Az utolsó megkoronázott pápa – 125 éve született VI. Pál

A II. Vatikáni Zsinatot lezáró és a reformokat életbe léptető pápaként vonult be a katolikus Egyház történetébe VI. Pál pápa, akire újító konzervatívként a párbeszéd embereként tekinthet az utókor.

Családi háttere

Giovanni Battista Enrico Antonio Maria Montini 1897. szeptember 26-án látta meg a napvilágot a lombardiai Concesióban Giorgio Montini ügyvéd és Giuditta Alghisi három fia közül a másodikként. Hívő katolikus családba született, szeptember 30-án részesült a keresztség szentségében. A család a helyi vidéki nemesség közé tartozott; középosztálybéli, polgáriasult életet éltek. Bátyja, Lodovico, apjukhoz hasonlóan jogi pályára lépett, később az olasz szenátusnak is tagja volt; öccse Francesco orvos volt. A későbbi pápa Bresciában nevelkedett. Apja egy időben az Il Cittadino di Brescia katolikus napilapot is szerkesztette, valamint részt vett a Luigi Sturzo-féle olasz néppárt tevékenységében. Montini 1907-ben járt először az Örök Városban, családjával magánkihallgatáson vett részt X. Piusz pápánál. Mindkét szülőjét 1943-ban veszítette el.

Francesco, Giovanni Battista és Lodovico Montini, kisgyermekként
Francesco, Giovanni Battista és Lodovico Montini, kisgyermekként

Tanulmányai és pappá szentelése

1903-tól a jezsuita vezetésű bresciai Collegio Cesare Arici diákja volt, ám gyenge egészségi állapota miatt külsősként, kvázi magántanulóként tanult. Ettől függetlenül aktív résztvevője volt a Santa Maria della Pace Oratorium ifjúsági csoportjának. 1916-ban szerzett érettségit a Liceo Statale Arnaldo da Bresciában, majd szintén külsős növendékként lépett a bresciai szemináriumba. 1918-tól cikkeket publikált a periodikusan megjelenő La Fionda diáklapban.

Giacinto Gaggia bresciai megyéspüspök a Santa Maria Assunta-székesegyházban szentelte pappá 1920. május 29-én, első miséjét másnap mutatta be.

Az első szentszéki és diplomáciai tapasztalatok megszerzése

1920. novemberétől a Pápai Gergely Egyetemen hallgatott tovább polgári és kánonjogot, valamint az Accademia dei Nobili Ecclesiastici növendéke is lett. Giuseppe Pizzardo bíboros pártfogásába vette, ösztönzésére 1923-tól diplomáciai képzésen is részt vett a Pápai Egyházi Akadémián. Egyre inkább betekintést nyert és gyakorlatot szerzett az Apostoli Szentszéken folyó munkában, különösképpen a pápai Államtitkárságot illetően. Ennek következtében

a leendő pápa későbbi utódjához, XVI. Benedekhez hasonlóan soha nem szolgált plébánián.

Ezzel szemben Montini a felső egyházkormányzati és diplomáciai szférákban jelentős tapasztalatokra tett szert, amit a későbbiekben pápaként is haszonnal kamatoztathatott.

Mindent egybevetve, hivatalos diplomáciai működése nem volt hosszú életű. 1923-ban kevesebb mint fél évet szolgált Varsóban Lorenzo Lauri apostoli nuncius mellett XI. Piusz pápa megbízása alapján. A Rómába való visszatérését követő évben, 1924-ben, filozófiából és mindkét jogból fokozatot szerzett.

Montini és a FUCI

A Federazione Universitaria Cattolica Italianának (FUCI) már 1919 óta tagja volt, 1925-ben annak országos egyházi asszisztense lett, az országos elnökkel, Igino Righettivel szoros munkakapcsolata volt ekkoriban. A diákság részéről mutatkozó kezdeti bizalmatlanságot sikeresen oldották meg, a bizonyos egyházi személyek részéről érkező vonakodó hozzáállás miatt azonban végül 1933-ban lemondott. (Hivatalosan a Pápai Államtitkárságon megszaporodott munkájával indokolta leköszönését a vezetésből.) Egyházi körökből többen nem értettek egyet a FUCI vezetésével, ennek ellenére Montiniéknek mégis sikerült reformokat életbe léptetni, mélyreható átszervezést levezényelnie. Az ellenzők elsősorban  politikai felfogása miatt, illetve oktatási és kulturális ügyekben hozott döntések kapcsán fogalmaztak meg kritikát Montinivel szemben. (Alapvetően nem helyeselte a fasiszta ideológia betüremkedését az egyházi szférába).

