„…az a hivatásom, hogy hiteles képet alkossak a történelemről.” – Interjú Békés Csabával

Békés Csaba neve bizonyára nem ismeretlen a 20. század második fele iránt érdeklődők számára, hiszen olyan könyveket tett le eddig az asztalra, mint Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában (1996, 2006), az Európából Európába – Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990 (2004), az Evolúció és revolúció – Magyarország és a nemzetközi politika 1956-ban (2007) vagy az Enyhülés és emancipáció – Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika 1944–1991 (2019). Titulusai szintén magukért beszélnek: a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének kutatóprofesszora, a Hidegháború-történeti Kutatóközpont alapító igazgatója, emellett több külföldi egyetem, többek között a New York Egyetem és a Columbia Egyetem vendégoktatója. Békés Csabával szakmai életútjáról, oktatási tapasztalatairól és kutatási témájáról beszélgettünk.

Újkor.hu: Minek vagy esetleg kinek köszönhető történelem iránti érdeklődésed? Hogy alakult ki ezen belül a diplomáciatörténeti elköteleződésed?

Békés Csaba: A történelem iránti érdeklődésem gyerekkoromból származik, és elsősorban édesapámnak köszönhető. Ő magyar és történelem szakos általános iskolai tanár volt. 1964-től Balatonbogláron laktunk, és a helyi általános iskola felsőtagozatán tanított. Csak magyart, történelmet nem, de otthon nagyon sok mindenről beszéltünk, és rengeteget mesélt az életéről, többek között a második világháborús személyes emlékeiről. Tanácsára sok történelmi regényt olvastam, a Három testőrtől a Koppányi aga testamentumáig, a két kedvencem a Winnetou harmincas években kiadott három kötetes teljes kiadása és a Vologya utcája című második világháborús szovjet partizánregény volt.

Hetedik-nyolcadik osztály környékén világossá vált, hogy humán érdeklődésű vagyok, azon belül is a történelem érdekelt a leginkább. Édesapám nyomására akkor ugyan még kutatóorvosnak „készültem”, és az általános iskolában az ehhez szükséges természettudományos tantárgyakból még ötös is voltam, de a középiskola megmutatta, hogy ezek kevésbé érdekelnek. A kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban az érdeklődésem a történelem iránt még inkább elmélyült. Itt kristályosodott ki az, hogy a huszadik század, azon belül is az 1945 utáni történelem áll hozzám a legközelebb. Ekkoriban a nemzetközi kapcsolatok története iránti érdeklődésem még nem volt egyértelmű, lényegében általában a politikatörténet érdekelt. Nagy szerepe volt mindebben az önképzésnek, amelynek ugyan nem volt intézményes formája, de kollégistaként a lakótársaimmal megteremtettük ennek a kereteit. Hatvanöten voltunk egy tanulóteremben és negyvenöten egy hálóban, mivel a kollégium régen laktanyának épült, így az emberek egymáshoz sokkal közelebb voltak, intenzívebb volt a kommunikáció. Rengeteget olvastunk, és azt rendszeresen meg is vitattuk.

Milyen típusú osztályba jártál a gimnáziumban?

1971–75 között, egy akkoriban frissen indult nyelvi tagozatos osztályba jártam Kaposváron. Angolt és franciát tanítottak idegen nyelvként heti hat órában. Szerencsére az angol csoportba kerültem, ami a későbbi pályámat nagyban segítette. Ez kimondottan humán osztálytípus volt, amit mutat az is, hogy a 33 fős osztályba csak 6 fiú járt. Negyedik osztályban már történelemversenyen – két osztálytársammal együtt – indultam, de ők később visszaléptek, így végül egyedül értem el második helyezést az iskolai csapatversenyen. Ugyanebben az évben a világnézetünk alapjai nevű tantárgy fiatal, nagyon nyitott, eszmecserére és akár vitára mindig kész tanára hozzám hasonlóan a huszadik századi történelmet kedvelte, és nem érdekelte, hogy milyen kötelező ideológiai tételeket kellene megtanítania a tantárgy keretében. Így lényegében ketten végigbeszélgettük a tanévet heti egy órában a huszadik századi történelem fontos kérdéseiről. Igen, a hetvenes évek közepén ez is lehetséges volt, már akkor is a tanár jellemén, hozzáállásán múlott a dolog.  

A középiskola után volt egy kis kitérő, mert 1975-ben Debrecenbe jelentkeztem történelem–angol szakra, ahova nem vettek fel kellő pontszám hiányában. Ekkor apám, gyakorlatias megfontolásból, a kaposvári 503-as szakmunkásképzőbe íratott be egy kétéves elektronikai műszerész képzésre. Ez ugyan „elit” szaknak számított, mert ide csak érettségizetteket vettek fel, innen viszont csak végzés után lehetett újra egyetemre jelentkezni, így pályáztam 1977-ben Szegedre, a József Attila Tudományegyetemre. Ide fel is vettek, igaz, ehhez nagyban hozzájárult, hogy addigra rájöttem, hogy az általános történelmi tudás nem elég, így ezúttal sokkal többet tanultam a felvételire. Közben persze „előfelvettként” teljesíteni kellett az egyetem előtti kötelező sorkatonai szolgálatot, ami tizenegy „felejthetetlen” hónapot jelentett a hódmezővásárhelyi laktanyában. 1978-tól 1983-ig Szegeden történelem–angol szakon tanultam, amelyen mindössze ketten voltunk az évfolyamunkon. Mindehhez persze érdemes tudni, hogy akkoriban nagyon más volt a helyzet, mint ma, így az érettségizetteknek csak egy kis töredékét vették fel egyetemre.

Milyenek voltak az egyetemi éveid?

A szegedi bölcsészkar a maga idejében nagyon jó hely volt, és én nagyon szerettem ott tanulni. Az egyetem öt éve alatt úgy gondolom, az önképzésnek nálunk kiemelkedően fontos szerepe volt. A hallgatók, legalábbis abban a szűkebb körben, amelyhez tartoztam – az egyetemen kívül is –, saját maguk is akartak tanulni. Ma sokszor azt látjuk, hogy az egyetemisták egy része valójában csak diplomát szeretne szerezni, és némi iróniával szólva, elszomorodva látják az első néhány egyetemi hónapjuk után, hogy még mindig nem kapták meg az oklevelet. A mi időnkben komolyan vettük azt, hogy az egyetemen nemcsak tanulni kell, hanem komolyan értékeltük, hogy itt azt lehet tanulni, ami minket a leginkább érdekel. Nekem például nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre nem kell matematikával vagy fizikával foglalkozni. Egy másik elementáris „szabadságélményem” az volt, hogy az egyetemen az embernek valójában nincs főnöke: a szülők már nem irányíthatják az életemet, úgy, mint korábban, mert felnőtt vagyok, már nincs osztályfőnök, igazgató, aki behívathat és kioktathat, ha szerintük valamit nem jól csináltam. Az egyetemen a tanárok komolyan vettek bennünket, a dékán pedig már akkor is alapvetően az oktatók, és nem a hallgatók főnöke volt.

Ami érdekelt bennünket, azt viszont nemcsak az egyetemi órák keretében tanulmányoztuk, hanem nemhivatalos önképző kör jelleggel az egyetem falain kívül is. Így például a Móra kollégiumban szűk körben felolvasó szeánszokat tartottunk Borsányi György Kun Béla című, megjelenése után rögtön betiltott könyvéből. Mivel apám akkoriban már könyvesboltos volt Balatonbogláron, sikerült „elmentenie” egy példányt, mielőtt begyűjtötték a terjesztésre már kiküldött könyveket.

