Az Erdélyi Fejedelemségnek fennállása utolsó évtizedeiben erőt kellett volna gyűjtenie ahhoz, hogy a későbbi változások idején pozitívan kerüljön ki az események forgatagából. Ennek ellenére az állam életét a korszakban belviszályok és a főúri érdekek ütközésének eredményeként létrejövő konfliktusok, leszámolások jellemezték. Az Apafi-kori felségsértési perek kiemelkedő példája volt Bánffy Dénes kolozsvári kapitány ügye, amely összefüggött az erdélyi német-orientációs politika bukásával, és a kor nota-pereinek összes sajátosságát magán hordozta.
Történeti alapvetés
A 17. század második felében Erdély helyzete kaotikusan alakult. A Fejedelemség már túl volt a virágkorán és hagyományos különállását a Habsburg, illetőleg az Oszmán Birodalom egyaránt veszélyeztette. A törökpártiság és a függetlenség hívei kezdettől fogva jelen voltak az állam életében, hiszen – ahogy Szalárdy János Siralmas magyar krónikájában fogalmaz:
„[S]zegény hazánk oltalma, megmaradása, Isten után a török portától szokott függeni.” (Szakály, 1980, 44.)
A nehezebb időszakokban azonban rendre felbukkantak azok is, akik az egykori Fráter-féle politikát megkísérelve nyugat felé kívántak nyitni, akár a Magyar Királysággal való egyesítést vizionálva. Így történt ez akkor is, amikor II. Rákóczi György és az ellenfejedelmek belharca után a török Porta szorosabban kívánta tartani a Fejedelemséget. A Várad elfoglalásával (1660) egyértelművé váló oszmán külpolitikai szándék hatására Erdélyben kialakult egy olyan főúri csoportosulás, amely a Habsburg Birodalom irányába nyitott, egyfajta „nádszálvékony támasztékot” keresve. Az ország török fennhatóság alóli kiszakítása Bécs segítségével végül nem valósult meg, de a németbarát kör képviselői, többek között Bánffy Dénes és Teleki Mihály az erdélyi udvari politika megkerülhetetlen alakjaivá váltak.
1661 szeptemberében, a török „vazallusának” is tekinthető Apafi Mihály személyében olyan fejedelem került a trónra, akinek ambíciói között soha nem szerepelt Erdély irányítása, ráadásul az ellenlábasaitól való félelme egész uralkodására rányomta a bélyegét. Az államfő kiszolgáltatottságát a „sokkulacsos” politikában Teleki Mihály ismerte fel leghamarabb. A németpárti nézeteit folyamatosan feladni kényszerülő tanácsos, Apafi kisebbségi komplexusára és halálfélelmére alapozva hamarosan olyan befolyásos, bizalmi emberré vált a fejedelmi udvarban, mint Franciaországban Richelieu vagy Mazarin.
Az állandó belviszályok következtében, az 1670-es évek elejére egy alapvetően hárompólusú erőtér keletkezett az erdélyi politikai elitben. A két legerősebb csoportosulás az államot háttérből irányító Teleki, valamint a felesége révén Apafival közvetett rokoni kapcsolatban álló Bánffy Dénes körül alakult ki. A harmadik „erős ember” az országos főkapitány, Béldi Pál volt, aki családi kapcsolatok hiányában nem tartozott a fejedelem közvetlen emberei közé, de számos főnemes, így például Bethlen János és Miklós támogatását is élvezte.
Béldi Pál (Wikipedia) és legfőbb szövetségese, Bethlen Miklós (Wikimedia).
A német-orientáció mellett egész politikai karrierje során következetesen kiálló Bánffy számára ugyanakkor egyáltalán nem kedvezett a külpolitikai helyzet alakulása. A Habsburg-ellenes magyarországi bujdosók erdélyi megjelenése után az Oszmán Birodalom csúfos katonai vereséget szenvedett a felemelkedésben lévő Lengyelországtól (Hotin, 1673. november 10.). A bujdosómozgalom térnyerése, illetve a győztes hadvezér, Sobieski János lengyel királlyá koronázása az erdélyi politikai irányultság fordulatát hozta magával, amelyben a Bécs felé történő tapogatódzást a több sikerrel kecsegtető lengyel-francia nyitás váltotta fel.
