Az első protestáns magyar uralkodó – Szapolyai János Zsigmond életútja

1571. március 14-én távozott az élők sorából a kora újkori magyar történelem egyik, ha nem a legmeghatározóbb alakja, a középkor alkonyán felemelkedő Szapolyai-dinasztia utolsó sarja, II. (Szapolyai) János Zsigmond erdélyi fejedelem. Korai, egyszersmind váratlan halála megrázta az egész országot, különösképpen az éppen csak testet öltő Erdélyi Fejedelemség népeit, akik oly sok gyötrelem és megpróbáltatás közepette e fiatal uralkodóra bízták sorsukat annak reményében, hogy ő lesz az, aki képes elhozni a régóta várt békét és egységet.

Szapolyai (II.) János Zsigmond választott magyar király. Dominicus Custos rézmetszete, 17. század eleje. Forrás: Wikipedia

Alattvalói eme elvárásainak nem sokkal halála előtt részben eleget is tudott tenni, ugyanis a Speyerben megkötött egyezmény ratifikálásával, amely egyebek mellett rendezte a Magyar Királyság és a János Zsigmond uralta országrész közjogi helyzetét. Egyúttal a határok kijelölésével elejét vette az évtizedek óta folyó csatározások újbóli fellángolásának, egy békésebb korszak köszöntött Erdélyre, amely magában hordozta a konszolidáció, illetve a békés fejlődés lehetőségét. Az egyezmény értelmében János Zsigmond lemondott választott királyi címéről (electus rex) és felvette az Erdély és Magyarország Részeinek fejedelme (Princeps Transylvaniae et Partium Regni Hungariae) titulust, amely nevét egyúttal az Erdélyi Fejedelemség megszületésével is összekapcsolja, és habár de iure csupán négy napig viselhette e címet, korát megelőző világlátása, finom személyisége, illetve a magyar nép boldogulása iránti rendíthetetlen elhivatottsága nemzeti történelmünk panteonjába emelte. János Zsigmond korai halála ellenére eseményekben és fordulatokban gazdag, tanulságos életutat járt be. Bár sorsa tulajdonképpen már születésekor megpecsételődött, útja a hatalomba közel sem mondható szokványosnak. Melyek azok az események, amelyek döntően befolyásolták János Zsigmond életútját? Mennyiben járult hozzá személyisége a sikereihez? Végül, de nem utolsó sorban, mit köszönhet a magyar nemzet János Zsigmondnak? Az alábbiakban e kérdésekre keresem a választ.

