A dolgok tényszerű, ideológiáktól mentes számbavétele – beszélgetés a középiskolai történelemoktatásról

„A hős várkatonák általában nem érték meg a haláluk napját, mert már korábban elestek a csatában” – ilyen „aranyköpésekből” rengeteg kering az interneten. Mi a történelemtanítás társadalmi célja, értelme? Mi a szerepe, helye a hadtörténetnek a jelenlegi tananyagban? Milyen hatékonysággal lehet történelmet oktatni? Kap-e egy történelemtanár valamiféle visszajelzést a munkájának sikeréről? Vajon mi lesz az átadott tudással tíz, húsz, harminc év múlva? A középiskolai történelemoktatás szerepéről B. Szabó János, a Budapesti Történeti Múzeum történésze beszélgetett Igaz Leventével, a budapesti Leövey Klára Gimnázium tanárával és Tóth Péterrel, a budapesti Humán Intézet Gimnázium tanárával.

B. Szabó János (a továbbiakban B. Sz. J.): A pozsonyi csata című animációs film körül kibontakozó polémia láttán történészként az az érzésem támadt, hogy ha valami nem a mosópor- vagy autóreklámok gyakoriságával jelenik meg a médiában, akkor a társadalmunk jelentős része úgy érzékeli, hogy azt szándékosan „elhallgatják” előle. Aztán belegondoltam, hogy még az egyetemet végzett emberek jó része is csupán a középiskolában találkozik utoljára rendszerezett történelmi ismeretekkel. Azután már minden további információ beszerzése a személyes érdeklődésen, és nem utolsó sorban a személyes erőfeszítéseken – és az addig megszerzett, ehhez szükséges készségeken – múlik. Óhatatlanul felmerül hát a kérdés: amit most látunk, tapasztalunk, az nem a korábbi oktatás csődjének egyfajta látlelete? Vagy a Ti gimnáziumotokban tényleg csak a vereségeinket tanítjátok? Mi a szerepe, helye egyáltalán a hadtörténetnek, illetve a hadieseményeknek a jelenlegi tananyagban?

B. Szabó János

Igaz Levente (a továbbiakban I. L.): Az oktatás csődjének semmiképp nem nevezném, illetve csak akkor, ha kifejezetten egy különböző okokból nem elhivatott tanár (és unalmas óráinak) emléke él a felnőtt, egykori diákban. Azért sem jó a csőd szó, mert a középiskolának nem feladata a „végleges tudás” megadása. Emellett valóban teljesen egyénfüggő az, hogy kinek melyik tárgyból mi marad meg a későbbiekben, a nagy csatáink mellett minden tárgyból hozhatunk sok-sok példát arra, amit már nem tudunk pontosan felidézni, vagy összekeverünk annyi év múltán. Egyáltalán nem csak a vereségeinket tanítjuk, ez általánosságban sem igaz. Csak tanárfüggő. Ha meg egy tanár maga nem különösebben érdeklődik a hadtörténet iránt, akkor – a fegyveres konfliktus kimenetelétől függetlenül – egyszerűen nem erre fogja helyezni a hangsúlyt. Az meg valahol „néplélek” kérdése is, hogy miért emlékezünk jobban a vereségeinkre, mint a győzelmeinkre. Ebben a negatív szemléletben persze „sokat segít” a magyar történelem íve is, amiben Hunyadi Mátyás után bizony inkább a negatív felhang dominál. Egy egri győzelem, vagy mondjuk Buda visszavívása nem írja fölül az ország függetlenségének elvesztését, szétszakadását, hogy néhány példát mondjak. A hadtörténet az én óráimon mindenesetre egy fontos szelete a történelem tanításának: érthetőbbé tesz, sok esetben meg is magyaráz dolgokat, de legalábbis színesíti a politika- és gazdaságtörténetet.