Első éves koromtól kezdve a Dugonics téri egyetemi könyvtárban a folyóirat-olvasóban magánszorgalomból az 1945 utáni koalíciós korszak sajtóanyagát tanulmányoztam, minden konkrét cél nélkül, csak mert érdekelt. Leginkább a Szabad Népet, a Haladást és az Új Magyarország című hetilapot olvastam. Utóbbi kifejezetten színvonalas, a nemzetközi politikával foglakozó hetilap volt, Boldizsár Iván szerkesztette, és mint később megtudtam, a Külügyminisztérium félhivatalos lapja volt. Ez már jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a diplomáciatörténeti érdeklődés erősödjön meg bennem. Másodévtől pedig elkezdtem a speciális kollégiumokat látogatni, mivel a szigorúan lineáris történelmi képzésen belül ez az egyetlen kivételt jelentette, ahol bármely éves hallgató tanulhatott huszadik századi történelmet is. Akkoriban járt oktatóként Szegedre Somlyai Magda Budapestről, aki kiváló, de nem túlságosan ismert történész volt, és ennek sajátos oka volt. 1970-ben Karsai Elekkel közösen kiadtak egy Sorsfordulók című dokumentum-kötetet az 1944–1945-ös időszakról az ország teljes területéről válogatott forrásokkal. Ez a kötet annyira jól sikerült, hogy azon nyomban betiltották, mert a szovjet hadsereg viselt dolgairól túl sok negatívum derült ki belőle. Mindebből súlyos szakmai hátránya keletkezett, mivel pártfegyelmit kapott, és azt követően 1973-ban távoznia kellett az MTA Történettudományi Intézetéből – így került a JATÉ-re. Három év múlva az ELTÉ-n kapott állást, de ott csak a tudományos szocializmus tanszéken taníthatott. Viszont a történész hallgatók oktatása sokkal nagyobb kihívást jelentett számára, így továbbra is vállalta a vidéken történő tanítással járó kényelmetlenségeket. Ezután egészen 1988-ig félállásban oktatta az 1945 utáni időszakot, szemináriumokat és speciális kollégiumokat tartott. Másodévtől ötödévig jártam ezekre a kurzusokra, amelyek számomra nagyon meghatározók voltak. Az egyik félévben például az 1956-os magyar forradalom eseményeit tárgyaltuk, miközben a kurzus hivatalos címe persze egy szóval sem utalt erre.

Az ELTE tudszoc. tanszéke mellett működött akkoriban egy különleges könyvtár: itt őrizték többek között az 1945 utáni emigráns magyar politikusok nyugaton megjelent és féllegális módon magyarra fordított, gépiratos memoárjait. Ezeket Somlyai Magda rendszeresen és persze illegális módon Szegedre hozta, és kölcsönadta egy-két napra legközelebbi tanítványainak, így olyankor éjjel-nappal ezeket olvastuk. Témavezetőmként ő javasolta a szakdolgozati témámat is, amely az 1947-es párizsi békekötést megelőző békepropagandát szolgáló magyarországi röpiratok feldolgozása volt. Azt vizsgáltam, hogy a magyar kormány és a külügyminisztérium milyen módon próbált a nemzetközi közvélemény felvilágosításával jobb békefeltételeket elérni. Ehhez már brit és amerikai levéltári dokumentumokat is kutathattam, mivel Somlyai Magda közbenjárására Karsai Elek, aki akkor a Szakszervezeti Levéltár igazgatója volt, rendelkezésemre bocsátotta az általa Londonban gyűjtött Foreign Office anyagokat, amelyeket a levéltárában tanulmányozhattam. Az amerikai iratok pedig akkor már megjelentek a Foreign Relations of the United States sorozatban, amelyeket az Országgyűlési Könyvárból könyvtárközi kölcsönzéssel kaptam meg. Innentől már egyértelmű volt a diplomáciatörténeti elköteleződésem, és később logikusan adódott a téma folyamatos bővítése.

Az angol szak nyújtotta előnyökből profitáltál az egyetemi évek alatt?

Már az ókori szemináriumoktól kezdve kaptam angol nyelvű szakirodalmat a referátumaimhoz. A Molotov–Ribbentrop paktumról szóló referátumomhoz Karsai László egy 1948-as amerikai külügyi kiadványt adott, amely tartalmazta a teljes szovjet–német levelezést.

Mivel ő Karsai Elek fia volt, nagy és akkoriban ritkaságnak számító gyűjteménnyel rendelkezett a korabeli nyugati kremlinológiai irodalomból, amit az oktatásban is felhasznált. Akkoriban a sztálinizmusról tartott kurzusokat, amelyeket nagy érdeklődéssel hallgattunk. Így nyugati forrásokból és lényegében nyugati szemlélettel ismerhettük meg a huszadik század közepének egyetemes történelmét, ami kivételes volt az akkori hazai egyetemi oktatásban. Amikor 1982-ben Turkuban voltam egy diákkonferencián, és a szovjet–finn háborúról kérdezve a szovjet nézőpont bemutatására számítottak tőlem, (miszerint az agresszív finn kormány háborút indított a békeszerető Szovjetunió ellen), meglepetve tapasztalták, hogy egy magyar diák a Finnországban tanított nézeteket adja elő.

Mely további professzoraid, tanáraid inspiráltak még?

Gyimesi Sándort kell még feltétlenül megemlíteni, aki szintén Budapestről járt másodállásban tanítani a Közgázról. Ő Szegeden közép- és koraújkor történetet tanított, így szakmailag ott élhette ki magát, ahol érdeklődő történészhallgatók voltak a tanítványai, nem pedig a gazdaságtörténetet mellékesnek tekintő közgazdász hallgatók. A péntek reggel nyolc(!) és tizenegy között megtartott előadásain mindig tömve volt az egyik legnagyobb terem. Gyimesi Sándor akkoriban meghatározó szerepet játszott a szegedi történészhallgatók világképének a kialakításában. Tőle a középkor értelmezésén keresztül egy általánosan felhasználható komplex történeti szemléletet tanultunk. Sajnos nagyon korán, 63 évesen távozott közülünk.

Fontos megemlékezni még egy kiváló történészről, akit egyetemistaként Szegeden ismertem meg, de sajátos körülmények között. Szabó Miklósról van szó, aki akkoriban az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa volt. Mivel a „szervek” a demokratikus ellenzékhez közel állóként tartották számon, amúgy teljes joggal, semmilyen felsőoktatási intézményben nem taníthatott, viszont az úgynevezett „repülő egyetem” keretében Budapesten és Szegeden, féllegális keretek között szűk körben előadásokat tartott az érdeklődő egyetemisták számára. Nekünk az 1945 utáni magyar történelmet és a Szovjetunió történetét oktatta. Erre Szegeden Demeter Anna tanársegéd másfél szobás lakásában került sor, őt később el is bocsátották az egyetemről. A mintegy húsz négyzetméteres nagyszobában körülbelül harmincan összetömörülve, többnyire a padlón ülve szombaton és vasárnap reggeltől estig hallgattuk Szabó Miklóst. Fantasztikus előadóként, papír és jegyezetek nélkül tárgyalta ezeket a hatalmas témákat, így biztos vagyok benne, hogy aki ezeken az előadásain részt vett, nem felejtette el mind a mai napig azt az élményt. Mai szemmel nézve, a legnagyobb hatást azzal érte el, hogy ellenzékiként nem „ellenzéki” narratívát adott elő, nem szidta a rendszert, hanem egyszerűen csak elmondta, hogyan működik, és abból mi mindent megértettünk. Néhány évvel ezelőtt Jankó Attila, akivel akkoriban az egyetemi reformmozgalmakban együtt tevékenykedtünk, sajtó alá rendezte és kiadta Szabó Miklós szegedi előadásainak szövegét.

A tanárok mellett fontos megemlíteni a szamizdatok szerepét is: ezeket Szegeden egyetemistaként folyamatosan olvastunk. Persze nem mindenki, de volt egy szűkebb kör a bölcsészkaron és a TTK-n, ahol ez rendszeres volt. Ezeket az illegális kiadványokat a rendszer könnyen betilthatta volna, azonban amíg nem terjedtek át nagyobb körökre az értelmiségen túl, addig inkább tűrte a létüket. Ebben persze nagy szerepe volt a gazdasági helyzet romlásának, valamint a nyugati kölcsönöktől való egyre erősebb függésnek. A szamizdatok tematikájában az 1945 utáni történelem, az 1956-os magyar forradalom és a határon túli magyarok helyzete kiemelt helyen szerepelt, így innen is rengeteg impulzust kaptam.

