XI. Piusz, a két világháború közti időszak pápája

XI. Piusz pápa pontifikátusának jellemzője volt, hogy hol sikeresen, hogy pedig sikertelenül, de konkordátumok és egyéb egyezmények útján törekedett rendezni a fennálló vitás helyzeteket. Szintén fontosak enciklikái, melyekben igyekezett kifejezésre juttatni a pápaság és az egyház álláspontját a világ különböző szegleteiben jelentkező visszásságokról; máskor pedig az egyház célkitűzéseit rögzíteni ugyanebben a formában.

Családi háttér, tanulmányok, pappá szentelés

Ambrogio Damiano Achille Ratti 1857. május 31-én, szülei negyedik gyermekeként született, a Lombard-Velencei Királyságban található Desióban. Apja, Francesco Ratti a helyi selyemgyár igazgatója, majd tulajdonosa volt, anyja Teresa Galli. Egyházi pályára lépésében nagy hatással volt rá pap nagybátyja, Damiano Ratti. 1867-től a sevesói majd monzai szemináriumban tanult, a Collegio San Carlóban készült az érettségire, amit végül sikeresen a Liceo Giuseppe Pariniben tett le magántanulóként. 1874-ben harmadrendi ferences lett. A papságra való felkészülését 1875-től a milánói nagyszemináriumban folytatta, az utolsó évet pedig a sevesói szemináriumban töltötte. 1879-től a római Lombard Kollégiumban tanult. 1879. december 20-án Raffaele Monaco La Valletta bíboros, a pápa római általános helynöke szentelte pappá Rómában. A római Sapienzián teológiából, a Pápai Gergely Egyetemen mindkét jogból, valamint filozófiából szerzett doktorátust 1882-ben.

Teresa Galli és Francesco Ratti, a későbbi pápa szülei. (Forrás: en.wikipedia.org)

Tanár, tudós, lelkipásztor

1882–1888 között a milánói szemináriumban tanított, emellett paleográfiai kutatásokat folytatott. Ókori és középkori kéziratokat tanulmányozott. 1888-tól a híres milánói Ambrosiana Könyvtár munkatársa, 1907-től vezetője. A tudományos munkát itt folytatta (pl. Borromeo Szent Károly élete és munkássága, Missa Ambrosiana). A könyvtár anyagának rendszerezésében nagy szerepe volt. 1907-ben lett pápai prelátus. Alessandro Elishà Da Fano milánói főrabbi segítségével mélyítette el héber nyelvtudását. Miután 1907-től a héber nyelv tanára lett, a szeminaristákat is elvitte a milánói zsinagógába, ami akkoriban formabontó lépésnek számított egy katolikus pap-tudóstól. 1892–1914 között a Cenacolo di Milano lelkészeként nagy hatást gyakorolt a fiatal lányok vallásos  nevelésére.

X. Piusz pápa (1903–1914) hívására 1912-ben ismét az Örök Városba érkezett. Az egyházfő a Vatikáni Apostoli Könyvtár helyettes igazgatójává nevezte ki Franz Ehrle jezsuita könyvtáros mellé. 1914-ben a neves bibliotéka igazgatójává lépett elő, s ebben a pozícióban 1918-ig szolgált. Neki is fontos szerepe volt a könyvtári állomány rendszerezésében.

Achille Ratti fiatal újmisés papként. (Forrás: en.wikipedia.org)

Lengyelországi diplomáciai szolgálatban

Pályája 1918-ban nagy fordulatot vett, a pápai diplomáciai testület tagja lett. A „béke pápája” Lengyelországba küldte. XV. Benedek pápa (1914–1922) volt az első a világ vezetői közül, aki gratulált a lengyeleknek állami függetlenségük helyreállása alkalmából. Igyekezett mielőbb a hivatalos diplomáciai kapcsolatot is felújítani a régi-új európai katolikus állam és a Szentszék között. Ennek előmozdításaként első lépése volt Achille Ratti lengyelországi apostoli vizitátori kinevezése. Ez még nem hivatalos képviseletnek minősült, ám az első lépcsőfok volt ehhez.