Tóth Péter (a továbbiakban T. P.): Minden alkalommal, amikor egy kilencedik évfolyam belép a középiskolai oktatásba, végigkérdezem őket az általános iskolai történelemórákon szerzett élményeikről, nálam ez már szokássá vált. Lehet, hogy az oktatási rendszer mostani állapota alapján sokan már előre sejteni vélik, milyen válaszok születtek – mégis, a legkevesebb, amit mondhatok: hogy a tapasztalataim vegyesek. Jól magyarázó és jól tanító tanerők ugyanúgy akadnak, mint az órát jóformán meg sem tartó, botcsinálta iskolai alkalmazottak. Van, amikor elképedve látom, hogy a nyolcadikos füzetben évszám hátán évszám található, mindenféle komolyabb magyarázat nélkül – máskor pedig még évekkel később is beugranak a tanult dolgok a középiskolában. Bármennyire is elkeserítő sokszor (de egyáltalán nem mindenkor!) a helyzet, ebben a konkrét kérdésben főként nem a közoktatást tenném meg főbűnösnek. Amikor „elhallgatott diadalainkról” hallunk vagy olvasunk, egészen biztosak lehetünk abban, hogy a szélsőjobboldali közbeszéd jól bejáratott sémáival van dolgunk. Minden jelenkori nacionalizmus sajátja, hogy áldozatnak mutatja be a saját népét. Ezzel tudja gerjeszteni az indulatokat, egyben pedig azt a vádat is igyekszik hárítani magától, hogy ő kezdeményezte a konfliktust. Nálunk, Magyarországon ennek a fajta áldozati szerepnek különösen megvan a hagyománya akkor, ha egyébként a külföldi elnyomást valóságosan is bőséggel megtapasztalhattuk a történelmünkben. Ezt tovább nagyítani, eltorzítani igazán nem nagy teljesítmény. Én magam természetesen tanítom a pozsonyi csatát, úgy, ahogy az augsburgit is. Nándorfehérvárról a lehető legrészletesebben hallanak a diákok, de természetesen Mohácsról is. A dicsőséges tavaszi hadjáratot a sorban a világosi fegyverletétel követi. Nem gondolom, hogy ehhez komolyabb magyarázatot kellene fűznöm. Pozsonynál azért meg kell állni egy pillanatra: leginkább azért, mert nem lehet megkerülni, hogy egy történelmi esemény miként tematizálódik át a közbeszédben. Nagyító nélkül is világos, hogy a politikai szélsőjobboldal a pozsonyi csatát az utóbbi évtizedekben a nyugatellenes érzelmek felkorbácsolása miatt kapta fel. Jelen pillanatban, úgy tűnik, a kormányzat „Brüsszel-ellenes” propagandája apropót adott ahhoz, hogy állami mankót is kapjanak az ilyen nézetek. Pozsony jól párhuzamba állítható Trianonnal: „onnan”, vagyis Nyugat felől leginkább korbácsot kaptunk csak, miközben évszázadokon át védtük a hálátlan Európát mindenféle veszedelemtől. Az ilyesféle nézetek torzításait érdemes jó előre tisztába tenni. Már az elején megkerülhetetlen tényező, hogy a magyar és a közép-európai kultúra a nyugat-európaival szimbiózisban létezett és létezik. És ha nyugat felől éppenséggel számolhattunk nem egyszer hódító törekvésekkel is, abból sem az „elhallgatás” következik, természetesen: hanem a dolgok tényszerű, ideológiáktól mentes számbavétele.

Tóth Péter

B. Sz. J.: Hogy mennyi zűrzavar van ma fejekben a honfoglalás korát illetően, hogy a mai modern emberek mennyire nem tudják elfogadni a régmúlt valóságát, az akár egy külön beszélgetést is megérdemelne. Tudatlan embereket pedig világnézeti és politikai céloktól függetlenül nyilván könnyebb manipulálni. A válaszok alapján azonban óhatatlanul eljutunk ahhoz a kérdéshez is: mi szerintetek a történelemtanítás társadalmi célja, értelme? Pusztán „technikai” jellegű követelményként tekintenek a diákok rá, aminek a való világban semmi haszna, pusztán túl kell lenni rajta, mert valami érthetetlen ósdi hagyománynál fogva még mindig be kell biflázni egy csomó érdektelen, unalmas évszámot és távoli, ismeretlen helyet? A régi tankönyveimre visszaemlékezve, számomra úgy tűnik, hogy például a csaták sok esetben csupán az egyes korszakokat elválasztó didaktikus határpontok voltak, amelyeket egyfajta horgonynak szántak a tanulóknak, hogy könnyebben megragadható legyen egy bemutatni kívánt történeti folyamat oksági láncolata. Milyen célt tűz ki a tanterv? Mit gondoltok Ti magatok a célokról?

