René Descartes (latinosított nevén Renatus Cartesius; 1596–1650) francia filozófus, természetkutató és matematikus műveiben új metafizika és új természetelmélet bontakozott ki. Műve, egyénisége egyaránt ellentmondásosnak tekinthető, s bár sokan hajlamosak benne a „materializmus atyját” látni, vallását tekintve mindig is római katolikus volt. Hogyan élt a kora újkor meghatározó tudósai közé tartozó Descartes, és miként tekinthetünk alkotására tudománytörténeti szempontból? A Sunyiverzum vendégírásából kiderül.

René Descartes élete…

René Descartes 1596. március 31-én született Descartes-ban – viszont „ezt ő akkor nem tudhatta”. A városka neve akkoriban ugyanis La Haye volt, precízebben La Haye en Touraine, megkülönböztetendő Franciaország számos hasonnevű településétől (valamint a franciául e névre hallgató Hágától is). A gyermek a család a közeli Châtellerault-ban álló házában kezdte életét, és a szülőhelye is azért La Haye, mert apját, Joachim Descartes-ot (1563–1640), a breton királyi fellebbviteli bíróságának (parlement) tisztviselőjét hivatali kötelmei elszólították, így Descartes anyja, Jeanne Brochard (1566?–1597) – egyben Joachim Descartes unokatestvére – kénytelen volt a La Haye-ben élő anyai nagymama, Jeanne Sain segítségére támaszkodni a gyermekágy idején. Anyja rövidesen bekövetkező halála után ez a nagymama vette át a kis René és két testvére gondozását. (A szülővárost 1802-ben nevezték át a matematikus-filozófus tiszteletére La Haye-Descartes-ra, amely 1967-ben rövidült mai alakjára.)

Descartes mindkét ágon művelt, tehetős családból származott, így érthető, hogy a kor lehető legjobb neveltetésében igyekeztek részesíteni. A források eltérően írnak arról, hogy hány éves korában kezdte meg tanulmányait a La Flèche-i jezsuita bentlakásos intézetben (kollégiumban). Egy gyakori vélemény szerint 1604 és 1612 között tanult ott. Az intézmény története nem érdektelen. Miután Jean Châtel (1575–1594) jezsuita diák 1594-ben merényletet kísérelt meg IV. Henrik (1553–1610) ellen, a királyi parlement döntésével kiűzte a jezsuitákat Franciaországból. Ám IV. Henrik gesztusai a katolicizmusnak magukban foglalták azt a nagy összegű alapítványt, beleértve a király La Flèche-i kastélyát, melyet a jezsuiták számára tett 1603-ban. Ez fontos mérföldköve volt a jezsuiták visszatérésének, amelynek az oktatás látta hasznát: csak ebben a kollégiumban egyidejűleg ezernél több diákot tanítottak.

