Az apparátus gépezete munka közben. Az Állami Egyházügyi Hivatal részvétele a kényszerkollektivizálásban

Cikksorozatunk előző részében megkíséreltük felvázolni egy első látásra bonyolultnak tűnő bürokratikus struktúra szervezeti kiépülését, a pártállami egyházpolitika végrehajtásáért felelős szakosztályok különböző feladatkörét, valamint a helyi szintű egyházügyi igazgatásnak az összes párt- állami és társadalmi szervvel való koordinációs kapcsolatrendszerét. Egy politikai-közigazgatási szervezet intézménytörténetének ismertetése ritkán érdekes, ezért a száraznak és absztraktnak tűnő Hivatal működési protokollján túl ezúttal megkíséreljük nagyvonalakban bemutatni a szervezet hatékonysági potenciálját a maga valójában; egy nem is kifejezetten egyházi jellegű össztársadalmi jelentőségű esemény, a mezőgazdaság kényszerkollektivizálásának példáján.

Hatástanulmány-tervezet az egyházak várható politikai magatartásáról

Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) a fővárosi és vidéki munkatársai számára rendszeresen tartott tájékoztató értekezleteket, ahol az illetékes főosztályok munkatársai az egyes megyék egyházügyi megbízottaival megtárgyalták az aktuális egyházpolitikai kérdéseket, valamint kijelölték a következő félévre esedékes végrehajtandó feladatokat.

1962. április 8-án az ÁEH készített egy feladattervezetet a „mezőgazdaság szocialista átszervezése, az erősödő népinemzeti [sic!] egység és az egyházak tevékenysége” címmel, amely az egyházak téeszesítés terén tanúsított politikai magatartásának országos felméréséhez szolgált szükséges intenciókkal a fővárosi és vidéki egyházügyi megbízottak számára. A vizsgálat sikeres lefolytatásához szükséges irányelvek a következők voltak:

  • Helyi szinten az egyházi személyek és a vallásos közösségek hogyan segítik vagy gátolják a téeszesítést.
  • A vizsgálat során szerzett tapasztalatok elemzése, a termelőszövetkezetek megszilárdításának szakaszában a „haladó papság” további együttműködésére és a „klerikális reakció fokozottabb elszigetelésére” vonatkozó teendők meghatározása az adott megyei tanács egyházügyi főelőadójának jelentései alapján.
  • Az egyház politikai magatartását vizsgáló felmérések készítése a falvakban, termelőszövetkezeti községekben, valamint ipari településeken. (MNL OL XIX-A-21-d-0023-2/1962. (16. d.) A teljes tétel „A mezőgazdaság szocialista átszervezése és az egyházak magatartása” témákban keletkezett megyei jelentéseket tartalmazza.)
Egyházellenes karikatúra a Szövetkezet hetilapban (vasárnap.hu)

A vizsgálatot központilag az MSZMP Agitációs Propaganda Osztályának vezetője és az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke irányította. Az egyes megyékben, valamint Budapest területén a vizsgálat lebonyolításában az ÁEH-instruktoraiként tevékenykedő, kijelölt területfelelősöknek és az alájuk tartozó megyei egyházügyi főelőadóknak a központi döntések helyi végrehajtói, a pártbizottságok agitprop és PTO (Párt- és Tömegszervezetek Osztálya) munkatársai segédkeztek a megyei tanács, a Hazafias Népfront (HNF) és az „ateista bizottságok” aktivistáival együtt. Az egyházügyi főelőadónak a koordinációs tevékenysége a megyei HNF-titkársággal abban állt, hogy országgyűlési és tanácsi választások alkalmával mozgósították a papságot a kampányok szószéken vagy egyéb más módszerekkel történő támogatására. A HNF kitüntetéseket is adományozott egyházi személyek részére, sőt politikai továbbképző előadásokat is tartott számukra. A résztvevő káderek munkáját a megyei pártbizottság agitprop osztályvezetője fogta össze. Az 1962. május 17, és június 17. között lezajlott országos felmérés reprezentatív jellegéből kifolyólag minden megyére, de nem minden helységre terjedt ki. Az előzőleg jóváhagyott direktívák alapján a szóba jöhető városok és községek száma a megyék nagyságától függően 5-12 – országosan körülbelül 150 – lehetett. A térségben uralkodó társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyok ismeretének birtokában a megyei pártbizottság agitrpop titkára és a megyei tanács egyházügyi megbízottja határozhatta meg közösen a vizsgálat alá vonandó településeket. Az adott helységek lélekszámának és felekezeti megoszlásának variabilitása mellett azért az is számított, hogy legyenek köztük régi szövetkezeti községek. A vizsgálatot végző munkacsoport résztvevőinek testületi megoszlása megyei szinten: megyei pb agitprop osztályvezető, a járási pb-től 2 fő, a Megyei Tanács Mezőgazdasági Osztályának vezetője, a HNF megyei bizottságából 2 fő, valamint az ÁEH kijelölt munkatársai. Az operatív jellegű munkamódszerhez tartozott a községi és falusi pártvezetőséggel, tanácselnökökkel, téeszelnökökkel, párttitkárral, és – ha szükség volt az adott esperesi hivatal hitéleti jelentéseire, akkor – a helyi békepapokkal való beszélgetés. A vizsgálatban csaknem hétszázötven megyei, járási, községi párt-, tanácsi és társadalmi szerveknél dolgozó káder vett részt. A vizsgálat az alábbi kérdésekre terjedt ki:

  • A papok, lelkészek és híveik magatartása a mezőgazdaság szocialista átszervezése idején. Hogyan segítik vagy akadályozzák az egyházi személyek a téeszek megszilárdítását?
  • Az egyházak helye az új típusú „szövetségi politika” irányában, valamint, az új politikai irányvonalnak az egyházak mozgásterére gyakorolt hatásai.
  • Ami az egyházi személyeknek az „átszervezés” alatt tanúsított magatartásformáit illeti, a hivatal számára fontos volt, hogy összegyűjtse a papok és lelkészek megnyilvánulásait, amelyekkel befolyásolták a vallásos parasztok szövetkezetbe lépését.
  • A fentiekhez tartozik az egyházközségi tanácstagok és presbitériumok mint vallásos mikroszintű közösségek kulturális identitásképző funkciói, ezek sikerességének és beágyazottságának felmérése az adott településen, az összlakossághoz viszonyítva.
  • Ehhez kötődik a falusi értelmiség – például pedagógusok – vallásossághoz kötődő kulturális preferenciáinak vizsgálata.
  • A történeti egyházak és felekezetek mellett az egyes járásokban esetlegesen előforduló, be nem jegyzett „szekták” téeszesítés alatti tevékenységének figyelemmel kísérése.
  • Az utolsó, egyben lényegesebb kérdés pedig, hogy a helyi párt-, állami és tömegszervezeti vezetők hogyan léptek fel a „haladónak” tekintett papság támogatása, az „ingadozók” meggyőzése (adott esetben a téeszesítés iránt tanúsított passzív attitűdjük ellenében), valamint a „reakciós papság” ellenséges tevékenységének megfékezése érdekében.
Elsőáldozás Verpeléten 1952-ben (Fortepan 100199/Jezsuita Levéltár)

A lelkipásztoroknak és híveiknek téeszek megszilárdításának idején tanúsított magatartásán túl a munkatervben az alábbi kérdésekre és teendőkre tértek ki:

  • A békepapi mozgalomnak a termelőszövetkezetek megszilárdítása érdekében tett agitációs metódusai (prédikációk, magánbeszélgetések).
  • A téeszekbe lépett vallásos parasztok szerepe a vezetésben és a közös munkában. Itt valószínűleg a téeszek vezetőségében az egyházközségi és presbitériumi tagok számaránya, valamint lelkipásztoraik befolyásának minősége számított.
  • „Segítenek-e a papok abban, hogy a fiatalok falun maradjanak?” (MNL OL XIX-A-21-d-0023-2/1962. (16. d.) 4.)
  • Az egyházi személyek attitűdje a nők szövetkezeti munkában való részvételét illetően.
  • Végül pedig annak feltérképezése, hogy az „ellenséges magatartású” papok és lelkészek esetében milyen, a téeszek megszilárdítását gátló összehangolt vagy egyéni törekvések érhetők tetten; akadályozó tevékenység bizonyítása esetén adminisztratív hatósági eljárás kezdeményezése.

A munkaterv utolsó része egyrészt az adott megye békepapi választmányának megyei tanács és HNF- bizottsági minőségükben, közéleti feladatokban is részt vállaló tagjainak feltérképezésére, másrészt pedig a sikeresen végrehajtott átszervezés után a vidéki régiókban az egyházak társadalmi befolyásának és egzisztenciális lehetőségeinek felmérésére szorítkozik:

  • A tanácsi- és hazafias népfrontbizottsági szervekben lévő egyházi személyek számaránya (megyei, járási, városi és községi szinten), ezek tevékenysége paptársaik és híveik „társadalmi feladataikra” való buzdítása terén: akár prédikációk, családlátogatások, röpcédulázások vagy éppen rádióbeszéd formájában is.
  • A fent említett „közszereplő” lelkipásztorok reakciói a párt- és állami szervek által folytatott ateista propagandára.
  • A békemozgalmakban való részvételük minősége és tevékenységük hatása az átszervezést követően az adott térség hitéleti tendenciáira, a „népmozgalmi” adatok tükrében.
  • A helyi vezetők helyesen értékelik-e ezen egyházi személyek közéleti tevékenységét, továbbá eme funkcionáriusok és az adott gyülekezetek hogyan vélekedtek az említett lelkipásztorok állami kitüntetéséről? Vagyis: mennyire engedtek teret a békepapok ez irányú kezdeményezéseinek, vagy éppen zárkóztak el zsigerből előlük?
  • A papok és lelkészek új helyzettel előállt ifjúságpasztorációs alternatíváinak felmérése. (Templomi katekézis-félórák stb.)
  • A kollektivizálást követően az egyházközségek híveinek az egyház iránti áldozatkészsége nőtt vagy csökkent?
  • Az egyházi személyeknek a téeszek életére gyakorolt közvetlen vagy közvetett hatásait illetően lényeges kérdésként vetődött fel, hogy hány pap vagy lelkész dolgozott a téeszekben, és ez milyen hatással volt az említett lelkipásztorok pasztorációs mozgásterére?
  • A párt-, az állami és tömegszervek „ideológiai felvilágosító munkáját” illetően a fő kérdés az volt, hogy a helyi vezető funkcionáriusok helyeslik-e a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT), valamint az írott és audiovizuális médiumok burkoltan ateista vagy határozottan antiklerikális propagandáját? (A médiumok feladata volt a természettudományos és „tudományos materialista” tárgyú írások és műsorok közlése. Még a technikai és műszaki orgánumoknak is kötelességük volt az újabb tudományos eredmények publikálása nyomán a „világnézeti következtetések levonása.”. Ez a direktíva vonatkozott többek között a TIT által szervezett előadásokra, filmvetítésekre és színdarabokra, valamint a pedagógusok, illetve a tanulóifjúság marxista szellemiségű képzésére is.)
  • És végül, az adott térségben a kijelölt feladatokat ellátó káderek hogyan értékelik az MSZMP egyházpolitikáját a maguk területén?

A tervezetet az ÁEH Elvi-Politikai Osztálya dolgozta ki. Egy példány maradt Csala László főosztályvezetőnél, a másik példány pedig az Irattárba került. Jóváhagyás céljából egy-egy példányt juttattak az MSZMP KB Agitprop Osztályvezetőjének, Orbán Lászlónak és a PTO osztályvezetőnek, Bárányos Lászlónak. Az ÁEH részéről a tervezetet Prantner József elnök és Miklós Imre elnökhelyettesek hagyták jóvá. Prantner József szerint erre az egészre azért volt szükség, hogy megszabják a konkrét tennivalókat, illetve az országos felméréssel segíteni kívánták az MSZMP VIII. Kongresszusának, valamint a közelgő 1963-as tanácsi és országgyűlési képviselő-választás előkészítését. Habár az ÁEH elnöke nem említette, de nyilván a szövetkezetesítés mellett agitáló, a rendszerhez kötődő, lojalitásukat szélesebb körben demonstráló békemozgalmi lelkipásztorok magasabb pozícióba helyezése, az egyéb juttatásokban és kedvezményekben való részesítés – nem beszélve a nekik adományozott állami kitüntetésekről – az egyház további megosztását célozta – a „szövetségi politika” jegyében.

Államszocialista diagnózis a mezőgazdaság „szocialista átszervezésével” előállt egyházpolitikai helyzetről

Az Állami Egyházügyi Hivatal 1962. július 30-ai és augusztus 11-ei országos értekezleteinek jegyzőkönyvei alapján a levont tanulságokat Madai András osztályvezető-helyettes, valamint Telepó Sándor központi főelőadó és területfelelős összegezte az MSZMP KB-nak küldött, augusztus 24-ei jelentésében. Ennek a „grandiózus társadalommérnöki feladatnak” végrehajtási irányelvét az MSZMP 1959. november 30-a és december 5-e között tartott VII. Kongresszusa adta, mely rendelkezések realizálásával a jelentés szerzői szerint megszüntették a „kizsákmányolás lehetőségét falun”, ami egy lépéssel közelebb vitt a „szocializmus alapjainak lerakásához.” Az átszervezés mielőbbi befejezésére irányuló határozat hátterében a paraszti társadalom még mindig aktív ellenállása húzódott, mivel a téeszekbe kényszerített egykori egyéni gazdálkodó parasztok javarésze az ínséges időkre készülve tartalékokat halmozott fel, és ez ideig halogatta az őszi mezőgazdasági munka felvételét. Nyilvánvalóan a régi birtokos középparasztság kiiktatásáról van szó, a „szélesedő népi-nemzeti egység” leggyakoribb államszocialista paneljére való hivatkozás ellenére. Ami ebből az egyházakra vonatkozik, a velük való hosszabb távú együttélésre alapozott egyházpolitika kádári innovációja a történelmi felekezetekkel kötött haszonelvű, látszólagos modus vivendi dialektikus módon való értelmezéséből eredt. A vallásosság össztársadalmi szintű intézményes megnyilvánulási formáit, vagyis az egyházak befolyását igyekezték a párt akaratának egyházakon belüli transzmissziós szíjaként funkcionáló békepapi mozgalom segítségével a kollektivizálás melletti kampány asszisztálásához megnyerni – miközben a vallásosság személyes megnyilvánulási formáit, mely főként a falusi társadalom hétköznapi valóságát a legalapvetőbb módon tematizálta, a kultúra gleichschaltolása nyomán továbbra is permanens módon offenzíva alatt tartották. Ehhez kapcsolódóan Somos Ferenc, az ÁEH Katolikus Főosztályának főelőadója próbált egy történelmi analógiával is élni, az egyház intézményének, mint a fejlődés kerékkötőjének szerepét bizonyítandó:

Magyarország mezőgazdasági szerkezetében legutóbb kb. 1400 körül volt ilyen átalakulás, mikor a királyi birtokok majorsági birtokokká alakultak át. Az egyház akkor is ágált ellene, a termelés a majorban mégis megindult. […] Ma már az egyház is segít, hisz ha a társadalmi javak szétosztásában széles tömegeknek több jut, ő is többet kap. Így megjavult az állam-egyház viszony, pedig az egyház a legnagyobb csapást kapta, akkorát, miből soha nem fog kikeveredni.” (MNL OL XIX-A-21-d-0023-4/1962. (16. d.) 6.)