Trónörökösből választott király

Szapolyai János Zsigmond 1540. július 7-én látta meg a napvilágot Budán, Szapolyai János és Jagelló Izabella egyedüli gyermekeként. A trónörökös keresztnevét apjától, illetve anyai nagyapjától, I. (Jagelló) Zsigmond lengyel királytól örökölte, ami a korabeli névadási szokásokon túl egyúttal a két dinasztia összefonódását, szövetségét is jelképezte. Fia világra jöttéről János király három nappal később, a Szászváros melletti táborában értesült, aminek hallatán állítólag úgy megörült, hogy az örömhírt harsogva átvágtatott az egész sátortáboron. Újszülött fiát azonban már nem ölelhette magához a régóta betegeskedő uralkodó, közel két hétre rá ugyanis, hosszú és gyötrelmes kínlódások után Szászsebes mellett örökre lehunyta a szemét. Az uralkodó halálával ugyanakkor a trónörökös megválasztása sem várathatott tovább, amelyet a család hű támogatója, az elhunyt király bizalmasa és tanácsadója Fráter György rögvest tető alá is hozott. A barát politikai éleslátását, egyúttal kreativitását dicséri a királyválasztó országgyűlés ilyetén rögtönzött összehívása, amelyre elsősorban a János király székesfehérvári temetéséről hazatartó urakat invitálta meg, akikről jól tudta, hogy a király végső akaratát tiszteletben tartva nem gördítenek akadályt a trónörökös megválasztása elé. E lépéssel ugyanakkor a magyar fél a két évvel korábban megkötött, ugyancsak György barát keze nyomát viselő váradi béke pontjait voltaképpen hatályon kívül helyezte, amellyel egyszersmind újból kivívták Ferdinánd király haragját, aki nem is késlekedett megbosszulni az őt ért árulást. A Buda ellen indított támadását végül azonban sikerült visszaverni, és ezáltal az ország központi területei feletti hatalmat sikeresen megszilárdítani. A vész elmúltával Fráter György Werbőczy István személyében haladéktalanul követet indított a Portára, akinek megbízatása mindenekelőtt arra irányult, hogy mihamarabb érvényt szerezzen János Zsigmond törvényes uralkodásának, illetve hogy kipuhatolja, továbbra is számíthat-e a magyar fél az oszmán hatalom támogatására. A tárgyalások során Szulejmán biztosította szövetségesét jóakaratáról és megüzente Werbőczyvel, hogy elismeri és mindenben támogatja az új királyt. Nem sokkal a magyar követség távozása után azonban megérkezett Isztambulba Ferdinánd király bizalmasa, a lengyel származású, korábban János király szolgálatában álló Hieronym Łaski, aki igyekezvén megnyerni Szulejmán jóindulatát, tüzetesen beszámolt az oszmánok háta mögött megkötött váradi egyezményről a szultánnak. Habár Isztambul elítélte szövetségese esküszegését, komolyabb megtorló intézkedéseket nem helyezett kilátásba, így Ferdinánd diplomáciai cselszövése végül nem ért célt. Fráter György, illetve két gyámtársa, Petrovics Péter és Török Bálint számára nem is jöhetett volna rosszabbkor szövetségesük magukra haragítása, ugyanis 1541 májusában Ferdinánd ismét támadást indított Buda ellen. A Roggendorff generális, illetve Perényi Péter által vezetett csapatok ostrom alá vették a várost, és egészen júliusig szorongatták, amikor is megérkezett az oszmán „felmentő sereg” előhada. Mire Szulejmán Buda alá ért, az osztrák seregnek már nyoma sem volt, azonban a hatalmas oszmán haderő láttán a főurakban felmerült a kétség, hogy vajon szövetségesük megsegíteni, avagy meghódítani jött az országot. A magyar küldöttség végül 1541. augusztus 29-én érkezett Szulejmán táborába, ahol előbb a katonák láncra verték Török Bálintot, majd a szultán megüzente Fráter Györgynek, hogy ugyan az ország központi részeire igényt tart, János Zsigmond Erdély, illetve a Tiszántúl felett évi 10 000 forint adó fejében tovább uralkodhat. Mindeközben a városba beszivárgó török katonák elfoglalták Budát, így másfél évtizeddel Mohács után a Magyar Királyság fővárosa is oszmán kézre került. György barát elfogadva Szulejmán ultimátumát az özvegy királynéval, illetve az újszülött János Zsigmonddal a Szapolyai-család birtokában lévő Lippa várába vonult vissza, ahol rögvest hozzá is látott a csonka országrész feletti uralom megszilárdításának.

Budavár 1541-es ostroma Erhard Schön metszete alapján. Forrás: Wikipedia

A két nagyhatalom árnyékában

Fráter György, illetve Petrovics Péter a kialakult politikai-hatalmi viszonyok közepette mindenekelőtt a rájuk bízott országrész egységét, egyszersmind János Zsigmond hatalmát igyekezett biztosítani a keleti részeken. Ez utóbbi voltaképpen nem is ütközött különösebb akadályba, ugyanis a tiszántúli, illetve az erdélyi urak döntő többsége már ezt megelőzően is a Szapolyai-család mellet köteleződött el, támogatásuk tehát biztosított volt. Az erdélyi rendek már a királyi család megérkezése előtt, az 1541. augusztus 10-én tartott tordai országgyűlésen hűséget fogadtak János Zsigmondnak, a tiszántúli vármegyék nemessége pedig Fráter György személyében bízva, követte őket. A barát hívására végül 1541. október 18-án Debrecenben, először a történelemben, a keleti országrész összes rendje egybegyűlt és feltétel nélkül felesküdött a Szapolyai-dinasztiára. A következő év őszén az özvegy királyné gyermekével az országgyűlés felajánlásával élve átköltözött Gyulafehérvárra, ahol a püspöki palotát alakították át számukra fejedelmi udvarrá. Mindeközben Fráter Györgyöt az erdélyi rendek kinevezték helytartónak, azzal a feltétellel, hogy a barát köteles az általuk választott 22 tanácsossal előzetesen egyeztetni terveiről. Fráter, habár alkalmasint kikérte az urak véleményét, mindazonáltal az elkövetkező években is minduntalan azon munkálkodott, hogy a széttöredezett országot valamilyen módon újra egybe kovácsolja. Számos hamvában elhalt kísérlet után az 1549. szeptember 8-án Nyírbátorban aláírt egyezmény ugyanakkor végre garantálni látszott a két országrész újbóli egyesítését. A rendek és a királyné beleegyezését nélkülöző újabb paktum végül csak 1551 nyarán realizálódott, mikor is hosszas diplomáciai előkészületek után Ferdinánd csapatai Giovanni Battista Castaldo tábornok vezetésével bevonultak a keleti országrészbe. A bizalmasában végletekig csalódott királyné 1551. június 19-én Szászsebesen maga és fia nevében lemondott az ország feletti uralomról, és még
augusztusban elhagyta Erdélyt. A királyi család először Kassára ment, és csak ezt követően költözött át az egyezmény értelmében János Zsigmondnak juttatott kietlen sziléziai Oppelnbe. Mindazonáltal Izabella a trónfosztás ellenére sem hagyta veszni a Szapolyai-örökséget, fiát taníttatta, hogy midőn elfoglalja a trónt, szelleme bármely más uralkodóét felülmúlja. Az ifjú János Zsigmond édesanyja biztatására így nyelveket tanult, illetve valószínűsíthetően a művészetek, elsősorban a zene iránti érdeklődése is innen eredeztethető. Emellett elmerült az itáliai reneszánsz kultúra tanulmányozásában, megismerésében, egyidejűleg pedig elsajátította magát az olasz nyelvet is.