Még a FUCI tagjaként, 1931-ben, feladata volt Németországban és Svájcban a Non abbiamo bisogno enciklika terjesztése, melyben XI. Piusz pápa elítélte a fasiszták jogsértő cselekedeteit, egyházellenes, az egészséges társadalomra is káros támadásait.

Pápai Államtitkárságon, pápák szolgálatában

Montini az 1920-as évektől – kisebb megszakítással – három évtizeden keresztül szolgált a mindenkori pápa mellett Rómában, az Államtitkárságon. XI. Piusz 1937. decemberében államtitkár-helyettessé (sostituto) nevezte ki. Ekkortól lett közvetlen munkatársa Eugenio Pacelli bíboros államtitkárnak, akit, miután a konklávé 1939-ben XII. Piusz pápa néven megválasztott, tovább szolgált az Államtitkárságon. A háború idején aktív szerepe volt a Vatikáni Tájékoztatási Hivatal munkájában, a civilek és hadifoglyok kapcsán igyekeztek információkat szerezni. Az amerikaiakkal való olasz különbéke elérése érdekében Mária José hercegnővel, Umberto olasz trónörökös hitvesével összefogva igyekeztek eredményt elérni, ám sikertelenül jártak. A pápa képviseletében igyekezett a német megszállás alá kerülő Rómában is a lehető legtöbbet megtenni a zsidók érdekében. Részt vett Hugh O’Flaherty, a Szent Officium scrittoréje által koordinált római titkos zsidómentő hálózat tevékenységében.

Luigi Maglione bíboros államtitkár halálát követően, 1944 nyarától Domenico Tardnivel pro-államtitkári pozíciót töltött be. Az államtitkári feladatokat XII. Piusz maga intézte. 1952-től hivatalosan Montini a rendes, Tardini pedig a rendkívüli ügyekért felelt.

Montini XII. Piusz szolgálatában
Montini XII. Piusz szolgálatában

A második világháborút követően visszafogottan, de ő is hangoztatta a marxista eszmék káros voltát, az azokkal szembeni fellépés szükségességét.

Szent Ambrus székében

1954. november 1-én XII. Piusz pápa Montinit a legtekintélyesebb és legnagyobb olasz egyházmegye, a Milánói Főegyházmegye érsekévé és metropolitájává neveztek ki, melyet sokan ennek ellenére kegyvesztettségként értékeltek a több évtizedes szentszéki szolgálatot követően. Többek között az olasz belpolitikában való túlzott szerep járulhatott hozzá szentszéki menesztéséhez. December 12-én Eugène Tisserant bíboros dékán szentelte püspökké a római Szent Péter-bazilikában. Társszentelői Giacinto Tredici bresciai megyéspüspök és Domenico Bernareggi famagustai megyéspüspök voltak. Szent Ambrus székének ünnepélyes elfoglalására 1955. január 6-án kerül sor a milánói dómban. Bíborossá történő kinevezése ekkor azonban még elmaradt.

Nehéz helyzetben vette át egyházmegyéje vezetését: a gazdasági problémák, a marxista eszmék terjedése, a délről érkező belső migráció kezelése egyházi részről is válaszokat igényelt, amire helyben neki kellett megoldást találnia.

Igyekezett kapcsolatot teremteni a helyi munkássággal, szakszervezetekkel, szorgalmazta a dolgozók helyzetének javítását.

Milánói érsekként párbeszédet szorgalmazott más felekezetek és vallások képviselőivel egyaránt; mintegy megelőzve a II. Vatikáni Zsinatot, levelezett Geoffrey Francis Fisher canterbury-i anglikán érsekkel is. Lépéseket tett új lelkipásztori módszerek bevezetésére. 1957. november 10–24. között a Milánói Nagy Misszió keretében templomokon kívül különféle helyeken hirdették az Evangéliumot. Ugyanebben az évben a Világi Apostolkodás Világkongresszusán a pápa előtt is bemutatta a lelkipásztorkodás területén kidolgozott reformjavaslatait.

