Egymillió embert vittek el a Kárpát-medencéből – A Gulág és Gupvi című Rubicon-est

Egymillió magyar állampolgárt hurcoltak el (hadi)fogolyként a szovjetek a második világháború idején; erről és még sok más, eddig kevéssé ismert tényről beszélgettek a Rubicon Intézet szervezésében megvalósult, Gulág és Gupvi című beszélgetésen 2023. május 24-én. A Budapest Főváros Levéltárában zajló Rubicon-est keretében Kovács Örs (Rubicon Intézet) Bognár Zalánt, a Magyar Nemzeti Levéltár Gulág- és Gupvikutató Intézetének igazgatóját, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi docensét kérdezte a majdnem feledésbe merült elhurcolásokról és a szovjet fogságról.

„Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú tagja” – írta Teleki Géza vallás és közoktatásügyi miniszter 1945 nyarán. Ezzel a felütéssel indult a Gárdonyi Albert-teremben a beszélgetés, amit Kovács Örs, a Rubicon Intézet munkatársa vezetett. Bognár Zalán, a Gulag, Gupvi, „málenkij robot” – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban című könyv szerzője először a mozaikszavak magyarázatával indította gondolatmenetét. A GULAG (Glavnoje Upravlenyije LAGerej) – magyarul „Lágerek Főigazgatósága” – a szovjet hatalom által 1918-tól működő kényszermunkatáborokat jelenti, melyeket koncentrációs táboroknak, speciális táboroknak vagy leggyakrabban javító-munkatáboroknak neveztek.

A GUPVI (Glavnoje Upravlenyije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih) a Hadifogoly˗ és Internáltügyi Főigazgatóság nevének rövidítése. Utóbbit 1939-ben, a Lengyelország megtámadását követő napokban hozták létre UPV néven, majd 1940-től UPVI, s 1945 januárjától – amikor már milliós nagyságrendű volt foglyot őriztek e parancsnokság lágereiben – lett Főparancsnokság, azaz GUPVI. A külföldről a Szovjetunióba kerülő foglyok, hadifoglyok döntő többségében valójában ide kerültek, nem pedig a GULAG-ra.

A második világháború elején, 1941/42-ben már 31 ezer magyar hadifogoly volt hadifogságban, de a rossz körülmények miatt pár hónap múlva 90%-uk meghalt. Az életben maradottak közül többen szerették volna megalakítani a Kossuth Légiót, hogy a Vörös Hadsereggel harcolhassanak a nácik ellene, de ezt a többek között a csehszlovák emigráns politikusok megakadályozták. 1944 őszére 60–70 ezer magyar hadifogoly volt szovjet fogságban.

A munkaerőhiánnyal küszködő szovjetek meghatározott számban akartak „hadifoglyokat” gyűjteni az ország területén, és munkára vinni saját államuk területére. Ezért legkorábban Székelyföldön és Kárpátalján kezdődött a katonák és civilek összeszedése. A hosszan elnyúló tordai ütközet miatt ott és Kolozsvár környékén rengeteg embert gyűjtöttek össze. 10 ezer magyar került fogságba, főként a román lakosok segítségével. Kárpátalján 30–40 magyar és német került fogságba. A 0036. sz. titkos parancs alapján az Ukrán 4. Front 1944. november 13-tól szedte össze az embereket, több helyen is csapdát állítva a magyaroknak, akiknek azt mondták, azért kell jelentkezniük a szovjeteknél, hogy igazolást kapjanak. Ehelyett főként a térség legnagyobb koncentrációs táborába, Szolyvára, majd a GUPVI lágereibe kerültek.

Kovács Örs kérdésére Bognár rátért a jelenlegi magyar területeket érintő kutatásokra, azok eddigi eredményeire is. 1944. október 28-án indult meg a 108 napig elhúzódó, Budapest elfoglalása érdekében indított szovjet offenzíva. Itt is kitűzték, hogy mennyi embert kell fogolyként elhurcolni. Érdekesség, hogy a budapesti ostrom miatt mind Rákosi Mátyás, mind Malinovszkij magyarázkodni kényszerült, ugyanis sokkal hamarabb le kellett volna zárni a hadműveletet, és összeszedni a közel 138 ezer hadifoglyot, ám nem volt annyi védő a magyar–német oldalon. Ezért 1944 decemberében először Óbudán, a Pacsirtamező utcában kezdődött meg a civilek összegyűjtése és elhurcolása, majd ez folytatódott a fővárosban és környékén, végül pedig kiterjedt az ország egész területére.

