Diószegi István (1930–2020) emlékére

Oszd meg másokkal is:

Portré

Ki gondolta volna, hogy az ELTE BTK Új- és Legújabb Kori Egyetemes Történeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára (1978–1995), a kar dékánja (1979–1982), a Magyar Történelmi Társulat elnöke (1992–1999) és még más tisztségek viselője börtönviselt ember?

Pedig ez a helyzet.

A családi emlékezet szerint a fiatal Diószegi István noha Szegeden született, katonaként szolgáló édesapja jóvoltából a második világháború alatt Nagyváradon élt. Amikor 1945-ben a város ismét román fennhatóság alá került, az akkor tizenöt éves fiatalember osztálytársaival egyetemben röplapokat sokszorosított, melynek értelmében – a nemzetközi realitásokat megkérdőjelezve – közölték: Erdély magyar. A román hatóságok pillanatok alatt elkapták a renitens fiatalokat, és Diószegi tizenhét hónapig börtönbe, illetve őrizetbe került. Amikor tárgyalásra kiengedték, átjött a zöld határon, és így 1947-től újra Magyarországon élt.

Kalandos történet – nem is nagyon lehetett hangoztatni akkor, amikor Románia és Magyarország testvéri szövetségbe került.

Ettől a kamaszkori intermezzótól eltekintve Diószegi pályája konszolidált és emelkedő volt. Tudományos fokozatokat szerzett, tagja lett az Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae és a Történelmi Szemle szerkesztőbizottságának; szerepet vállalt a magyar–osztrák, a magyar–francia, a magyar–lengyel történész vegyesbizottság és az MTA Történelemtudományi Bizottsága munkájában. 2014-től tagja lett az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság Tudományos Tanácsadó Testületének. 1973-tól pedig díjak sorával tüntették ki (Akadémiai Díj, Anton Gindely-díj, Ránki György-díj, Apáczai Csere János-díj, Habsburg Alapítvány Életmű Díja).

Diószegi István. Forrás: Wikipedia
Diószegi István. Forrás: Wikipedia

Aktív szakmai élete mégiscsak leginkább az egyetemhez kötődött; generációk sorát tanította. A diákok nem féltek tőle, tudását nagyra értékelték, vizsgáztatási stílusának liberalizmusát kifejezetten előnyben részesítették. Általában úgy vizsgáztatott, hogy valaki tételt húzott és felelt, egy másik delikvens meg a saját tétel húzása után készült ugyanabban a szobában. Így mindig legalább két diák és ő volt jelen. Emlékszem, hogy egy előttem vizsgázó lány a második világháborút húzta, és Dió (ez volt a közkeletű neve) megkérdezte a hölgytől, hogy mi lett Hitlerrel. A hölgy azt válaszolta, hogy fogságba esett. Dió azt mondta: majdnem, de nem. A vizsgázó korrigált: lelőtték Berlin ostromakor. Dió azt válaszolta: majdnem, de nem. Végül a hölgy kibökte: majdnem elmenekült, de nem sikerült neki. Dió azt válaszolta: majdnem, de nem. Summa summarum, a hölgy végül közepest kapott. Mikor megkérdeztem, hogy minek alapján alakult ki ez a jegy, Dió azt mondta: végül is az egy helyes állítás, miszerint Hitler pályája befejeződött a második világháború végével.

Ízig-vérig egyetemi ember volt, s ez bármelyik egyetemi tisztségében érződött. Óvta a bölcsészkar méltóságát, visszafogott stílusával mindig érzékeltette azt, hogy mi az, ami megengedhető, és mi az, ami nem.

Szakmai teljesítménye egészen kiemelkedő. A ’60-as évek elején kezdett publikálni, és a 2000-es évek elején jelent meg utoljára könyve. (Amikor az 1990-es évek első felében módom volt találkozni a Budapestre látogató Henry Kissingerrel, aki a ’70-es években az Egyesült Államok külügyminisztere volt, de eredeti foglalkozását tekintve történészként tevékenykedett, s alapvetően nemzetközi kapcsolatokkal, illetve diplomáciatörténettel foglalkozott, akkor megkérdeztem tőle, hogy ismer-e az ő szakterületén tevékenykedő magyar történészt. A maga németes angoljával Diószegit említette.)

Érdeklődési köre az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetközi viszonyrendszerétől, külpolitikájától a két világháború közti Európa diplomáciatörténetéig terjedt. Ebbe beleértődött az is, hogy könyvet írt a XIX. századi európai nemzetiségi politikáról, illetve a hatalmi politika francia forradalomtól a második világháború kezdetéig tartó történetéről. Nem véletlen, hogy egyik kedvelt történelmi alakja Andrássy Gyula volt. Egyik fő műve, amely németül is megjelent: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében. (Teleki László Alapítvány, Budapest, 1998.).