Descartes előmenetele megfelelő volt, de vélhetően gyenge fizikumú lehetett, máskülönben egy ennyire szigorú iskolában nem engedték volna meg neki a délelőttig ágyban maradást. Tárgyai közt volt a retorika, a logika és a „matematikai művészetek”. Utóbbiba nemcsak csillagászat, metafizika, természetfilozófia és etika, de igazi művészet: a zene is beletartozott. Mindez jó megalapozás volt későbbi pályájához, de a következő cél eléréséig mindenképpen: bakkalaureátusának (kb. „egyetemi doktori fokozat”) megszerzéséhez Poitiers egyetemén. A mára patinásnak mondható, akkoriban még szintén csak az újak közé sorolható, ugyanakkor rövidesen a párizsi után második legrangosabb francia egyetemmé emelkedő intézményt IV. Jenő pápa (1383–1447) alapította 1431-ben, melyet később VII. (Győzedelmes) Károly (1403–1461) nyílt oklevele (litterae patentes) is megerősített. Rabelais (1494?–1553) és Francis Bacon (1561–1626) is hallgatói voltak az egyetemnek. Spekulációk szerint ebben az életszakaszában idegösszeomláson ment keresztül. Tantárgyai orvostudománnyal és teológiával is kiegészültek. 1616-ban az egyetemen kánon- és polgárjogi diplomát szerzett. 1618-ban katonai szolgálatba lépett Nassaui Móric (1567–1625) seregében. A janzenista teológus, Adrien Baillet (1649–1706) az 1691-ben megjelent La Vie de M. Descartes (Descartes élete) I. könyve 9. fejezetében azt írja: a katonaként is jó hírű herceg barátja volt a matematikának és a mérnöki tudománynak, és vélhetően ez vonzotta hozzá Descartes-ot. Ez esetben feltehető, hogy a műszaki-utász csapatban kapott helyet. Bredai állomáshelyükön ismerkedett meg későbbi atyai jóbarátjával, Isaac Beeckmannal (1588–1637). Az ő hatására fordult az érdeklődése a mechanika felé. 1619. január 1-jei keltezéssel Descartes Beeckmanak ajánlotta első művét, az összhangzattan matematikai alapjait tárgyaló Compendium musicæ-t (Tömör összefoglaló a zenéről). Még abban az évben kilépett Nassaui Móric szolgálatából, hogy Ulmban csatlakozzék I. (Nagy) Miksa (1573–1651) bajor választófejedelem hadseregéhez. Ugyanebben az évben szeptember 9-én Frankfurtban jelen volt II. Habsburg Ferdinánd (1578–1637) császárrá koronázásán. Az év november 10-én Neuburg an der Donauban egy jól fűtött szobában szunyókálva csodás álomsorozatot látott. (Baillet a forrás, aki egy azóta elveszett Descartes-kéziratra hivatkozik, az Olympicára.) Egy istenküldötte szellem sugallatokkal szolgált a számára a tudományos módszerről, az analitikus geometriáról és a filozófiáról. Ez a spirituális élmény egész további életére kihatott. 1620 novemberében a Katolikus Liga hivatalos megfigyelőjeként jelen volt a harmincéves háború első jelentős ütközeténél, a fehérhegyi csatában. Ezt követően kilépett a katonai szolgálatból, de a Párizsban tomboló pestisjárvány miatt hazatérés helyett hatalmas európai utazókörútra indult. Ennek egyik állomása 1621-ben Magyarország volt. Gémesi Károly bizonyítva látja, hogy az év júliusában Descartes Érsekújvár környékén járt. Kedves, de minden alapot nélkülöző túlzás, hogy az addigra leszerelt bölcselő részt vett volna Érsekújvár ostromában. 1622-23-ban már francia földön is járt, 1623-ban Párizsban megismerkedett a későbbi bizalmas baráttal, a Mersenne-prímek kiötlőjével, a minimita szerzetes-zenetudós Marin Mersenne-nel (1588–1648). De ekkor még folytatta utazását Svájcba, Velencébe és Rómába. Csak két év elteltével tért vissza ismét, amikor megújította barátságát Mersenne-nel. Otthona a kor jeles matematikusainak – köztük a projektív geometria atyjának és a kúpszeletek nagy kutatójának, Girard Desargues-nak (1591–1661) – a gyülekezőhelyévé vált. De az idegileg érzékeny Descartes nem szerette a szűnni nem akaró párizsi nyüzsgést, így 1628-ban a nyugodtabbnak ígérkező Hollandiába települt át. Mint Mersenne-nel közölte, életmódját úgy alakítja, hogy érintkezésben maradjon a matematikusvilággal, de tényleges lakhelye rejtve maradjon. Német földre utazva közvetlen kapcsolatuk Beeckmannal ugyan megszakadt, de barátságuk Descartes 1628-as újabb hollandiai útja alkalmával helyreállt. 1629 októberében Descartes látványosan és durván megszakította jó viszonyát Beeckmannal, azt állítva, hogy soha semmi érdemlegeset nem tanult tőle. Egyes vélemények szerint a szakítás mögött a kveruláns Descartes számos konfliktusában máskülönben békítő szerepet játszó, ezúttal azonban indiszkrét Mersenne állt. Diabolikusabb diagnózist állít fel Descartes eljárásáról Klaas van Berkel. A kíméletlen hanggal szerinte Descartes azt akarta elérni, hogy Beeckman elbátortalanodjon naplója, a Journal természetfilozófiai fejezeteinek kiadásától, mert az bizonyos elsőbbségi kérdéseket vetett volna fel kettejük között. Ő maga is éppen megjelentetni készült a maga elképzeléseit a témában. A kivonatos mű valóban csak Beeckman halála után jelent meg öccse, ifj. Abraham Beeckman (1607–1663) gondozásában. Aztán amikor Cornélis de Waard (1879–1963) 1905-ben rábukkant a Journal egy példányára, világossá vált, Descartes mennyit köszönhet egykori mentorának. A természeti jelenségek leírásához használt matematikai apparátust is Beeckmantól vette át.