Időközben kiadták a németekre vonatkozó összegyűjtési parancsot: a 0060. sz. titkos parancs alapján 1944 második feléről hivatalosan a „német származású” 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket gyűjtötték össze. Bognár Zalán kiemelte, hogy úgy mondták ekkoriban, „ha egy csepp német vér is van benne”, elvihető; sokszor még a szőke színű haj is elegendő ok volt.

Az összegyűjtésre jellemző volt, hogy mindenkit vittek, akit csak találtak, nemre, korra, pártállásra való tekintet nélkül. Előfordult, hogy kommunistát szedtek össze, mint például Hegedűs Andrást, a későbbi miniszterelnököt, aki csak nagy nehezen szabadult a fogságból. Gyakran előfordult, hogy vezetékneveik miatt például holokauszt-túlélők kerültek szovjet fogságba. Volt, aki 1945. január 18-án szabadult a pesti gettóból, de január 19-én már málenkij robotra szállították. Kosáry Domokos történészt is elhurcolták, de tőle például tudjuk azt is, hogy a ceglédi gyűjtőtáborban francia és lengyel katonák is voltak. Előfordult továbbá, hogy embermentőket is vittek, mint például a későbbi állampárti főfunkcionárius Gerő Ernő megmentőjét, Mészáros Istvánt.

A gyűjtőtáborok hálózata igen kiterjedt volt a korabeli ország területén. 56 tábor, részleg működött összesen 47 településen. Kovács Örs kérdésére reagálva Bognár leginkább Baja, Debrecen, Cegléd, Gödöllő, Székesfehérvár, Vác és Kiskunfélegyháza városokat emelte ki, különösen az egyes becslések szerint 130 ezer főt befogadó Ceglédet. Felhívta a figyelmet, hogy leginkább vasúthoz közeli laktanyákban, majorságokban, börtönökben hoztak létre gyűjtőtáborokat.

Kovács Örs felvetésére Bognár mesélt a táborokra jellemző életkörülményekről is. Volt, ahol hatalmas, ötszintes priccseket építettek, mm olyan sokan voltak, hogy az összedőlt, és az emberek összenyomódtak, meghaltak. Szegeden, a Csillagbörtönben 600 főt befogadó részleget nyitottak a foglyoknak. Előfordult, hogy több ezren zsúfolódtak össze ott. Ám viszonylag gyorsan csökkent a létszám az állandósult tífuszjárvány miatt. Ráadásul ez a városra is kiterjedt, így végül a magyar kormányzatnak kellett beavatkoznia az eseményekbe, orvosszakértők helyszínre küldésével.

Az egészségügyi és közellátási körülmények mindenhol katasztrofálisak voltak. Nehezítette a szállítást és az elhelyezést, hogy télen kezdődött a fogságba, munkára hurcolás. A vízhiány miatt havat ettek az emberek. A vérhas is terjedt. Tárnok községből 198 fő indult szovjet céltáborba, alig néhányan értek oda. A halottakat meztelenre vetkőztették, bárhol eltemethették, lehetetlen az azonosításuk. Mindkét szakember felvetette, hogy a katyńi vérengzéssel szemben itt nagyon nehéz az áldozatok számának pontos megbecslése és névszerinti emlékezete is. Nagyon sokan valójában már a Kárpát-medence területén meghaltak. „Járt” persze a szélposta, amit vasúti kocsikból dobáltak ki az emberek, illetve létezett a kőposta is, amikkel a gyűjtőtáborokból próbáltak hírt vinni. Egyes becslések szerint 90%-ban célba értek ezek az üzenetek. Voltak olyan jóakaratú emberek, akik több száz kilométerre is képesek voltak elvinni a címzettnek ezeket a leveleket. Bognár meghatódva emlékezett vissza rokonai küzdelmére, akiket szintén elhurcoltak.