Mégis a szélesebb közönség szemében összefoglaló művei mentén lett ismert. Ilyen például a Két világháború árnyékában. Nemzetközi kapcsolatok 1919-1939. (Gondolat, Budapest, 1974.), vagy éppen A Ferenc József-i kor (Vince Kiadó, Budapest, 1999.).

Szakmai munkássága megítélésem szerint időtálló. Ennek több oka van.

Ő egy olyan korban lett történész, amikor elvárás volt a marxista nyelvezet. Érdekes módon Diószegi a marxista nyelvezet ideologikusságát az „osztály” kivételével szinte teljesen ki tudta iktatni. Amikor a nemzetközi viszonyokról, illetve a hatalmi politikáról írt, nem használta az „imperializmus” kifejezést, amely – Lenin szerint – „a kapitalizmus legfelsőbb foka”. A marxista-leninista frazeológia és Diószegi szóhasználata nem felelt meg egymásnak.

Az időtállóságnak egy másik oka az, hogy Diószegi, amikor a nemzetközi viszonyokról írt, akkor mindig világosan megjelölte, hogy milyen érdekek léteznek, milyen érdekérvényesítő eszközök állnak a különféle hatalmak rendelkezésére, és ezt az egészet képes volt struktúrába rendezni, amely egyszerre tartalmazta a feszültségeket, a kiegyenlítő mechanizmusokat, a konfliktuslehetőségeket. Bizonyos értelemben úgy írta meg ezeket a viszonyrendszereket, mint egy nagy ívű történetet, ahol is sejteni lehetett, de soha nem lehetett tudni, hogy mi lesz a story vége.

Nem mindegy persze – s ez is az időtállóság része –, hogy egy történet csak szituációk sora, vagy a történetíró stratégiai gondolkodása mentén konceptualizáltan kerül tárgyalásra. Diószegi ezen a területen egészen kiemelkedő volt – amikor az ember letette az elolvasott könyvet, azt érezte, hogy a történet máshogy is alakulhatott volna, de mégsem véletlen az, hogy úgy alakult, ahogy.

S végül az is az időtállóság mellett szól, amit a történetíró stílusának nevezünk. Egyszerre volt távolságtartó és empatikus. Egyszerre volt komoly és finoman ironikus. Egyszerre volt tömör és részletes. Egyszerre volt figyelemfelhívó és történetileg korrekt. (A Bismarck és Andrássy könyvben ilyen fejezetcímek vannak: „A kölcsönös meg nem értés”; „A gyanakvó kooperáció”; „A barátság teherpróbája”. A Két világháború árnyékában című könyvben ilyen mondat is szerepel: „A patinás uralkodóházak fennen hirdették, hogy címereik népeik üdvösségének szimbólumai, de a feudalizmus ósdi köpönyegére a nemzeti kokárdát is ráakasztották.”) Diószegi írásmódja azt példázza, hogy lehetséges a történeti pontosság és a figyelmet ébren tartó megfogalmazás párosítása.

Diószegi István nem lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja, de ez a tény nem őt minősíti.

A történészi, egyetemi tanári életpálya felívelése mit sem ért volna magánéleti harmónia nélkül. Egy életre választott társat magának. Berényi Mária – Marika néni – az ELTE BTK Történeti Könyvtárának vezetőjeként hunyt el 2001-ben. Elképesztően harmonikus és jó házasság volt. Marika néni halála nagyon megviselte Diót – jószerivel tíz évig gyászolta. Házasságukból két gyerek született: István és László. István 2018-ban meghalt. Mindkét gyerek részéről lettek unokák, sőt, az egyik unoka részéről még két dédunoka is.

Diószegi István élete utolsó éveiben a második világháború történetét kívánta megírni, és rengeteget olvasott az adott témakörben.

Halála békés volt, nem szenvedett.

***

Utoljára 2020 januárjában találkoztunk. Néhány volt tanítványával egyetemben én is meglátogattam őt. Most megint találkozunk, hiszen ez a nekrológ-féleség szintén egyfajta találkozás. Éppúgy van benne személyesség, mint egy személyes együttlét esetén. De mégis más. Mondhatnám: csonka. Ez a csonkaság egyébként nem abból adódik, hogy a másik személyesen nincs jelen. Sokkal inkább azzal függ össze – s ez mindenfajta nekrológgal szemben hiányérzetet kelt –, hogy nem lehet (legalábbis én nem tudom) elmondani, mit is jelent, ha egy számunkra fontos, tisztelt és szeretett ember eltűnik a világból. A hiány nem elmondható, de ahogy öregszem, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy semmi sem elmondható, ami igazán fontos.

Gerő András

Ezt olvastad?

Gecse Géza történész, újságíró, a 19–20. századi orosz történelem kutatója, egy különösen aktuális kötetet publikált, amely három politikai rendszer, a
Támogasson minket