Kényszerű száműzetésük közel öt évig tartott, mikor is a Ferdinándban csalódott erdélyi rendek követséget indítottak a közben testvéréhez, Zsigmond Ágost lengyel királyhoz menekült Izabellához Krakkóba. Előzetesen pedig a Szászsebesen tartott országgyűlésen kimondták,

„annak okáért ez mai napon a mi urunk gyermekét a János király fiát vettük magunknak  fejedelmül és királyul egyenlő akaratból, kinek az ő méltósága szerént minden hívséggel mint urunknak leszünk vagyunk is.”

Izabella és János Zsigmond 1556. október 22-én ünnepélyes keretek között vonult be Kolozsvárra, ahol díszes tömeg ünnepelte visszatérésüket. A felnőttkor küszöbén járó János Zsigmond politikai szerepvállalása is ekkortól datálható, és jóllehet korára való tekintettel továbbra sem gyakorolhatta teljeskörűen szuverén hatalmát, a nevében eljáró édesanyja mellett egyre nagyobb részt vállalt az ország irányításában. Elsőként a szétesés felé sodródó országrész rendjeit hívták tanácskozásra Kolozsvárra, amely országgyűlés a későbbi események tükrében mind a magyar nemzet, mind az Erdélyi Fejedelemség megszületése szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult. A gyűlésen megjelent rendek, köztük a tiszántúli vármegyék, azaz a részek (Partes) képviselői egyaránt hűséget fogadtak János Zsigmondnak, egyúttal pedig kimondták elszakadásukat az Ausztriai-háztól, cserébe az uralkodótól meglévő jogaik, illetve szabadságaik biztosítását kérték, amelyet Izabella és János Zsigmond egy hitlevél formájában garantált is számukra. A pálfordulásokban gazdag múltra való tekintettel ugyanakkor nem is az újabb hűségeskü, hanem Erdély és a tiszántúli területek közjogi egyesülésének megvalósulása felé tett újabb lépés szempontjából fontos országgyűlés így voltaképpen a későbbi Erdélyi Fejedelemségnek adott erősebb kontúrokat, jóllehet határai ezt követően is képlékenyek maradtak. Az ifjú király az ország irányításához szükséges ismereteit Izabella árnyékában még egészen 1559 szeptemberének idusáig gazdagíthatta, mikor is édesanyja halálával tizenkilenc évesen elfoglalta a trónt, és kezébe vette örökségét.

Jagelló Izabella magyar királyné, 1556 és 1559 között a keleti Magyar Királyság kormányzója. Madarász Viktor (1830–1917) festménye. Forrás: OSZK

Az önálló uralkodás évei

Az éppen csak nyugvópontra jutott, elsősorban a Felső-Tisza vidékén folyó csatározások János Zsigmond trónra léptével újból fellángoltak, amelyet a renegát Balassa Menyhárt, Izabella magyarországi főkapitánya, illetve a hívására átpártoló főurak csak tovább szítottak. Bár János Zsigmond követei útján jelezte Ferdinándnak, hogy kész folytatni a korábbi béketárgyalásokat, Bécs azonban elzárkózott a kompromisszum elől, és súlyos feltételekhez kötötte a fegyvernyugvást. A fiatal uralkodó azonban nem futamodott meg, és felvette a harcot ellenfelével. Az elkövetkező évek során ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egyik fél sem képes felülkerekedni a másikon, a hadakozás így a határterületekre szorult, ahol voltaképpen a pillanatnyi hadiszerencse, illetve a katonai vezetők rátermettsége döntött az erőviszonyok alakulásáról.