Kádár János az Országos Mezőgazdasági Kiállításon, 1958 (Fortepan 57627)

Az átszervezés alatt országszerte általános tapasztalat volt, hogy az egyházak magatartása többségében passzív és várakozó volt. Említettem a hatástanulmány-tervezet részletezésénél, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal terminológiája az egyházi személyeket a kollektivizáláshoz való attitűdje szempontjából három sematikus csoportra osztotta: „haladókra”, „ingadozókra” és „reakciósokra”. Az első csoport alatt főként természetesen az adott megye, illetve egyházmegye békepapi választmányát kell érteni. A velük kapcsolatos elvi álláspont abban állt, hogy lokális-regionális szinten leginkább az 1956 előtti, régi és kipróbált mozgalmi tagokra lehet számítani – az újonnan belépettek helyi állami szervekkel való javuló kapcsolataikat nem egy esetben pusztán „hitéleti profitszerzés (sic!)” céljából építették ki. De még a régi tagságot is meglepte a „haladás” dinamizmusa és gyors üteme, és a békegyűlések, valamint az espereskerületi gyűlések tapasztalatai is egyaránt azt mutatták, hogy a többség félt az 1956 előtti kemény, adminisztratív eszközök visszatértétől. A második csoportba tartozóak voltak természetesen a legtöbben. A semlegesek voltak a legideálisabbak, ugyanis egy részük „ingadozó” természetük miatt meggyőzhető volt, a többségük pedig az ellenállás szempontjából pacifikálható – így nem kellett tartani a helyi állami szerveknek az adott közigazgatási térség társadalmi platformjain való túlzott képviseletüktől és közéleti befolyásuktól sem. Ami pedig az utolsó csoportot illeti, nem volt tapasztalható országszerte sehol sem egységes, szervezett fellépés részükről. Ebben rendkívül hátráltatta őket az egyházi „kulcspozíciók” elvesztése, ezért az ellenállásnak csak elszigetelt precedensei adódtak. A protestáns felekezetű lelkészek többsége családi és anyagi helyzetük, valamint a teológiai fővonalat meghatározó „diakóniai szolgálat” miatt eleve kész helyzet elé volt állítva.

A téesztaggá vált vallásos parasztok kapcsán – elsősorban helyi egyházközségi és presbitériumi szinten – az Állami Egyházügyi Hivatal elvi álláspontja az volt, hogy ezek a gazdák

igazodtak az adott térség papjának politikai magatartásához. Volt, ahol elsőként léptek be, de a kisárutermelő paraszt tag húzódozott: »Addig eszik a plebánosúr kenyeret, amíg nem megyünk be a téeszbe!« »Ha olyan jó az a téesz, amit maga is ajánl, lépjen be a tiszteledő úr!« »Az én lovamról meg az én földemről van szó, nem a magáéról«.” (MNL OL XIX-A-21-d-0023-6/1962. (16. d.) 3.)

Bács-Kiskun és Szolnok megyékben például sikerrel járt a taktika, miszerint a forradalom bukását követő megtorlások során megfélemlített, jómódú (akár volt kuláklistás) vallásos középparasztok mutattak példát a belépési nyilatkozat aláírásakor, de a téesz vezetőségébe szakértelmük dacára általában nem, vagy csak nagyon ritkán kerültek be. Ezzel ellentétes képet mutat Pest megye: Tura község „Új Úton” téeszének vezetősége 90%-ban egyháztanácstagokból állt. Szekták viszonylatában a térségben nem volt probléma, a kisegyházak helyi képviselőinek tekintetében – kis létszámukból kifolyólag – országosan nem volt a téeszesítés központi kérdés, bár pl. Győr megye kivétel volt, itt koncentrálódtak a legnagyobb számban a Jehova Tanúi tagjai. A Szabolcs megyében lévő Újfehértó községben az ottani baptista gyülekezet pedig a saját prédikátorát zavarta el, mert az a szövetkezetesítés mellett agitált.

