Bosznia-Hercegovina: egy elveszett évtized (után)

A birodalmi törekvések ütközőzónájaként is számon tartott nyugat-balkáni régiót a nemzetközi közösség régóta nagy figyelemmel kíséri. Hosszú évszázadokig éltek itt együtt  különböző népcsoportok, akiknek önrendelkezési státusza akkor szélesedett ki, amikor a térség vezető hatalmának számító Oszmán Birodalom széthullott. A régió fontos szerepet játszott mindkét világháború geopolitikai változásaiban, míg az első világégésnél a casus belli helyszíneként, a másodiknál partizánmozgalmaival véste bele nevét a történelemkönyvekbe. 1945-ben Tito vezetésével létrejött az újjászerveződött, kommunista ideológiai alapokon nyugvó államszövetség, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, majd 1963-ban, az átfogó liberális alkotmányos reformok közepette vezették be a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) elnevezést. A JSZSZK (a továbbiakban Jugoszlávia) magába foglalta a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Koszovó^[1], Észak-Macedónia és Montenegró területét. Az 1950-es évektől a szövetségi köztársaság helyzete látszólag stabilizálódott és az etnikai ellentétek a háttérbe szorultak. A titoi politika alapján, az etnikailag és vallásilag is diverz államszervezetben a birodalmi érdekek élveztek prioritást.

A repedés első jelei 1980-ban, Tito halálakor jelentkeztek. A szerb tagköztársaság, Slobodan Milošević vezetésével egyre nagyobb befolyást szerzett Jugoszlávián belül. Ez volt a kezdete annak az eseménysorozatnak, ami 11 évvel később, több tízezer ember életét követelte és Európa leghosszabb ideig tartó háborúját idézte elő a második világháború óta.  A boszniai háború alatt megközelítőleg 100.000 ember vesztette életét, az egész régiót érintő konfliktusban pedig, az ICTJ (Átmeneti Igazságszolgáltatás Nemzetközi Központja) szerint mintegy 140.000 fő. Ebben a bő egy évtizedben erősödtek fel a nacionalista és szeparatista nézetek is. A várakozásokkal ellentétben, azonban nem Koszovó kiválásával, hanem a szlovén tíznapos háborúval kezdődött Jugoszlávia széthullása. Az első komolyabb fegyveres ütközetre 1991 nyarán került sor, amikor Szlovénia és Horvátország kikiáltották függetlenségüket, s ennek hatására a szerb kisebbség az újonnan alakult Horvátországtól függetlenné nyilvánította Krajina vidékét és megalapították a Krajinai Szerb Köztársaságot. Innentől kezdve állandósultak az összecsapások. Kezdetekben csak a horvát rendőrök és a szerb milíciák között, később már a Jugoszláv Néphadsereg részvételével is.

Bosznia-Hercegovina, Alija Izetbegović vezetésével, egy referendumot követően 1992-ben, a tagállamok közül negyedikként deklarálta függetlenségét, amit hamarosan szerb és horvát katonai akciók és az ország kettéválása követtek. A borzalmak 1992 márciusától állandósulni látszottak és a vérontás az újonnan létrejövő ország egész területére kiterjedt. Jelentős harcok alakultak ki Bihaćnál, Tuzlánál, Žepčénél. Szintén a pusztítás áldozatává vált a dél-boszniai Mostar városa és a mostari Öreg híd is, amit 1993-ban a HVO (Croatian Defence Council) csapatai felrobbantottak és csak 2004-ben sikerült teljesen rekonstruálni^[2]. A híd azóta a UNESCO világörökség részét képezi és a nemzetek együttélésének egyik fontos szimbólumává vált.

A boszniai háború legmeghatározóbb, a második világégés óta számon tartott legdrámaibb fejezete, Szarajevó ostroma 1992 áprilisában vette kezdetét és 1996 februárjáig tartott. A szűnni nem akaró bombatámadások, az embertelen körülmények és járványok naponta több tucat civil életét követeltek. A boszniai szerbek által indított, szeparatista törekvéseket megvalósítani vágyó offenzívát végül egy NATO intervencióval sikerült felszámolni. A háború rémtettei mélyen belevésődtek Szarajevó emlékezetébe és évtizedekre megpecsételték a város sorsát.

Az ENSZ „kéksisakos” békefenntartó alakulatai 1992-től jelentek meg a régióban. Közel kétévnyi folyamatos harcot követően – ahol három nemzet katonái harcoltak egymás ellen a legborzasztóbb eszközökkel – Bosznia-Hercegovina és Horvátország 1994-ben a washingtoni béke keretein belül egyesítették erőiket és közösen vették fel a küzdelmet a szerb csapatok ellen, s ezzel megalakult a Bosnyák-Horvát Föderáció, ami a ma is fennálló államszervezetnek az egyik entitását képezi. 