Az egyházfő végül 1919. június 6-án nevezte ki Rattit Lengyelország apostoli nunciusává, majd július 3-án lepantói címzetes érsekké tette meg. Október 28-án a varsói főszékesegyházban Aleksander Kakowski varsói érsek szentelte püspökké, a társszentelők Stanisław Zdzitowiecki włocławeki püspök és Józef Sebastian Pelczar przemyśli püspök voltak.

A varsói püspökké szentelést követően, Lengyelország apostoli nunciusaként. (Forrás: en.wikipedia.org)

A szovjet Vörös Hadsereg 1920-as intervenciója idején Ratti volt az egyetlen külföldi diplomata, aki az országban maradt. 1921-ben tolmácsolta a pápa szavait a lengyel egyház felé, szorgalmazva, hogy békés együttélés bontakozhasson ki az egymás mellett élő népek között. Ratti megpróbált diplomáciai tapogatódzást tenni a Szovjetunió irányában, remélve, hogy akad az ottani vezetésben is, akinek a békés együttélés fontos. Kilátásba helyezte, hogy személyesen is a szovjet impériumba utazik, a pápa azonban ettől óva intette, tartva attól, hogy a nuncius élete veszélybe kerülhet. Az oroszok irányában tett diplomáciai lépései a lengyelek részéről aggodalmat, egyre inkább nemtetszést váltottak ki. A különböző nemzetiségű lengyelországi papok közötti konfliktusok elsimítását is nunciusi feladatának tekintette. Mindennek dacára 1921-ben sziléziai látogatása ürügyén megkérdőjelezték pártatlanságát az ottani helyhatósági választások alkalmával a helyi lengyel és német körök. A kialakult helyzetre tekintettel a pápa is jobbnak látta visszarendelni Rómába.

Milánó bíboros érseke

XV. Benedek 1921. június 13-án pápasága utolsó konzisztóriumát hívta össze Rómában, melyen Achille Rattit bíborossá kreálta, egyúttal a legjelentősebb olasz főegyházmegye, a milánói érsekévé nevezte ki. Bíborosi címtemplomát, a Basilica dei Santi Silvestro e Martino ai Montit három nappal később vette birtokba. Az akkor kreált három új bíborosnak a pápa ekkor állítólag megjegyezte, hogy most a piros kalapot adta át nekik, de rövidesen egyikőjüké fehér lesz. Ez az elszólás végül prófétainak hatott.

Ratti mielőtt székvárosában elfoglalta volna Szent Ambrus székét, monte cassinói, majd milánói hívekkel lourdes-i kitérőt tett. Innen szülővárosába utazott, ahol lelkes tömeg fogadta. A milánói dómban szeptember 8-án foglalta el ünnepélyesen érseki székét. Rövid milánói érseksége idejére esett a neves Università Cattolica del Sacro Cuore felavatása és megnyitása. Megindította Giorgio Maria Martinelli szentté avatási perének egyházmegyei szakaszát.

Habemus papam…

XV. Benedek pápa 1922. január 22-én tüdőgyulladás következtében váratlanul elhunyt, miután megfázott, midőn a hűvös esőben várakozott sofőrjére. Február 2-án vette kezdetét a 20. század leghosszabb konklávéja. A két nagy esélyes a XV. Benedek politikáját képviselő Pietro Gasparri bíboros camerlengo, valamint X. Piusz pápa volt államtitkára, Rafael Merry del Val y Zulueta bíboros, a Szent Offícium titkára volt. Harmadik esélyesnek Pietro La Fontaine velencei bíboros pátriárka számított. Amikor a szavazási fordulók során egyre csökkent az esély, hogy valamelyikük pápává válhassék, Gasparri – aki akkor a szavazatok tekintetében vezetett – február 4-én még a szavazások előtt felkereste Rattit. Közölte vele, hogy fel fogja szólítani a bíborosokat, hogy akik eddig reá szavaztak, támogassák Ratti megválasztását. Ratti ezt megdöbbenve fogadta, ugyan kezdetektől kapott néhány voksot. Miután a bíborosok előtt is általánosságban világossá vált, hogy kompromisszumos jelöltet kell találniuk, Ratti megválasztása karnyújtásnyira került. 65. életévében járt ekkor.