I. L.: A tanterv által kitűzött célokról a tantervet kitalálókat kellene megkérdezni. Mi célokat megvalósítani igyekezhetünk. Például: rövid távon lássa át a gyerek, hogy a római köztársaság válságának mekkora része volt a katonakérdés, hosszú távon meg azt. hogy a védelem (és a hódítás) kérdése korokon átívelő történelmi jelenség. Egy háborút csak a tévéből meg számítógépes játékokból ismerő nemzedéknek nehezebbnek tűnhet a háború szerepét valamennyire is életszerűen láttatni, de voltaképpen minden múltbeli dologra érvényes a kérdés: hogyan hozzuk közelebb? Hogyan tudjuk megértetni a kamasz gyerekkel, hogy mi a célja a hadtörténet, egyáltalán a történelem tanításának, tanulásának? Többségükkel sehogy se: a kisebbség is csak évek múltán jön rá, hogy valamiképp volt értelme. Az esszéírás (akár egy hadtörténetben gazdagabb témából) valóban csak az érettségiig fontos mindenkinek, az egyetem már egy más történet, noha biztosan van egy fokozatosság és fejlődés, ha valaki olyan tanulmányokat folytat, ahol fontos a fogalmazás, az íráskészség. Így persze van igazság a csaták, hadtörténeti események „horgonypont szerepében”, de ez is érthető és nem is kell ezt kifejezetten negatív elemnek tekinteni, hiszen egy csata többnyire valaminek a csúcspontja.  Személyesen összefüggések, „már láttam” felismerések megtanítására is jó még a hadtörténelem.

T. P.: Alapesetben általában két szempontot tartok szem előtt: egyrészt azt, hogy „tudni való” dolgokról halljanak az órán, azaz tisztában legyenek azzal, amiről nagy vonalakban úgy véljük, hogy az „általános tudáshoz” tartozik. Ennek a megítélése természetesen erősen szubjektív, s egyben tantervi viták tárgya is. A másik tényező még ennél is fontosabb: olyan tudást kell átadni, aminek a jelenkorban is van tanulsága, illetve olyan eseményeket kell a középpontba állítani, amelyeknek erős kihatása van napjainkra. Utóbbi tekintetében az újabb tanterv elsősorban a 19-20. század kapcsán írja elő az eseménytörténet részletesebb ismertetését, amit én a magam részéről nagyon helyesnek tartok. A nagy középkori ütközetek természetesen kiemelt figyelmet kapnak, de a számuk korlátozott, s nem kimondottan ezek ismertetésében látom a történelemtanítás végső értelmét. Vagy másként szólva, helyesebben: nem CSAK ezekben. Legyen szó a nagy kardcsörtetésekről vagy éppen társadalmi, gazdasági folyamatokról, a legfontosabb mégiscsak arra válaszolni: miért tartunk ott, ahol tartunk. A diákok képzettségétől, érdeklődésétől, de akár az iskola típusától is függ, hogy eközben mennyire mélyedünk el a részletekben.

B. Sz. J.: Amikor megesett velem, mókás történetnek tűnt csupán – most már inkább borzongatónak találom. Felkértek, hogy legyek Kásler Miklós Nemzeti nagyvizit című televíziós produkciójában a tatárjárásról szóló részben az onkológiai intézet igazgatójának beszélgetőtársa. A feladatról kiderült, hogy „becsület és dicsőség dolga” lesz csupán, de azért a produkció mégiscsak küldött egy taxit, hogy eljussak a Kunigunda útjára. A taxis nem először vitt vendéget a tévésekhez, érdeklődött, milyen felvételre megyek, mondtam, hogy a tatárjárásról és a muhi csatáról lesz szó, ő pedig bólogatott, igen, igen, ahol II. Lajos nagy vereséget szenvedett a törököktől… Gondolom, nemcsak nekem volt ilyesféle élményben részem. Nehéz kérdés, de tanárként óhatatlanul felmerül, milyen hatékonysággal lehet történelmet oktatni? Egy tanár számára van-e valamiféle visszajelzés a munkájának sikeréről a rövid távú visszakérdezésen, dolgozatíráson, netán az érettségiztetésen túl? Vajon mi lesz az átadott tudással tíz, húsz, harminc év múlva?