Hollandiába érkezve fogott bele első nagyszabású fizikai művébe. Amint azt szintén Mersenne-nek írja 1629 novemberében, teljes egészében erre a műre összpontosítva. Az ambiciózus cím Le Monde, ou, le Traité de la Lumière, A világ, avagy Értekezés a fényről. Ám a sokat ígérő művet nem fejezte be. VIII. Orbán pápa (1568–1644) megbízásából Vincenzo Maculani da Firenzuola (1578–1667) inkvizítor és későbbi bíboros eretnekség gyanújával 1633. április 12-én eljárást indított Galileo Galilei (1564–1643) ellen. Erről még az évben értesülve Descartes kijelentette, véleménye szabadabb kifejtése érdekében, nehogy meg kelljen tagadnia mindazt, amit addig megtanult, ezt a világot másokra hagyja egy olyan kedvéért, amelyet Isten most teremtene meg a törvényei alapján. Így a művet csak a halálát követően adták ki. Innentől Descartes ha világmagyarázatba bocsátkozott, figyelt arra, hogy a kényes (kozmológiai) vonatkozásokat elkerülje. Politikától, forradalmi eszméktől mentesen, „óvatos duhajként” tisztán tudományának és bölcseletének élt, egyetemes elismerést kivívva ezzel. Descartes 1634-ben Amszterdamban megszállt Thomas Sergeant könyvkereskedő otthonában, ahol összeismerkedett Hélène Jans van der Strom († 1683?) szolgálólánnyal. Kilenc hónapra rá született meg lányuk, Francine Descartes (1635–1640) Deventerben, ahová biztonságot keresve visszahúzódtak a világ szeme elől. Itt halt meg a kislány ötéves korában skarlátban. A szobalány történetét dolgozta fel Guinevere Glasfurd a 2016-ban megjelent The Words in My Hand, A szavak a kezemben című első regényében.

A kor szokásainak megfelelően egy hozzá mérhető elmének nem kellett kilincselnie nagyúri kegyekért, különösen akkor, ha erre anyagilag sem volt rászorulva. Jöttek a meghívások anélkül is. Így 1649-ben Krisztina (1626–1689) svéd királynő „Észak Athénjébe”, Stockholmba invitálta Descartes-ot. A megtisztelő meghívás azonban végzetesnek bizonyult. Descartes-nak fel kellett hagynia kora gyerekkorától megszokott kései, 11 órai kelésével, ugyanis a királynő a spártai hajnali ötre tűzte ki a diskurzusaik időpontját. Minden napra. A fázékony Descartes-ot néhány hónap leforgása alatt orvosai szerint tüdő- vagy mellhártyagyulladás vitte el. Egyes spekulációk azt tartják, a katolicizmusra áttérni készülő királynő tanácsadóit nyugtalanították a konzultációk egy „radikális gondolkodóval”, ezért arzénnel megmérgezték. Mivel Descartes koponyáját a párizsi Embertani Múzeum őrzi, és földi maradványainak többi részei is hozzáférhetők, a gyanút el lehetne vetni vagy meg lehetne alapozni – ha nem lenne szembeötlően abszurd. Descartes nem volt radikális, eszméi nem sértettek katolikus érdekeket és nézeteket, mi több, azokban az időkben a neveltetés, esetében a jezsuita neveltetés sokat nyomott a latban egy-egy ember megítélésében, és önmagában az a tény, hogy a protestáns királyságban egy katolikus gondolkodó találkozik rendszeresen az uralkodónővel, katolikus tanácsadók aggályát aligha keltette fel. Teste további maradványainak zaklatott sors jutott. Descartes mint katolikus a szilárdan evangélikus Svédországban csak a megkereszteletlen csecsemők temetőjében kaphatott nyughelyet. Maradványait később a Saint-Germain-des-Prés apátságba, Párizs legrégebbi templomába szállították. Émile Edmond Saisset (1814–1863) beszámol róla, hogy az 1667. június 24-én tartott nagyszabású gyászmisét követő gyászbeszédet különös incidens szakította félbe. Saisset úgy véli, az udvar döntését, hogy a beszédet meg kell szakítani annak elmondása közben, egy bizonyos Le Tellier atya járta ki. Az egyetlen ilyen szóba jövő atya azonban a Napkirály (1638–1715) későbbi gyóntatója, az akkor mindössze 24 éves jezsuita Michel Le Tellier (1643–1719) volt. A francia forradalom alatt Descartes maradványait kihurcolták, később visszahelyezték a testet, szemben a szóbeszéddel, mely szerint oda csak a szíve került vissza, többi tagja pedig a Panthéonban nyugszik.