A koronázást követően. (Forrás: en.wikipedia.org)

Február 6-án Achille Ratti bíboros ilyen előzmények után került megválasztásra Róma 259. püspökévé, 53-ból 42 bíboros szavazatával. A kérdésre, hogy elfogadja-e megválasztását, feljegyzések szerint két hosszú és súlyos perc elteltével érkezett meg igenlő válasza. XI. Piusz néven lépett Szent Péter apostol örökébe. Első pápai szereplése is jelzésértékű volt. Szakítva a Pápai Állam 1870-es megszűnte óta fennálló gyakorlattal, újra a Szent Péter-bazilika központi loggiájáról hangzott el az új pápa első Urbi et Orbi áldása Róma városára és az egész világra. Szimbolikus, de annál jelentősebb gesztus volt ez részéről az Olasz Királyság irányában. Az addigi pápai államtitkárt, Gasparri bíborost azon nyomban folytatólagosan megerősítette hivatalában. Február 12-én a Sixtus-kápolnában koronázták meg az új pápát, ekkor már hagyományosan az 1877-ben IX. Piusznak (1846–1878) ajándékozott tiarával.

Actio Catholica

1922 decemberében adta ki első programadó, Ubi arcano Dei consilio enciklikáját, melyben az Actio Catholica fontosságát rögzítette. Célul tűzte ki az egyre inkább szekularizálódó világ keresztényesítését, visszavezetését a keresztény értékrend mentén a társadalom, az egyes embercsoportok érdekében. A szerveződés a hívek közreműködését segítette elő a papság apostoli munkájában. Kibontakozását még X. Piusz Firmo sane enciklikája indította el, de XI. Piusz nevezett enciklikája tette teljessé. Rövid idő alatt az Actio Catholica meghonosodott az egész világon. Hazánkban formálisan 1932-től működött az Actio Catholica, az egyházközségi rendszert véve alapul.

Technikai újítások, hírközlés, tudomány és hit

XI. Piusz pápa világéletében fogékony volt a technikai újítások iránt. Még jóval pápasága előtt Budapesten járva 1891-ben látott először villamost, amit érdeklődve szemlélt akkor. Ő volt az első egyházfő, aki tudatosan felhasználta az új lehetőségeket a széleskörű evangelizációra. A vatikáni hivatalokat írógépekkel látta el, megkönnyítendő az ott folyó hivatali munkát. Bevezették a telefon- és távíróvezetékeket. 1931-ben Guglielmo Marconi irányításával megalapította a Vatikáni Rádiót, melyet indulásától kezdve a jezsuita rend tart fenn. Az éter hullámain a pápa szavaival vette kezdetét a sugárzás. Máskor is felhasználta a technika adta lehetőségeket, így az 1938-as budapesti 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmával is szólt a Hősök terén lévő hívekhez. A Vatikán elektromos központjának erőműveit 1931-ben adták át.

A hiteles tájékoztatás ettől függetlenül is fontos volt a pápának. 1923-ban, az akkor római központi szolgálatra kikerülő Bangha Béla jezsuitára hárult az a feladat, hogy a Nemzetközi Katolikus Sajtóirodát megalapítsa és az ott folyó munkát megszervezze. A magyar szerzetesnek a katolikus sajtóról és a hírközlésről kidolgozott elképzeléseit a pápa nagy lelkesedéssel fogadta, noha többségüket sajnos anyagi okokból nem tartotta megvalósíthatónak.

A teológiai modernizmust elődjeihez hasonlóan ő is elítélte, a katolikus tanítás relativizálását károsnak és kerülendőnek. Szorgalmazta az eredeti keresztény tanításhoz való ragaszkodást. E mellett viszont határozottan támogatta és ösztönözte a keresztény szemléletű tudományos munkát. Nevéhez fűződik a Pápai Tudományos Akadémia 1936-os újjáalapítása. A Szentszék ezen tanácsadó testülete 80 főből áll, akiket a tagok javaslatára a pápa nevez ki a természettudományok tudósai közül. Több Nobel-díjas is található közöttük. Az ő tiszteletére alapította 1961-ben XXIII. János pápa (1958–1963) a XI. Piusz-érmet, melyet az Akadémia tagjai ítélnek oda egy arra érdemesnek tartott 45 év alatti kutatónak.