Az egyetem elvégzése után az Országos Levéltárban helyezkedtél el. Milyen iratokkal kellett foglalkoznod? Tudtad a levéltári munkát a kutatásaidban is hasznosítani?

Az egyetem után, 1983 szeptemberében az Új Magyar Központi Levéltárba kerültem. Ez korábban az Országos Levéltár része volt, de akkoriban önálló intézményként működött. Itt tárolták az 1945 utáni kormányszervek iratait. Én a pénzügyi referenciát kaptam meg, ami a bankok, illetve a pénzügyminisztérium iratait kezelte. Emellett feleltem még a társadalmi szervek irataiért is, amiben az Országos Béketanács, a Magyarok Világszövetsége és sok-sok egyéb szervezet anyagai voltak megtalálhatók. Engem persze valójában a külügyminisztériumi iratok érdekeltek, amelyek ugyanitt voltak megtalálhatók, de azokra az akkori miniszterelnök fia, ifjabb Lázár György felügyelt. A külügyi iratok nagyon kényes dolognak számítottak abban az időben, így valójában szerencsésnek mondhatom magamat, hogy az egyetemi doktori disszertációm megírásához két doboznyi békeelőkészítő irathoz hozzájuthattam. A levéltárban az első időszakban még nem tekintettek ellenzékinek, így kaphattam hozzáférést.

Ugyanebben az időben a Párttörténeti Intézet archívumában az MKP és a többi párt iratanyagiban is kutattam, ami szintén nem volt könnyű dolog, mert ott levéltári jegyzékeket nem kaphattunk, ezért a referens „kézből etetős módszer” alkalmazásával döntötte el, mit kaphat meg a kutató. Így fogalmunk sem volt, mihez képest van az adott anyag, és az mennyire reprezentatív a létező teljes iratanyaghoz képest. Végül itt is szerencsém volt, később, 1989 után, mikor megnyíltak a levéltárak, megtudtam, hogy korábban itt is érdemi anyagot kaptam. Ezek az iratok az 1989-ben megvédett egyetemi doktori disszertációm elkészítésében nagy segítséget jelentettek. Ez az értekezés már az 1945–1946-os békeelőkészítésről szólt. Akkoriban nem volt a maihoz hasonló doktori képzés, mindenki saját magát képezte, így nekem is a munka mellett kellett megírnom a disszertációt. Igaz, ezt a levéltár azzal támogatta, hogy a heti egy kutatónapot erre szánhattam.  

Már a disszertációdhoz is folytattál külföldi kutatásokat?

Akkor erre még nem nyílt lehetőségem, mert külföldi kutatásra nem volt esélye egy hozzám hasonló egyszerű, ráadásul pályakezdő levéltárosnak. Így a disszertációm alapvetően magyarországi levéltári és könyvészeti forrásokon alapult. Viszont használni tudtam az itthon is elérhető külföldi publikált forrásokat, mint például a Foreign Relations of the United States sorozatot. A hivatalos amerikai diplomáciai okmánytárnak az 1945–1949 közötti időszakra vonatkozó kötetei ugyanis már akkor is elérhetők voltak az Országgyűlési Könyvtárban.

A levéltár után az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoztál. Miért kellett váltanod a levéltári munkáról? Hogy érzed, miként hatott a kutatásaidra, kutatói hozzáállásodra, hogy levéltárosként és könyvtárosként is dolgoztál?

Én a levéltárban ellettem volna még hosszabb ideig, ha normálisabb körülmények lettek volna, mert az igazgatót (egy korábbi ÁVH-s tisztet) és az osztályvezetőmet (egy szövőnőből lett párttitkárt) leszámítva nagyon jó kollektíva volt ott. A vezetés hozzáállása így a nyolcvanas évek közepén nem a párt felső köreiben érzékelhető reformokra nyitott hangulatot tükrözte, hanem némi túlzással, inkább bármely 1952-es Szabad Nép-vezércikk stílusa határozta meg a nézeteiket és magatartásukat. Így alig egy évvel a belépésem után egy szerencsétlen véletlen elég volt ahhoz, hogy persona non grata váljon belőlem. Az Országos Béketanácsnál az egyik iratellenőrzésem során a KISZ KB egyik éppen ott tartózkodó fiatal kádere „felismert” engem mint a „Dialógus Békecsoport egyik vezetőjét”. Ő ezt azonnal jelentette, miután a Béketanács közölte a levéltár igazgatójával, hogy a szervezet nem hajlandó átadni a történeti jelentőségű iratait a levéltárnak, amíg ott egy ellenzéki munkatárs fogja kezelni azokat. A Dialógus Békecsoport egy alternatív, ellenzékinek tekintett szervezet volt, amely a békét propagálta, csak éppen nem a hivatalos módon, mert a fegyverkezési versenyért mindkét szuperhatalmat felelősnek tartotta. A történet érdekessége, hogy nemcsak vezetője nem, de tagja sem voltam a szervezetnek. Az más kérdés, hogy az egyetem óta valóban ellenzéki beállítottságú voltam, de nyílt ellenzéki tevékenységet nem folytattam. Például 1980 őszén leendő feleségemmel, Kalmár Melindával – aki szintén történész – közösen politikai faliújságot készítettünk a lengyel eseményekről. A gdanski sztrájkolók 21 pontja számos fontos lengyel újságcikkel együtt magyarra fordított gépiratban hónapokig mindenki számára olvasható volt a bölcsészkari Auditórium Maximum bejárata mellett. „Mentségünkre” szolgált, hogy Lengyelországban mindezek legálisan, a párt sajtójában megjelent anyagok voltak, csak éppen a szovjet blokk országaiban nem közölték ezeket, így nehéz volt mindezt illegális propagandának tekinteni. Jellemző, hogy néhány éve az ÁBTL-ben kutatva olvastam, hogy a BTK III/III-as felügyelőtisztje ugyan kérdőre vonta a dékánunkat, de ő pont ugyanezzel az érveléssel hárította el a „lengyel” faliújság betiltására irányuló „kérést”.

A levéltárban a Béketanácsnál történt „lebukásom” után azonnal elvették tőlem a társadalmi szerveket, és ugyan kirúgni nem mertek, mert addig kifejezetten meg voltak elégedve a munkámmal, de elkezdték napi szinten megkeseríteni az életemet. Ezzel végül el is érték, hogy új munkahelyet kezdtem keresni. Jellemző a korra, hogy G. Vass István igazgatóhelyettes egy Fő utcai sörözőben munkaidő után tartott „illegális” találkozó során felajánlotta, hogy szívesen segít ebben, így az ő révén majdnem a Fővárosi Levéltárba igazoltam át. Végül azonban Vida István történész közvetítése útján 1987 tavaszán az Országos Széchényi Könyvtárban kötöttem ki, ahol a diplomáciatörténettel foglalkozó Juhász Gyula történész volt a főigazgató.