I. L.: Úgy vélem, hogy a hatékony oktatás nem igazán mérhető egy adott esemény sok évvel későbbi pontos visszaidézésének képességével. Ha egy napon volt tanítványaim közül egy boldog és sikeres ember köszön majd rám az utcán, akkor máris azt mondhatom majd, hogy megérte őt tanítanom, akármilyen jegyet is kapott anno történelemből. Ha egy tanár diákja meg kifejezetten azt az utat választaná, mint ő, és esetleg még sikeres is lenne ezen a pályán, akkor az átadott tudás semmilyen értelemben nem veszett el. Az engem ebben inspiráló tanárok ezt nem érték meg, de számomra szívmelengető élmény lenne, ha magam egyszer ilyen élményben részesülhetnék. 

Igaz Levente

T. P.: A kérdés tényleg nehéz, leginkább azért, mert minden lelkiismeretes tanerőben belső konfliktusokat okozhat… Van valami, amit a jelen korban, 2021-ben lépten-nyomon hangoztatni érdemes, mégis, gyakran megfeledkezünk róla. Különösen a régóta tanítóknak nehéz tudomásul vennie, mennyire megváltozott a világ és vele az eltöltött gyerekkor akár csak egy évtized alatt. Nemhogy a hatvanas vagy hetvenes, de még a kilencvenes években, amikor én voltam gyerek, a szórakozást leginkább a mozi vagy a grundon elrúgott bőr jelentette, esetleg az egyetlen, monopolhelyzetben lévő tévécsatorna műsorának böngészése. Akkor, abban a világban a tudományra kétségkívül könnyebb volt ráterelni a figyelmet. Ma már a zaj a sokszorosára nőtt: a nap minden pillanatában érkezik valamilyen inger, ami a gyerekek (és felnőttek!) figyelméért versenyez, ehhez elég csak a zsebükben megbújó készülékért nyúlniuk. Próbálhatunk a fizikaképletekkel vagy a történelmi évszámokkal ringbe szállni, de a napi aktuális Tik-Tok videókkal vagy a Barca-meccs összefoglalójával szemben, valljuk be, nem túl jók az esélyek. Még kellemetlenebb, hogy a mindenhonnan ránk zúduló ingerek a gyerekek, a felnőttek agyát is rászoktatták arra, hogy szelektáljanak, s csak egészen rövid információkat fogadjanak be. Nem túloznak azok az agykutatók, akik úgy vélik, mindez konkrét biológiai változásokat is előidézett az ifjabb nemzedékek elméjében. Képesek lesznek ilyen helyzetben a hosszabb, logikus okfejtéseket is tartalmazó gondolatok befogadására? Lesz egyáltalán igényük az ilyesmire? Tartózkodnék mindenféle általános, leegyszerűsítő válasz megadásától. Abban biztos vagyok, hogy tudományos érdeklődésű emberek mindig voltak és lesznek is. Azokat is szép számban meg lehet majd találni az iskolapadokban, akik fogékonyak az ésszerű gondolkodásra, a világ megismerésére. Egyébként pedig le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy „mindent” megtaníthatunk. Első lépésként külön kerettanterveket kell alkotni a különböző gimnáziumok és szakgimnáziumok számára. Ma sem gondolhatja komolyan senki, hogy a szakmai oktatás mellett ugyanannyi időt és energiát lehet fordítani a „kötelező” tárgyak tanulására egyes szakgimnáziumokban, mint a „rendes” gimnáziumokban – közel sem azonos óraszámok mellett, teszem hozzá. Lehet, hogy bizonyos iskolatípusokban ki kell majd emelnünk bizonyos történelmi témákat, amelyeket akár még a mainál is részletesebben tanítunk, míg a többi, sajnos, de muszájból, háttérbe szorul majd. Én magam rokonszenvesnek találom az angolszász oktatási rendszernek azt a vonását, hogy már egészen korán lehetővé teszi a specializációt, a diák pedig eldöntheti, mely tudományágakat szeretné részletesen is megismerni. Nem vagyunk egyformák, ezzel kezdtem és ezzel is fejezem be – az oktatási rendszernek pedig kutya kötelessége ehhez az állapothoz alkalmazkodnia.

B. Szabó János

Ezt olvastad?

A projekt, amit most bemutatunk, 2020 szeptemberében, a távoktatás nehéz hónapjai után született, mivel mindenképpen élményekkel akartuk kezdeni az új