Az 1958-ban Szent Péter székét betöltő XXIII. János pápa a december 15-i konzisztóriumon kreálta bíborossá, címtemploma a Santi Silvestro e Martino ai Monti lett, melyet három nappal később vett birtokba.

Bíborosként Afrika több országába is ellátogatott, tapasztalatairól a pápának is beszámolt.

1963-as konklávé

XXIII. János pápa halálát követően, 1963. június 19-én ült össze a konklávé. A bíborosok június 21-én választották meg Montini személyében az új egyházfőt, aki VI. Pál néven kezdte meg a péteri szolgálatot, 65 éves korában.

VI. Pál, az új pápa 1963.
VI. Pál, az új pápa 1963.

Megválasztásakor sokat nyomhatott a latban, hogy volt szentszéki és diplomáciai tapasztalata, nem mellesleg sem baloldalinak, sem jobboldalinak nem tartották. XXIII. János bizalmasaként alkalmasnak látszott, hogy a pápa halálával felfüggesztett II. Vatikáni Zsinatot helyes mederben tartva, eredményesen vezényelhesse azt le. Burkolt célzásokat azonban XXIII. János is tett korábban, melyek alapján nem volt kérdéses, hogy Montinit alkalmas utódnak tartaná. Megjegyzendő, hogy már az 1958-as konklávé idején is kapott szavazatot, bár akkor még bíboros sem volt.

Egyes források szerint többen is meg akarták akadályozni Montini megválasztását, mely hatására a konklávén Gustavo Testa bíboros (a Keleti Egyházak Szent Kongregációjának prefektusa) élesen kikelt magából, támogatásáról biztosítva a milánói főpapot. A mindezidáig utolsó pápakoronázásra június 30-án került sor a Szent Péter-téren. Kevesebb mint egy héttel megválasztását követően bejelentette, hogy a II. Vatikáni Zsinat folytatja tovább munkáját.

Megválasztásakor jó egészségnek örvendett, így ekkor viszonylag hosszabb pontifikátust lehetett valószínűsíteni. Azt követően azonban prosztataproblémája alakult ki, melynek kezelését 1967 végéig halogatta. Ekkor megműtötték.

A pápa és a világ

Támogatta missziók létesítését, ezáltal a hit terjesztésének továbbvitelét Afrikában. Jellemző volt, hogy a konzervatívok túlzó modernizmussal, a modernisták konzervativizmussal illették. Valójában ahhoz képest, hogy sokan konzervatívnak tartották, sok újítás fűződik a nevéhez. 1964-ben elhagyta a pápai tiara viselését, azt, amellyel megkoronázták, majd eladásra bocsájtotta, a befolyt összeget pedig a rászorulók megsegítésére fordította. A tiarát Francis Spellman New York-i bíboros érsek 1 milliló dollár ellenében vásárolta meg, ma is a washingtoni Szeplőtelen Fogantatás-bazilikában található.

1964-ben az első pápaként utazott a Szentföldre – az első repülőn utazó pápa is ő lett ezzel. Helikopterrel is ő utazott először. Apostoli útjához kötődik az a történelmi pillanat, mely során találkozott I. Athenagorasz konstantinápolyi ortodox ökumenikus pátriárkával – 1054 óta először fordult elő ilyen esemény. Ekkor ünnepélyesen visszavonták a több mint kilenc évszázaddal korábban IX. Leó pápa és I. Mihály pátriárka által kölcsönösen kihirdetett kiközösítést. 1965. december 7-én Rómában a zsinaton és Konstantinápolyban egy különleges szertartáson egy időben egy közös katolikus-ortodox nyilatkozatot olvastak fel, ami a további közeledést szorgalmazta.

Az első pápa volt, aki távoli országokat is felkeresett, és minden egyes útja valamilyen szimbolikus jelentéssel bírt, vagy kiemelt fontosságú eseményhez kapcsolódott (pl. a bombayi XXXVIII. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus).

Szintén VI. Pál volt az első katolikus egyházfő, aki felszólalt az ENSZ-ben. Törekedett a párbeszédre a másképpen gondolkozókkal is.