Lateráni egyezmény

A közvetlenül megválasztása után mutatott magatartása is előirányozta, hogy XI. Piusznak szándékában állt normalizálni a Szentszék és az olasz állam között már több mint fél évszázada fennálló viszonyt. IX. Piusz óta a „Vatikán foglyának” tekintették magukat az egyházfők. A Vatikán falai közé történő visszaszorulása dacára azonban némi politikai hatalma megmaradt a pápáknak, de jogi helyzetük tisztázásra várt. 1926-ban titkos tárgyalások kezdődtek a felek között. Francesco Pacelli pápai jogtanácsos, a Rota Romana ügyvédjeinek dékánja – a későbbi XII. Piusz pápa (1939–1958) bátyja – képviselte a Szentszék álláspontját és volt Gasparri bíboros államtitkár segítségére. A pápai államtitkár és Benito Mussolini olasz miniszterelnök végül 1929. február 11-én írta alá az egyezményt. Elismerésre került a Szentszék tulajdonjoga a Vatikán (és több területen kívüli rész, pl. a lateráni bazilika, Castel Gandolfo, a Propaganda, a Cancelleria palotája, az Urbaniana, a jezsuita Curia Generalizia stb.) felett, amit ez által független államként ismertek el. Az olasz állam vállalta az infrastruktúra (pl. vízellátás, telefonvonal) működtetésének biztosítását és elismerte a pápa követállítási jogát. Kimondták, hogy a pápa személye szent és sérthetetlen.

XI. Piusz a trónon. (Forrás: en.wikipedia.org)

Megkötöttek egy pénzügyi megállapodást is. Ebben az olaszok vállalták kárpótlás fizetését, továbbá kedvező kamatozású államkölcsön folyósítását olasz értékpapírban a Pápai Állam megszűnte óta fennálló pénzügyi veszteségek kompenzációjaként. A pápa az így szerzett pénzt ingatlanokba és a tőzsdébe fektette, majd eredményesen forgatta meg, így növelve meg a Vatikán anyagi lehetőségeit. Tetemes kiadást jelentett továbbra is a történelmi épületek fenntartása. Összességében stabilizálódott a Vatikán pénzügyi helyzete.

Egy konkordátum is született, ami az egyház és az olasz állam közötti rendezésre szolgált (pl. egyházi házasság elismerése). Cserébe a pápa is elismerte az olasz államot, s hivatalosan is diplomáciai kapcsolatba lépett vele. Az 1930-ban visszavonuló Gasparri bíboros örökébe a jogász Francesco Pacelli öccse, Eugenio Pacelli lépett elő, s lett a bíboros államtitkár.

Olasz kapcsolatok alakulása

Az Apostoli Szentszék 1929-ben még sikerrel érte el a katolikus hitoktatás iskolai bevezetését minden olaszországi intézményben. Azonban a lateráni egyezmény dacára 1930-tól rohamosan megromlott a viszony a pápa és a Mussolini-kormány között. A fasiszta rezsim totalitárius fellépését, az egyházi autonómia megsértését erős rosszallással fogadta a pápa. Non abbiamo bisogno kezdetű 1931-es enciklikájában elítélte a fasiszták jogsértő cselekedeteit, egyházellenes, az egészséges társadalomra is káros támadásait. Miután a faji megkülönböztetés is megjelent Itáliában, 1938-ban XI. Piusz egy zarándokokhoz intézett beszédében ítélte el azt. Ekkor végérvényesen rosszra fordult a pápaság és az olasz állam viszonya. Válaszul az olasz állam irányából egyre inkább felerősödtek a pápaság-ellenes hangok, valamint az Actio Catholica is támadás alatt állt.

Német kapcsolatok alakulása

XI. Piusz diplomáciai felfogásának középpontjában mindig a tárgyalóasztal melletti rendezés lebegett, azonban idővel több konkordátum is abban a változékony korszakban kudarcba fulladt. Fontos hozzátenni, hogy nem a pápaság hibájából. Ilyen tiszavirág életűnek bizonyuló megállapodásként vonult végül be a történelembe az 1933-as Reichskonkordat, mely a német állam és a német egyház közötti vitás helyzet rendezésére szolgált volna eredendően. A konkordátum megszületésében nagy szerepe volt a pápa nevében eljáró Pacelli bíborosnak. A konkordátum Hitler szemében csak látszat lépés volt, szinte a megkötés másnapján a német vezetés megszegte azt. Német részről a politikából gyorsan kiszoruló Franz von Papen alkancellár írta alá.