Balassa Menyhárt síremléke

Mindeközben azonban János Zsigmondnak belpolitikai kihívásokkal is szembe kellett néznie. Az ősi kiváltságaikat a központi hatalom túlkapásaitól féltő, részben ugyanakkor gyaníthatóan Bécs által is feltüzelt székelyek ugyanis 1562 folyamán fellázadtak az ifjú király ellen, kétfrontos harcra kényszerítve ezáltal János Zsigmondot. A székelyek felkelésén súlyos véráldozatok árán végül azonban sikerült úrrá lennie, retorzióként pedig az 1562. június 20-án Segesvárra összehívott országgyűlésen megfosztotta a székelységet ősi kiváltságaiktól, és egyúttal adófizetésre kötelezte őket.

Mindemellett a vallás ügyében is egyre sürgetőbbé vált az uralkodó fellépése, amely rendezéséhez kvázi mediátorként, az egyes vallási irányzatok közötti dogmatikai ellenétetek nyilvános megvitatását elősegítendő kívánt hozzájárulni. Erdélyben, illetve nemkülönben a Tiszántúlon ekkor már számos felekezet képviseltette magát: mind a lutheri, mind a helvét irányzat számos követőre talált, mindemellett pedig egy merőben új szellemi vonulat is kezdett egyre nagyobb teret nyerni, amely megtagadva a szentháromság tanát, Jézus emberi mivoltát hirdette. E szellemi kavalkád, illetve az egyes vallási irányzatok képviselői között kialakuló egyre gyakoribb viták mederben tartása ugyan nehéz feladat elé állította az ifjú királyt, felvilágosult szelleme, illetve a lelkiismereti szabadság iránti elhivatottsága átsegítette a nehéz döntéseken, sőt, sok tekintetben aktív részesévé tette magának a folyamatnak. A hitvitákon való személyes elnöklése, illetve a gyulafehérvári udvarba érkező itáliai teológusok, közülük is különösen Giorgio Blandrata, illetve a kolozsvári születésű, az erdélyi reformáció egyik legmeghatározóbb alakjaként számon tartott Dávid Ferenc hatására János Zsigmond ugyanis fokozatosan eltávolodott a katolikus dogmáktól, és végül a reformáció egyik legradikálisabb vonulatával, az antitrinitárius (unitárius) szellemi irányzattal azonosult. Vallási elköteleződése ellenére ugyanakkor biztosítani kívánta a többi felekezet szabad vallásgyakorlását is, amelyet
az 1568 első napjaiban Tordán tartott országgyűlésen törvénybe is foglalt.

János Zsigmond neve ugyanakkor nem csupán az erdélyi reformációval, hanem egyúttal a magyar művelődés felvirágoztatásával is szorosan összefonódik. Számos történetíró gyulafehérvári udvarát a magyarországi késő reneszánsz kultúra fellegváraként aposztrofálja, ahol Európa minden szegletéből szívesen fogadták a szabad gondolkodókat, vallási meggyőződésük okán üldözötteket. Emellett figyelmet fordított az ifjúság kiművelésére is, Erdély-szerte iskolákat alapított, a kolozsvári ferencesek szemináriumát pedig unitárius főiskolává alakította át. Kultúrpolitikájában emellett komoly hangsúlyt fektetett a magyar nyelv ápolására, amely nemcsak az oktatásában, hanem a szószékeken, illetve a tudományokon át az irodalomban is egyeduralkodóvá vált regnálása alatt. Az irodalmi művek, különösképpen a hitviták anyagának kiadását is nagymértékben elősegítette, számos nyomdát alapított, amely szintén mind az erdélyi magyar kultúra soha nem látott felvirágozását hozta magával.