…és műve

Mielőtt Descartes Hollandiából Svédországba távozott, leideni barátjára, Cornelis van Hogelandére (1590–1662) bízott egy coffre (koffer) levelet azzal, hogy azokban semmi titkos nincs, de mivel ezek magánlevelek, legjobb lenne ezeket elégetni – leszámítva Gijsbert Voet (Gisbertus Voetius, 1589–1676) ortodox kálvinista teológus Mersenne-hez intézett leveleit a bőrönd felső tasakjában, mert azok védelemül felhasználhatók a teológus rágalmai ellen. Descartes és Voetius viszálya mögött az állt, hogy Descartes filozófiájának vallója, Hendrik de Roy (Henricus Regius, 1598–1679) ellen Voetius teológiai alapú támadást intézett. (Hogelande feltehetőleg teljesítette Descartes kívánságát.) Descartes levelezésének tekintélyes része azonban fennmaradt. Meglepő, hogy – egyes jellemző eseteket leszámítva – ezek mekkora hányada színtisztán tudományos és filozofikus, jóllehet szenvedélyes, szuggesztív hangon megfogalmazva. Egy jellemző kivétel a levelezés a háborús számkivetettségben élő, mélyen vallásos Csehországi Erzsébet (1618–1680) hercegnővel folytatott levelezése. A hercegnő 1643-ban vigaszért fordult a filozófushoz, aki ezt legjobb tudása szerint megtette – írásos kapcsolatuk egészen a filozófus haláláig tartott. Descartes teológiája szinkretikus, egy 1645-ben írt levelében azt a látszatot kelti, hogy a szabadság kompatibilista talaján áll: az akarat szabadságát összeegyeztethetőnek tartja annak meghatározottságával, Isten tökéletességébe vetett hitére támaszkodva, mely szerinte kizárja olyan zugait az univerzumnak, melybe a Teremtőnek ne lenne bepillantása. (A nézet inkompatibilis Descartes katolikus hitével.) Descartes és kora kutatója, Tad Matthew Schmaltz elveti ennek az értelmezésnek a lehetőségét, amin senki nem csodálkozhat Descartes pallérozott, de óvatos és tekervényes megfogalmazásai ismeretében. Aligha meglepő a kijelentés, hogy a teológiához is értő Descartes nem ezen a területen hozott létre maradandót.

1628-ban kezdhette írni később félbehagyott művét, a Regulæ ad Directionem Ingeniit (Az elme irányításának szabályai). Egyes spekulációk szerint a kor jelentős polihisztorai, John Dury (1596–1680) és Samuel Hartlib (1600–1662) 1635-ös hágai látogatását követően Descartes újra felvette a fonalat. Miután Descartes 1630-ban Amszterdamba költözött, belekezdett a Dioptrique (Optika) és a Meteors (Meteorológia) című írásaiba, feltehetően a tervbe vett Le Monde részeként. Az optika nevezetes fénytörési-visszaverődési Snellius-Descartes-törvényét Descartes Willebrord Snel van Royen (Snellius, 1580–1626) csillagásztól függetlenül dolgozta ki (és „szinusztörvénynek” nevezte), de tágabb tudománytörténeti szempontból az elsőbbség kérdése kettejük közt érdektelen. A törvénynek hosszú története van, mely mai formájában Abu Saad Al Alaa Ibn Sal (940?–1000) 984 előtti felfedezésével kezdődik.