A háborút végül a NATO csapatok beavatkozásával és az Ante Gotovina horvát vezérezredes által vezetett villámakcióval, a „Vihar Hadművelettel” sikerült lezárni. A békekötésre a daytoni megállapodással (Dayton Agreement) került sor. A tárgyalások az Egyesült Államokban, Ohio államnak egy kis városában folytak hetekig. A hosszas egyezkedések után, végül 1995. november 21-én állapodtak meg a felek. A békeszerződést formálisan, néhány héttel később Párizsban írták alá. A tárgyaláson Bosznia-Hercegovinát Alija Izetbegović , Horvátországot Franjo Tuđman , a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot Slobodan Milošević képviselte. Dayton rendszere alapjaiban igyekezett megerősíteni a Nyugat-Balkánt.

A nemzetközi segítséggel létrehozott rendszernek egyik fő célja az volt, hogy a háború alatt az országaikat elhagyni kényszerülő polgároknak^[3] megteremtsék azt a környezetet, ahova később biztonságban visszatérhetnek. Az ENSZ 2004-es adatai szerint ennek sikerét nyíltan tükrözi, hogy alig egy évtized alatt a menekültek több mint fele visszatért otthonaikba. A közösen megfogalmazott értékek megvalósításának érdekében, valamint a béke konszolidációjának védelmében, a NATO a daytoni egyezmény értelmében 60.000 fős alakulatot delegált a nyugat-balkáni régióba. A megbékélés elősegítése részeként megkezdődött a háborús bűnösök felkutatása is, akiknek a nemzetközi törvényszéken, Hágában kellett felelniük bűneikért. A béke értelmében létrejött Horvátország, ami visszakapta Krajina vidékét, s ezzel Vukovár városát is. Továbbá létrejött egy kevert nemzetiségű Bosznia-Hercegovina, amin két entitás osztozik 51-49%-os arányban.

A bosnyák-horvát többségű Bosznia-Hercegovinai Föderációt államigazgatásilag 8 kanton, illetve a főváros, Szarajevó alkotja. A szerb többségű entitás a Boszniai Szerb Köztársaság, ami 63 önkormányzatra tagolódik, központja pedig Banja Luka. A helyzetet tovább komplikálja, hogy a két entitás mellett létrejött egy másodszintű kormányszerv is, a különleges jogállású Brčko városa és annak környéke, a Brčkói Körzet. Az autonóm közigazgatási terület szintén Bosznia-Hercegovina államszervezetéhez tartozik, kormányzatát közvetlenül a bosznia-hercegovinai állam és az Európai Unió közösen látja el. A Daytonban meghatározott alkotmány értelmében a nagy autonómiával bíró felek önálló elnökkel, parlamenttel, kormányzattal és rendfenntartó szervekkel rendelkeznek. Csak néhány szakpolitika esik a közös hatáskör alá, mint a külügy, a külkereskedelem, a vámpolitika, a monetáris politika, az összes többi nemzeti hatáskörben értelmezendő. A békeszerződés értelmében az ország fővárosa továbbra is Szarajevó maradt, ami egységesen és elválaszthatatlanul a Föderáció részét képezi. A három államalkotó nép és fő etnikum a muzulmán bosnyák, az ortodox szerb és a katolikus horvát Bosznián belül. A törékeny béke megőrzése érdekében az ország élén az ENSZ által delegált, széles jogkörrel rendelkező főképviselő áll, ő egy személyben a végrehajtó hatalom feje és kivételes jogköre az egész világon egyedülálló. Fontos szempont a tisztségviselő kijelölésénél, hogy egyik említett “fő etnikumhoz” se tartozzon, ezzel biztosítva a független, demokratikus érdekek megvalósítását. Jelenleg ezt a tisztséget 2021 augusztusa óta egy német diplomata, Christian Schmidt tölti be. Az ország elnökségében, a megfelelő etnikai reprezentáció érdekében mind a három etnikumból egy-egy tisztségviselővel képviselteti magát egy folyton rotálódó rendszerben. “Röviden, Bosznia-Hercegovina egy állammal, két entitással, három államalkotó néppel, nagyjából négymillió lakossal és öt hatósági szinttel rendelkezik.”^[4]