Ott mindjárt két lehetőség közül választhattam, az egyik jobb volt, mint a másik. Lehettem volna az OSZK tudományos titkára, kiemelt fizetéssel, egyben a vezetőségnek is tagja. Érdekes lett volna, hogy miközben az ÚMKL-ből politikai okból kellett távoznom, rögtön egy másik országos kulturális intézmény vezetőségében dolgozhattam volna. A másik lehetőség a Zárolt Kiadványok Tárában egy könyvtárosi állás volt. Itt az 1945 utáni időszak nyugati emigráns irodalom kiadványait, folyóiratokat és könyveket és a korabeli szamizdatokat őrizték, emellett a két világháború közötti szélsőjobboldali kiadványok, illetve az erotikus irodalom is ott volt megtalálható. Szakmai érdeklődésemtől vezérelve én ezt az utóbbi lehetőséget választottam, s ezt a döntést utólag sem bántam meg. Nemcsak a szakmai előmenetelem szempontjából volt ez egy remek lehetőség, hanem azért is, mert az osztály pár fős személyzete Somogyi Pálné vezetésével egy kiváló munkahelyi közösséget és egy angyali főnököt jelentett. Emberileg ez hatalmas pozitív élmény volt számomra, hiszen kiderült, hogy pár száz méterre egymástól ilyen nagy kontraszt lehet az első és a második munkahelyem között. Az OSZK-ban Juhász Gyula és Vida István irányításával együtt elkezdtünk egy diplomáciatörténeti kutatást, ami az 1945–1946 körüli angol és amerikai diplomáciai források feltárását és kiadását célozta. Ezeket kellett fordítani, értelmezni, jegyzetelni, így rögtön egy fontos tudományos műhelymunkába is bekapcsolódhattam. A liberális légkör azt is lehetővé tette, hogy részben munkaidőben folytassak kutatómunkát Churchill A második világháború című könyve magyar kiadásához, melyhez a műben szereplő mintegy hétszáz történelmi szereplőről írtam rövid életrajzokat. Emellett a heti egy kutatónapomon előbb befejeztem a doktori disszertációmat, majd pedig vendégelőadóként a szegedi egyetemen tartottam kurzusokat az 1945 utáni magyar külpolitikáról.

Hogyan kapcsolódtál be az 1956-os Intézet munkájába? Mi inspirált legismertebb szakterületed, az 1956-os magyar forradalom világpolitikai összefüggéseinek kutatására?

Kenedi János kulcsszerepet játszott a dologban, mivel ő alapítótagja volt az elvben már 1990-ben megalakult 1956-os Intézetnek. Ő a nyolcvanas években prominens ellenzékiként sokat kutatott nálunk, az OSZK-ban, mivel nevével ellentétben az osztály akkoriban már lényegében bárkinek adott engedélyt a kutatásra, aki hozott valamilyen igazolást, hogy munkájához szüksége van ezekre az anyagokra. János így ismert meg engem is, és amikor a formálisan 1991 áprilisában megalakult ’56-os Intézet tudományos titkárt keresett, ő ajánlott engem az intézmény vezetésének. Ő mutatott be Litván György igazgatónak is, akivel megegyeztünk, hogy elvállalom. Talán meglepően hangzik, de sokat gondolkoztam ezen a váltáson, mert a Széchényi Könyvtárat jellemző békés nyugalom annyira kellemes élmény volt az előző munkahelyemhez képest, hogy ezt nem könnyen adtam fel egy ismeretlen helyzetért. Persze az kifejezetten vonzott, hogy nem csekély adminisztratív feladatok mellett főállásban kutatói munkát is végezhetek egy tudományos műhely tagjaként. Az intézetben az első években komoly műhelyépítő tevékenység zajlott, amit Litván György és én irányítottunk. Ezek az évek megalapozták az 1956-os Intézet későbbi szakmai teljesítményét is. Korábbi kutatásaim alapján logikusan adódott, hogy 1956 nemzetközi összefüggéseivel foglalkozzak, mivel a forradalom levéltári forrásokra alapuló kutatása a nulláról indult ekkoriban. Azok a nyugaton az 1960-as, 1970-es években megjelent munkák, amelyek 1956-tal és nemzetközi összefüggéseivel foglalkoztak, a maguk idejében érthető okokból semmilyen hazai párt vagy kormányzati forrást nem tudtak használni. Ráadásul a nyolcvanas évekig még a nyugati források sem voltak elérhetők a kutatóknak. Amikor bekapcsolódtam ebbe a kutatásba, épp az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a nyolcvanas években megnyílt nyugati források mellé a kilencvenes évek elején csatlakoztak a Keleten, így itthon is elérhetővé vált iratok. Nem mondom, hogy rögtön, korlátozások nélkül, de sokkal jobb lett a helyzet, mint korábban, és a helyzet évről évre javult. 1992-re már addig ismeretlen szovjet forrásokhoz is hozzájutottunk, amiket az intézet ki is adott Jelcin dosszié címmel. Ezek a fontos dokumentumok új megvilágításba helyezték az ’56-tal kapcsolatos szovjet döntéshozatal folyamatát. 1996-ban váltak ismertté az úgynevezett Malin-feljegyzések, amelyek az SZKP Elnöksége (akkoriban ez volt a Politbüro neve) üléseiről készültek. A kilencvenes évek közepére alakult ki tehát az a helyzet, hogy egy nagyjából kerek képet alkothattunk 1956 nemzetközi összefüggéseivel kapcsolatban; ekkor, 1996-ban jelent meg első könyvem Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában címmel.

Milyen volt a kilencvenes években Nyugat-Európában és Észak-Amerikában kutatni? Hogyan fogadtak magyarként a nyugati levéltárosok, kutatók?

Óriási élmény volt, amikor először kutatási célból utazhattam Nyugatra. Addig már jártam szervezett keretek között Olaszországban, Angliában, Ausztriában és Finnországban, sőt, Melindával 1983-ban egy egyhónapos hátizsákos nyugat-európai körutat is tettünk. Így a nyugati érzést már ismertem addigra, de egészen más volt „szegény egyetemistaként” utazgatni és más komoly kutatóként, megfelelő ösztöndíj birtokában Nyugaton „tartózkodni”. Nekem ez 1990-ben, majd a rákövetkező évben ismételten Londonban adatott meg, először egy, majd két hónapra. A brit nemzeti levéltárban a Foreign Office anyagaiban kutattam, és hatalmas élményt jelentett, hogy ami kutatható, azt fénymásolni is lehet. Magyarországon ahhoz voltunk szokva, hogy a megkapott iratokat ki kellett jegyzetelni, fénymásolatot kérni csak meglehetősen korlátozottan lehetett. Angliában bárki jogosult volt bemenni a levéltárba, és ugyanazokat az iratokat kaphatta meg és másolhatta le, mint bármelyik kutató. Mondanom sem kell, hogy így rengeteg dokumentumot hoztam haza másolatban. Az első komolyabb ’56-os témájú tanulmányomat is az 1956-os Intézet 1992-es évkönyvében publikáltam az angol kormány Magyarországgal kapcsolatos politikájáról 1953–1957 között.

Ennél csak az volt nagyobb élmény, amikor 1992-ben kiutazhattam az első amerikai utamra: a washingtoni Wilson Centerben egy évvel korábban alakult Cold War International History Project három hónapos ösztöndíját nyertem el research fellow-ként. A CWIHP a világon az elsőszámú hidegháború-történeti központ, publikációi mellett hatalmas online adatbázisban adja közre angolra fordítva a témára vonatkozó dokumentumokat. Ebbe a nagyszabású nemzetközi tudományos vállalkozásba már a projekt indulásakor bekapcsolódhattam. Eredetileg tíz hónapra kaptam volna ezt az ösztöndíjat, de én csak három hónapot tudtam vállalni, mert az 1956-os Intézet kiépítésében kellett közreműködnöm. Valójában már azt sem vették jó néven, hogy tudományos titkárként ennyi időre is magára hagyom a vezetést a műhelyépítő munka kezdeti, nagyon dinamikus szakaszában. Kevés dolgot bántam meg életem során, de biztos, hogy ez volt a legrosszabb döntésem. Ma már biztosan másként csinálnám, mert ritka történelmi esély volt pályakezdő kutatóként tíz hónapot az USA-ban tölteni, és én talán túlzott kötelességtudatból nem éltem ezzel a nagy lehetőséggel. Könnyen lehet, hogy az egész tudományos pályám is másként alakult volna.