A Reichkonkordat aláírása (balról Ludwig Kaas prelátus, Franz von Papen alkancellár, Giuseppe Pizzardo, Eugenio Pacelli bíboros, Alfredo Ottaviani, Rudolf Buttmann követ). (Forrás: en.wikipedia.org)

Adolf Hitler nemzetiszocialista rezsiméről viszonylag gyorsan romlott meg a pápa véleménye, hiszen a kancellár a politikai ellenfeleivel, így a keresztény politikusokkal is leszámolt. A német egyházzal szintén szembe találta magát a Führer. Michael von Faulhaber münchen-freisingi bíboros érsek és püspök társai is erős hangon bírálták az egyre szélsőségesebbá váló német vezetést. A papság zaklatása szinte mindennapos volt, tekintve, hogy a német egyház az állami túlkapásokat, de például a zsidóság diszkriminálását is bírálta. A pápa aggodalommal kísérte az 1938-as Anschlusst is.

Miután a német kormány nem reagált a pápa tiltakozásaira, így megerősítendő a német püspökök fellépését, s egyben elítélve a rasszista és antiszemita lépéseket, 1937-ben a Pacelli bíboros részvételével és Gustav Gundlach német jezsuita közreműködésével szövegezett Mit brennender Sorge enciklikával ítélte el a németországi tendenciákat, a kormány működését, az egyházellenességet és a faji alapú különbségtételt, az őspogányság pártolását a keresztény tanításokkal szemben. Mivel a németek gátolták az enciklika behozatalát az országba, így lényegében azt becsempészve tudták szétküldeni a német templomokba. Sokakat letartóztattak, akik részt vettek a pápai dokumentum terjesztésében és sokszorosításában. Az 1938-as Kristályéjszakát újfent erélyes hangon ítélte el a pápa, de eredmény nélkül.

Francia kapcsolatok alakulása

Az 1905-ös szélsőségesen szekuláris francia alkotmány megalkotása óta fokozottan kiéleződött volt az egyház és az állam viszonya. Ennek eredménye, hogy Franciaországban máig minden egyházi épület állami tulajdonban van. Politikailag is elkülönülést okozott, hogy míg az állam köztársasági berendezkedésű volt, az egyház a francia monarchizmus fő támogatójaként mutatkozott. 1924-es Maximam gravissimamque enciklikájával igyekezett a pápa előmozdítani a kapcsolatokat.

1926-ban az Action Française-t is elítélte, mozgalmi lapja Indexre került. A Szentszéknek ehhez való jogát Louis Billot jezsuita bíboros vitatta. Álláspontja szerint a pápa nem avatkozhat bele a francia katolikus monarchisták politikai tevékenységébe. Ezzel szemben a pápa rosszallóan a katolicizmus politikai felhasználásaként tekintett a mozgalomra. 1927. szeptember 13-án kihallgatáson fogadta Billot-ot, aki a megbeszélés során benyújtotta lemondását a bíborosi címről. A pápa nyolc nappal később ezt elfogadta, ezzel a francia lett az egyetlen, aki a 20. században lemondott e címéről. Decemberben jelentette be a pápa, hogy Billot státusza megváltozott.

Elődjeihez képest elmozdulást jelentett, hogy a pápa nem mutatott különbséget a monarchikus és republikánus berendezkedésű államok között. Pragmatikusan közelítette meg a kormányzati formák típusait.

Egyéb szélsőségek és egyházüldözés

XI. Piusz felemelte szavát a mexikói egyházüldözés ellen, melynek során több tízezer pap, püspök és világi hívő vesztette életét a mészárlások során. A keresztények 1926–1929-es felkelése, az ún. cristero háború volt, az elnyomás ellen. A szövetségi állam egyes tagállamában egyenesen betiltották az egyház működését (pl. Tabasco), de 1935-re 31-ből 17 tagállamban egyetlen pap sem volt. A pápa 1926-ban (Iniquis afflictisque), 1932-ben (Acerba animiis) és 1937-ben (Nos es muy conocida) enciklikákban tiltakozott a mexikói kormányzat keresztényüldöző és népírtó működése ellen.  A helyzet csak 1940-ben kezdett normalizálódni.