A téma kutatása szempontjából igen fontos, hogy 2019-ben egy államközi együttműködés keretében Magyarország 700 ezer szovjet kartont kapott Oroszországtól magyar foglyok adataival, amely az interneten is kutatható. Bognár kiemelte, hogy döntő többségében GUPVI-táborok kartonjait kaptuk meg, és csupán 2300 karton származik a GULAG-lágerekből. Számos probléma van a kartonok adatainak pontosságával, felhasználhatóságával és olvashatóságával. A nevek és az adatok helyenként teljesen használhatatlanok. Van olyan karton, amelyiken „Hitler Adolf” neve szerepelt. Sok név olvashatatlan, értelmezhetetlen, vagy az személyi adatok nem egyeznek az eddigi tudásunkkal. Ettől függetlenül a www.adatbazisokonline.mnl.gov.hu  oldalon nagyon fontos forrása található ennek a témakörnek.

Kovács felvetésére Bognár viszonylag röviden összefoglalta a szovjet területeken történteket és az ottani körülményeket. Sok minden függött a táborok parancsnokaitól és személyzetétől. Paradox módon a Szovjetunióban helyenként jobb elhelyezést kaptak a foglyok, mint a hazai táborokban. A helyszínek beazonosítása, valamint a szovjet források feltárása kapcsán Dupka György kutatásai iránymutatóak. Tudunk olyan lágerparancsnoki jelentésről, ami szerint a beérkezett foglyok 25%-a három hónap alatt elpusztult. Sok panasz érkezett a parancsnokoktól a központba, hogy nincs orvos, nincs élelmiszer, lehetetlen a tábor működtetése. Úgy tűnik, hogy a kaukázusi, Fekete-tenger-menti táborok voltak a legélhetőbbek. A legtöbb GUPVI-tábor egyébként európai részen volt. A táborokból lehetetlen volt megszökni, de aki nagyon lebetegedett, azt általában elengedték. Akik a táborokból hazamehettek, sokszor semmilyen dokumentumot nem kaptak. Előfordult olyan is, hogy valaki hazatért, de a családját időközben már kitelepítették Németországba.

A hazai közélet szempontjából is központi kérdés volt a hadifoglyok ügye. A kisgazdák, a kommunisták és Mindszenty József bíboros is a hadifoglyok hazaengedése mellett érvelt a közvélemény előtt. A szovjetek persze torzították a tényeket. 1945 novemberében Vorosilov azt nyilatkozta, hogy már itthon van mindenki, csak a tisztek vannak kint, pedig ekkor még több százezer ember sínylődött szovjet területen. A téma iránti érdeklődés mértékére jellemző, hogy a korszakban két hetilap is foglalkozott a hadifoglyokkal.

Bognár rámutatott, hogy a számok kapcsán a mai napig viták vannak. A szovjetek szerint 270–541 ezer embert érintett a fogoly-ügy, a magyar kutatások szerint viszont 1 millió főt hurcoltak el vagy szándékoztak elhurcolni a korabeli Magyarország területéről (a mai határokat tekintve is 700 ezret). Egyharmaduk civil, míg kétharmaduk katona volt. Az elhurcoltak egyharmada nem élte túl a megpróbáltatásokat és nem tért haza a fogságból. Nemzetközi kontextusban elmondható, hogy a balti és a magyar területekről kifejezetten magas volt az elhurcoltak száma, ám például az osztrák, cseh, szlovák vagy román területekről ehhez képest viszonylag alacsony számban hurcoltak el embereket.

A teltházas esemény végén a kérdések és a hozzászólások elsősorban természetesen az eltűnt hozzátartozók utáni kutatás lehetőségeiről, illetve az interneten hozzáférhető adatbázisok tárgykörében hangoztak el.

Végső István

Ezt olvastad?

A második Szidra-öböl feletti incidens

1989. január 4-en két amerikai F-14 Tomcat vadászrepülőgép lelőtt két líbiai MiG-23 Flogger vadászrepülőgépet. Az esemény diplomáciai és sajtóbotrányt kavart,

X