A kilencvenes években a hidegháború-kutatás területén Kelet-Európában kevés volt a fiatal, energikus, angolul jól beszélő, szakmailag felkészült ember, mint amilyen akkor voltam. Persze voltak számosan, akik mindennek megfeleltek ezek közül, az angol nyelv kiváló ismeretét leszámítva. A nyugati partnerek ugyanakkor elvárták, hogy a velük kooperáló „keleti” kutató mindenben ugyanúgy „működjön”, mintha közéjük tartozó lenne, viszont alaposan ismerje az akkoriban megnyíló kelet-európai levéltárak anyagát. Lényegében erre a kelet–nyugati tudományos együttműködésre alapulva jött létre a „New Cold War History” iskola, amelynek nagy szerencsémre a kezdetektől fogva résztvevője lehettem.

Amerikában nemcsak a Nemzeti Levéltárban kutattam, hanem számos más intézményben is megfordultam, így többek között a New York-i ENSZ Levéltárban és az Eisenhower elnöki levéltárban. Utóbbi a Kansas állam-beli Abilene-ben, egy kisvárosban található, ott jelölte ki a helyét az egykori elnök, aki gyerekként ott járt iskolába. Oda, Kansas Citybe repülést követően Witchitába egy olyan kis repülőgéppel utaztam tovább, amelyik körülbelül száz méterrel a kukoricaföldek felett repült, és a pilótával együtt mindössze ketten ültünk a gépen. Az elnöki levéltárban a kutatási feltételek fantasztikusak voltak, mindössze két–három történész volt a kutatóteremben, a levéltárosok pedig rendkívül segítőkészek voltak. A levéltár baráti köre még egy közös vacsorára is meghívott bennünket.  

Legközelebb 2001-ben a New York University International Center for Advanced Studies keretében elindított hároméves hidegháborús projektbe kapcsolódhattam be tíz hónapra Center Fellow-ként. Ez ráadásul azért volt nagy eredmény, mert összesen öt ilyen pozícióra majdnem kétszázan jelentkeztek a világ minden tájáról, ráadásul én voltam az egyetlen „outsider”, mert a másik négy nyertes ismert valakit korábbról a projekt vezetéséből. Ez rengeteget jelentett a későbbi szakmai fejlődésemben, mert ott nagyon intenzív és magas színvonalú munka folyt, így például hetente kellett egy-egy újabb kéziratot megvitatnunk.

Hogyan látod, Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában című kötetedben feltárt eredmények mennyire épültek be a magyar és egyetemes történelem historiográfiájába és a magyar közgondolkodásba?

A kérdést kettéválasztanám. Úgy gondolom, hogy szakmai körökben sikerült elérnem, hogy erről a témáról ma már egy alapvetően realista nézőpont olvasható a szakmunkákban, tankönyvekben. Viszont a közvéleményt illetően ezt már nem mondhatom el. A közvélemény egy részében már jobb a helyzet, mint amikor elkezdtem a kutatást harminc évvel ezelőtt, viszont még mindig tartják magukat olyan mítoszok és legendák, amelyekkel a küzdelem további hosszú időt igényel. Egy dolgot megemlítenék, mert ez a legtöbbet idézett tévhit, mégpedig a szuezi válság magyar forradalomra gyakorolt hatása. Valószínűleg az utcán megkérdezve, a témát valamennyire ismerő emberek közül 100-ból 90 még mindig azt mondaná, hogy van összefüggés a két válság között, hiszen mindkettő egyidőben történt. Én viszont már majd’ 30 évvel ezelőtt kimutattam, hogy nem volt összefüggés, mert a Nyugat nem a szuezi válság miatt nem tudott Magyarország ügyében egységesen fellépni, hanem az 1945-ben létrejött európai status quo politika határozta meg a lehetséges fejleményeket. Így a nyugati beavatkozás a keleti blokk belügyeibe és fordítva egyszerűen lehetetlen volt. Ezt a hallgatólagos megállapodást kölcsönösen be is tartották a felek a hidegháború végéig, mivel ez volt a kelet-nyugati kapcsolatok, és az európai stabilitás alapja. Úgy gondolom, hogy a közvéleményben ezek az összefüggések még mindig nem ismertek kellő mértékben.

Ért már ezzel kapcsolatban személyed elleni támadás?

Próbálkozások voltak. A jó hír, hogy általában mindig sikerül álláspontomat megvédenem. Egy esetet azért érdemes megemlíteni, amikor is a Magyar Történelmi Társulat szervezésében egy előadást tartottam a Magyar Tudományos Akadémián 1956 nemzetközi szerepéről. A rendezvény levezető elnöke Kosáry Domonkos volt. Az előadásomat követően egy felszólaló ’56-os veterán provokatív megjegyzéseket tett, és lényegében azt sugallta, hogy túlélőként ő másra emlékszik, így a valóságban kissé másként voltak a dolgok. Ez azon kivételes esetek egyike volt, amikor nem nekem kellett magamat védenem, hanem maga Kosáry Domonkos válaszolta azt szenvedélyes hangú hozzászólásában, hogy a Társulat rendezvényein csak a szakma legjobb képviselői adnak elő, így tessék elhinni az előadó állításait.

Az Egyesült Államokban egy amerikai magyar történésszel együtt tartottunk egy-egy keynote speechet egy 1956-ról szóló konferencián, ahol az előbb említett felszólalásokhoz hasonló kérdéseket válaszoltam meg. Ezt követően a kolléga azt kérdezte: „Csaba, hogy csinálod azt, hogy te sokkal keményebb állításokat teszel ’56-ról, mint én a magyar történelemről, és mégsem esnek neked, miközben engem élesen kritizálnak kisebb súlyú állításaimért is?” Mondtam, hogy én csak egy módszert tudok, mégpedig, hogy igyekszem annyira világosan és meggyőzően érvelni az állításaim bemutatásakor, hogy a „laikusok” is érzékeljék: vita esetén még vannak további tartalékaim. Vagyis világosnak kell lennie a hallgatóságnak és az olvasóknak, hogy én nagyon komolyan veszem: az a hivatásom, hogy hitelt érdemlő képet alkossak a történelemről.

Hogyan látod az 1956-os magyar forradalom nemzetközi és hazai kutatásának alakulását? Milyen főbb trendek, kérdések mentén halad a kutatás?

Azt lehet mondani, hogy a hazai kutatásban nagyon kevés olyan új dokumentum, forrás lehet, amely lényegesen megváltoztatná a meglévő ismereteinket. A nemzetközi kutatásokban ugyanakkor vannak olyan területek, ahol kerülhetnek elő még új dokumentumok, információk, részletek, amik újdonságot jelenthetnek. Viszont a nagy összefüggések már ismertek, így azokat szerintem csak bizonyos esetekben egészíthetik ki új adatok. Elsősorban az egykori Szovjetunió részéről a katonai, belügyi, biztonságpolitikai vonatkozások tartogathatnak újdonságokat, a politikai területen kevés a megválaszolatlan kérdés. Kína szerepe nagy vonalakban ismert, de sok olyan háttérinformációra várunk, amelyek még nem kerültek napvilágra, főleg a forradalom utáni időszakból. Ugyanez elmondható Jugoszláviáról is, de ott elsősorban a forradalom előkészítésének a szakaszára vonatkozóan számíthatunk eddig nem ismert információkra. Ezeken felül Románia, Bulgária, Csehszlovákia tartogathat még újdonságokat, de ezek jelentősége nem hasonlítható a nagyhatalmak szerepéhez.

Több alkalommal voltál külföldön vendégoktató, rendszeresen publikálsz angolul nemzetközi folyóiratokba. Hogyan látod, mennyire ágyazódott be a magyar jelenkorral foglalkozó történettudomány a nemzetközi kutatásba?