1635 körül ért meg az idő arra, hogy a „karteziánus” fizika helyet kapjon Utrecht egyetemén Henricus Reneri (Renerius, 1593–1639) filozófus katedráján. A filozófia és az ún. „szaktudományok” akkoriban még szervesen összefonódtak. Descartes hozzájárulása a modern matematika analitikus geometriájához felbecsülhetetlen. Nevét őrzi a Descartes-féle szorzat, ami két halmaz elemeiből képezett párok halmaza (ahol a pár első eleme az első, a második a második halmazból való). Mi sem természetesebb elnevezés, ha a Descartes-féle (síkbeli) derékszögű koordinátarendszer értékpárjaira gondolunk – tartják többen. Csakhogy egyik fogalmat sem Descartes találta fel, vagy, ráadásul nevezte volna el magáról. Az egyik forrás azt írja, a koordinátarendszer fogalma nem jön elő Descartes geometriájában, egy másik, megengedőbben, úgy fogalmaz, hogy a kontárok dolgát megnehezítendő szántszándékkal fogalmazott homályosan. Ismét mások, nem érintve annak kérdését, Descartes-nak mekkora a szerepe a róla elnevezett koordinátarendszerben, az elsőbbséget Pierre de Fermat (1601–1665) meg nem jelentetett 1636-os tanulmányának, az Ad locus planos et solidos isagogének (Bevezetés sík- és térbeli helyek meghatározásához) adja. Ezzel méltatlanul megfeledkezik a fogalmat a mai értelemben használó Nicole Oresme (Nicolaus Oresmius, 1320?–1383) matematikusról és skolasztikus filozófusról. A halmazalgebrai Descartes-szorzat fogalmát Georg Ferdinand Ludwig Philipp Cantor (1845–1918) alkotta meg a XIX. század végén, de még ő is „kapcsolóhalmaznak” nevezte. A Merriam-Webster úgy tudja, a Descartes-szorzat elnevezés 1958-ban merült fel elsőként.

Descartes filozófiája, tudományfilozófiája nem választható el tudományos tanulmányaitól. Első fontos, egyben legfontosabb munkája e téren az 1637-ben Leidenben, szerző feltüntetése nélkül megjelentetett Discours de la méthode pour bien conduire sa raison, et chercher la vérité dans les sciences, Értekezés az értelem helyes használatának s a tudományos igazságok kutatásának módszeréről. A kettős rejtőzéshez (a holland kiadáshoz és a névtelenséghez) kapcsolódik a harmadik, a stílus, mely mindent a legaprólékosabban, legkikezdhetetlenebbül igyekszik megfogalmazni. Így aztán Descartes a mű negyedik részében jut el filozófiája sarkkövéhez egy csodálatosan bonyolult körülírás legvégén:

„végül meggondoltam, hogy amiket éber állapotban gondolok, ugyanazok álomban is agyamba juthatnak, s akkor nem igazak; azért föltettem magamban, hogy bármit, ami valaha eszembe jutott, nem tekintek igazabbnak, mint álmaimnak csaló képeit. De mindjárt azután láttam, hogy míg így mindent hibásnak akartam tartani, én, ki ezeket gondoltam, szükségképpen vagyok valami; észrevevén tehát, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok – oly szilárd, oly biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzottabb föltevései sem ingathatják meg, arra a meggyőződésre jutottam, hogy bátran elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, melyet kerestem”. Mátrai Lászlóné Zemplén Jolán (1911–1974) fordítása

