnak az erőszak megértéséhez.

Csikós Gábor

A novemberi műhelykonferencia programja

Ezt olvastad?

2022. október 11–12-én a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Külügyi munkacsoportja Konfliktusok a hidegháborúban címmel online konferenciát tartott, melyen a hazai