Úgy mondanám, hogy a magyar jelenkortörténetírás eredményei kezdenek bekerülni a nemzetközi tudományos vérkeringésbe. Ennek az alapja, hogy jelentős számban legyenek olyan publikációk, amelyek angolul is megjelennek, és el is érik a szélesebb tudományos közösséget. Ez még távolról sem olyan mértékű, mint amilyennek lennie kellene. Bár a fiatal kutatók egy része már képes angolul publikálni, náluk még nem mindig adott, hogy megfelelő súlyú közleménnyel álljanak elő. A közép- és idősebb generációnál ez kisebb probléma, de a többségük számára csak a fordítás jöhet számításba. A színvonalas fordítás pedig nagyon sokba kerül, és itt jön be a képbe a pénztelenség, hiszen a még régiós összehasonlításban is (!) megdöbbentően alacsony kutatói, felsőoktatási bérek mellett nem várható el, hogy a szerző maga fedezze a fordítás tetemes költségét. Fordítást támogató alapok pedig lényegében nincsenek, vagy az ilyen források rendkívül szűkösek. Ezért régóta kardoskodom amellett – eddig nem sok sikerrel –, hogy akár a mindenkori kormányzat, akár az Akadémia sokkal több forrást áldozzon az új kutatási eredmények nemzetközi piacra történő eljuttatására a társadalomtudományok terén. Ezért fontos lépés, hogy a Történettudományi Intézetben már van egy angol nyelvű online folyóirat, de ez még mindig nagyon kevés. Mert a Nyugaton történő jelenlét terén nagy különbség van aközött, hogy egy adott országban angol nyelven (is) kiadják a helyi szerzők munkáit, vagy pedig, hogy a magyarországi kutatók álláspontja a világ vezető publikációs fórumain jelenik meg. Így például az én területemen a Cold War History (London School of Economics) és a Journal of Cold War History (Harvard University) című folyóiratok lényegesen magasabb szintű megjelenést biztosítanak a szerzőknek, mint amit egy Magyarországon megjelenő angol nyelvű periodikum nyújthat. Arról nem is beszélve, amikor valaki egy tematikus kötetbe ír fejezetet. Például legutóbb egy nyugat-európai szerzőgárdával adtunk ki egy olyan tanulmánykötetet, amely új megközelítéssel vizsgálja az enyhülés folyamatát (The long détente, CEU Press, 2017), és amelyben a könyv elején az egyik átfogó tanulmányt írtam. Az ilyen gyűjteményes kötetek megtalálhatók a világ nagy könyvtáraiban, és a téma kutatói ugyanúgy kiemelt figyelmet szentelnek nekik, mint az adott területen írott monográfiáknak.    

Komoly probléma, hogy Nyugaton még mindig sokszor az 1970-es, 1980-as években megjelent kremlinológiai műveket használják, ha az 1945 utáni magyar történelemről írnak, részben valószínűleg egyszerűen azért, mert ezek vannak meg a kollégák házikönyvtáraiban. Másfelől viszont mert nem fárasztják magukat azzal, hogy a frissebb angol nyelvű publikációknak utána nézzenek, főleg, ha nem könyveket, hanem a nagyobb számban létező folyóiratcikkeket, tanulmánykötetben megjelent fejezetet kellene keresni. Persze jelenleg még ezekből sincs túl sok, ezért is lenne fontos az új kutatási eredmények eljuttatása a nemzetközi tudományos piacra. Itt viszont érdemes felhívni a figyelmet egy új típusú problémára a jelenkortörténet területén: mivel legújabban a fiatalabb kutatók is nagy nyomás alatt vannak, hogy lehetőleg nyugati, mi több, Q1, Q2-es folyóiratokban publikáljanak, sajnos gyakran előfordul, hogy részben vagy egészben olyan témákat „zenésítenek meg”, (persze up-to-date nyugati irodalommal egy kissé „felturbózva”), amelyeket idősebb, neves, de külföldön kellő szintű nyelvtudás, motiváció, vagy kapcsolatrendszer hiányában nem nagyon publikáló hazai pályatársaik itthon már megírtak. Talán nem kell mondanom, hogy ezt a gyakorlatot a legkevésbé sem tartom elfogadhatónak, még akkor sem, ha az ilyen írásokban alibiből gyakran szerepel egy-két gyenge utalás az eredeti szerzőre. És ha ez nem lenne elég, érdemes arra is gondolni, hogy globalizált világunkban a külföldi folyóirat jó eséllyel az adott hazai neves kollégának fogja kiadni véleményezésre a tanulmányt…        

Felmerülhet, hogy a magyar külpolitika történetét illetően mi tekinthető nemzetközileg is piacképes kutatási területnek? A levéltári kutatásokon alapuló bilaterális kapcsolatok bemutatása szerintem ilyen lehetne, ezzel fiatalabb kutatók is helyzetbe tudják hozni magukat. A nyugati tudósók részéről még mindig megfigyelhető, hogy a keleti kollégáiktól mindenekelőtt a források feltárását és közreadását várják el. Vagyis egy-egy írásban forrásértékű anyagot akarnak viszont látni, amit részleteiben közvetlenül használhatnak, idézhetnek, viszont az anyagok érdemi feldolgozását, értelmezését, szintetizálását fenntartják maguknak. Vagyis a társadalomtudományok területén a szellemi vasfüggöny bizony még mindig velünk van, hogy finoman fogalmazzak, sokan ki sem nézik a keleti tudósokból, hogy a szintetizálásra is képesek lennének. Szerencsére én már túl vagyok ezen a szinten, de ez rengeteg munkámba került, vagyis egész életemben a nyugati kollégáknál sokkal többet kellett dolgoznom, sokkal kevesebb fizetésért, és sokkal rosszabb körülmények között, hogy elérjem, hogy magukkal egyenrangú félnek tekintsenek. Korábban olyan is előfordult, hogy egy amerikai kolléga azzal keresett meg, hogy egy az USA-ban előzőleg már megjelent tanulmányomat újraközlik egy készülő tanulmánykötetben, ha társszerzőként beveszem a kötet szerkesztőjének PhD-hallgatóját, akinek nyilván jól jött volna egy ilyen publikáció. Persze nem mentem bele, de végül így is közölték, és a recenzensek a kötet legjobb írásai között említették a tanulmányomat.      

Mennyire ismerik el itthon a külföldi kutatásaidat, kapcsolataidat, publikációidat?

Azt gondolom, hogy szakmailag elismerik, igaz, külföldön talán egyértelműbben, mint idehaza. Ezt mutatja többek között a magas hazai és külföldi idézettségem, illetve az innovatív megközelítéseimnek az átvétele. Hivatalos elismerésben is részesültem: 2013-ban lovagkeresztet kaptam nemzetközileg elismert kutatásaimért, 2018-ban pedig a Corvinus Egyetem szenátusa adományozott „Egyetemért érdemrendet” a Cold War History Research Center vezetéséért. Ezzel együtt azonban itthon léteznek falak és gátak is, mert a külföldi ismertségnek árnyoldalai is vannak. A hazai kutatási pályázatokon ugyanis lényegében soha nem kapok támogatást, sejthetően azzal, hogy én biztosan külföldön is tudok ilyet szerezni. Ami sajnos szintén nem igaz, mert a régió iránti kezdeti nemzetközi, főleg amerikai érdeklődés a kétezres évek közepére teljesen elapadt, így a korábbi közös kutatási projektek, amelyek jellemzően konferenciák szervezését szolgálták, megszűntek. Azóta csak az EU-s pályázatokból lehetne külső forráshoz jutni, itt viszont a társadalomtudományi területen régiónkat komoly diszkrimináció sújtja, így az esélyek minimálisak. Nem csoda, hogy mindennek hatására a régióból évek óta folyamatosan csökken a pályázók száma. Itthon három évtized alatt legalább tizenöt kutatási és egyéb pályázatot adtam be (köztük hat OTKA-t), és eddig egyik sem nyert, noha a pályázatok a bírálóktól rendszerint kiváló szakmai minősítést kaptak. Nem hiszem, hogy sok hozzám hasonló korú, teljesítményű, elismertségű magyar kutató mondhatja el ugyanezt magáról.