Hasonló erélyességgel emelte fel szavát a köztársasági Spanyolország egyházüldöző politikája ellen 1933-ban (Dilectissima nobis enciklika). A spanyol kormányzat többek közt betiltotta az egyházi oktatást és a hitoktatást az iskolákban, a jezsuitákat pedig kiutasította az országból.

A Szovjetunióban mutatkozó egyház- és keresztényüldözés megfékezése érdekében az akkor még berlini nunciusként szolgáló Pacellit bízta meg, hogy titokban kíséreljen meg diplomáciai úton megállapodást kidolgozni a szovjetek irányában. Utóbbiak azonban minden engedménytől elzárkóztak, így nagyobb eredmény nélkül megszakadt a megegyezési kísérlet, noha a nuncius 1927-ig még próbálkozott. Végül 1937-ben a pápa Divini Redemptoris enciklikájában az ateista kommunizmust mint a liberális materializmus végső eredményét szintén elítélte.

Ázsia és Amerika

Pápasága alatt a Távol-Kelet felemelkedő államaival is diplomáciai kapcsolatokra törekedett (Kína, Japán). Kínába ő küldött apostoli delegátust 1922-ben először. A japán invázió során kínai területből megalakuló Mandzsukuo esetében is XI. Piusz volt az első vezető, aki annak függetlenségét elismerte, ezzel Pu Ji volt kínai császár ottani uralmát, noha az csak japán közreműködéssel maradhatott fenn. 1938-ban mandzsukuoi küldöttséget is fogadott Castel Gandolfóban.

Katharine Drexel nővérnek az amerikai őslakosok és afroamerikaiai között folytatott karitatív munkája és azok felzárkóztatását és hátrányos megkülönböztetésének feloldását célul kitűző tevékenységét az 1930-as években a pápa is üdvözölte és támogató imáiról biztosította.

László Fülöp Elek portréja XI. Piusz pápáról. (Forrás: en.wikipedia.org)

Missziók és ökumenizmus

Az ökumenizmus tekintetében XI. Piusz és kortársai a katolikus egyházba való visszatérést vagy uniót értettek. Utóbbi kapcsán Indiában egyházi vonalon egy előre lépést is sikerült a pápának elérnie 1932–1933-ban. A Malankarai Ortodox Egyház Ivanios Geevarghese vezetésével egyesült a katolikus egyházzal, elfogadva a pápa primátusát. Geevarghese lett így a Szír-Malankarai Katolikus Egyház első nagyérseke.

A pápa elődje politikáját követve fontosnak tartotta az afrikai és ázsiai missziók munkáját. Szorgalmazta, hogy a missziók kellő figyelmet fordítsanak rá, hogy minél hatékonyabb legyen a bennszülött népesség köréből származó papok képzése. Cél, hogy idővel a misszión kívül is legyen kellő számú újonnan képzett pap, az evangelizáció pedig akadálytalanul folyhasson.

Az általa összehívott 17 konzisztóriumon 76 új bíborost kreált. Figyelmet szentelt annak, hogy növelje a nem olasz bíborosok arányát, ezzel az egyetemes jellegét a Bíborosi Kollégiumnak.

Társadalmi tanítása

XIII. Leó pápa (1878–1903) Rerum novarum enciklikájának intelmeit magáévá tette és saját korára vonatkoztatva újraértelmezte 1931-es Quadragesimo anno enciklikájában. Kritikus volt mind a szocializmus, mind a kapitalizmus iránt. Az együttműködés és a szolidaritás fontosságát hangsúlyozta a társadalmi csoportok számára. Szorgalmazta a tisztességes bérezést, hogy mindenki munkájából méltó színvonalon tudjon élni. A nők kapcsán nem zárta ki annak lehetőségét, hogy munkába álljanak, de leszögezte, hogy elsődleges feladatuk a háztartás vezetése, gyermekek nevelése. Ha munkába állnak, akkor is fontosnak tartotta, hogy otthonukhoz közel tegyék ezt meg. Ideálisnak azonban mindenképpen azt vallotta, hogy jó lenne, ha a férfiak keresnének annyit, amennyiből tisztességesen fenn tudják tartani családjukat.