Az „átszervezés” időszakához képest a „megszilárdítás” idején „a papok aktivitása visszaesett.” Ez egyrészt azt jelenti, hogy az államhatalom részéről a békepapi mozgalommal szemben – egyelőre – nem voltak támasztva további igények, másrészt pedig a „konszolidáció” kezdeti stádiumai teremtette gazdasági és politikai körülmények az egyházak hitéleti működésére és anyagi lehetőségeire nézve egyaránt éreztették hatásaikat. (MNL OL XIX-A-21-d-0023-6/1962. (16. d.) 4.) Ezt Telepó Sándor az alábbiak szerint értékelte: az egyház számára ez egyrészt „jó, hogy a hívek jövedelme nő, az egyházi adók miatt.” Ugyanakkor „rossz, hogy szervezett munka van a gazdaságban, hiszen csökken a hitélet.” Még a vasárnapokon is sokan a háztáji földeken való gazdálkodást választják, mondván:

Vasárnap ugyanazt hallom a templomba, mint hétközbe a brigádtól.

A területfelelős szerint ez a fő oka annak, hogy a békepapok csak a békegyűléseken beszélnek a „szövetkezeti gazdálkodás előnyéről, a közös vagyon megóvásáról és a szocializmus felépítéséről falun” Ez aztán az adott papot választás elé kényszeríti: vagy igyekszik a hívek és az egyházmegye felé szimpatikus maradni, vagy igyekszik tekintélyét az állami szervek felé növelni. Az ÁEH álláspontja szerint azonban a „pap, ha akar, tud segíteni a megszilárdításban is, a helyi PB bátrabban igényelje ezt.” A papok nyilvános szereplésének visszaszorítása eszerint helyénvaló, de ha hirtelen elfordulnak az állami szervek tőlük, az csak a „reakció” befolyásának kedvezne. Példának az értekezlet jegyzőkönyve Berkes József csongrádi esperest említi, aki meglehetős túlbuzgóságáról tett tanúbizonyságot. Templomi prédikációiban rendszerint erkölcsi alapon ítélkezett az ellenálló parasztok felett:

Ha szegények vagytok, ne a téeszt hibáztassátok. Ne merjetek dicsértessékkel köszönni, ha lopjátok a közvagyont!

A papok állami kitüntetése terén is kétféle attitűdöt különböztettek meg a hívek részéről:

„[…] vagy örülnek, mert jó az állam-egyház viszony, vagy nem örülnek, mert eladta magát a kommunistáknak.

Az MTI fotója a téeszesítésről (Cseh Géza: „Minden kényszer nélkül” – Válogatás a téeszesítés befejezésének levéltári dokumentumaiból)

A téeszekben dolgozó egyháztanácstagok vallásosságát többnyire nem érezték „károsnak a munkára nézve”, sőt, sok helyütt elhanyagolták emiatt a presbiteri teendőiket. Azokban a téeszekben voltak problémák, amelyekben több felekezetű, vagy eltérő nemzetiségű emberek dolgoztak – ezek a lokális társadalmi törésvonalak a téeszeken belül is ugyanúgy működtek, csak ezek a konfliktusok leginkább a téeszek vezetőségének tagságát illető, felekezeti vagy nemzetiségi hovatartozás szerinti részarányos eloszlás kérdésében manifesztálódtak.

Az események nyomán az egyházak anyagi támogatása is hullámzó tendenciát mutatott. A legnagyobb csapást a korábban egyéni gazdálkodó parasztok szenvedték el, hiszen a téeszekbe kényszerítés – és a zárszámadás eredményei – szülte létbizonytalanság miatt nemcsak az állammal, de bizonyos szempontból az egyházzal szemben is tartalékolt. A valóság mégis a megélénkült anyagi áldozatvállalás képét mutatta, mely templomrenoválási kérelmekben, parókiaépítésekben és tatarozásokban realizálódott. Madai András szerint ez azért volt lehetséges, mert a papok arra számítottak, hogy

ha bejön a tsz, kielégíti az egyház anyagi követeléseit. Ez olyan, mint az orvosok az elhaló, megmerevedő végtagokat fokozott munkára késztetik, hogy a vérkeringés működjön.” (MNL OL XIX-A-21-d-0023-6/1962. (16. d.) 5.)

Az 1961 januárjától kezdődő 20%-os államsegély csökkentés az Állami Egyházügyi Hivatal megítélése szerint anyagilag ugyan – az egyházmegyei pénztárak segítségnyújtása miatt – nem sújtotta komolyabban, de politikailag differenciálta a papságot, mivel nem mindenki kapott egyforma összegű támogatást. Az a konszenzusos vélemény alakult ki, hogy nem ajánlatos az egyház állami támogatását tovább csökkenteni, ugyanis az nemcsak további anyagi terhet jelent a hívekre nézve, hanem „taktikát a papok számára”: eszerint a gondolkodás szerint, a csökkentés általi jövedelem kiesés elsődleges kompenzációs faktora a hitélet fokozása. A csökkenő hitélet kapcsán elismerték, hogy az nem a „tudat átformálása”, hanem a társas gazdálkodási formák új megjelenési lehetőségei miatt valósulhatott meg.

Az iskolai hitoktatás terén diadalként könyvelték el a folyamatos csökkenést, különösen a középiskolákban, hozzátéve:

pedig az állam nem él adminisztratív eszközökkel a beíratás során.