A daytoni békekötéssel véget ért a háború első szakasza. Az utóbbi fél évszázad egyik legsúlyosabb eseménysorozata, ami Európa legsötétebb korszakát idézte, árnyként kísértette a nemzetközi közösséget: az ENSZ csapatok által biztosított „biztonsági zóna”, Srebrenica városának eleste 1995 júliusában. A mészárlást a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (VRS) hajtotta végre Ratko Mladić, a „boszniai mészáros” parancsai nyomán. A mészárlásnak egyértelmű célja volt a térség etnikai alapon történő megtisztítása. A katonatiszt jelenleg is életfogytig tartó börtönbüntetését tölti népirtás vétsége miatt, csakúgy, mint a Boszniai Szerb Köztársaság korábbi elnöke, Radovan Karadžić, akit 2019-ben ítélt el jogerősen a Nemzetközi Törvényszék a srebrenicai események miatt. Srebrenica helyzete megkérdőjelezhetetlen jelentőséggel bír az emlékezetpolitika és megbékélési politika kapcsán. 1995 nyarán, a VRS csapatai, alig több mint két hét leforgása alatt, több mint nyolcezer férfit és fiút végeztek ki etnikai és vallási alapon és több ezer nőt és lányt erőszakoltak meg. Az etnikai tisztogatás és népirtás ténye mostanra már teljes mértékben elfogadott. Sharif Baisiuni, ENSZ szakértő így definiálja az etnikai tisztogatást: „egy területnek etnikai homogenizációja fegyveres erőszakkal vagy megfélemlítéssel, azzal a céllal, hogy a térségből eltávolítsák a másféle etnikai vagy vallási közösség tagjait.”^[5] Az 1948-as ENSZ Népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezménye ’megelőzendő és büntetendő’ nemzetközi bűntettként határozza meg a népirtást. A srebrenicai genocídium tényét, habár a Hágai Törvényszék deklarálta, a mai napig számos ország vagy országrész (Boszniai Szerb Köztársaság) nem hajlandó nyilvánosan elismerni. További kérdéseket és kételyeket vet fel a környéken állomásozó holland ENSZ csapatok mulasztása, akik minden ellenállás nélkül engedték át az általuk ellenőrzött zónát a szerb alakulatoknak, ezzel kiszolgáltatva a fegyvertelen bosnyák civileket a megtorlásnak. A több mint negyed évszázaddal ezelőtt történt borzalmak még ma is élénken élnek a lakosság emlékezetében, a politikai diskurzusok szerves alapjául szolgálnak, az etnikumokat súlyosan fragmentálják és polarizálják.

A jelenlegi ENSZ-főképviselő elődje, Valentin Inzko 2021 júliusában hozott rendeletével, aminek értelmében a genocídium tagadása esetén akár öt évnyi börtönbüntetés is kiszabható, hozzájárult a jelenlegi feszült helyzethez Bosznia-Hercegovinában, ugyanis Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság kormányfője, ennek hatására bejelentette elszakadási szándékát, ami beláthatatlan hatással bírna a térségre nézve, mind gazdaságilag, mind geopolitikailag. A kialakult helyzetből tisztán látható, hogy a stabilitást nem sikerült a nemzetközi közösségnek teljes mértékben megvalósítani, ezért gyakran merül fel a békeszerződés és válságkezelés sikertelensége. Egyes szakértők szerint egyenesen Dayton kudarcáról beszélhetünk, hiszen ugyanaz a békerendszer, amelyik a háború végét hozta el, egy másiknak az elejét jelentette. A beáramló, közel 14 milliárd dollárnyi segély és a hatalmas nemzetközi figyelem ellenére a radikalizálódás tovább folytatódott, az etnikumok közötti kapcsolatok és ellentétek eszkalálódtak.

A daytoni békeszerződés által megalkotott Bosznia-Hercegovina rendelkezik az egyik legbonyolultabb politikai és közigazgatási rendszerrel az egész világon. A pesszimista nézetek szerint olyan államszervezet jött létre, amely ki van szolgáltatva a külföldi segélyeknek és ahol a szupranacionális szervezetek saját érdekeiket valósíthatják meg, s ezek jelentik az állami fejlődés fő gátját. A három etnikum mint államalkotó nép, képviseltetheti magát a törvényhozásban, vannak konszenzust igénylő és kizárólagos hatáskörű döntéshozatali területek, ahol azonban aggályokat vet fel, hogy a három  elismert etnikumhoz tartozókon kívülieket erős diszkrimináció éri és nem reprezentálhatják magukat a politikai párbeszédben sem.^[6] A jelentős nemzetközi jelenlét miatt az állami intézmények meglehetősen gyengék, így az előrelépés és együttműködés folyamata nehezen tudna megvalósulni, még abban az esetben is, ha erre a felek hajlandóságot mutatnának.