A hegymászás szerelmese

Fiatal korától kezdve szenvedélyes hegymászó volt, szabadidejében papként is gyakran hódolt ennek. A későbbi egyházfőt, II. János Pált megelőzően a leginkább sportcentrikus pápakánt vonult be a történelembe XI. Piusz. Megmászta a Vezúvot, de az Alpok több csúcsát is ő hódította meg először. Az Alpokban hegycsúcsot is neveztek el Rattiról. Megválasztását követően a Londoni Alpinista Klub is tagjává választotta. 1923-ban hegymászótúráiról megjelent a Kőszikláról kősziklára címet viselő kötete. Ugyanebben az évben nem meglepő, hogy ő nyilvánította az alpinisták védőszentjévé Menthoni Szent Bernátot. (Összesen 36 szentet és 512 boldogot avatott pápasága alatt.) Chilében egy gleccsert is elneveztek később a pápáról.

Francesco Pacelli pápai jogtanácsos, a Rota Romana ügyvédjeinek dékánja. (Forrás: en.wikipedia.org)

A meg nem jelent enciklika

A pápa 1938-tól aggodalommal figyelte a zsidóság olaszországi helyzetének fokozatos romlását. A tudtával Pacelli bíboros többeknek segített az emigrálás megszervezésében (pl. Guido Mendes orvosnak, a pápai államtitkár jóbarátjának, volt iskolai padtársának), de általánosságban is több zsidó származású személynek segített a Vatikán munkalehetőséggel (pl. Roberto Almagià térképésznek). Több zsidó professzor került pápai egyetemek alkalmazásába, mivel másutt nem taníthattak, tudományos munkát nem folytathattak. Az olasz és európai folyamatok hatására döntött úgy a pápa, hogy enciklikát (Humani generis unitas) kíván kiadni, elítélendő a zsidókkal szembeni faji megkülönböztetést és a rasszizmust.

A téma szakértőjét, John LaFarge amerikai jezsuitát bízta meg a szövegezéssel. Ő ezt 1938 őszén Włodzimierz Ledóchowski jezsuita generálisnak adta át, hogy a szöveget hangolják a pápa stílusára, mielőtt átadnák neki. 1939. január végén kapta kézhez a piszkozatot a pápa, aki ekkor már súlyos beteg volt, az enciklika kiadására végül nem volt módja, rövidesen elhunyt. Halálakor a dolgozóasztalán találták meg a szöveget, amit eredetileg a halálát követő napon szándékozott volna nyilvánosságra hozni.

XII. Piusz pápa, az utódává megválasztott Pacelli bíboros a halála után értesült az enciklika tervezetről, azt elolvasva diplomataként úgy vélte, ha olyan formában kiadnák, felfokozná az antiszemitizmust, s feltüzelné a németeket, rontana a zsidók helyzetén. Teljesen azonban nem vetette el, felhasználta elemeit saját, 1939. októberi Summi Pontificatus kezdetű enciklikájában, amelyben az emberi társadalom egységéről értekezett, elvetette a faji megkülönböztetést, az egyes népek alá- és fölérendelését.

XI. Piusz pápa a ravatalon. (Forrás: en.wikipedia.org)

Halála és temetése

1938. november 25-én XI. Piusz pápa két szívrohamot is kapott, és bár túlélte azokat, de egészsége többé nem jött helyre. Egyre inkább államtitkárára, Pacelli bíborosra támaszkodott, aki kapcsán jelentőségteljes célzásokat is tett több ízben, hogy kedvére lenne, ha ő követné majd a pápaságban. A harmadik szívroham 1939. február 10-én érte, amit már nem élt túl. Széles körben méltatták az elhunyt egyházfőt a világbéke érdekében tett törekvésiért. 1939. február 14-én Pacelli bíboros camerlengo vezetésével helyezték végső nyugalomra a Szent Péter-bazilika Szent Sebestyén-kápolnájában. 1944-ben sírját átalakították. 

Sági György

Filmhiradók

British Pathé

Filmhiradók Online

Bibliográfia

(…): Hetvenöt évvel ezelőtt hunyt el XI. Piusz pápa. Magyar Kurír, 2014. február 10.