Elődjéhez, XXIII. Jánoshoz hasonlóan fontosnak tartotta a szocialista tömb országaival folytatott tárgyalások továbbvitelét (Ostpolitik), noha a kommunista vezetésű államokban zajló egyházüldözést elítélte. [A kommunista egyházüldözés kapcsán érdemes elolvasni portálunk beszámolóját Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és az Országgyűlés Hivatala közös, A Mindszenty-per hetven év távlatából. Főpapi sorsok Kelet-Közép-Európában című konferenciájáról ide kattintva – a főszerk.] Élete egyik legnehezebb döntéseként élte meg, amikor 1974-ben az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította, noha személy szerint nagyra tartotta az 1971-ben emigrációba kényszerülő Mindszenty József bíborost, hitvallóként tekintett rá. Rómába való megérkezését követően mellkeresztjét és gyűrűjét is a hercegprímásnak ajándékozta. Kényszerűen hozta meg az 1974-es döntést, remélve, hogy változásokat mozdíthat meg a magyar Egyház érdekében. Új érseket azonban majd csak a bíboros halálát követően nevezett ki (állami hozzájárulással): az addigi apostoli kormányzót, Lékai Lászlót 1976-ban.

VI. Pál Velencében Albino Luciani pátriárkával, 1972
VI. Pál Velencében Albino Luciani pátriárkával, 1972

A II. Vatikáni Zsinat és VI. Pál pápa

Világot járt emberként nem okozott számára nehézséget szót érteni a bolygó különböző szegleteiből Rómába sereglett zsinati atyával. 1963-ban az ökumenizmus, a liturgia reformja, szociális kérdések voltak napirenden, mely kérdések nem álltak távol VI. Pál felfogásától sem. Hasonlóan elmondható ez az 1964-es és 1965-ös zsinatok esetében is, amikor a vallásszabadság témáját, a nem keresztényekhez való viszonyulást, a kinyilatkoztatás kérdését, a laikusok apostolkodását, a modern világ és a keleti egyházzal való kapcsolatot, a missziók ügyét, a papság témakörét stb. tárgyalták.

Habár igyekezett az egymással szemben álló nézetek között közvetíteni és elsimítani az esetleges összeütközéseket, nem minden esetben járt sikerrel. A liturgikus reform okozta a legnagyobb és leginkább szembe tűnő változást (pl. nemzeti nyelvek engedélyezése, a szembe misézés bevezetése). Marcel Lefébvre francia érsek és követői ezt ellenezték, meggyőződésük szerint ennek eredményeképpen sok hagyomány veszendőbe ment, a belső egyházfegyelemben viszont nem történt érdemi változás. A francia főpap megszervezte a Szent X. Piusz Papi Testvériséget, melynek tagjai a zsinat-előtti szellemben és gyakorlat szerint végezték tovább lelkipásztori feladataikat, képezték a papi utánpótlást. Lefébvre ellenállásának következtében 1976-ban a pápa végül őt minden papi és főpapi tevékenység folytatásából felfüggesztette, amit a francia nem tartott végül jogszerűnek magára nézve. 1988-ban, II. János Pál pápa végül ki is közösítette, miután engedély nélkül szentelt fel négy új püspököt. Utóbbiak kiközösítését 2009-ben vonta vissza XVI. Benedek pápa, akinek az idején rendezésnek indult a Testvériség egyházon belüli helyzete.

A pápa tanítása, illetve újítások a pápaválasztás tekintetében

A legtöbb vitát 1968-ban kiadott Humanae Vitae enciklikája okozta pápasága során, melynek megszületésére hatással volt Karol Wojtyła krakkói bíboros érsek, a későbbi II. János Pál pápa és munkatársai. Ez VI. Pál pápának a híressé vált, életvédelemmel, születésszabályozással foglalkozó írása volt.

Ahogy bíborosként, úgy pápaként is elkötelezett volt az Egyház megreformálása mellett.

Ezt megfontolt lépésekkel, fokozatosan látta megvalósítandónak. Enciklikái, apostoli levelei mind azt szolgálták, hogy átültesse a II. Vatikáni Zsinat reformjait a gyakorlatba. Haláláig szívügye volt az ökumenizmus ügye. Az Egyház lényegét érintő hagyományos keresztény értékek melletti kiállás, azokhoz való ragaszkodás szempontjából elődeihez és utódaihoz hasonlóan ő is tartotta magát. A nyugati világ fokozódó szekularizációja közepette is hangsúlyozta a spiritualitás fontosságát.