Az Állami Egyházügyi Hivatal épülete (szentkut.hu)

Ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Pont ezek indukálták országszerte a különböző ellenállási formákat, pl. Komárom megyében a miséket vagy a katekézis foglalkozásokat direkt este tartották, de pontosan nem lokalizált példák között szerepelt, hogy a helyi KISZ politikai kör 40%-os kimaradást produkált a „vallás eredete” c. előadásról, illetve ugyanott, Nagypénteken nem voltak hajlandóak úttörő mozgalmi dalokat énekelni, mert Jézus aznap halt meg. Ugyanakkor a tényleges helyzetet árnyalandó, rámutattak ennek a „diadalnak” félsiker-jellegére is, mivel ez a templomi katekézis foglalkozások fellendüléséhez vezethetett, amit nem tudtak direkt módon ellenőrizni, ráadásul azon még be nem íratott diákok is részt vehettek. Az innen fakadó vallásos nevelés hatásait csak olyképpen lehetett ellenpontozni, hogy a – főleg fiúk esetében – középiskolát végzett fiatalok között általában 3-4 év alatt, a bérmálás vagy konfirmáció után csökkent az erősödő világi befolyás és az életformaváltásból fakadóan a szüleiktől való részleges vagy teljes elszakadás miatt a vallásossághoz fűződő viszonyuk – főleg, miután leszereltek a Néphadseregből. (MNL OL XIX-A-21-d-0023-6/1962. (16. d.) 6.)

Az egyik legvitásabb kérdésként a lelkészek és papok téeszekben való foglalkoztatásának problémája vetődött fel. A protestáns lelkészek egy jelentős részének a kollektivizálás elindítása óta tartó munkavállalási szándékai mögött természetesen a családjaik megélhetési körülményei álltak. Ugyanakkor az átszervezés kezdetén még pártutasításként szerepelt az egyházi személyek szövetkezeti munkaformában való foglalkoztatásának tilalma. Noha ezzel sok megyei pártbizottság vitatkozott, de többségében a téeszekben dolgozó egyházi személyeket eltávolították. Szolnok megyében – pl. Tiszagyendán, Tószegen, Tiszaigaron és Tiszaugon – úgy oldották meg, hogy vagy más községbe helyezték ezeket a lelkészeket, vagy – mint Tiszaug esetében – a lelkész a felesége nevében és az ő munkaegységére dolgozott az asszony fizikai állapota miatt. Mivel a későbbiek során nem szilárdult meg a párton belül egységes álláspont, a helyi szintű végrehajtói mechanizmus terén a megyék eltérő sajátosságokat mutattak. Míg Szolnok megyéhez hasonlóan Csongrád és Vas megyékben sem engedték egyáltalán, addig pl. Tolna megyében 7, Baranya megyében 11 regisztrált egyházi személyről lehet tudni, hogy valamelyik téeszben vagy FMSZ-ben dolgozott. Abban egyetértettek, hogy az egyházi személyek téesz-tagságának kérdését egységes elv alapján kellene kezelni. Gölöncsér József osztályvezető és területfelelős azon az állásponton volt, hogy nem kell félni,

ha a pap belép a tsz-be. Az elért eredmények rá is hatással lesznek.

A tagság persze függene az illető magatartásának ÁEH szerinti politikai minősítésétől, valamint az adott térség gazdasági adottságaitól és politikai helyzetétől. Szerényi Sándor, az MSZMP KB Pártfőiskolájának Igazgatója ezt annyival egészítette ki, hogy a helyi pártállami szervek elősegíthetik az adott lelkipásztor termelőszövetkezeti munkavállalását, de fontos szempontként szögezte le, hogy egyrészt számarányaiban ez ne legyen tömeges előfordulású, másrészt pedig nekik kell kezdeményezniük a belépési szándékot, amelynek támogatását az illető személyétől, a helyi szintű egyházpolitikai érdekektől és az adott téesz tagságának beleegyezésétől kell függővé tenni. A téeszen belüli foglalkoztatást illetően az ideálisnak tartott munkakör a nagy szellemi kapacitást, sok időt, a nagy eséllyel szintén ott dolgozó híveitől való izoláltságot és helyhez kötöttséget igénylő foglalkozási forma, mint pl. a könyvelő vagy a bérszámfejtő, ezáltal lelkipásztori teendőiket jószerével elhanyagolják és nagymértékben laicizálódhatnak. Ebből egyenesen következett a lelkipásztori hivatást a fenti okok miatt elhagyni szándékozók kérdése, mely kapcsán a stratégia ugyanaz: direkt módon nem javasolni, a rákényszerített körülmények szülte „saját” döntésében támogatni szakmai képzési lehetőségekkel a példa „ragadóssá” tétele érdekében. Ez alól azok a papok képeznek kivételt, akik papi, illetve lelkészi pályán meglévő pozíciói az ÁEH, és természetesen a párt egyházpolitikai érdekeihez kötődik.