(…): XI. Pius „Humani generis unitas” kezdetű enciklikája a fajgyűlöletről kiadatlan maradt. Vatikáni Rádió, 2008. augusztus 4.

Bodó Katalin: A mexikói cristero háború külföldi visszhangja: spanyol, amerikai, vatikáni és magyar diplomáciai reflexiók (disszertáció). Szeged, 2018.

Bodó Katalin: A mexikói cristero háború magyar visszhangja. Acta Scientiarum Socialium 45 (2015). 69–80.

Borbándi Gyula: Vatikáni Rádió. In Diós István, Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon XIV. Budapest, 2009.

Buttò, Simonetta: Achille Ratti. In Dizionario bio-bibliografico dei bibliotecari italiani del XX secolo. 2015.

Ébner Zsuzsa: A római kérdés megoldása. Napi történelmi forrás, 2021. május 11.

Érszegi Márk Aurél: Pápai akadémiák. Magyar Kurír, 2008. augusztus 9.

Flier Gergely: Pápák Budapesten. PestBuda, 2021. április 8.

Gallagher, Charles R.; Kertzer, David I.; Melloni, Alberto (szerk): Pius XI and America. Providence, 2010.

Gedő Ágnes: 90 éve kötötte meg a Szentszék Olaszországgal a Lateráni egyezményt. Vatican News, 2019. július 12.

Hamerli Petra: A „kiengesztelődés”: Mussolini, az Apostoli Szentszék és a lateráni szerződések. Újkor.hu, 2019. február 10.

Kállay Miklós: A pápa és a Vatikán. Budapest, 1935.

Kállay Miklós: XI. Pius Pápa – A béke fejedelme. Budapest, 1937.

Kertzer, David I.: The Pope and Mussolini. The Secret History of Pius XI and the Rise of Fascism in Europe. New York, 2014.

Kent, Peter C.: A Tale of Two Popes: Pius XI, Pius XII and the Rome-Berlin Axis. Journal of Contemporary History 23 (1988) 4. 589–608.

Klestenitz Tibor: Pajzs és kard. Bangha Béla élete és eszmeisége. Budapest, 2020.

A lateráni szerződés. XI. Pius pápa nyilatkozata az egyezményről. A szerződés és konkordátum szövege; ford., bev. Lepold Antal. Budapest, 1929.

Margiotta Broglio, Francesco: Pio XI. In Enciclopedia dei Papi. 2000

Metzler, Josef: The legacy of Pius XI. International Bulletin of Missionary Research, 1993. április 1.

Menichetti, Massimiliano; Somogyi Viktória: 90 éves a Vatikáni Rádió: a pápa hangja az egész világ számára. Vatican News, 2021. február 9.

Perin, Raffaela (szerk.): Pio XI nella crisi europea. Venezia, 2016.

Pio XI. In Dizionario di Storia, 2011

Polzovics Iván: A lateráni szerződés. Esztergom, 1933

Kőszikláról kősziklára. Achille Ratti, a későbbi XI. Piusz pápa írásai alpesi hegymászótúráiról. Budapest, 2007.

Thomas, Gordon: XII. Piusz és a zsidók. A Vatikán titkos zsidómentési terve a náci időkben. Szeged, 2017. 15–31.

Török József: Századunk pápái – X. Piusz pápa. Újvidék, 1991.

Török József: Századunk pápáiXI. Piusz pápa. Újvidék, 1991.

Török József: Századunk pápái – XV. Benedek pápa. Újvidék, 1991.

Török József: XI. Piusz. In Diós István, Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon X. Budapest, 2005.

Viczián János: Lateráni egyezmény. In Diós István, Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon VII. Budapest, 2002.

Viczián János: Mit brennender Sorge. In Diós István, Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon IX. Budapest, 2004.

Egyéb forrás:

XI. Piusz pápa adatlapja a Vatikán honlapján (életrajz, enciklikák stb.)

A XI. Piusz-érem kitüntetettjei a Pápai Tudományos Akadémia honlapján

XI. Piusz pápa életrajza a Pápai Tudományos Akadémia honlapján

Az Újkor.hu és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

A március tizenötödikei nevezetes népgyűlésről, melyen Petőfi naplóbejegyzése szerint a „szakadó eső dacára mintegy tízezer ember” vett részt, sok szó