Személyes ellentétek és sérelmek
A korabeli források, különösen a memoárirodalom alapján úgy tűnik, hogy Bánffy Dénes feje fölött már jóval a bukását megelőzően elkezdtek gyűlni a sötét fellegek. A főúr felesége, Bornemissza Kata révén, aki Bornemissza Anna fejedelemasszony testvére volt, könnyen az udvar egyik legbefolyásosabb tanácsosává válhatott. Az államfő teljes bizalmát azonban sosem élvezhette, hiszen korábban köztudottan a németbarát politikát folytató Kemény János emberei közé tartozott:
„Látom, engem ő nagysága szamaránál is alább valónak, rosz embernek tart. Ehez én nem szoktam volt.” (Bánffyt idézi Gergely, 1912, 282.)
A kolozsvári kapitány és Apafi Mihály közötti ellentét elsőként Zólyomi Miklós ügyében ütötte fel a fejét. Amikor a török Porta arra utasította Erdély fejedelmét, hogy szolgáltassa vissza Zólyomi birtokait, a Gyalut birtokában tartó Bánffynak esze ágában sem volt lemondani korábbi szerzeményéről. Az uralkodó ajánlatainak elutasítása után Bánffy Dénes végül megtarthatta a korábban neki juttatott területet, de ezzel aláásta a fejedelmi udvarban iránta érzett bizalmat. A megítélésén pedig az sem javított, hogy az esetet követően Husztot is megszerezte Apafitól, ám a birtokért cserébe elvárt ellenszolgáltatást nem fizette meg.
A kolozsvári kapitány fejedelemtől való elidegenedése kapóra jött Teleki Mihálynak, aki az 1670-es évek kezdetén úgy érezte, hogy saját érdekérvényesítésének záloga lehetséges ellenfeleinek eltávolítása a politikai palettáról. A Bánffyval való leszámoláshoz pedig számos szövetségesre is talált. Ennek oka az volt, hogy Bánffy Dénes közéleti szerepvállalásai idején számos ellenséget szerzett magának, akiket nem tudott (és feltehetően nem is akart) kibékíteni. Ráadásul az 1673-as külpolitikai fordulatot követően, kilátástalan helyzetének javítása érdekében a vele szembenálló államférfiakat igyekezett negatív színben feltüntetni, miközben saját vagyonát és katonai erejét folyamatosan növelte. A vesztét végül az okozta, hogy a fejedelmi tanács érdekeitől teljes mértékben függetlenítette magát, és 1674-ben a végek kapitányaként uralkodói beleegyezés nélkül indított magán hadmozdulatot a váradi pasa ellen, amelyhez ágyúkat is elmozdított a somlyói várból.
Cserei Mihály Históriája szerint Béldi Pál háromszéki főkirálybíró és Bánffy Dénes konfliktusához a két főúr erőteljes birtokszerző hajlamán és állandó vetélkedésén túl a féltékenység is alapot adott:
„[…] Bánffi Dénes nagy nyájos ember levén, s a szép asszonyokat nem is gyülölvén, kivált ittas korában minden szemérem nélkül az asszonyokhoz kapdosott, s Béldi Pálnét is egykor tánczkörben megtalálta volt csókolni.” (Kazinczy, 1852, 72.)
Ezek után talán nem is oly meglepő, hogy Béldi – még ha sok esetben tétovázó természetű ember is volt – nem habozott sokat, amikor Teleki Mihály felkereste a Bánffy-ellenes liga ötletével, hisz a körülmények meghozták az alkalmat a végső föllépésre. Teleki Bodolán tett látogatása során, mintha magánügyben járna el, négyszemközt adta át az alapító okirat másolatát, valamint igyekezett rávenni Béldit a csatlakozásra. A főúr felesége azonban kihallgatta beszélgetésüket, és a kor jeles történetírója szerint az alábbi szavakkal igyekezett meggátolni urát abban, hogy valami meggondolatlanságot kövessen el:
„Uram, szerelmes uram, szivem uram, ne adj hitelt a Teleki Mihály szavainak, mert bizony megcsal s elveszt tégedet is.” (Kazinczy, 1852, 78.)