Az MSZMP egyházpolitikájának helyi szintű végrehajtói mechanizmusát illetően egyetértettek abban, hogy azt „a megyei és járási elvtársak jól értelmezik és valósítják meg.” De a kisebb mezővárosok, községek és falvak párt- illetve tanácsi szerveire ez már nem volt feltétlenül igaz. A vidéki káderek túlnyomó része kapcsán az volt még ekkoriban is az ÁEH-ban kialakult kép, hogy nem értik a párt célját, sem azt, hogy ezen belül mi az ő szerepük, és hogy a kiadott feladatokat hogyan hajtsák végre. Ennek oka nemcsak ezen funkcionáriusok többségének alacsony intellektuális képességeiből fakadt, hanem a munkához való hozzáállásukból is, mivel a legtöbb helyen másodlagos kérdésnek tekintették az egyházpolitikai feladatokat, csak a nagyobb egyházi eseményekre figyeltek, az egyházak anyagi illetőségű kérelmeivel pedig alig foglalkoztak, szinte automatikusan továbbították a megyei tanács egyházügyi főelőadója felé. A papok és a parasztok közötti viszony negligálása teremt lehetőséget „vagy szektás, vagy opportunista elhajlásokra.” Nem beszélve a templomba járó párttagok relatíve magas számarányáról – pl. Somogy megye – vagy másrészről, még a „haladó” szellemiségű, együttműködő papokat is érő durva és otromba inzultusokról – pl. Szolnok megye. (MNL OL XIX-A-21-d-0023-6/1962. (16. d.) 7.) Ezért, a „községi szervek kiskorúságának megszüntetése” érdekében, a továbbiakban prioritást jelentett a kiküldött központi előadó vezetésével történő, időszaki értekezletek képében megtartandó előadások és továbbképzések a „szövetségi politika” elméletének megértése és sikeres gyakorlati elsajátítása érdekében. (MNL OL XIX-A-21-d-0023-6/1962. (16. d.) 8.)

Összességében véve elégedettek voltak a munkájukkal, mivel az egyház máris reflektált saját megrendülésére, melyet az ÁEH által „beépülésnek” – valójában a brutális kényszerrel átalakított társadalmi struktúrák keretei közötti fennmaradási opcióként választott adaptációs mechanizmusnak – nevezett magatartásforma általános eluralkodása kezdett jelezni. A vallásosság mennyiségi mutatójának csökkenése kapcsán számot vetettek a „reakciósnak” kategorizált lelkipásztorok „minőségi alapú” hitéleti nevelés mélyítési szándékait illetően. S mivel úgy ítélték meg, hogy az egyházak anyagi jövedelme 1959 óta nem nőtt – amivel arányosan pedig, a téeszesítés nyomán „az MSZMP tömegbefolyása nőtt” – ezért a „szövetségi népfrontpolitika” és a rendszer konszolidációja érdekében az egyházak „haladó tagjainak” – vagyis a békepapi mozgalomnak – politikai aktivitását növelni kellett, de nem számarányában, hanem színvonalában. Ezért – a kiszolgáltatottság további fenntartása érdekében – az államsegély megszüntetésének további halogatása mellett igyekezni kellett a papi békemozgalmat az országosnál is nagyobb platformokon szerepeltetni, ugyanakkor külpolitikai szempontból – tekintettel az akkoriban indult II. Vatikáni Zsinatra – a sikeres konszolidáció megvalósításával törekedni a szocialista rendszerben élő egyházak helyzetének pozitívabb nemzetközi megítélésének elnyerésére.

Propagandafotó a kollektivizálásról, 1960. (Fortepan 67360/Magyar Rendőr)

 „A befelé fordított civil hadsereg” – Az ÁEH közigazgatási rendjével kapcsolatos filozófiai problémák