Szintén problémákat vet fel a három etnikum egymástól eltérő ambíciója is. A bosnyákok a nagyobb nemzetközi jelenlétet, a föderációt erősítő és az egységesítési folyamatokat szorgalmaznák. A szerbek ezzel szemben, a montenegrói és koszovói példából kiindulva inkább az autonóm törekvéseiknek adnak hangot, míg a horvátok a kettőtől teljesen eltérő, egy harmadik forgatókönyvet tartanak szem előtt, aminek értelmében egy új, horvát többségű entitás létrehozását támogatnák. Nehézséget jelent, hogy amíg Horvátország és Szerbia esetében többnyire hajlandóságot mutatnak az országok (kormány, hadsereg, rendőrség) a nemzetközi legitim intézményekkel való együttműködésre és nagyobb hangsúlyt fektetnek a nemzeti hatáskörbe delegált, háborús bűnösök felkutatására, eltűntek keresésére, addig Bosznia esetében ez nem mondható el. Milorad Dodik – a háromtagú elnökségének szerb tagja – megkérdőjelezi ezeknek a tényfeltáró folyamatoknak, bíróságoknak és az NGO-k működésének a legitimitását, válaszreakcióként általa függetlennek nyilvánított szervezeteket hozott létre a háborús atrocitások feltárásra, ami jelentősen visszaveti a hatékony együttműködést és korlátozza az állami tekintélyt a nemzetközi térben.

Következtetésképp, ilyen politikai megosztottság, etnikai és vallási alapú diszkrimináció és a konszenzus teljeskörű hiánya mellett, kihívást jelent a strukturális reformok sikeres, hosszú távú megvalósítása, ami ki tudná mozdítani az országot a dekonjunktúrából. Az országon belül párhuzamos társadalmak élnek együtt, egymástól teljesen elszigetelve és elidegenítve. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a heterogén állam még az európai uniós tagjelölt státusztól is meglehetősen távol álljon.

Szántó Dániel

Felhasznált irodalom:

C. McMahon, P. és Western, J. (2009): „The Death of Dayton: How to Stop Bosnia From Falling Apart” Foreign Affairs, 88(5):69-83

Csüllög, G. (2012): „Ütközőterek a Balkán történeti térszerkezetében I.“ Mediterrán és Balkán Fórum (Pécs) July 20, 2012 {Online}. Elérhető: http://epa.niif.hu/02000/02090/00016/pdf/EPA02090_mediterran_es_balkan_forum_2012_02_02-08.pdf (Letöltve: 2021.10.13.)

Európai Bizottság (2021): Bosnia and Herzegovina 2021 Report. Strasbourg

Fischer, M. és Petrovic-Ziemer, L. (2013): Dealing with the Past in the Western Balkans. Berlin, Berghof Foundation

Halilovich, H. (2013): Places of Pain: Forced Displacement, Popular Memory and Trans-local Identities in Bosnian War-torn Communities. The United States, Berghahn Books

Jacobs, J. (2016): “The memorial at Srebrenica: Gender and the social meanings of collective memory in Bosnia-Herzegovina” Memory Studies. USA, University of Colorado Boulder, Pp.424-439. {Online}. Elérhető: https://journals.sagepub.com/doi/pdf/10.1177/1750698016650485 (Letöltve: 2021.12.11.)

Kromják, L. (2021): “Bosznia-Hercegovina gazdasági kilátásai és helyzetének történelmi háttere.” Hitelintézeti Szemle, 20(2) {Online}. Elérhető: https://hitelintezetiszemle.mnb.hu/letoltes/hsz-20-2-e1-kromjak.pdf (Letöltve: 2022.03.23.)

Parent, G. (2012): „Identifying factors promoting or obstracting healing and reconciliation: Observations from an exploratory research field in ex-Yugoslavia.”  International Journal of Peace Studies, 17(1):25-45.

Richmond, O. P. és Pogodda, S. és Ramovic, J. (2016): The Palgrave Handbook of Disciplinary and Regional Approaches to Peace. New York, Palgrave Macmillan

Szondi, I. (2006): A jugoszláv háború áldozatai a demográfiai adatok tükrében. Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos bizottsága. {Online}. Elérhető: http://acta.bibl.u-szeged.hu/7310/1/juridpol_068_fasc_024_001-018.pdf (Letöltve: 2022.03.16.)

^[1] Koszovó az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244/99 határozata alapján

^[2] Magyar mérnökök jelentős közbenjárásával.

^[3] Ez Bosznia esetében közel kétmillió menekültet jelentett, összehasonlításképp, az ország teljes népessége a háború előtt megközelítőleg négymillió fő volt.

^[4] Saját fordítás, Európai Bizottság, 2021.

^[5] Szondi, 2006, p. 5.

^[6] Erre példa a precedens értékű 2009-es Sejdic-Finci-ügy.

Ezt olvastad?

Magyarok és lengyelek testvérbarátsága a 20. század elején

A Bibliotheca Hungaro-Polonica – Magyar-lengyel Könyvtár 2018-ban, Lengyelország függetlenedésének századik évfordulóján azzal a céllal jött létre, hogy a huszadik század

X