Az asszony feltételezett szavai később valóban beigazolódtak, hiszen Teleki „listáján” Bánffy kivégzését Béldi Pál eltávolítása követte. Az országos főkapitány viszont 1674-ben még aláírta az ellenlábasa (köz)életből való kiiktatását célzó egyezményt, azzal a feltétellel,
„[…] hogy nem ellenziha Bánffi Dénest megfogják, de meg ne öljék, hanem törvény szerént procedáljanak ellene.” (Makkai, 1994, 23.)
Miután a legnagyobb tekintélyű és katonai erővel rendelkező államférfit megnyerte ügyének, Teleki Mihály a többi Bánffy-ellenes főúrhoz sietett, majd többek között Csáky Lászlóval és Bethlen Jánossal is „subscribáltatá” a ligát. Bethlent és Csákyt egyaránt régi ellentét vezérelte, amikor azok mellé álltak, akik Bánffy elvesztését tűzték zászlajukra. A kolozsvári kapitányhoz fűződő viszonyukat kezdettől fogva a nyílt ellenségeskedés, és egymás politikai terveinek meghiúsítása jellemezte. Csáky László például egyszer szándékosan a bonchidai erdőre ment vadászni, azzal a céllal, hogy provokálja Bánffyt, aki saját területein tiltotta a vadászatot más uraknak. Amikor utóbbi meghallotta a hírt, felkerekedett, fegyvereseivel elfogatta a tilosban vadászó Csákyt, majd egy közös ebéd után szabadon bocsátotta.
Bethlen János aláírása (Gyárfás, 1924, 9.)
Az összeesküvéshez csatlakozó további főurak, Bánffy Zsigmond, Haller János és Pál, Kapi György, Keresztesi Sámuel, Kornis Gáspár, Macskási Boldizsár, Naláczi István, Rhédey Ferenc és Székely László valószínűleg mind ellentétben álltak a rang- és területszerzés érdekében szinte bármire képes Bánffy Dénessel. Ellenszenvüket tovább növelhette, hogy a kolozsvári kapitány az élet minden területén igyekezett felvágni az osztrák császártól kapott bárói címével.
A liga szervezkedése
Bánffy Dénes, mint befolyásos főnemes, hivatalos idézéssel nem lett volna bíróság előtti megjelenésre kényszeríthető. Amennyiben pedig megneszelte volna, hogy mi készül ellene, könnyedén a Magyar Királyság területére, vagy egyenesen a Burgba menekülhetett volna, amely forgatókönyv az összeesküvőkre nézve semmi jóval nem kecsegtetett. Teleki célja emiatt az volt, hogy rávegye a fejedelmet a főúri liga támogatására, majd a székelység felhasználásával ássák alá a „nemesi szép szabadságot”.
A Bánffy-ellenes főurak hamarosan mozgósították a székely főkapitányokat: a háromszéki Nemes Jánost, a csíki Daczó Jánost, az udvarhelyszéki Bethlen Miklóst és a marosszéki Kornis Gáspárt. Cserei Históriája szerint, amikor a székely hadak megindultak Bánffy Dénes elfogására, a végek kapitánya családjával együtt éppen egy keresztelőn tartózkodott Koppándon, a Vitéz-famíliánál. A kapitányt azonban még időben elérte a hír, hogy ellenséges csapat közeledik, így intézkedni tudott: feleségét Vitéz Gábornál helyezte biztonságba, maga pedig szélsebesen távozott Kolozsvár felé. A Kornis vezette sereg viszont hamarosan megérkezett és kíméletlen módon foglyul ejtette Bánffy feleségét, Bornemissza Katát. Erre a lépésre azért került sor, mert az asszony a későbbiekben könnyedén hatást tudott volna gyakorolni nővérére, Bornemissza Annára és annak férjére, Apafi Mihály fejedelemre.