Személyiségét tekintve visszafogott volt, nagy műveltséggel, intenzív lelki élettel rendelkezett, mely segítségére volt abban, hogy a változó világban sikeresen vigye előre a zsinati reformokat.

VI. Pál 1970-es Ingravescentem aetatem motu propriójával vonta meg a 80. életévüket betöltő bíborosok aktív választójogát; az érintettek közül többen is zokon vették ezt a döntést. A korábbi szabályokat megerősítve 1975-ben engedélyezte az egyszerű többségi döntést a Romano Pontifici eligendo konstitúcióban, ha nincs esély a 2/3-ra. Kijelentette, hogy a választó bíborosok száma nem haladhatja meg a 120 főt. Annak általánossá tétele, hogy a püspökök 75. életévükkel kötelesek leköszönni hivatalukból, szintén az ő nevéhez köthető.

Richard Nixon amerikai elnök 1970-es vatikáni látogatása
Richard Nixon amerikai elnök 1970-es vatikáni látogatása

Manilai merényletkísérlet

1970-ben a manilai repülőtéren merényletet kíséreltek meg ellene, ám szerencsére csak kisebb sérüléseket szenvedett. A bolíviai szürrealista festő, Benjamín Mendoza y Amor Flores papnak öltözve egy kisebb tőrrel kétszer nyakon szúrta az egyházfőt. A pápa személyi titkára, Pasquale Macchi lélekjelenlétének és VI. Pál kemény gallérjának volt csak köszönhető, hogy a támadás nem lett halálos végkimenetelű. Macchi a pápa angol tolmácsa és utazásainak megszervezője, Paul Marcinkus püspök segítségével hatástalanította a támadót. A pápa mellkasán még ennél is könnyebb sérüléseket szerzett, programját folytatta, mint ha mi sem történt volna. A nyilvánosság számára csak 1978-as halálakor derült ki, hogy megsérült. Mendoza a tárgyalásán a babonák ellen való fellépés célzatával indokolta, hogy miért tört az egyházfő életére; több mint 3 év börtön után szabadult, szülőhazájába deportálták, sikeres festőként számtalan kiállítása volt. Későbbiekben már arról beszélt, hogy valójában fel akarta magára hívni a figyelmet a pápa elleni merénylettel.

Aldo Moro-ügy

A marxista színezetű Brigate Rosse terrorcsoport 1978 márciusában elrabolta Aldo Moro volt olasz kormányfőt. A kereszténydemokrata politikussal VI. Pál közeli jó barátságot ápolt; ez a barátság a FUCI-ban való közös munka során történő megismerkedésből eredt, az emberrablási ügy így közvetlenül is mélyen érintette. Április 20-án egy üzenetben kérte Moro a pápa beavatkozását szabadulása érdekében, amit az egyházfő lehetőségeihez mérten meg is tett; nyílt levélben kérte a politikus szabadon bocsájtását. A Giulio Andreotti vezette kormány ekkor a pápa szemére hányta, hogy túl kedvesen szólt a terroristákhoz. VI. Pál a barátja érdekében késznek mutatkozott váltságdíjat is fizetni, törekvései azonban nem jártak sikerrel. Május 9-én Rómában, egy autóban találták meg Moro lövedékekkel teli holttestét. A gyilkossági ügy országos felháborodást vont maga után Itáliában, a hatóságok fokozták a Brigate Rosse felszámolására tett addigi lépéseiket. A pápát erősen megrázta barátjának tragikus halála. Az állami temetést maga VI. Pál celebrálta, szemlátomást megviselt állapotban.

A pápa halála

Már a Moro-ügy idején sem volt tökéletes a pápa egészségi állapota, azt követően azonban csak tovább romlott. 1978. július közepén a castel gandolfói nyári rezidenciára vonult vissza pihenni. Itt felkereste néhai támogatója, Pizzardo bíboros sírját, aki hajdanán fiatal papként a Vatikánban szárnyai alá vette. Betegsége ellenére (légzési nehézségei voltak) udvariassági látogatáson fogadta az akkor hivatalba lépő Sandro Pertini olasz államfőt.