Az ország belső ügyeinek rendezésével egyidejűleg János Zsigmond külpolitikai téren is igyekezett békét teremteni. Az időközben elhunyt Ferdinánd király utódja, Miksa ugyanakkor szintén nehéz ellenfélnek bizonyult, ám elődjével ellentétben késznek mutatkozott az érdekek egyeztetésére, és egyúttal a háború lezárására. Mindezt elősegítette az oszmánok és az Ausztriai-ház között létrejött fegyverszüneti egyezmény, amelyet képviselőik 1568. február 17-én írtak alá Drinápolyban, és amely többek között előirányozta a magyar és osztrák fél kiegyezését is. Az erdélyi külpolitikát irányító Bekes Gáspár nem is késlekedett sokáig, a békeegyezmény aláírása után rögtön nekilátott a tárgyalásoknak. Megerősítendő az ifjú király pozícióit, Bekes az egyeztetések során egy házassággal is igyekezett a két dinasztia közötti békét biztosítani, ám végül erre nem került sor. Mindazonáltal a Rajna-menti Speyerben 1570. augusztus 16-án aláírt egyezmény elhozta a várva várt békét, rendezte a két országrész közjogi helyzetét, illetve kijelölte a határokat. Az egyezmény értelmében emellett János Zsigmond lemondott választott királyi címéről, ellenben felvette az Erdély és Magyarország Részeinek fejedelme (Princeps Transylvaniae et Partium Regni Hungariae) titulust, amely aktus nevét örökre beírta történelemkönyveinkbe mint első erdélyi fejedelem. A békeegyezmény ratifikációjára ugyanakkor csak később került sor: János Zsigmond 1570. december elsején, míg Miksa király csupán 1571. március 10-én emelte törvényerőre az egyezmény pontjait, amely egyúttal azt is jelentette, hogy János Zsigmond de iure mindösszesen négy napig viselhette új címét. Ugyanis 1571. március 14-én János Zsigmond gyulafehérvári palotájában örök nyugovóra tért, és mint a Szapolyai-család utolsó sarja egyúttal e bár rövid ideig regnáló, nemzeti emlékezetünkben mégis kitüntetett helyet elfoglaló dinasztia históriáját is lezárta.

Az Erdélyi Fejedelemség területe 1571-ben Forrás: ELKH BTK TTI

Ahogy a fentiekben láthattuk, János Zsigmond uralkodása során döntő részben gyámjai, közülük is elsősorban Fráter György, illetve édesanyja, Izabella királyné igazgatta a Szapolyai-örökséget, ily módon az ifjú király tényleges regnálása korai halálára való tekintettel mindösszesen csupán egy bő évtizedet tett ki. E rövid idő alatt azonban tanúbizonyságot tett vitathatatlan uralkodói kvalitásairól, páratlan erudíciójáról, illetve nem utolsó sorban progresszív világlátásáról. Érdemei között tartjuk számon mindenekelőtt a korabeli Európában egyedülálló, egyszersmind az Erdélyi Fejedelemség esszenciáját adó lelkiismereti szabadság elismertetését, illetve a keleti országrész közjogi helyzetét rendező speyeri egyezmény megkötését, amely utóbbi a későbbiekben az öreg kontinens politikai-hatalmi viszonyait is döntően befolyásoló fejedelemség megszületését is magával hozta. Emellett igyekezett az őt követő fejedelmek számára egy szilárd alapokon álló országot hagyományozni, amely irányába tett sikeres lépéseit mi sem bizonyítja jobban, mint az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados históriája, illetve emlékezete, amelyet a magyarság mindmáig őriz és ápol. Nevét viseli egyebek mellett a kolozsvári unitárius kollégium, számos egyesület, illetve köztér, amelyek minduntalan emlékeztetnek minket, mit is köszönhetünk János Zsigmondnak.

Bandi Bálint

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

 

Források és tájékoztató irodalom

Forrásgyűjtemény

Erdélyi Országgyűlési Emlékek [Monumenta Comitialia Regni Transylvaniae] I. (1540-1556) szerk. Szilágyi Sándor. A M. T. Akademia Könyvkiadó-Hivatala, Budapest, 1875.

Történeti szakmunkák

Erdély története. I. A kezdetektől 1606-ig. Főszerk. Köpeczi Béla; szerk. Makkai László–Mócsy András, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 417–446.

Kovács Sándor: Az unitárius reformáció nyomában. Korunk 28 (2017:9) 18–26.

P. Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond erdélyi fejedelem. Keresztény Magvető 72 (1940:4–5) 147–155.

Simén Domokos: János Zsigmond valláspolitikája. Keresztény Magvető 99 (1993:1) 12–23.

Szócikk

János Zsigmond (http://lexikon.katolikus.hu/J/J%C3%A1nos%20Zsigmond.html) [letöltés ideje: 2021.02.01.]

Rövid, tájékoztató jellegű cikkek

Garda Dezső: A fiatalon elhunyt János Zsigmond békekötései. (https://erdelyinaplo.ro/elo-emlekezet/a-fiatalon-elhunyt-janos-zsigmond-bekekotesei) [letöltés ideje: 2021.02.01.]

Tarján M. Tamás: 1540. július 7. II. János magyar király születése. (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1540_julius_7_ii_janos_magyar_kiraly_szuletese/) [letöltés ideje: 2021.02.01.]

Ezt olvastad?

Johann Nel az 1580-as évek elején készítette el híres metszetét, amelyen a Magyarországot megjelenítő nőt török katonák kínozzák, levágott karjait