Hamvas Béla a közigazgatás anatómiájával foglalkozó tanulmányában egy nagyon fontos, és napjainkig is releváns észrevételt tesz: a kutatókat sikerült meggyőzni arról, hogy tévedést követ el az, aki a kormányzat kérdésével foglalkozik, és az államot a közigazgatással összetéveszti. Az állam corpus, vagyis test, fizikailag kiterjedő valóság, melynek területe, története, alkotmánya, nyelve, nemzetisége van. A hivatal pedig személytelen testület, melynek organizációja az államtól független. (Hamvas, 1992, 364.) Eszerint elképzelhető, hogy valamely államban megszervezett hivatalt más államba helyezzenek; a bizánci típusú bürokráciát a középkor folyamán számos állam átvette – például a Kijevi Rusz, de Bizánc 1453-as elfoglalása után ez a szisztéma az Oszmán Birodalomban is jól működött – ahogy a római pápa által vezetett Egyházi Állam latin rítusú egyházszervezete is megtalálható a világ szinte összes országában. A közigazgatás lényegét tekintve változatlan a monarchiában és a köztársaságban. Hamvas nézetei szerint az állami corpus a külső erők ellen hadsereget tart fenn. Eddig úgy látszott, hogy a közigazgatás lényegét tekintve befelé fordított civil hadsereg. Valójában és sok helyütt, ahol a hivatal rendkívüli módon megerősödött, már nem a hivatal függ az államtól, hanem az állam a hivataltól. Ezek után megkockáztatható, hogy ez a személytelen testület egy centralizált államon belül autonóm organizációvá válhat, amely a hatalmat befelé, saját önkénye szerint gyakorolhatja. Ez lett voltaképpen az Állami Egyházügyi Hivatal 1951-től: elnöke az egyházkormányzati szerv felett álló laikus államtitkár, aki megvétózhatja az egyházi hatóság rendelkezéseit – a cári parlament, a Duma helyett ezúttal a Kommunista Párt Központi Bizottságát képviselve. (Ennek kapcsán kitérő jelleggel megemlíthető a kollektivizálás is: véleményünk szerint az is a tradicionális, XVI. századi orosz falusi ősközösséghez, az obscsinához való visszatérés volt az új korlátozott szabadpiaci gazdasági mechanizmus, a NEP után. Lényeges különbség volt azonban, hogy a pravoszláv kereszténység kapcsán a Szovjetuniónak nem kellett egy szuverén, szupranacionális államhatalommal szembenéznie.) Hamvas a modern államnak három típusát különbözteti meg: politikai, részvénytársasági és hivatali államokról ír, aszerint, hogy az államhatalom bázisa az erőszak, a kizsákmányolás vagy a hazugság. Az ekképpen értelmezett politikai állam kapcsán új fogalom bevezetését tette szükségessé: ez pedig a politikai klerikalizmus. Klerikalizmus alatt olyan rendszert ért, amelyben a világi hatalmat szellemi eszközök pressziójával akarják biztosítani. Ilyen eszközzé degradált szellemi valóságok lettek az állami közigazgatás alá került eszmék és vallások. Ezek után a hatalom az esetlegesen napvilágra került atrocitásokért nem vállal felelősséget, intézkedéseit az eszmére hárítja. Ezért a politikai állam igen fontos tényezője a papság, persze fordított rangsorban: itt nem a szellemi autoritás vezeti a kormányzói kasztot – vagyis a végrehajtói hatalmat –, hanem a politikai kaszt utasítja a szellemi embert eszmei szolgálatra. Hamvas szerint a politikai állam mindig bitorlás. A diktatúra a hatalmat puccs útján szerzi meg és a politikai klerikalizmus feladata, hogy a csínyt utólag közigazgatásilag és szakrálisan legitimálja. Ez maga Bizánc. (Hamvas, 1992, 400.) Ez az Állami Egyházügyi Hivatal.

Sulák Péter Sándor

Az alábbi tanulmány a MTA-NEB Vidéktörténeti Témacsoport keretében végzett kutatásaim alapján készült. Ezúton is köszönöm a támogatásukat!

Felhasznált források:

MNL OL XIX-A-21-d – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, Állami Egyházügyi Hivatal – Visszaminősített TÜK iratok (1957–1989)

Felhasznált irodalom:

Hamvas Béla: Értekezés a közigazgatásról, In: Patmosz I., Életünk Könyvek, Szombathely, 1992, 362-436. p.

Köbel Szilvia, 2010: A pártállam strukturális eszköztára az egyházpolitika szolgálatában, In: Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban (Szerk.: Soós Viktor Attila, Szabó Csaba, Szigeti László), Luther Kiadó, Budapest, 195-219.p.

Köbel Szilvia, 2005: „Oszd meg, és uralkodj!” A pártállam és az egyházak. Az állam és az egyházak politikai, jogi és igazgatási kapcsolatai Magyarországon 1945-1989 között, Rejtjel Kiadó, Budapest.

Köpeczi Bócz Edit, 2004: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége. Haszonélvezők és kárvallottak, Akadémia Kiadó, Budapest.

Lukács Miklós, 2013: Az Állami Egyházügyi Hivatal szervezeti változásai 1951-1989 között, In: Vallástudományi Szemle, XI. évf., 3. sz. (Főszerk.: S. Szabó Péter), Kiadja: Zsigmond Király Főiskola, Magyar Vallástudományi Társaság, Budapest, 141-171. p.

Soós Viktor Attila, 2010: Az Állami Egyházügyi Hivatal és a Belügyminisztérium kapcsolatrendszere 1956 után, a hatvanas évek végéig, In: Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban (Szerk.: Soós Viktor Attila, Szabó Csaba, Szigeti László), Luther Kiadó, Budapest, 220-239.p.

Sulák Péter Sándor, 2019: „A téesz-mozgalom egy csodás búvópatak, mely tóvá alakul!” A kényszerkollektivizálás békepapi recepciója Szolnok megyében (1959-1962), In: Vakvágány. A “szocializmus alapjainak lerakása” vidéken a hosszú ötvenes években 2., (Magyar vidék a 20. Században 3. sorozat, szerk. Horváth Gergely Krisztián), Kiadja: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 381-419.p.

Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak, Budapest, Szent István Társulat, 1971.

Ezt olvastad?

Nagy Imre (Kaposvár, 1896. június 7. – Budapest, 1958. június 16.) a 20. századi magyar történelem megkerülhetetlen szereplői közé tartozik.