Igen korán, már pápasága elején, 1965-ben írt egy feltételes lemondó levelet arra az esetre, hogy ha valamilyen okból kifolyólag nem tudná ellátni a péteri szolgálatot. Ezt az iratot végül sosem használták fel.

1978. augusztus 5-én szombaton, folyamatosan hanyatló egészségi állapota miatt nem engedték neki a szokásos Angelus imádságának megtartását, ágyban kellett maradnia. Másnap 18:00-kor is így vett részt a szentmisén, majd már az áldozást követően szívrohamot kapott, végül 21:41-kor Castel Gandolfóban 80 éves korában, pápasága 16. évének elején elhunyt. A Szent Péter-bazilika Grottájában helyezték örök nyugalomra augusztus 12-én.

VI. Pál a ravatalon
VI. Pál a ravatalon

A szentek között

VI. Pál kanonizációs eljárását 1993. május 11-én II. János Pál indította el, amikor is Isten Szolgájának nevezte elődjét. XVI. Benedek pápa 2012. december 20-án illette a Tiszteletreméltó címmel. Ferenc pápa a Szent Péter téren 2014. október 19-én avatta Boldoggá, 2018. október 14-én pedig Szentté. Ünnepnapja május 29. Ő maga pápasága alatt 86 főt iktatott a szentek, 62 személyt a boldogok sorába.

 

Bibliográfia

A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Szerk. Diós István. Budapest, Szent István Társulat, 2007.

Célkeresztben. Mindszenty József pere és a szovjet blokk főpásztorainak meghurcolása. Szerk. Ferjérdy András és Wirthné Diera Bernadett. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2022.

Drake, Richard: The Aldo Moro Murder Case. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1996.

Fejérdy András: Magyarország és a II. Vatikáni Zsinat 1959–1965. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2011.

Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, Kossuth, 1982. 383–408.

Az Egyház küldött. VI. Pál pápa apostoli műve. Szerk. Kránitz Mihály. Budapest, Szent István Társulat, 2009.

Maxwell-Stuart, P. G.: Pápák krónikája. Budapest, Móra, 2007. 229–230.

Rocca, Francis X., Wooden, Cindy: Pope Paul VI Beatified as ‘Great Helmsman’ of Vatican II. Catholic New York, 2014. október 20.

Rosdy Pál: Marcel Lefébvre. Magyar Katolikus Lexikon VII. Budapest, 2002.

Somorjai Ádám OSB: Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971–1975. Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2008.

Szabó Ferenc SJ: A Vatikán keleti politikája közelről. Az Ostpolitik színe és visszája. Budapest, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya – L’Harmattan, 2012.

Thomas, Gordon: XII. Piusz és a zsidók. A Vatikán titkos zsidómentési terve a náci időkben. Szeged, Lazi, 2017. 15–31.

Török Csaba: 120 éve született Boldog VI. Pál pápa. Magyar Kurír, 2017. szeptember 26.

Török József: Századunk pápái – XI. Piusz pápa. Újvidék, Agapé, 1991.

Török József: Századunk pápái – XII. Piusz pápa. Újvidék, Agapé, 1991.

Török József: Századunk pápái – XXIII. János pápa. Újvidék, Agapé, 1991.

Török József: Századunk pápái – VI. Pál pápa. Újvidék, Agapé, 1991.

Török József: VI. Pál. Magyar Katolikus Lexikon X. Budapest, 2005.

Weigel, George: Conclaves: Surprises abound in the Sistine Chapel. The Catholic Herald Online, 2005. április 21.

(…): VI. Pál pápa lemondó levelet írt arra az esetre, ha nem tudná ellátni péteri szolgálatát. Magyar Kurír, 2018. május 17.

(…): A párbeszéd pápája – Szent VI. Pál pápa. Magyar Kurír, 2021. május 29.

VI. Pál pápa adatlapja a Vatikán honlapján (életrajz, enciklikák stb.)

 

Sági György

 

A szerző az ELKH-PPKE-PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa. A cikk az Újkor.hu és az ELKH-PPKE-PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

2022. október 11–12-én a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Külügyi munkacsoportja Konfliktusok a hidegháborúban címmel online konferenciát tartott, melyen a hazai