Bethlen Miklós aláírása (Gyárfás, 1924, 89.)
A kolozsvári kapitány időközben kisebb hadat gyűjtött maga köré, de nem tudta, hogy a továbbiakban mi tévő legyen. A török Portától nem várhatott segítséget, ahogyan az osztrák császártól sem, mert félő volt, hogy a liga mellé álló uralkodó – Erdély teljes seregével – a nyomába eredne. A dilemma azonban nem tartott sokáig, mert Bánffy gyulafehérvári udvarba küldött követeit meggyőzték a fejedelmi tanács tagjai, hogy forduljanak uruk ellen, így azok visszatértével a végek kapitánya is fogságba esett.
Kalandos elfogását követően Bánffy Dénest felesége után vitték, és Béldi bethleni várába zárták. Az előzetes fogva tartás helyszínének kiválasztása véleményem szerint kettős jelentőséggel bírt. Egyrészt az országos főkapitány várának börtönéből a fejedelemasszony sem tudta volna kihozatni testvérét és annak férjét. Másrészt, ha a kezdeti sikerek ellenére sem sikerült volna leszámolni Bánffyval, az „erdélyi Richelieu” könnyedén a háromszéki főkirálybíróra, Béldi Pálra foghatta volna az egész szervezkedést, ezzel kiiktatva másik hatalmas ellenfelét.
A Bánffy elleni eljárás
A rendek Gyulafehérvárra történő összehívását követően Bánffy Dénes ügyét rendhagyó módon nem az ülések ideje alatt működő országgyűlési törvényszéken, hanem az országgyűlés rendes ülésein tárgyalták. A fejedelem és egyes tanácsurak úgy vélték volna jogszerűnek az eljárás lefolytatását, ha a terhelt személyes meghallgatására kerül sor. Teleki Mihály és társai ugyanakkor annyira tartottak a főúr személyes megjelenésétől, hogy rávették az országgyűlést egy közös vádirat elkészítésére és megküldésére a Bethlenben raboskodó Bánffynak, aki annak pontjaira írásban választ adhatott, megcáfolhatta azokat.
A vádirat 31 pontjának kb. fele a hatalmaskodás különféle eseteit hozta fel a kolozsvári főkapitánnyal szemben, a többi pedig más nemesek magántulajdonának megsértésével és hűtlenséggel vádolta. A vádak hatalmas hiányossága volt a hevenyészettség és határozatlanság. A szerkesztők az esetek közel felében nem írták le a konkrét történeti tényállást, pusztán általánosságban beszéltek egy adott bűntettről. Az ilyen jellegű vádpontok általában valótlan vagy bizonyíthatatlan tényekkel álltak elő a vádlottal szemben. A maradék vádpont viszont többnyire konkrét cselekményeket említ, így például a 12. pont a Zólyomi-ügyet, a 20. pont pedig Szentpáli Ignác megkárosítását írja le részletesen. A vádlók azonban számos magatartás tanúsítását nem tudták kellő bizonyítékkal alátámasztani, így több alkalommal Bánffy Dénes felszólalásainak, levelezéseinek félremagyarázására vállalkoztak. A hűtlenség eseteit például rendre a végek kapitánya oszmán Portával, valamint bécsi Burggal tartott kapcsolatából és a szerkesztők számára is ismeretlen tartalmú levelezéseiből kívánták levezetni. Annak ellenére, hogy Bánffy – miután képlékennyé vált lába alatt a talaj – valóban követett el olyan cselekményeket, amelyek miatt nota-perbe volt fogható, az ellene felhozott vádak alapján nehezen lett volna szabályosan elítélhető, ha „bírái” nem éreznek iránta mély gyűlöletet.