A kétkedésnek ez a foka az angol nyelvhasználókat a Cartesian doubt, „karteziánus kétely” szóösszetételre indította. De a je pense, donc je suis – cogito, ergo sum – gondolkodom, tehát vagyok alapgondolatot ugyancsak megtépázza az utókor szkepszise. Az az ellenvetés, hogy a „vaníliafagylaltot nyalok, tehát vagyok” formula éppennyire helyénvaló, kibicsaklik a szóban forgó fagylalt esetleg csupán képzeletbeli mivoltán, de a „gondolkodom” szó egyenértékűen helyettesíthető például a „fáradt vagyok”, „kipihent vagyok” kifejezésekkel. (Természetesen Descartes nem állította, hogy kizárólag az ő általa javasolt úton juthatunk el következtetéséhez.) Ez utóbbiakból azonban formailag is rögtön kiviláglik az első számú probléma: a „gondolkodom” előfeltételezi az „én” létezését. Melyből vagy következik, hogy „én” gondolkodom, vagy nem, de az irány fordított. Azonban a nyelvnek ez a megszokott, magától értetődőnek vett felépítése a szigorúbb szemlélet számára nem természetes. A nyelv eleve feltételezi az „én” létezését. A következő probléma még nagyobb. Valami, valaki „létezését” kétféle értelemben használjuk. Van-e valaki a belső szobában? Könnyen ellenőrizhető, bár érzékcsalódásoknak kitett tapasztalattal. De ha találunk ott valakit, az után tovább feszegetni, hogy ő vajon létezik-e, a filozófia mindmáig megemésztetlen kérdése, mely nemhogy kiindulópontként, de végállomásként sem termett még gyümölcsöt. 1639-ben a Meditationes de la prima philosophia, Elmélkedések az első filozófiáról második elmélkedésében azt írja, akármilyen ravasz ellenvető is próbálná őt meggyőzni, hogy ő semmi, tudja: miközben gondolkodik, van. Descartes az Értekezés 1642-es (latin nyelvű) második kiadásában már úgy érvel, a „vagyok” nem következmény, hanem a gondolkodás alapján nyert intuíció. Ez az egyik nehézséget feloldja. Később azonban, az 1644-ben megjelent Les Principes de la philosophie-ben (A filozófia alapelvei) már úgy fogalmaz, ezzel ő egy szillogizmusra gondolt, melynek premisszái: ő gondolkodik – aki gondolkodik, az van, és ebből nyílegyenes konklúzióval vonható le az alaptan. A kettős probléma ezzel újból feltárul. Ashok Ramchandra Kelkar (1929–2014) úgy látja, a gondolat nem eredeti, mivel már a Doctor gratiae (a kegyelem doktora), Szent Ágoston (354–430) is tételezte. Hivatkozik Jean de Marneffe-re (ismét egy jezsuita atya, aki szemben áll a jezsuita neveltetésű Descartes-tal), aki szerint a hippói püspök Az Isten országáról XI. könyve 26. fejezetében ez áll: Si enim fallor, sum, Így, bizony, ha hibázom, vagyok. Állítása könnyen ellenőrizhető. Szent Ágoston álláspontja természetesen az, hogy nincs ember hiba nélkül. Ennek analogonja, a „nincs ember gondolkodás nélkül”, távol áll Descartes alaptanától, bár a formai hasonlóság a két latin mondás között szembeötlő. Marneffe vagy Kelkar sajnos továbbmegy. Valamelyikük szerint Szent Ágoston a Szentháromságról XX. könyve 21. fejezetében a Dubito, ergo sum, Kételkedem, tehát vagyok formulával él. Ez nincs így, a mű amúgy 15 könyvből áll. A Dubito, ergo sum változat Descartes-tól származik, ezt az életében kiadatlan filozofikus beszélgetés, a Recherche de la Vérité par la lumière naturelle, Az igazság keresése természetes fényben (megvilágításban) Eudoxe nevű résztvevője mondja franciául, Je doute, donc Je suis alakban, azzal, hogy ez egyenértékű a „Gondolkodom, tehát vagyok”-kal. 1765-ben megjelent Éloge de René Descartes, René Descartes dicsérete című művében Antoine Léonard Thomas (1732–1785) ezt ilyen változatban idézi: puisque je doute, je pense; puisque je pense, j’existe, mivel kételkedem, gondolkodom; mivel gondolkodom, létezem. (Így aztán sokan őt tekintik a „kételkedem, tehát vagyok” gondolat atyjának.)

Bár Descartes halála után nagyot változott a tudományos világ, mely részben neki is köszönhetően addig nem látott fejlődésnek indult, volt, ami nem változott: az óvatosságból fakadó szűklátókörűség. Descartes heterodox vallási felfogása, önmagában annak puszta ténye, hogy világképe centrumába a gondolkodást állította (és így forradalmárnak volt hihető), oda vezetett, hogy 1663-ban a Szentszék indexre tette műveit, igaz, donec corrigantur, „kijavításig” jelzéssel. Ez aztán elindította Descartes szellemét a megítélésnek azon az útján, melyet ő sem gondolt volna: a radikális gondolkodóén.

A „gondolkodom, tehát vagyok” egy különös, korai megjelenéséről itt olvasható bővebben: https://sunyiverzum.wordpress.com/2016/04/23/lego-ergo-cartesius-sum-de-aggodalomra-nincs-ok/

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X