A külföldi elismerésre példa, hogy számos nyugaton megjelent tematikus kötetben én vagyok az egyetlen kelet-közép-európai szerző. Komoly eredmény, hogy a hidegháború háromkötetes alapművének tekinthető Cambridge History of the Cold War című kiadványban a hetvenkét fejezet szerzői közül az egyedüli vagyok a régiónkból. Eddig mintegy száztíz nemzetközi konferencián voltam meghívott előadó, emellett szerkesztőbizottsági tagja vagyok a tudományterület két vezető folyóiratának, a Journal of Cold War Studiesnak (Harvard) és a Cold War History-nek (LSE). Egy ilyen körbe bekerülni nem könnyű, így emiatt nem panaszkodhatok.

Mióta tanítasz a Corvinuson?

2009 óta tanítok a Budapesti Corvinus Egyetemen, 2013-ig docensként, azóta egyetemi tanár vagyok. Úgy kerültem az egyetemre, hogy elindult a nemzetközi kapcsolatok szakon egy angol nyelvű mesterképzés, és itt volt olyan tantárgy, amit nem volt, aki tanítson, így Kiss J. László kollégám ajánlása mellett a szerencsének is szerepe volt a dologban. Ott hamar megtaláltam a helyemet a Nemzetközi Tanulmányok Intézetében, ami az átalakulás után most ismét tanszék lett.

Emellett dolgozom a Politikatudományi Intézetben is, jelenleg kutatóprofesszorként. Ide hivatalosan 2007 januárjában kerültem, de 2011-ig az 1956-os Intézetben végeztem a kutatómunkámat a két intézmény közötti egyezmény alapján. 2011-ben megszüntették az 1956-os Intézet mögötti közalapítványt, s ekkor ténylegesen átkerültem a Politikatudományi Intézetbe, az 1956-os Intézet pedig az Országos Széchényi Könyvtárba olvadt be kutatócsoportként.

Milyen különbséget látsz a magyar és a külföldi diákok motivációja, teljesítménye között? Összehasonlítva milyennek látod a Corvinust és a Columbia egyetem diákjait, légkörét?

A Corvinus viszonylag kivételezett helyzetben van Magyarországon, ugyanis a legmagasabb felvételi pontszámot elérő diákok jelentkeznek oda. Több gazdasági szakra, illetve nemzetközi tanulmányokra is 450 pont felett lehet bekerülni. Ez a nyelvtudás tekintetében is komoly előny, mert az angol nyelvismeret már természetes körükben, de gyakori egy-egy további idegennyelv magasfokú ismerete is.

Ha összehasonlítjuk a New York-i Columbia Egyetemmel, amely a világ húsz legjobb egyeteme között van, és ahol összesen öt félévben voltam az István Deák Visiting Professor for East European History, akkor azt kell mondanom, hogy az egy másik liga. Az ottani diákok esetében olyan felkészültség és elköteleződés figyelhető meg, hogy a tanár nemigen várhat ennél többet. Nem kell őket biztatni olvasásra, kérdések felvetésére, vitára, mert mindezt saját maguktól csinálják. Amilyen komolyan veszik a képzést, ugyanolyan profizmust várnak el oktatóiktól is. A Columbián egy mesterszakos szemináriumon az egyetem előírja, hogy az oktató 150 oldalnyi olvasnivalót adjon ki hétről-hétre. A New York Universityn, ahol szintén tanítottam, „csak” 100 oldal ez a penzum. A hallgatók meg sem rezzentek, és tényleg elolvasták a kiadott anyagot. Időnként ezzel szoktam az itthoni diákjaimat motiválni, amikor húsz oldal olvasására kérem őket; ilyenkor gyengéden utalok rá, hogy a Columbián ez mennyi lenne.

A Kádár-korszakkal kapcsolatos vitákban a külpolitika sokadrangú téma szokott lenni, a tankönyvek sem tárgyalják részletesen. Mit gondolsz, milyen tévhitek élnek a Kádár-korszak külpolitikájával kapcsolatban a magyar közgondolkodásban?

A közgondolkodásban mindmáig nagyon kevéssé jelenik meg ez a kérdés. Sokakban felmerülhet, hogy volt-e egyáltalán külpolitikája Magyarországnak a Kádár-korszakban? Nagyon sokan még mindig azt a leegyszerűsítést alkalmazzák, hogy mivel a Szovjetunió érdekszférájába tartoztunk, akkor nyilván minden nemzetközi ügyet Moszkvában intéztek, és a szovjet blokk tagállamai csak egyszerű végrehajtók voltak. A külpolitika történetének szisztematikus kutatása azonban azt bizonyítja, hogy nagyon is volt magyar külpolitika, csak éppen azt az adott kontextusban kell értelmezni. A probléma forrása, hogy 1990-ig nem lehetett érdemben kutatni az 1945 utáni magyar külügyi iratokat, sem az MSZMP Politikai Bizottságának dokumentumait, ahol a külpolitikával kapcsolatos fontos döntéseket hozták. Sok területen – mint például a keleti–nyugati gazdasági kapcsolatok – születtek korrekt, folyóiratokban megjelent elemzések már a nyolcvanas években is, de az Szovjetunióhoz kötődő viszony vagy az önálló magyar törekvések kutatása tabunak számított.

Bár 1990 óta sok dokumentumkötet, tanulmány, forrásközlés és több könyv jelent már meg, a bilaterális kapcsolatok története az egész korszakra vonatkozóan csupán néhány relációban áll rendelkezésre (USA, Franciaország, Lengyelország, Kína). Így például a meghatározó jellegű szovjet mellett hiányzik a legfontosabb nyugati reláció, a magyar–NSZK kapcsolatok feldolgozása is.  

Ennek ellenére ma már jelentős forrásanyag és irodalom áll rendelkezésre, amelyek alapján 2019-ben egy szintetizáló monográfiát adtam közre (Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika, 1944–1991). Ebben Magyarország szovjet tömbön belüli mozgásterét és a kelet–nyugati viszony alakításában játszott szerepét elemeztem 1944–1991 között. Azt a tézist is megfogalmaztam, hogy a mezőgazdaság mellett a külpolitika volt a Kádár-kori politika egyik legsikeresebb ágazata. A gazdaság területén a szakértők joggal beszélnek a rossz gazdaságszerkezetről, eladósodásról, adósságspirálról, válságról, stb. Azt viszont kevesen tudják, hogy a folyamatosan Kelet és Nyugat között lavírozó külpolitikának milyen meghatározó szerepe volt abban, hogy az egyre fokozódó nehézségek ellenére a gazdasági stabilitást mégis sikerült fenntartani 1989-ig.

A Hidegháború-történeti Kutatóközpont alapítója és vezetője vagy. Bemutatnád pár mondatban a Központ kutatásait, tevékenységét?

A központot 1998-ban hoztam létre, NGO-ként, vagyis egy magánalapítványra épül, amelyhez a család összes megtakarított pénzét használtam fel. Létezésének alapja, hogy nem tud csődbe menni, mivel nincs alkalmazottja, az infrastruktúra pedig azonos az én irodámmal; ez korábban az 1956-os intézetben volt, most pedig a BCE-n van. Annak ellenére, hogy kezdettől komolyabb anyagi források nélkül működik, a Központ eredményei nemzetközi szinten is nagyon jelentősek. Itt velem együtt alapvetően mindenki önkéntes munkát végez, vagyis ingyen dolgozik. Nagy előrelépés volt, hogy 2009 óta, amikor a Központot a Corvinusra hoztam, van egy kutatási koordinátorunk, aki mindig egy PhD-hallgató, és aki a kezdeti években, és az utóbbi néhány évben ezért szerény juttatást kapott/kap az egyetemtől.  A Központ angol nyelvű honlapja egész Kelet-Európában az egyetlen hidegháborús tartalomszolgáltató weboldal, és Európában is az egyedüli aktív Cold War website. Ingyenesen elérhető módon, az egész világ számára szolgáltatunk tartalmakat. És persze nemcsak Magyarországról, hanem az egész szovjet blokk történetéről.