A Sárpataki Márton által 1674. december 5-én kiállított vádlevelet a rendek jóváhagyását követően Bethlenbe küldték, ahol a terhelt december 7-én kapta kézbe az ellene felhozott vádakat. A súlyos, de hevenyészett vádpontok ellen nem volt nehéz a védekezés. Bánffy Dénes Pataki István kolozsvári református lelkésszel együtt készítette el a feleletet, amelyben a legtöbb ellene felhozott vádat higgadtan és találóan cáfolta, néha egy kis gúnyt is vegyítve válaszaiba. A reflexió többször kifejezte a vádlott azon kívánságát, hogy vádlói jelöljék meg az adott történeti tényállást, azaz konkrét esetre hivatkozzanak.
Bánffy Dénes aláírása (Gyárfás, 1924, 32.)
A velős „védőbeszéd” azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen a főúri liga utálatának csökkentésére, illetve a kolozsvári kapitány bukásától függő politikai remények leszerelésére nem volt alkalmas. Miután a jog intézményrendszere jelen esetben puszta eszköznek számított a politikai harcot folytató főurak kezében, a fejedelmi tanács már december 13-án kijelentette, hogy a terhelt nem bizonyította kellőképpen ártatlanságát, majd e véleményhez csatlakozott az országgyűlés is.
A bűnösség megállapítását követően a büntetés kiszabása következett. Werbőczy Hármaskönyve alapján a hűtlenség szankciója fej- és jószágvesztés, a hatalmaskodásé fej- vagy jószágvesztés volt. A tanács egyhangú döntése után a rendi országgyűlés szavazásának eredményét Semriger nagyszebeni polgármester felszólalása döntötte el, aki a szász nemzet nevében hozzájárult a vagyonelkobzással járó halálbüntetés alkalmazásához. A december 17-én kihirdetett ítélet olyan volt, mint a korábbi vádirat. Hasonlóan erős, felzaklatott szenvedélyek és érdekek mutatkoztak meg benne, a valós indokokat pedig ugyanúgy elhallgatta.
A büntetés végrehajtása
A Bánffy-ellenes liga feladata innentől fogva mindössze annyi volt, hogy szignáltassák a fej- és jószágvesztést elrendelő ítéletet az államfővel, majd mielőbb végrehajtsák azt. Az első cél elérése érdekében Apafi Mihályt napokig távol tartották feleségétől, majd egy Kapi György által rendezett lakomán leitatták és aláíratták vele a szentenciát. Ezt követően Csáky Lászlót azonnal Bethlenbe küldték, hogy gondoskodjon a végrehajtásról. Miután késő éjszaka megérkezett Béldi várába, Csáky parancsot adott a kapu őrzésére és arra, hogy az engedélye nélkül senkit ne engedjenek be. A főúr valószínűleg sejthette, hogy ha a fejedelem hirtelen álláspontot vált, akkor követet fog küldeni utána az események megállítása érdekében.
A megérzése nem csalt, ugyanis Bornemissza Anna időközben mindenről tudomást szerzett, és férjére rontva kegyelmet kért a végek kapitányának. Az uralkodó pedig hallgatott nejének könyörgésére, és Cserei Históriája szerint így válaszolt:
„[A]hol gratiát adok az egyczer bátyádnak, küldd el hamar utána.” (Makkai, 1994, 28.)
A kegyelemlevél hamar elkészült. A fejedelemasszony azonnal elküldte azt Bethlenbe egy étekfogóval, akinek nagy ajándékot ígért, illetve Apafi lovait adta neki az útra. Az étekfogó sietsége azonban mit sem ért. A kegyelem 3 órával a kivégzés után érkezett meg, így a jelenlévők már csak Bánffy Dénes holttestét csavarhatták a Bornemissza Anna által erre az esetre adott „végbársonyba”.
Bánffy életének kioltása egyébként különösen kegyetlenre sikerült. A gyors imádságot követően papucsban, ingben és hálómentében a helyszínre érkező elítéltet Csáky egy felbérelt és leitatott, a korabeli memoárirodalomban többször „vak” jelzővel illetett cigány társaságában várta. A pitvarban egy szőnyeg volt leterítve Bánffy elé, aki – talán még mindig bízva igazában és a fejedelem jóindulatában – kegyelemre várva, többször is körül sétálta azt. Csáky Lászlónak viszont hamar elege lett a jelenetsorból, és megsürgette a halálra ítéltet:
„Uram, ennek meg kell lenni!” (Kazinczy, 1852, 84.)