Két nemzetközi „piacvezető termékünk” is van, az egyik a szovjet blokk történeti kronológiája. Ezt öt részben jelentettük meg, és négy résznél már a bővített kiadásoknál tartunk. Eddig körülbelül 3000 oldalnyi szöveg jelent az 1945–1991 közötti eseményekről. Ez a világon létező legrészletesebb, legalaposabb, leginformatívabb történeti kronológia az egész szovjet blokkról. Elkészítésében magyar és külföldi diákok egyaránt közreműködtek. Eddig közel 240, zömmel külföldi (36 országból érkezett) gyakornok volt már nálunk, ráadásul 2017 óta a Oxford University hivatalos gyakornoki partnere vagyunk. Ez azt jelenti, hogy évente három-négy hallgatót küld az egyetem, hogy oxfordi pénzen nálunk dolgozzanak két hónapig.

A másik nagyszabású vállalkozásunk az új hidegháború-történeti kutatások bibliográfiája, azaz a Bibliography of New Cold War History. Ebben az 1989 után megjelent, a hidegháborúról szóló nemzetközi publikációkat gyűjtjük össze az egész világról, a mostani, negyedik kiadás már több, mint 1300 oldal terjedelmű. Arra törekszünk, hogy a kiadványban a világban megjelent minden hidegháborúról szóló könyv, könyvfejezet, tanulmány, megtalálható legyen. Ez nemcsak a világnyelveken megjelent írásokat jelenti, hanem a világ bármely országában és nyelvén kiadott, témába vágó publikációkat is: ilyen esetben a kiadvány könyvészeti adatai mellett zárójelben angolul is megadjuk a címet.

Ez nagyon komoly nemzetközi eredmény, mert ehhez hasonló bibliográfia nincs máshol a világon, így aki be akar kerülni a „szaknévsorba”, annak itt kell megtennie. Amikor az H-diplo-n évente közzétesszük felhívásunkat a bibliográfia bővítésével kapcsolatban, arra a világ legkülönbözőbb részeiről kapunk publikációs listákat, köztük a téma vezető tudósaitól.

A központunkban egyfajta posztgraduális képzés is zajlik, mert nyaranta a külföldi gyakornokoknak nyári egyetemhez hasonló szemináriumokat tartunk. Emellett 2010 óta évente kétnapos nemzetközi diákkonferenciát szervezünk a hidegháború témakörében, ahová általában 25–30 előadó jön, sokan a világ rangos egyetemeiről, saját költségen (Columbia University, American University, US Military Academy at West Point, Indiana University, London School of Economics, University College London, St. Andrews University, King’s College-London, Sciences Po, Hong Kong, Humboldt, University of Bologna, University of Florence, CEU). 2016 óta a New York-i Columbia University Európa Intézetével közösen szervezzük ezeket a konferenciákat. 2019-ben a BCE kiadásában nyomtatott formában is megjelent az első hét konferencia legjobb előadásait közreadó Students on the Cold War című kötet.

Ezzel együtt nagyban gátolja a munkánkat, hogy a központ működésére eddig nem tudtunk érdemleges anyagi támogatást szerezni, ahogyan arra korábban a pályázatokkal kapcsolatban utaltam. A működéshez szükséges alapfeltételeket és infrastruktúrát a BCE biztosítja, ami nagy segítség, és korábban a Nemzeti Kulturális Alaptól is kaptunk a kronológia két kötetére támogatást, de mindez nem áll összhangban a nemzetközileg unikális kutatásainkkal és teljesítményünkkel. Nem beszélve arról, hogy még mi mindent tudnánk produkálni, ha nem csak zömmel magyarul nem beszélő külföldi önkéntesek munkáját vehetnénk igénybe, hanem úgy, ahogy más, szerencsésebb intézményeknél szokás, profi kutatókat is megfizethetnénk az általunk meghatározott munka elvégzéséért.    

Milyen trendeket látsz a magyar és a nemzetközi hidegháborús történetírásban? Hogyan fogadta a szakma az újszerű hidegháborús kutatási eredményeidet?

Véleményem szerint itthon a bilaterális kapcsolatok mielőbbi feltárása és szintetizálása lenne a legfontosabb. Erre a szovjet blokk valamennyi országával kapcsolatban szükség van, nyugati relációban pedig legalább a fő nyugat-európai államok tekintetében kellene ezt elérni.  

Mintegy húsz éve mondom, hogy a kelet-közép-európai országok sokkal nagyobb szerepet játszottak a szovjet blokk külpolitikájának alakításában, mint ahogyan azt a többség máig gondolja, itthon és külföldön egyaránt. A kutatásaimnak is ez az egyik fő üzenete, hogy a magyar mellett a kelet-német, lengyel, román, de akár csehszlovák vagy a bolgár külpolitikai törekvések levéltári forrásokra lapuló megismerése is jelentősen árnyalná a jelenlegi képet.

A magam részéről a nemzetközi kutatásban is ezt „a kisállamok szerepe” trendet (keleten és nyugaton egyaránt) tartom leígéretesebbnek, amelynek magam is egyik fő képviselője vagyok.

A korábban szinte kizárólagos figyelmet élvező szovjet–amerikai viszony története fő vonalaiban már ismert, de a nyolcvanas évek vonatkozásában itt is jelentős átértékelés van folyamatban. Reagan külpolitikájáról csak most kezdenek megjelenni azok a levéltári forrásokra alapozott írások, melyek szerint az már az első ciklusban, Gorbacsov előtt sem volt olyan agresszív, mint amilyennek az amerikai propaganda alapján annak idején látszott.     

Fontos új terület a nemzetközi hidegháború kutatásban a Harmadik Világ nemzetközi kapcsolatainak a feltárása, így Afrika, Ázsia, Dél-Amerika története, valamint a semleges államok szerepének vizsgálata. Emellett Kína, főleg hetvenes–nyolcvanasévekbeli története sem ismert még a kellő mértékben. A nukleáris energia és fegyverek szerepének kutatása pedig az egyik legújabb irány, amely iránt elsősorban az USA-ban látható nagy érdeklődés.

A kérdés második felével kapcsolatban úgy látom, hogy Magyarországon az esetek többségében a kollégák elfogadják, és már alkalmazzák az általam bevezetett kategóriákat. Időnként már azt is tapasztalom, hogy bizonyos téziseimet, mint például a Brezsnyev-doktrína lebegtetése, már népmesei jelleggel, a szerző említése nélkül is használják. A magyar külpolitika hármas determinációja is már megtalálható tankönyvekben, szintézisekben, akárcsak a konstruktív lojalitás tézise. Külföldön általában jóval nehezebben tud elterjedni egy új elképzelés a társadalomtudományok területén, ha a kutató keletről próbálkozik ezzel. De a tapasztalatom az, hogy hosszú évek kemény munkájával ezt is el lehet érni, mindenesetre számos tézisemet citálják már nyugati kollégák is. Az Enyhülés és emancipáció című kötetem angol változata ebben a vonatkozásban is komolyabb áttörést hozhat. A könyvben, amely 2022 tavaszán jelenik meg a University of North Carolina Pressnél a New Cold War History sorozatban, mintegy húsz olyan tézist fogalmazok meg, amelyek nagy része egy ideje már nemzetközileg is forgalomban van, de így együtt lényegesen nagyobb hatást fejthetnek ki, mint külön-külön.

Milyen kutatási terveid vannak még a jövőre nézve?

A legfrissebb könyvem, az Enyhülés és emancipáció tekinthető akár a következő tervezett kötetem alapjának is. Mert ebben Magyarország mellett már a teljes szovjet blokk 1945 utáni szerepét vizsgálom majd a nemzetközi politikában, és mindenekelőtt a kelet–nyugati viszony alakításában. Persze ez nagyon komoly szakmai kihívás, ami hosszabb kutatást igényel, de a munkát jelentősen segíti, hogy ma már számos ország vonatkozásában létezik angolul vagy az ország nyelvén jól használható irodalom az 1945 utáni nemzetközi kapcsolataikról.

Máté Zsolt

Ezt olvastad?

A nemrégiben történt afganisztáni kivonulás, és azok rövidtávú következményei, ezen sorok olvasói számára már ismertek lehetnek. Egy-egy kivonulás körülményei, akár