A hóhérmesterségben járatlan, ittas bakó elsőre nem tudta elütni a szőnyegen térdeplő főúr fejét, így többször is kénytelen volt lesújtani, s pallosával – az emlékírók visszaemlékezései szerint – a földre terülő holttestet is tovább „marcangolta”.
Az embertelen kivégzést követően a néhai főnemes vagyonát lefoglalták, hiszen az a törvényben előírt konfiskálás esetén a koronára háramlott. Bánffy Dénes birtokain ugyanakkor hamar kezdetét vette az osztozkodás, ahol a fejedelem mellett Bánffy Zsigmond, Csáky, Kapi, Kornis, Naláczi, Nemes János és Székely László is nyerészkedtek, a legnagyobb haszonra pedig az események fő mozgatója, Teleki Mihály tudott szert tenni.
Összegzés
Bánffy Dénes hűtlenségi pere magán viselte az Apafi-kori nota-perek összes sajátosságát. Ilyen egyedülálló jellemző volt a főúri liga általi gyanúsítás, a tárgyalás tradícióval ellentétes helyszíne és menete, illetve a túlzott sietséggel történő büntetés-végrehajtás. A hűtlenségi perek új mozzanataként jelent meg továbbá, hogy az ítélet meghozatala és uralkodó általi szignálása után a fejedelem, felesége vagy néhány közeli tanácsosa könyörgésének hatására, szinte azonnal kegyelemben részesítette az elítéltet.
Bánffy Dénes javaiból végül kizárólag Béldi Pál, valamint Bethlen János és Miklós nem részesültek, de a későbbiekben egykori szövetségeseik mégis őket tették felelőssé mindenért. A főnemesek későbbi meghurcoltatása lényegében annak következménye, hogy nem fogadták meg a Bánffy-ítéletben saját maguk által megfogalmazott tanácsot:
„Kihez képest példa legyen a nyughatatlan szívekben felfuvalkodott embereknek, akárkinek is, ezután megbecsülje fejedelmét, s hazájának megrögzött törvényét és szép nemesi szabadságot, ki nélkül az élet nem élet, hanem veszedelem és nyughatatlan nyomorúság.” (Szilágyi, 1866, 331.)
Teleki Mihály aláírása (Gyárfás, 1924, 63.)
Soltész Tamás
Irodalomjegyzék
Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre I-II. Méhner, Budapest, 1889.
Április utolsó hetében mind tematikai sokszínűségét, mind technikai megvalósítását tekintve rendkívül izgalmas virtuális konferenciát szervezett a Ceræ, a középkori és
Bécs, a hajdani császárváros első kerületének utcái alatt található egy több kamrából álló pincerendszer, amely figyelemre méltó műalkotásokat rejt magában. E csöndes, föld alatti világban évszázadokon átívelő gyász uralkodik – […]
Az 1944-1945-ös időszak kulcsfontosságú Magyarország történetében. Habár a magyar csapatok 1941. június végétől részt vettek a Szovjetunió elleni háborúban, Közép-Európa több államához hasonlóan Magyarország 1944-ben vált hadműveleti területté. A harcokkal […]
A falkavadászat nem más, mint hajtás lóháton, kutyák segítségével leginkább róka, ritkább esetben szarvas vagy nyúl után. A rókavadászat az avatatlan szem számára egyszerűnek tűnhetett, valójában azonban csak a magas […]
Hogyan fonódik össze a propaganda, a kultúra és a diplomácia két olyan ország kapcsolatában, amelyek a vasfüggöny különböző oldalaira kerültek 1945-ben? M. Madarász Anita új, Kulturális csatatér. Brit–magyar diplomácia, 1945–1970 […]
Az Árpádok felemelkedése című dokumentumfilm készítői azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy Álmos és Árpád nyomába eredve bemutassák az ősök világát, hagyományait és azt, hogy miként is jutott […]
